Buza Éva: Szürkevér

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Bemutatkoznak az Íróiskolások[/button]

 

 

Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak…

A hatalmas ház megannyi aprócska zöreje épp olyan állandó volt, mint az óra hangja. A padló recsegése, az ablaküveget karcoló faág nyikorgása. Oda-vissza, oda-vissza. A szél, ami besüvített a rosszul tömített ablakok résein, és lefújta a meredek tetőről a havat, hogy szétterítse az alvó kertben, ahová csak a madarak vittek valamicske életet.

Állandó, mint a szívverés. Megnyugtató és örök. Ismerős. Hangának mégis egy csomóba ugrott a gyomra a kétségbeeséstől, amikor rájött, otthon van. Vége a csodának! Szorosan csukva tartotta a szemét, és befáslizott kezével a takarója szélét markolta.

– Ne aggódjon, asszonyom, nem lesz semmi baja! Nem tört el semmije, szerencséjére az automobil csak meglökte. A többi meg idegkimerültség. A szokásos, ha mondhatom így. A kisasszonyt megviselte az édesanyja halála, az apja távolléte. Érthető, ha valahol kint akarta megtalálni mindazt, amit odabent elvesztett.

A monoton duruzsolás az orvosukhoz tartozott, Hanga felismerte a hangjáról. Volt egy apró, műszerekkel telezsúfolt rendelője, ő fedezte fel a kislány betegségét is. Hanga még a mai napig emlékszik a fura alakú lencsékre, a sztetoszkópra, amivel a férfi vizsgálta, és a kártyákra, amikre csak foltok voltak festve, semmi más. A doktor elégedetlennek tűnt, amikor elmagyarázta neki az eredményt, de Emma néni majd’ kicsattant a büszkeségtől. Apa komoran nézett maga elé, Anya pedig a szemét törölgette, és úgy szorította magához, hogy ettől neki is sírnia kellett.

– De miért? Miért kellett elszöknie? Mindent biztosítunk számára, ami csak az erőnkből telik! – A szikár nagynéni hangja megremegett, Hanga finom meleget érzett tőle, mintha átölelték volna, mintha egyetlen múló pillanatra visszakapta volna az édesanyját. Aztán kihűlt, elmúlt az érzés. Emma néni, Anya nővére, semmiben sem hasonlított Anyára. Mindig halkan beszélt, de a szavai gyakran úgy sziszegtek, mint odakint a szél, hideget és dermedtséget fújva a házba. Hanga gyakran érezte úgy, semmit sem tud elég jól csinálni ahhoz, hogy a néni kedvére tegyen.

– Ne feledje el, érzékeny kislány. És a mássága, nos, egyrészt áldás, másrészt viszont átok lehet a számára…

– Hogy mondhat ilyet! Ez biztosítja majd számára a megfelelő férjet! Megtiszteltetés, ha valaki szürkevérűnek születik, csak becsülje meg magát! Ha annak idején én olyan lehettem volna, mint ő…

– Nos, igen. – Az orvos hangján érződött egy kis tartózkodás. – Ettől függetlenül még csak kislány. Nem várhatja el tőle, hogy ilyesminek örüljön.

A szavak elúsztak a semmibe, szétfoszlottak, mint a bárányfelhők az égen, Hanga ujjai pedig ökölbe szorultak a takaró anyaga körül, ahogy visszaemlékezett a napjára. Különleges nap volt, és Hanga szerette volna biztosan tudni, nem csak álmodta az egészet. Kint kóborolt az utcán, ahová soha, semmilyen körülmények között nem léphetett ki egyedül, mióta Apa elment.

Szürke, persze minden szürke volt, mint mindig. Hanga sosem látott színeket.

Az utcakövek, a jéggé dermedt, alattomosan síkos pocsolyák, a járdaszegélyre sarat fröcskölő, leeresztett ernyővel robogó konflisok, a jégcsapot növesztő bádog ereszcsatornák, a dudálva közeledő, otromba automobilok, hogy az ember lába egy pillanatra beledermedt ijedtében a kövezetbe, amikor túl közel suhantak el hozzá – Hanga még a rövid fátylas, divatos kalapot is meg tudta figyelni a bent ülő nőn. És persze az ég. Felhős, füstös, kátrány- és olajszagú valóság, szakadó hó, gyöngyszürke szárnnyal rebbenő galambok, fekete cilinderek, valahol egy nyikorgó kintorna ritmikus szenvedése. Kirr-kirr-kirr…

A szél játéka üvegen, kövön, fémen, fán. Vad tutulással kapta fel és megforgatta a lehulló hópihéket, hogy aztán Hanga arcába vágja. Magával vitte az élő, mozgó utca zaját. Gépek dohogását, gőz süvítését, majd hideg szisszenéssel surrant be Hanga ruhája alá, mint aki megelégelte a monoton zajokat, és egy csendes zugra vágyott. Megemelte a felhőszürke, prémes szegélyű pelerint, aztán meggondolta magát és tovább suhant.

Hanga rohantában majdnem nekiment egy férfinak, aki aggodalmas képpel a zsebóráját kocogtatta, és alig tudott ellépni a lány útjából. Összeráncolt homlokkal, rosszallóan bámult utána, de Hanga még egy bocsánatra sem torpant meg.

És mindenhol lüktető, ziháló semmiszín vette körül, hogy a szeme már káprázott az igyekezettől és a kimerültségtől, hogy csak egyetlen morzsányi foltot fedezzen fel, ami nem fehér, fekete vagy szürke. De mindenhonnan csak az ismerős színek köszöntek vissza: hullámszürke, hamuszürke, eső- és kőszürke, palaszínű és olajfekete tárgyak, emberek homályos, kusza árnyékokká oldódva a szakadó hóesésben . Semmi olyasmi, mint Anya meséiben, ahol minden ölelés langymeleg napsárga, a fájdalom tűzvörös lobogás és a hétfejű sárkány pikkelye érdes, mohazöld látomás. Ahol csak a hiány viselt szürkét.

Hanga egészen a pályaudvarig rohant, ott meglapult az egyik füstös váróterem sarkában. A téglafalak közönnyel fogták közre a meleget. Hanga levegő után kapkodva kuporodott le a kovácsoltvas pad sarkára. Sokáig tartott, amíg megnyugodott. Egyszerre tudott volna nevetni a saját butaságán, és sírni a remény elvesztésén. Ha olyan lenne, mint bárki más, talán Apával mehetne, nem kellene úgy vigyázni rá, mint egy féltett kincsre, nehogy elkallódjon. Nem lenne különleges, kirekesztett jószág, újból csak egy kislány lehetne, mint azelőtt a vizsgálat előtt. Szürkevérűként  persze esélye van rá, hogy biztosítsa a családja felemelkedését, hogy felnőve férjhez menjen egy gazdag família sarjához. A régi nemesi vér csupán két-három generációnként ütközik ki, és a vagyonnál csak egy fontosabb létezik a hatalom, a jó politikai pozíciók megszerzéséért vívott harcban: a születési előjog. Egy szürkevérű feleség a lehető legjobb partinak számított, Hanga tudta jól, Emma néni másról sem tudott fecsegni. De ő nem akart kelendő árucikk, engedelmes feleség lenni. Csak önmaga, mint régen.

Remegő kézzel próbálta elegyengetni a rohanástól összekócolódott fürtjeit, de képtelen volt a selyemszalagot újból rendesen megkötni, így inkább a zsebébe gyűrte. Mélyen a szemébe húzta a kapucnit, a bolyhos széle mellett leskelődött kifelé. Félt, észreveszik, hogy semmi keresnivalója itt.

Járt már itt, amikor Apát kikísérték a vonathoz. Sokáig nézett a füstöt és gőzt okádó gépszörny után, Emma néni szorosan fogta a kezét, aztán hazamentek.

Többen érkeztek a váróba, egy csodálkozó szemű, elegáns hölgy, hosszú, finom esésű kabátban, amibe jó lehetett beburkolódzni, és két feketébe öltözött, magas, cilinderes férfi. Friss hideget hoztak magukkal odakintről. A pelyhek rögtön olvadásnak indultak a vállukon. Az egyikük, a fiatalabb férfi, nagy bajusszal, lerázta az ernyőjét, majd karját nyújtotta a nőnek. Az idősebb a kendőt igazgatta a nyakában, aztán fémesen csillanó mandzsettagombját. Hanga szíve összeszorult, Apa is folyton ezt csinálta, mikor még otthon lakott velük a nagy házban. Egy messzebbi padra telepedtek le, közelebb a duruzsoló kályhához, és csendes beszélgetésbe fogtak. Hanga észrevétlenül surrant ki a lengőajtón. Nem volt jegye, nem is akart utazni, eddig talán csak a hóesésnek köszönhette, hogy a jegykezelők inkább a fűtött épületet választották az ellenőrzés helyett.

Ténfergett egy kicsit a sínek mellett, az állomás fölé boruló kupolát nézte, amin csak átsejlettek a felhők, és a galambok rajban keringtek a magasban, megtisztelve az épület vasszerkezetét. A nagy, rózsaablakra emlékeztető üveglapokon alig szűrődött át fény.

Átfázott. A legjobb lesz, ha hazamegy. Nem történt semmi. Csak egy pofont kapott a nagynénitől, mert… de ő akkor sem hazudott!

Látta azt a színt! Látta, pedig nem lett volna szabad. Csak kirakta a párkányra az almát, amit uzsonnára kapott, hogy a rigók is jóllakjanak. Máskor is szokta, mint ahogy mostanában az esti kakaóját is a szobapáfrány földje issza meg. Illenek egymáshoz, hasonló az árnyalatuk.

A felnőttek miért nem értik meg, hogy mindenbe bele lehet unni? Hanga sem szerette már a kakaót úgy mint régen.

Jött is egy feketerigó, óvatosan megközelítette a gyümölcsöt, gyorsan szedte a pilincka lábait. Egy-egy arasznyi futás után mindig mozdulatlanná dermedt és felemelte a fejét, örökös gyanakvással fürkészett körül. Apró, egyforma nyomokat hagyott a hóban. A sötétszürke héjú almához ért, és villámgyorsan belevágta a csőrét a gyümölcsbe. Aztán felemelte a fejét, megint figyelt. És ekkor történt. Hanga meg mert volna rá esküdni, látta az alma vörösét. Élénken, teljes intenzitással villant fel. A rigó még kettőt-hármat csapott a gyümölcsbe, aztán hangos kiáltással feldobta magát a levegőbe.

Hanga egyből Emma nénihez rohant a hírrel. Már az első mondat után látta rajta, hogy rosszul fogott hozzá a mondandójához, a néni arcát fakószürke felháborodás lepte el, és lekevert neki egy pofont. Hazugnak nevezte, Hanga pedig dermedten állt, és mikor a nagynéni dühösen elsietett, magára kapta a pelerinjét meg a csizmáját, és kiszökött az utcára. Az ajtó sem nyikordult utána. A szeme telement könnyel, a pofon helye égett – vajon az is piros lenne? – és maga sem tudta, hová rohan, csak el innét. El.

Ha Apa itt volna, vele lehetne beszélni róla. Úgy, mint régen Anyával, aki folyton a színekről mesélt neki. Valószínűleg sajnálta, mert nem úgy látott, mint mindenki más, pedig Hanga szerint ez nem volt olyan nagy dolog. Csak a ruháit szerette volna a valódi színükben látni.

Emma néni sosem mesélt. Azt mondta, egy szürkevérűnek nincs szüksége színekre, ott lesznek majd a szolgálói, akik látnak helyette, és megkülönböztetik az égszínkék ruhát a halvány bíborlilától, akik gondját viselik, Hanga csak tanuljon szépen, hogy megfelelő partit csináljon. Ez volt a néni élete célja. Megfelelő férjet találni számára, hogy a család újból felemelkedhessen. Akkor majd felújítják a hámló vakolatú házat, a lépcső sem fog többé nyikorogni, a réseket betömik, ahol most az egerek, vagy a szél jár… és Apa is hazajöhet a messzi távolból, nem kell pénzt keresnie.

Hanga önzőnek és gonosznak érezte magát, hogy képes volt örülni annak az egyetlen színnek. Az édesanyját jelentette, és ettől a gondolattól megint sírhatnékja támadt.

Egy csapat galamb ereszkedett le a sínek közé. Egy tehervagonról mag szóródhatott le, mert fürgén csipegetve forgolódtak a talpfák között. Kavargó szárnyak, csőrök és nyakak, megvillanó szürke, komoly pillantású szemek. Csak akkor repültek odébb, amikor szerelvény érkezett a vágányra. A kieresztett, gomolygó köd, a szénszagú füst egy rövid időre az egész peront beburkolta. Hanga egy oszlop mögé surrant. A lába egyre jobban fázott a csizmában, a kezét többször beledörzsölte a pelerin ráncaiba, hogy feloldja benne a dermedtséget. A szoknyája széle átázott a hótól.

Sokan szálltak le a vonatról, nagy kalapú hölgyek, akik a meleg kupé után fázósan húzták össze magukon a stólát, urak, akik csettingetve próbáltak hordárt keríteni maguknak. Volt egy-két gyerek is. A kisebbje az anyja szoknyájába vagy a kezébe csimpaszkodott, egy fiú pedig nyalókát szopogatott. Hanga megbűvölten nézte a gömbölyű, cukorfényű édességet.

Piros volt.

A család pillanat alatt eltűnt az összevissza torlódó kofferek, hordárok, utasok zajongó tömegében, Hanga utánuk vetette magát. A kijáratnál érte utol őket, a kisfiú éppen megtorpant és teljes beleéléssel nyalta az édességet, amikor megpillantotta Hangát. A háta mögé dugta a nyalókát, aztán tétovázva a másik kezében lévő tárgyat nyújtotta a lány felé. Hanga gondolkodás nélkül elfogadta, de akkor visszalépett a gyerek anyja, és pörlekedve elkapta a karjánál fogva a fiút. A kicsinél eltörött a mécses, az anyja elrángatta. Hangának csak egy meglepett kiáltásra jutott ideje, a játékot már nem tudta visszaadni.

Forgatta a kezében: a papundekli kúp oldalára régi térképet, sötét szárnyú, pufók angyalokat kasírozott a játékkészítő. Különleges játék lehetett, Hanga még sosem látott ilyet, és már bánta, hogy nem szaladt vele a család után. A kúp egyik végén vastag üvegű, hideg lencse, a másikon egy apró nyílás vonzotta a lány figyelmét. Belekukkantott. Sötét foltok mocorogtak benne, ahogy a játék megrezdült a kezében. Hirtelen ötlettel a tárgyat a kupola felé emelte, amely mögött a Nap erőlködött, és belepislantott.

Kinyílt, megszínesedett a világ. Mint egy varázslat. A gúla belsejében törött, színes üvegdarabok járták táncukat, fordultak, pörögtek, új és új mintába rendeződtek, mintha nem lenne elég az a fény, az a meleg, amit egyetlen szín sugározhat – Hanga látott mindent. A fűzöldet, az égkéket, a meleg napsárgát, mályvarózsaszínt, földbarnát és az égő, lángoló tűznarancssárgát – Hanga nem ismerte mindet, csak sejtette, melyik melyik lehet, de ott volt mind. Mind, ami eddig hiányzott.

Percek múlva a kijárat felé támolygott, úgy szorította a játékot, mint egy megtalált világot.

A széles kőkerítésről dolmányos varjú károgott rá, csúnya, szürke-fekete madár, és Hanga ijedten a ruhája alá rejtette a kincsét.

Hevesen dobogott a szíve. A hó alól néhol kilátszó utcakövet figyelte, a gázlámpák felgyulladó fényét, az utca nyüzsgő forgalmát, de nem látott változást. Minden megint szürke volt, de nem merte elővenni a játékot, hogy újból belenézzen. Elállt a hóesés, és Hanga hazafelé igyekezett. El kell dugnia a varázst a néni elől. Ez az egyetlen lehetőség, hogy ne vegye el tőle. Meg még azt hinné, lopta, büntetést kapna érte.

Egy tócsa került az útjába. Hanga ugrott és pördült, aztán újra, nevetve kerülgette a lámpaoszlopokat, a rácsodálkozó felnőtteket, már nagyon rég nem érzett ekkora boldogságot. Most minden más lesz, Emma néninek nem szól semmit, csak Apának fogja megírni, csak neki szabad tudnia róla. A pályaudvar ósdi, öreg órája hetet kongatott, Hanga igyekezett a ritmusra szedni a lábát. Hanga, hanga, szürke, hanga… min-den-rend-ben-lesz-min-den-rend-ben… megbotlott egy macskakőben, aztán már zuhant is.

Egy nő sikoltott, a fényszóró, mint óriási, világító szempár, közeledett, Hanga ütést érzett a vállán és a mellkasán és határtalan rémületet, aztán az automobil lefékezett.

– Vigyázzanak! Engedjenek oda!

Hanga szédülve próbálta felemelni a fejét – arcok szürke masszája szorult köré – a keze egyből a játékot kereste. De a pelerin alatt csak törött tükörcserepeket tapintott ki. Egy férfi letérdelt mellé a hóba, szólongatta, Hanga hasogató fájdalmat érzett, összeszorította a tenyerét, amíg az ujjai közül ki nem csordult egy csepp tűzpiros vér. Elájult.

Mire összeszedte magát, és kinyitotta a szemét, a doktor már elment, és Emma néni ült az ágya szélén. Szigorúan nézett rá, de nem veszekedett vele. Az esti kakaót tartotta a kezében. Már akkor is mindig ő hozta a kakaót, amikor az édesanyja még élt.

Emma néni szürke, vékony száját mosolyra húzta, úgy, mint aki egy méretében rossz ruhát próbál magára igazgatni. Gyorsan és idegesen beszélt, hogy mennyire megijedt, hogy Hanga elszökött, hiszen baja eshetett volna, igazi baja, és felejtse el azt a butaságot a színekkel, mert ki hallott már olyat, hogy egy szürkevérű bármit is lásson, fölösleges igyekezet, csak álmodhatta az egészet, és jobban tenné, ha a jövendőbeli, szép életére gondolna… de a lány a felét sem hallotta a mondottaknak. Valami bizsergett benne, valami felismerésféle: Emma néni mindig annyira tukmálta rá azt a kakaót. Izgatottan próbált visszaemlékezni. Hallott róla, igen, valaki, valahol említette, talán a doktor, hogy mostanában sokan hamisítják a tüneteket, hogy létezik egy szer, amit ha elég ideig szedsz, akkor nem látsz mást, csak szürkét… A kakaó… a kakaóban lehet az, ami miatt azt hiszi mindenki, hogy ő szürkevérű… Hanga sosem volt még ennyire biztos semmiben, de igazából az számított, hogy kipróbálja. És ehhez csak egyetlen módszert ismert.

Engedelmesen a szájához emelte a poharat, de nem ivott bele, csak úgy tett, aztán prüszkölt, mintha mellényelte volna az italt. A kakaó kilögybölődött, élénk sötétre festette a csipkés ágyneműt, Emma néni pedig mérgelődve indult rongyért. Hanga pillanat alatt kint termett az ágyból, a páfrány földje szomjasan itta be a kakaót.

Hanga, mielőtt visszasurrant az ágyba, kipislantott a kertbe. Odakint, a kiszűrődő fényben, a tömött hópaplanba burkolódzó ablakpárkányon megvillant egy okos, fekete szem és egy narancssárga madárcsőr.

 

 

———————-

Buza Éva

2007-ben kezdett írni, és mások műveit bétázni. Eleinte fanfiction-téren alkotott, újabban azonban saját világokat teremt. A Könyvmolyképző Íróiskolában az alapozó és a leírás kurzust végezte el. Az Imagine Kupán első helyezést ért el, írása felkerült az Aranymosás oldalra is.