Daremo: Porszemek

A falu szélétől az erdőben álló kunyhónkhoz máskor hosszú sétával értem csak el, de most futva alig néhány perc alatt megtettem az utat. Kerülgettem a fákat, a fülemben zúgott a szél, egyszer megreccsent mellettem a bozót, de csak a tisztáshoz érve álltam meg. Ott levettem az elnyűtt cipőmet, és egy fűcsomóba rejtettem, mert anyám nem szerette, ha otthon is úgy járok, mint a falubeliek. A fák közül kilépve megpillantottam anyámat, aki a veteményese mellett térdelt. Hosszú, seszínű haja az arcába hullott, miközben a gazt tépkedte ki a palánták közül.

Mély levegőt vettem, és lehunytam a szemem. A szívem zakatolt, de tudtam, hogy a túlzott lelkesedést anyám biztosan észrevenné, most csak a szelíd öröm segíthetett. Egymás után többször is lassan szívtam be és fújtam ki a levegőt, míg meg nem nyugodtam. Akkor elképzeltem, hogy a meztelen talpam alatt a homokszemek életre kelnek, és csillogó porként felszállnak körém a levegőbe, és magukkal viszik a hangulatom lenyomatát. Ezt a módszert a nagyi tanította nekem, mikor még élt.

– Kimehetek ma este a faluba Elle-lel? – kérdeztem, és kinyitottam a szemem. Anyám felkapta a fejét, és gyanakodva végigmért.

– Minek akarsz a faluba menni? – kérdezte élesen. – Nem elég, hogy iskolába járhatsz? Ne kelts feltűnést, annyiszor mondtam már.

Körülöttünk megjelentek a világító porszemcsék, de anyám nem látta a varázslatomat. Arra koncentráltam, hogy a fénypontok körülvegyék őt, és finoman a bőrére simuljanak.

– Nem fog velem törődni senki! – erősködtem. – Gyere el, nézd meg te is a felvonulást!

A porszemek szikrázni kezdtek, és anyám köré gyűltek. Ő kisimította a haját az arcából, a tekintete egy pillanatra ellágyult. Akkor követtem el a hibát, hogy ismét túlságosan izgatott lettem, és ettől a varázslatom porszemei szinte felforrósították a levegőt. Anyám felpattant a földről, és napbarnított karját kezdte el dörzsölni.

– Mi a… – Aztán rám nézett. – Remi, mondtam már, ne merészeld rajtam használni az erődet!

Lesütöttem a tekintetemet. A szikrázó porszemek élettelenül hulltak a földre.

– Odakint nem használom! Csak hadd menjek…

Anyám haragja lassan párolgott. Megdörzsölte a vádliját is, és felvette a földről a kis kerti ásóját.

– Azt ígérted, hogy ma segítesz ezeket elültetni. De olyan sokáig elmaradtál, hogy mindjárt végzek is…

– A maradékot megcsinálom! – Néhány ugrással anyám mellett termettem, és átvettem tőle az ásót. Három paradicsompalánta maradt még, amiket anyám a fonott kosarában hozott el a falu piacáról. Leguggoltam a földre, és fél méterenként lyukat ástam a puha, kissé trágyaszagú földbe. Anyám mindeközben a földön térdelt, és csendesen figyelte, ahogyan dolgozom. Mikor az utolsó gödröt is kiástam, megszólalt.

– Ma van a Boszorkány-nap, igaz?

– Ühüm – feleltem, és elhelyeztem az első növényt a lyukban. Nem néztem anyára. Azelőtt sosem mertem szóba hozni előtte, hogy kimenjek ilyenkor a faluba.

– Apád szeretett kijárni a felvonulásra.

A második gödör felett állt meg a kezem, mikor kiejtettem belőle a növényt. Reméltem, hogy úgy tűnik, szándékosan engedtem el, és remegő kézzel visszakotortam a földet a palánta töve köré. Anya azelőtt csak nagyon ritkán beszélt magától apámról. Azt is csak a nagyi mesélte el, hogy apa pont a Boszorkány-nap után hagyott el minket, mikor még kicsi voltam.

– Elle is azt mondta, hogy nagyon jó mulatság. – A hangom kissé magasabban szólt a szokásosnál.

Az utolsó palántát is a gödörbe helyeztem, finoman elegyengettem rajta a nedves földet, aztán felálltam, és leporoltam a kezemről a koszt. Anyám is felállt, magához vett egy teli vödröt, és vizet öntött a növényekre. Egyik lábamról a másikra állva vártam, mondd-e valamit, de mikor rájöttem, hogy magától nem fog megszólalni, én törtem meg a csendet.

– Elle a falu szélén vár rám…

– Menjél – szólt néhány pillanat csend után. – Csak ne kelts feltűnést.

Bólintottam, és hátra se nézve rohanni kezdtem a falu irányába, még a cipőmet is csak a kezemben vittem el. A legutolsó fának támaszkodva várt rám Elle. A ruhái majdnem olyan foltosak voltak, mint az enyéim, de a cipője nem szakadt még szét.

– Jó sokáig tartott…

– Segítenem kellett neki a kertben – vágtam rá gondolkodás nélkül. Elle megrántotta a vállát, és intett, hogy induljunk. Az erdő széléről már hallani lehetett az izgatott dobszót a faluból, amivel a felvonulásra hívták az embereket. Elle évek óta részt vett az ünnepségen, de én azelőtt sosem mertem a Boszorkány-napon kimenni a faluba. Ezúttal viszont az csalt ki, hogy a falu főterének új szobrát fedték fel az ünnepségen, és én is látni akartam, hogyan képzelték el az emberek a régi idők boszorkányait.

Egy keskeny völgyben éltünk, és a domboldalról már láttuk a szűk utcákban gyülekező forgatagot. A doboláshoz ekkor egy vékony hangú sípszó is csatlakozott. Elle és én fej fej mellett szaladtunk le a dombról. A legszélső kunyhósorhoz futottunk, aztán lelassítottunk.

– Innen már hallani fogjuk – jelentettem ki, és leültem a földre. A fülemben csengtek anyám szavai, hogy ne keltsek feltűnést. – Majd közelebb mehetünk, ha elvonultak az utca előtt.

– Ugyan már! – legyintett Elle. – A felvonulás akkor az igazi, ha a része vagy!

– A te szüleid hol vannak? – néztem gyanakvóan Elle-re. Ritkán találkoztam velük, de azt hittem, hogy ez a felvonulás őket is előcsalja.

– Nem szeretik a tömeget – rántotta meg a vállát Elle.

– De hát miért?

Elle nem felelt, én pedig nem firtattam tovább. A családja majdnem olyan zárkózott volt, mint az enyém, Elle viszont szeretett a történések sűrűjében lenni. Néha elkapott a vágy, hogy elmondjam neki, mennyivel is könnyebb az ő élete, mint az enyém, de végül sosem mertem megtenni.

Gyerekzsivaj csapta meg a fülünket. Felálltam, és bekukkantottam a szűk utcába. Nem láttam el a főtérig, akkora porfelhő lepte el az utat. Elle szorosan mellém állt, lábujjhegyre emelkedett, úgy igyekezett meglátni, mi történt. Végül elült a szürkés por, és két társunkat pillantottam meg az iskolából, Zedet és az öccsét, Connort. Mindketten sötét színű, csuklyás, zsákszerű köpenyt viseltek, az arcukat feketére mázolták korommal, a kezükben pedig egy-egy bottal suhintottak egymás felé.

– Ezek meg mit csinálnak? – néztem értetlenül Elle-re.

– Beöltöztek boszorkánynak – magyarázta gunyoros mosollyal Elle. – Olyan fura, pedig voltak varázslók is… Úgy értem, kellett, hogy legyenek, nem?

Megvontam a vállamat, és reméltem, hogy Elle-nek elég ennyi válaszként. Tudtam, hogy éltek varázslók is, csak sosem láttam egyet sem.

Elle bátortalanul megindult a fiúk felé, én azonban elkaptam a karját.

– Biztos odamenjünk?

Megszorította a kezemet, és kérlelőn nézett rám.

– Csak menjünk ki a térre, kérlek! Meglátod, nagyon látványos lesz! – Vágyakozva a távolodó fiúk után nézett, akik beálltak a szomszédos utcában gyülekező, szintén csuklyások alkotta tömegbe.

Elméláztam a lehetőségen. Nem sokat tudtam a boszorkányokról és a varázslókról, mert anyám sosem mesélt róluk, a nagyi pedig csak akkor, ha kettesben voltunk. Talán végre megtudhatok valamit az őseimről… Bólintottam, és Elle nyomában bevetettem magam a jelmezesek forgatagába. Körülöttünk gyerekek és szüleik mázolták feketére az arcukat, hogy aztán a csuklyájukkal a nagyját úgyis elfedjék, aztán kettesével sorba álltak. Zed és Connor apja, a falu vezetője mellénk lépett, és a kezünkbe nyomott egy-egy vékony faágat. Elle úgy nézett rá, mintha különleges kincset tartana a kezében.

– Olyan furcsa ez a pálca… – Megpróbált vele a levegőben hadonászni, mint a fiúk, de csak megbökött egy termetes asszonyságot.

– Nem kellene így hadonásznotok azzal a játékszerrel! – méltatlankodott a hölgy. Elle szégyenlősen mosolygott, és a háta mögé rejtette a pálcáját, mintha attól félne, hogy elveszik tőle. Amikor az asszony ismét a sor eleje felé fordult, együtt vizsgálgatni kezdtük a pálcáinkat.

– Elég ostobaságnak tűnik – jegyezte meg Elle. Egyetértően hümmögtem, és úgy tettem, mintha roppant érdekesnek találnám a fadarabot. Közelebbi ránézésre a falu melletti erdő egyik letört és megtisztogatott ágának tűnt csupán.

A távolban ekkor a sípszó elhallgatott, a dob pedig átváltott egy lassú ütemre. A menet megindult a főtér felé. Elle-lel közvetlenül Zed és Connor mögé kerültünk, és a tömeg egyszerre lépett a dobszó ritmusára. Egy idő után úgy éreztem, hogy a szívem is az ütemmel együtt ver, egyre feljebb, a torkomban. Egy pillanatra megrezzent körülöttem a levegő, mire Elle felkapta a fejét, talán megérzett valamit. Pár pillanatig úgy nézett rám, mintha gyanakodna, úgyhogy bátorítóan rámosolyogtam. Megígértem anyámnak, hogy nem varázsolok idekint, nem veszíthettem el a fejemet. Mélyeket lélegeztem, és csak arra figyeltem, hogy a lépteimet a menet tempójához igazítsam.

Amikor kiértünk a térre, a tömeg kettévált, és kör alakban szétszóródtunk. Elle megragadta a kezemet, nehogy elsodródjunk egymás mellől, és követte Zedet és az öccsét a téren álló házuk elé. Mindannyian elhelyezkedtünk törökülésben a földön, pontosan a középen felállított kőszoborral szemben.

Ismertem már a fiatal, erős férfi alakját, hiszen jóval a születésem előtt került a helyére. Felfelé nézett az égre, magabiztos terpeszben állt, és a feltartott kezében egy égő fáklyát tartott. Azelőtt már többször is közel mentem a szoborhoz, hogy megcsodáljam. Egyszerre vonzott és taszított az arcán ábrázolt, vad vicsorgás, és nem tudtam eldönteni, hogy félelemmel vagy biztonságérzettel tölt-e el, hogy sokkal magasabb volt, mint bármelyik ember, akit ismertem. Ő volt a falunk védelmezője, a vezetőnk őse.

A szobor ezúttal viszont nem egyedül állt a téren. Előtte a földön is volt valami, amiről először azt hittem, csak egy nagy kupac száraz ág. Egyszer csak megjelentek a falu legidősebb asszonyai a szobor mellett, és ezzel egy időben a téren álló tömeg elcsendesedett. A nyakamat nyújtogattam, hogy jobban lássam, mi történik: egy fekete leplet hoztak magukkal, és ráterítették a fadarabokra. Ekkor vettem észre, hogy a kupac igazából olyan magas volt, mint egy ember, csak egészen eltörpült a magas kőszobor mellett. Az asszonyok hosszasan igazgatták a fekete leplet, hol begyűrték az ágak közé, hol hagyták lelógni egészen a földig. Mikor hátraléptek tőle, egyszerre megláttam benne a boszorkányt. A lepel, mint fekete csuklya ölelte körbe a testét, félig eltakarva az arcát, és néhány faág csontos kézfejként lógott ki alóla. Ekkorra a faágak sötét színű csontváznak tűntek, a védelmezőnk szobra előtt heverő ágkupac pedig egy gyenge, megtört gonosztevőnek.

Elle-re sandítottam, hogy vajon ő is annyira elámult-e a fából épített boszorkány alakján, mint én, de ő csak kedvetlenül kapargatta a körmével a pálcáját.

Miután az asszonyok eltűntek a tömegben, előlépett egy hajlott hátú, bottal járó férfi. Kérdőn néztem Elle-re, de ő csak megrántotta a vállát, és unottan nekitámasztotta a hátát a házfalnak.

Sosem láttam még azelőtt az öreget, de úgy tűnt, ő sincs hozzászokva a szerepléshez. A bőre fehér volt, mintha alig érné napfény, és puhán ráncolódott a csontjain. A férfi megállt a tér közepén, jelenlétét halk susmogás kísérte. Amikor megszólalt, a tömeg egyszerre elcsendesült.

– Az én nagyapám – kezdte gyenge, recsegő hangján, és közben felnézett a magas kőszoborra – még részt vett a boszorkányüldözésben.

Elle erre előrevetődött ültében, és tekintetét az öregre szegezte. A tömegen izgatott morajlás futott végig, én kihúztam magam, hogy jobban lássak, és közben igyekeztem kordában tartani a belsőmet szétfeszítő izgatottságot. Az idős férfi rövid szünetet követően folytatta a beszédét.

– Sötét idők voltak azok. A boszorkányok elvegyültek az emberek között. – Az öreg köhögött párat, aztán egyre vérmesebben, szabad kezét ökölbe szorítva folytatta. – A jégeső, amit szítottak, elverte a termést. Elcsábították a férfiakat, és elvették a nők kebléről gyermekeiket. A völgyet átszelő patak minden évben kiöntött, és elárasztotta házainkat…

A szavaitól a falu népében egyre csak nőtt az indulat. A felnőttek egymás után kiabálták bele a csendbe, hogy vesszenek a boszorkányok, mellettem Elle is az öklét rázta. Amíg őt néztem, végigfutott a hátamon a jeges borzongás. Nem kellett találgatnom, vajon mit szólna, ha megtudná, hogy éppen az őseimről szóló történeteket hallgatjuk. A térdemet felhúztam az államig, és átkaroltam a lábamat. A zengő tömegben furcsán aprónak éreztem magam, de Elle reakciója bántott leginkább. Amikor összebarátkoztunk még kisgyerekként, nem kellett titkolóznom előtte, mert magam sem tudtam, hogy mi vagyok. Annyi minden megváltozott azóta, mintha ez nem is ugyanaz az élet lenne már.

– Őseink aztán harcba szálltak a boszorkányok ellen. – Az öregember hangja ekkor erőteljes zengésbe csapott át. – Megfejtették a boszorkányok titkát, és pusztítani kezdték őket! A legutolsót – mutatott szabad kezével a szobor előtti faboszorkányra – a nagyapám idején ölték meg. Az életben maradt boszorkányok ezután elmenekültek a völgyünkből, és a hegyekben bújtak el. – Kifújta magát, mintha megerőltette volna ez a hosszú szónoklás. – Azóta nem háborgatnak minket.

Körülnéztem a tömegben: mindenki az öreg szavain csüngött. Ádáz, tüzesen izzó tekinteteket láttam, néhány ember még fel is állt, a levegő parázslott az indulatoktól. Nehéz volt elképzelnem, hogy az őseim egykor ilyen szörnyűségeket tettek volna, de anyámnak egy valamiben igaza volt: sosem szabad megtudniuk, hogy kik vagyunk. Mikor nagy ritkán az én varázstalan apámról mesélt, mindig igyekezett hangsúlyozni, hogy nem volt más választása – azt akarta, hogy kihaljon a családunkból a mágia.

Felnéztem a legnagyobb hegy csúcsára. Több napi vagy akár több heti járásra volt a falutól. Most furcsán vonzott a látványa.

Az öregember beszéde után még néhányan a faluból felszólaltak, őseik történetét mesélték el a boszorkányüldözés idejéből. Addigra már hagytam elkalandozni a gondolataimat, mert ha odafigyeltem arra a rengeteg szörnyűségre, amit meséltek, akkor menten felforrt bennem a vér, és nem veszíthettem el a fejemet egy zsúfolt tér közepén. Elle néha megbökte a karomat, ha egy számára érdekes történetet hallott, de mikor észrevette, hogy én már egyáltalán nem figyelek, rosszallóan rázta a fejét.

Lemenőben volt már a nap, amikor az utolsó falubeli is befejezte a történetét. Akkor a téren összecsődült nép mozgolódni kezdett, mindenki hozott otthonról néhány szál rőzsét, és a tér közepére, a faboszorkány köpenyére kezdték dobálni őket. Hamarosan már ki sem lehetett venni a kupacból, hogy eredetileg egy embert ábrázolt, annyi ágat hajítottak a tetejére. Elle és én tanácstalanul ácsorogtunk a korábbi helyünkön. Ahhoz képest, hogy ő minden évben eljött a felvonulásra és megemlékezésre, úgy tűnt, mintha legalább annyira nem találná a helyét, mint én. Végül az iskolatársunk, Zed lépett oda hozzánk, karjában egy nagy köteg ágat cipelt.

– Vegyetek el egyet-egyet!

Engedelmesen elvettem egy szálat, ahogy Elle is. Beálltunk a máglya előtt kígyózó sorba, aztán Elle után, gombóccal a torkomban, én is a boszorkányra dobtam az ágat. Végül az emberek megkeresték a helyüket, és körbeállták a rakást a téren. Ismét felhangzott a dobszó, ezúttal sebesen pergett, kapkodva, ahogy az én szívem is vert. Kivált mellőlünk a tömegből Zed, majd a kőszobor és legyőzött ellenfele mellé lépett. Megjelent mellette az a hajlott hátú öregember, aki a legelső történetet mesélte a boszorkányokról.

– A nagyapám és a falu azért üldözte el az utolsó boszorkányokat – krákogta az öreg –, hogy az unokám és majd az ő leszármazottjai is békében élhessenek a völgyben!

Zed ekkor a zsebébe nyúlt, és elővett belőle egy apró dobozkát. A nyakamat nyújtogatva próbáltam jobban rálátni, mi lehet nála. Elle alacsonyabb volt nálam, ő az oldalamat bökdöste, hogy mondjam el neki is.

– Valami dobozka… Kinyitja… És most… Nahát!

– Mi az? – ugrált Elle. Végül arrébb tolt maga elől egy magas férfit, és úgy már ő is látta, hogy Zed egy égő fapálcikát tartott a kezében. Sokkal kisebb volt, mint bármelyik faág, amit a kupacba hordtak az emberek, ez elfért volna az összeszorított öklében. Felrémlett bennem, hogy Zed már hencegett vele egyszer tanítás közben, hogy az apja egy távoli város kereskedőjétől micsoda dolgot vásárolt. Semmi más nem kell hozzá, csak a kis bot és a doboza, és képes a semmiből tüzet csiholni, mintha varázsolna. Éreztem a levegőben cikázó izgalmat. Zed és a nagypapája együtt fogták meg azt a kis fadarabot, és a száraz rőzserakásra dobták, és a boszorkány alakja nyomban lángra kapott. Mögöttük a nap utolsó sugarai is eltűntek a hegy mögött.

Néma csendben állva néztük, ahogyan a lángok felperzselik a száraz ágakat és a fekete leplet. Olyan érzésem volt, mintha egy temetésen lennék. Nem tartott sokáig, és a rakás helyén, a falu védelmezőjének zord kőszobra előtt már csak egy kupac hamu maradt. Amikor az utolsó láng is elaludt, a tömeg éljenzésben tört ki, utána viszont egyszeriben megüresedtek az utcák. A hold már kibújt az alacsonyabb hegy gerince mögül, és gyéren megvilágította a falut.

– Hazakísérjelek? – kérdeztem Elle-t, de mielőtt válaszolhatott volna, Zed lépett oda hozzánk. Az arcán még csillogott a víz, amivel lemosta magáról a kormot. Zavartan megköszörülte a torkát, és inkább Elle-re nézett, miközben beszélt.

– Lemegyünk a patakhoz, jöttök?

Hátraléptem, és már nyitottam a számat, hogy visszautasítsam az ajánlatot, de Elle megelőzött.

– Persze!

Zed rámosolygott Elle-re, aztán intett, hogy kövessük. Igyekeztem némileg lemaradni mögötte, és kézen fogtam Elle-t, hogy őt is lassításra bírjam.

– Sötét van már – érveltem –, nem megyünk inkább haza?

Elle szeme azonban izgatottan csillogott.

– Hallottad, Zed nagypapája harcolt velük – súgta. – Hátha Zed tud még mesélni.

Odaértünk a tér nyugati széléhez. Ott volt Zed öccse, Connor, és egy másik lány a faluból, akit Ashának hívtak. Őt is ismertem, mind közösen jártunk a falu tanítójához, viszont Elle-en kívül még soha egyikükkel sem beszélgettem hosszabban. Mindannyian a falu vezetőinek gyerekei voltak, a selyemruháikat messzi földről hozatták ide, és mindig volt cipőjük. Kicsit feszélyezve éreztem magam közöttük.

– Ti amúgy rokonok vagytok? – kérdezte unottan Connor.

Megráztam a fejem, és erőt vettem magamon, hogy ne vágjam rá, hogy ezt Connor az évek során már többször megkérdezte tőlünk. Talán nem akarta elhinni, hogy két ember így hasonlíthat egymásra, de tény, hogy nem ő volt az egyetlen, aki azt feltételezte rólunk, hogy testvérek vagyunk. Elle-nek és nekem is ugyanolyan szürke szemünk és gesztenyebarna, vállig érő hajunk volt. Connor végül megvonta a vállát, és a kis csapat élére ment, hogy kivezessen minket a faluból.

A dombra vezető ösvény felé indultunk, és ettől egy pillanatra megtorpantam, hiszen az az út a mi kunyhónkhoz vezetett. Fogalmam sem volt, hogy a falubeli gyerekek tudják-e egyáltalán, hogy merre lakom. Connor azonban nem indult meg felfelé a domboldalon, egy pillantásra sem méltatta a keskeny, sötét utat, hanem tovább haladt ott, ahol a síkság összetalálkozott a domboldallal. A völgy itt összeszűkült, a patakon átívelő fahídon lehetett elhagyni a területet. Arrafelé állítólag a miénknél sokkal nagyobb települések voltak, ahol rengeteg ember lakott egy helyen. Arról viszont sosem beszéltek, hogy azokon a területeken éltek-e valaha boszorkányok.

Szorosan Elle mellett haladtam. A körülöttünk libegő, mások számára észrevehetetlenül apró porszemcséket figyeltem, ahogy egyre erősebben pulzáltak a társaság izgatottságától. Elhagytuk az utolsó, düledező kunyhót is, és a falu határában húzódó mezőn gyalogoltunk keresztül. A hold fénye kísérteties, kékesszürke fénybe vonta a magas fűszálakat és az erdő szélén álló fákat. Itt már hallani lehetett a völgy végében futó patak csobogását.

– Tudnátok még mesélni a… a boszorkányokról? – kérdezte félve Elle, de én kihallottam a hangjából a mohó kíváncsiságot. Érdekelték őt a világ furcsaságai, én mindig is úgy gondoltam, hogy majd elutazik messzire ebből a faluból, világot lát, és valami tudósféle lesz, akikről a tanítónk szokott mesélni.

Zed hátrafordult, kaján vigyora megvillant a holdfényben.

– Azért jöttünk.

Az arckifejezésétől összezsugorodott a gyomrom. Megrángattam Elle ruhájának az ujját.

– Menjünk már haza! – kérleltem, és megtorpantam a tisztás közepén. Anyám már így is kirázza belőlem a port, amiért olyan sokáig elmaradtam, de sokkal jobban aggasztott az az összenézés, amit ekkor váltott Connor Ashával. Nem hiányzott, hogy egy csínytevéssel felhívjuk magunkra a falu figyelmét. Anyám szavai visszhangzottak a fülemben: Ne kelts feltűnést. Két szabálya volt az életben, egyszerűek és világosak: aki boszorkány, az húzza meg magát; és ne örökítse tovább a mágiát. Neki az egyik nem sikerült, de a másikat nem szúrhattam el.

– Maradni akarok! – Elle kitépte a ruháját a kezemből. Farkasszemet néztünk hosszú ideig, majd Zed kiabált nekünk a tisztás túlsó végéből, mire Elle hátat fordított nekem és utánuk futott. A fénylő porszemek vidáman pattogtak a vállán. Elle utolérte Zedet, a fiú nevetve átkarolta a vállát, és tovább sétáltak a patak felé. Megpróbáltam felidézni, hogy láttam-e már valaha Zedet és Elle-t beszélgetni a faluban, de egyetlen alkalom sem rémlett. Utánuk eredtem.

– Siess már! – kiabálta Elle. Mögéjük érve lelassítottam a lépteimet, és mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjon a szívverésem. Kizártam a fejemből a menet elején viháncoló Asha hangját, és Zedét, ahogy Elle fülébe suttog. Csak a porszemekre figyeltem, amik körbelengték a fákat, amelyek közé éppen besétáltunk. Egyszeriben eltakarták fölöttünk az eget és a holdfényt. Felkavartam a leveleken megülő virágport, a sercegő homokot a talpunk alatt, és egy mély lélegzettel hozzájuk kapcsoltam a nyugalmat, ami átjárta a testemet. Aztán erőteljesen kilélegeztem, és a milliónyi porszem fénylő örvényét az előttem haladók felé árasztottam. Úgy kavargott körülöttünk az erőm, mint egy lomha szélvihar, körbevett mindenkit, én pedig a szememet lehunyva a társaim bőre felé irányítottam a porszemcséket.

A porszemek azonban nem simultak a bőrükre.

Körbevették Elle-t, Zedet, Connort és Ashát is. Láttam a szemcséket, mindegyiknek különálló fénye volt, pont, mint ahogyan lenni szokott. De ahelyett, hogy közelítettek volna a társaimhoz, egyhelyben lebegve rezegni kezdtek.

Libabőrös lett a karom. Azelőtt sosem próbáltam egynél több emberen használni a varázserőmet, talán ez lehetett a baj? Olyan érzésem volt, mintha a porszemek nem akarnának engedelmeskedni nekem. Futólépésben próbáltam beérni Elle-t, és közben azon agyaltam, hogy vajon mennyire ronthattam el a helyzetet. Elle türelmetlenül hátrapillantott, a válla közeléből úgy repültek szanaszét a porszemcsék, mintha ellökte volna őket magától. A szívem egyre hevesebben vert, kapkodó lélegzettel próbáltam nyugalmat erőltetni a többiekre, de képtelen voltam ismét összeterelni a port. A fülemben egyre hangosabban zúgott a patak.

– Mindjárt itt vagyunk! – Zed kézen fogta Elle-t, és futni kezdett vele az erdőn át. Asha és Connor sietve követték őket.

– Pusztítsuk el a boszorkányokat! – üvöltötte Connor átszellemülten.

Lélekszakadva rohantam utánuk. Beleakadtam a bokrokba, az ágak feltépték a ruhám szegélyét és megvágták a bőrömet, de nem lassítottam egy pillanatra sem. A porszemcsék úgy kavarogtak körülöttem, hogy egy-egy pillanatra elvakítottak. Anyámra gondoltam: ha sikerül átvészelnem ezt az éjszakát, soha többé nem varázsolok, és férjhez megyek egy varázstalanhoz, hogy az én gyerekemnek még kisebb varázserő jusson. Ezt mantráztam magamban, amíg kiértem a többiek nyomában a fák közül.

Sebesen kavargott aznap a patak, a hegyekben a tavasz beköszöntével elolvadt a hó, és a vízszint már majdnem elérte a híd aljának vonalát. A többiek már ott álltak a parton, ám Zed ezúttal nem Elle-be karolt bele, hanem Ashába. Elle tőlük egy lépésnyire állt, arcára aggodalom ült ki, a tekintetét a páros tagjai között kapkodta.

– Akkor mesélj nekünk a boszorkányokról, Zed, essünk túl rajta – szólaltam meg elvékonyodott hangon. Ziháltam, és hiába próbáltam megnyugodni, a porszemcsék eszeveszett száguldozása egy pillanatra sem lassult le, sőt, egyre többször ütköztek bele a többiekbe. Zed arcáról már egy pillanatra sem olvadt le az eszelős vigyor.

– A nagyapám elmesélte, hogyan kell megölni egy boszorkányt. – A szavait feszültséggel teli csend követte, csak a szívverésemet hallottam a fülemben dobogni. A félelem mellett ugyanakkor a kíváncsiság is felütötte a fejét bennem: eddig egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy egy boszorkány megölése bármiben is különbözne egy varázstalan ember elpusztításától.

– Hogyan? – kérdezte Elle mohón, miközben néhány lépést hátrált Zedtől. A fiú azonban erre rögtön reagált, és Elle mellett termett. Mire felocsúdtam, már átkarolta a derekát, és két kézzel felemelte őt a földről. Elle kiabált és rúgkapált, de nem tudott kibújni Zed szorításából.

– Állj le, mit csinálsz? – üvöltöttem Zedre. Odarohantam hozzájuk, és megpróbáltam belecsimpaszkodni a karjába, de ekkor Connor mögöttem termett, és lefogott. Hiába rángatóztam, nem engedett. Egy ideig teljesen elvakított az izzó porszemek fényjátéka, le kellett hunynom a szemem. Elle kiabálása azonban egy pillanatra sem szűnt meg.

– Engedj el, Zed! Engedjetek el!

Csobogást hallottam, és Elle metsző sikolyát. Kinyitottam a szemem, és erősen koncentráltam, hogy a villogó fények között meglássam, mi történik. Zed és Asha belemerítették Elle-t a patak szélébe, és közben minden erejükkel tartották őt a karjánál fogva, hogy ne vigye el a sodrás. Megpróbáltam kirántani magam Connor szorításából, ő viszont erre a sípcsontomba rúgott, és én térdre rogytam. Elle-t ekkor kirángatták a vízből, és csurom vizesen a földre taszították. Kiabáltam, ahogy a torkomon kifért, nem akartam, hogy bántsák őt.

Zed ekkor a zsebébe nyúlt, és elővette ugyanazt a kis dobozkát, mint a téren.

– Az ázott boszorkányt, ha tűz éri, meggyullad – magyarázta hideg éllel a hangjában. – Ki akartam próbálni valakin, akinek úgysem árt. Ne aggódj, jó móka lesz!

Elle négykézláb kúszott el Zed irányából, a fiú azonban megragadta őt a ruhájánál fogva, és visszarántotta a lábai elé. Asha felsikított, és én ekkor láttam csak meg, mi a forrása az eszeveszett izgatottságának: a porszemek, amelyeket én kavartam, a sebesen kalapáló szívem ritmusára csapódtak a társaim bőrébe. Az én félelmem tette ezt velük. Már nem ellenkeztem Connor szorítása ellen, a földre rogytam. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy Elle-nek úgysem árthat az a kis lángnyelv: lesz egy égésnyom a bőrén, de ha megnyugszom, ha nem hergelem tovább az erőmmel a többieket, akkor nem romlik tovább a helyzet.

Mikor Zed kezében felvillant a tűz, Elle velőtrázóan felsikoltott, és abban a pillanatban a körülöttünk száguldozó porszemek mind megdermedtek. Értetlenkedve néztem körül – ez nem én voltam. A tekintetem ezután Elle-re vándorolt, a szemében visszatükröződött az apró láng, a bőrén a víz szinte világított. Elle rettegett.

Ösztönösen tudtam, mit kell tennem, mintha mindig is bennem lett volna. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy én vagyok a patak. A lélegzetem egyszerre hullámzott a vízzel, egyre erőteljesebben, egyre sebesebben. Riadt kiáltást hallottam Asha felől. Kinyitottam a szememet, és a tekintetemmel Elle-t kerestem. Még mindig Zed előtt hevert a földön, a láng azonban elaludt. Mindannyian a patakra bámultak. Ökölbe szorítottam a kezem, és a magasba emeltem, a fejem fölé. Morajlani kezdett felettünk a hegy. A patak vize egyre sebesebben örvénylett, aztán elérte a híd alját.

Félrelöktem Connort, és Elle-be kapaszkodva futni kezdtem a falu irányába. A hátam mögött hallottam a többiek kiáltásait és a sebes lépteiket, de nem fordultam vissza. A tisztásra érve irányt változtattam, és a legmagasabb hegy felé rohantam.

– Hová mész? – zihálta mögöttem Elle. – A szüleim és az anyád…

– Majd elmenekülnek! – kiabáltam hátra. – Mennünk kell, mindjárt kiönt a patak!

Körülöttünk megszámlálhatatlan mennyiségű porszem kavargott, ezúttal az én bőrömre tapadtak. Különös érzés volt, erősnek éreztem magam tőle, és nem fáradtam el a rohanástól. A hegyoldal egyre meredekebbé vált, többször meg kellett kapaszkodnunk a fák ágaiban, hogy ne csússzunk hátra.

– Remi, a hajad… Fénylik!

Lenéztem a mellkasom előtt lobogó tincsekre. Aranybarnán szikráztak, egy olyan árnyalatban, amilyennek még soha nem láttam őket, de még az anyám haját sem. Mégis olyan természetesnek tűnt, mintha ennek mindig is így kellett volna lennie.

Elle egyre nehezebben tudott követni, úgyhogy mikor már majdnem elesett, megálltunk egy fába kapaszkodva. Ráláttam onnan az egész falura. A patak kilépett a medréből, és az egész völgyet elöntötte. Összeszorult a torkom a gondolatra, hogy olyan váratlanul érhette az embereket az éjszaka közepén, hogy esélyük sem volt kimenekülni a faluból. Odafentről már nem láttam jól, milyen magasan állt a víz a házak között.

Elle a földön ült, arcát a tenyerébe temette, és csak zihált, a porszemek ugráltak körülötte. Mély levegőt vettem, mire a világító fénypontok eltűntek a szemem elől. Leguggoltam Elle mellé, és megfogtam a kezét.

– Most mi lesz? – kérdezte sírós hangon. Megszorítottam a kezét, hogy ne remegjen, és felfelé, a hegycsúcsra mutattam.

– Megkeressük a többieket – mondtam. – És végre otthon leszünk.