1.
Zsolt megdörzsölte a szemét, ásítva nyújtózkodott az íróasztal előtt. Hetek óta ült késő estig a számítógép társaságában, lakáshirdetéseket böngészett, kereste az ideális otthont, Nóra, a felesége elvágyódott a fővárosból.
Sóhajtva görgetett a következő hirdetésre.
Nem hiszem el!
Előredőlt, kinagyította a képet. A kétszintes, halványsárgára festett ház régen elfeledett érzéseket idézett benne.
Nyelt egyet. Íme a ház, ahol a gyermekkorát töltötte.
Csak ránk vár! – motoszkált benne a gondolat. A hang. – Csoda jó volt ott. Emlékszel?
Zsolt évekkel ezelőtt, még a házasságuk előtt elkísérte Nórát egy spirituális körbe. Meditáltak. Humbugnak ítélte az egész parádét. Ott emlegették a belső ént, a belső hangot.
Zsolt egy gyermekotthonban élt tizenegy éves koráig. Sosem halott hangokat, sosem voltak láthatatlan barátai, mint némely sorstársának.
Végignézte az internetre felkerült képeket. Fura, alig emlékezett a házban töltött időre, mégis átfutott a tarkóján a hideg borzongás.
Odamegyünk!
Sürgető késztetés hatalmasodott el rajta.
Nóra is ezt akarná!
Vajon tényleg ezt akarná? Egy ilyen házat?
Erre vágyik! Hányszor mondja, hogy felfogd végre?
De Nóra nem ért a vidéki életmódhoz. Az a kert olyan hatalmas. A kétszintes ház meg túl nagy egy család számára.
Olcsó!
Zsolt túl kevésnek találta a nullákat a feltüntetett összegben. Kereste, mi lehet az átverés.
Olcsó! Olcsó!
Belső énje tudta, mennyire fontos az ár-érték arány. Miért ne tudná? Az ő belső hangja volt. Saját tudata. Vagy, hogy mondják az ilyesmit? Intuíció. Az emberek hallgatnak a megérzéseikre. Neki is bíznia kellene benne.
A ház olcsó. Tágas. A gyerekeknek lenne terük. Játszhatnának a kertben, anélkül, hogy félteni kéne őket. Nóra megnyugodna.
Megnyugszik majd!
Zsolt a csukott, bordázott mintás üvegajtóra nézett. Sárgás fénnyel világított át rajta a folyosóról beszűrődő lámpafény.
– Drágám, bejönnél egy pillanatra? Mutatni akarok valamit! – kiáltott ki a hálószobából.
Felesége egy konyharuhával a kezében érkezett, pirított hagyma illatát hozta magával. Sötét haját lófarokba kötötte a feje búbján, a szűk farmer, bár már elkopott, és kizárólag itthon viselte, kiemelte csodálatos lábai vonalát.
– Ez gyönyörűséges – állt meg Zsolt háta mögött. Megérintette a férfi vállát, gyengéden megszorította. – Mekkora kert! Lina imádná! – lelkesedett, de a hangja a távolba veszett.
Nem megmondtam? Erre vágyik! Ezt akarja! Olcsó! Vedd meg!– zakatolta egyfolytában a hang a fejében. – Most! Itt az alakalom!
Próbált Nórára figyelni, várta a megerősítését. Hogy némíthatná el a hangot? Csak egy kis időre?
Meglásd, jó lesz! Kiteljesedünk!
– Hallgass már el! – förmedt rá a motoszkáló hangra. Hirtelen néma csend lett a szobában. Zsolt akkor ébredt rá, hogy hangosan mondta ki a szavakat, a felesége azt hihette rá ripakodott. – Sajnálom! – Felállt, megpróbálta átölelni a nőt, Nóra kitért előle. Szemében könnyek, ujjai közt tekergetve a konyharuhát indult kifelé.
Látod, mit műveltél? Te szerencsétlen! Most mehetsz és pitizhetsz neki! Megint!
Zsolt nagyot nyelt, a szája kiszáradt, lehorgasztott fejjel követte a feleségét a konyhába. Akaratán kívül bántotta meg, pedig örömet akart okozni neki. Hogyan jutottak el megint idáig? Hiszen szereti.
Szeretjük a feleséged! Bebizonyítjuk neki!
– Drágám, annyira sajnálom! Feszült vagyok, türelmetlen. – Nóra duzzogva megkevergette az ételt. – Erőmön felül igyekszem olyan házat találni, amit otthonodnak érezhetnél.
Te vetted! Te akartad!
Zsolt keze ökölbe szorult. Miként lehetne megszüntetni ezt a suttogást odabent?
Valóban ő vette, tíz évig dolgozott két műszakban, kuporgatott, nélkülözött, hogy legyen otthona. Ifjú házasokként együtt választották ki ezt a lakást Nórával. Örömmel vágtak közös életükbe, de egyre bosszantóbb szomszédok vették körül őket. Fölöttük egy háromgyerekes család lakott. Évek óta ordítottak a kölykök odafenn, dübörögtek éjjel-nappal.
Alattuk az albérletbe néhány egyetemista költözött be. Minden hétvégén állt a bál. Ordított a zene, randalíroztak, csapkodták az ajtókat.
Fogd a szomszédokra! Hisz’ miattuk van minden! Miattuk!
– Muszáj elköltöznünk! Nem bírom tovább cérnával – mondta Zsolt bűnbánóan.
Nóra letette a fakanalat, végre megfordult.
– Az a ház, amit mutattál, tetszik.
– Akkor ne várjunk tovább! Csapjunk le rá!
Így kell ezt csinálni! Csapjunk bele!
Hányan telefonálhattak az ingatlan ügyében eddig? Hány vevő várhat arra, hogy az övé lehessen?
Kinek kéne rajtad kívül?
Van esélyük megszerezni?
Bolond vagy! Ki másnak kellene?
Zsolt a zsebébe túrt, előhúzta a telefonját. Boldoggá akarta tenni Nórát.
2.
Zsolt a kormány mögül nézte az átláthatatlan kerítést, pontosan úgy festett, mint egy masszív várfal.
Erődítmény! – suttogott a hang a fejében. – Ami bent történik, bent is marad!
Mi történhetne?
Zsolt elmosolyodott, elképzelte feleségét a kertben, ahogy falatnyi bikiniben locsolja a virágokat. Ha majd Lina nyári táborban lesz, úgy fognak itt élni, mint Ádám és Éva a Paradicsomban. Ami a kerítés mögött történik, senki meg nem láthatja. Ez lesz az ő kis Édenkertjük.
A komor, szürke téglakerítés eltakarta az épületet a kíváncsi szemek elől. Zsolt nem igazán értette, miért van szükség ilyen áthatolhatatlan falra, hiszen ötszáz méteres körzetben csupán a természet vette körül őket. Kopár sziklák, égbenyúló csupasz fák, szürke avar. Mindennek a búskomorságára rátett egy lapáttal a csendesen szemerkélő eső.
Szomorú errefelé a tél.
– El fognak ázni a bútorok – kesergett Nóra.
Megoldják!
– Azt mondták, megoldják. – Zsolt kipattant a kocsiból.
Ha nem vigyáznak, megbüntetjük őket!
Zsolt tenyerét a nadrágjába törölte. Ha bármiben kár keletkezik, nem fizet nekik. Szeme csillogott, türelmetlen toporgással állt a kerítés előtt.
Megfizetünk nekik!
A bútorszállítók lekászálódtak a vezetőfülkéből. Három izmos, fiatal férfi, tele életerővel. A kopaszfejű fekete kapucnija alól sanda pillantással, leplezetlenül végiggusztálta Nórát, amikor az asszony kiszállt a kocsiból.
Kurafi!
Zsolt felmordult, Nóra elé lépett, hogy eltakarja. Mit képzel magáról ez a fajankó?
A mienk!
Az enyém!
Ami a tied, az az enyém is! A mienk!
Az enyém! Az én feleségem!
Megbüntetjük őket!
Zsolt torka kiszáradt. Kit akar megbüntetni? A feleségét? Vagy azt a senkiházi bútorszállítót?
Mindkettőt!
Egyiket sem!
A kerítés mögötti kertben rendezetlen bujaságban tekergőztek a növények ágai, úgy kapaszkodtak egymásba, mint csontos ujjak.
Zsolt tekintete megakadt Linán. Ötéves, gyönyörű szép kislánya egy rózsaszínű, virágmintás esőkabátban és egy hozzá illő, térdig érő gumicsizmában állt egy pocsolya közepén. Felé fordította a fejét, tátott szájjal a válla fölé bámult. Zsolt megfordult.
Senkit nem látott a háta mögött, a rózsabokrok között. Kérdőn nézett vissza a gyerekre.
– Szürke füst száll körülötted – magyarázta Lina.
Hazudik!
– Kicsim, miről beszélsz? – kérdezte Nóra türelmesen.
– Olyan, mint egy sötét felhő.
A gyerek hazudik! A hazugság rossz!
Csak képzelődik.
A hazugság rossz!
A bútorszállítók a mohos, nedves járdán csúszkáltak a letakart bútorokkal.
Zsolt felnézett a két nagy diófa mögött elterpeszkedő házra. A kétszintes csoda vörös cserepekkel borított kúpalakú tetővel, borostyánnal befuttatott keleti fallal, régi típusú téglákkal várta az új lakók beköltözését.
– Pontosan ugyanolyan, mint… – Zsolt meglepetten elhallgatott.
Emlékszel?
Zsolt a farmerja zsebébe süllyesztette a kezét, összeráncolta a homlokát. Köhintett. Elismerő pillantással mérte fel az építményt. Hihetetlen, hogy ezt valaki megcsinálta.
Emlékszel?
Valamire emlékeznie kéne. Valami lényegesre, amit elfelejtett.
Emlékszel?
Semmire sem emlékezett a gyerekkorából, csak a házra. Nincsenek szomszédok a közelben, akik a fűnyírással, autóberregtetéssel és különböző apró hétköznapi zajokkal zavarhatnák a nyugalmát.
Nincsenek!
Nincs senki, aki segíthetne, ha baj történik.
Nincsenek!
Mi baj lehetne? Ha valamit nem tudna megoldani, majd telefonál. Mi baj lehetne?
Baj! – A hang éles nevetésként hasított a gondolataiba. – Mi baj?
Zsolt a halántékára szorította a kezét. Majd’ szétszakadt a feje. Nóra a múlt héten összekészített minden fontos apróságot ahhoz, hogy a költözéssel járó felfordulás első napjait megkönnyítse. Némi élelmet, tusfürdőt, ágyneműt, törölközőket, gyógyszereket. A barna virágos bőröndbe pakolt minden. Szüksége van arra gyógyszerre. Hol az a bőrönd? Hol van Nóra?
Baj!
Miféle baj? Kell valami pirula erre az iszonyatos fejfájásra! Nóra a gyerekkel bement a házba. Ő pedig még mindig kint ázott a szemerkélő esőben.
Eszedbe juttatom!
Zsolt szeme előtt fekete karikák ugráltak. Elhomályosult a látása, úgy botorkált befelé a házba. A korlátba kapaszkodott, feltámolygott a verandán, belökte a bejárati ajtót. Nekiütközött a kilincs a kopasz bútorszállító oldalának.
– Mit csinál, ember? – förmedt rá egy mély, öblös hang.
– Sajnálom!
Emlékezz!
Zsolt megrázta a fejét, hogy elűzze a szeme előtt úszó foltokat.
– Segítsen!
Emlékezz!
Zsolt tekintete kitisztult. Két szállító küzdött az óriási hálószobaszekrénnyel. A kopasz fejű megcsúszhatott nedves cipőjében a kövön, amikor nekiment az ajtó. Félig térdelő helyzetben tartotta a bútort maga felett. A másik próbálta ellensúlyozni, mielőtt ráborul a társára az egész. Arca kivörösödött, a halántékán és a nyakán folyt az izzadtság.
Halál!
Zsolt megborzongott.
Emlékezz!
– Segítsen már, ember!
Halál!
Zsolt lehajolt, a fél térden küszködő férfihez.
Emlékezz!
Elsötétült előtte minden. Megtántorodott. A talpa valami puhára taposott. Hörgést hallott maga alatt. Kifordult a teste oldalra, elvágódott. Ahogy földet ért, közvetlenül mellette csattant a szekrény a kövezeten.
Halál! Emlékezz!
3.
Fertőtlenítő illat kúszott az orrába, egy idő után a torkában is megült. Émelygett a gyomra. Kinyitotta a szemét. A plafon egy vékony pókfonál lengedezett a feje felett. Enyhe szorítást érzett a kezén.
– Jól vagy?
Jól vagyunk!
Zsolt elfordította a fejét, Nóra sápadt arcába nézett.
– Hol vagyok? – Kiszáradt a torka. Alig ismert rá saját recsegő hangjára.
– Kórházban.
– A bútorok?
– Bútorok rendben vannak – suttogta Nóra, egy papírzsebkendővel megtörölgette a szemét. – Emlékszel, mi történt?
Emlékszel?
Zsolt megrázta a fejét.
Halál!
– Lina? – A gyomra görcsbe ugrott. Hányingere lett a gondolattól, hogy esetleg baj érhette a gyerekeit. – Jól van?
– Kint játszanak a folyosón az egyik nővérkével. A bútorszállító meghalt!
Zsolt ökölbe szorította a kezét a takaró alatt.
Baleset – suttogta a hang a fejében.
– Baleset – mondta ki hangosan.
Megesik.
– Megesik – folytatta karcosan.
Elég egy óvatlan pillanat!
– Elég egy óvatlan pillanat!
Nóra arcán lefolyt egy könnycsepp. Mélyeket lélegzett, a melle ingerlően hullámzott a szűk felsője alatt.
Kívánatos!
Többnyire jól állt neki a piros. Általában kiemelte sötét színeit, de most sápasztotta halovány arcát.
Szexi! Tegyük magunkévá! Most!
Kórházban fekszik, most tért magához, bármikor rájuk nyithatnak.
Csak néhány percig tart!
Nóra úgysem lenne benne. Nem olyan bevállalós.
Megvigasztaljuk!
Hülyeség!
Vigasztalásra vágyik! Nézz rá!
Talán egy ölelés valóban jólesne neki.
Amíg itt vívódsz, rég túl lennénk rajta! Bejött azóta valaki?
Nóra felállt az ágy mellől. Formás combján megfeszült a farmernadrágja. Végigsimított a felsőjén.
– Megnézem Linát.
Elfordult. Zsolt a szemét legeltette felesége gömbölyű fenekén.
Már késő!
Otthon majd bepótolják. Felavatják a házat. Úgy tartja a babona, minden helyiségben annyiszor ildomos szerelmeskedni, ahány sarkot megszámol az ember. Az meghozza a szerencsét. Az első közös, egyszobás otthonukban több sarkot találtak, mint az elképzelhető. Két napig ki sem mozdultak. Senkit be sem engedtek, aki meg akarta látogatni őket azt mondták, pakolnak. Ám a dobozok két hónap után ugyanúgy álltak szanaszét a lakásban.
Nagy a ház! Sok a sarok! Sok szex lesz!
Zsolt fejében a hang felerősödött. Becsukta a szemét. Lesz. Ha hazaérnek! És ha Nóra is úgy akarja.
Teszünk róla, hogy úgy akarja!
Zsolt elvigyorodott. Az ember hallgasson a belső énjére.
4.
Ahogy teltek a hónapok, Zsolt úgy szokott hozzá, hogy hallgasson a megérzéseire. Már nem zavarta az állandó hang a fejében, nem akart tőle megszabadulni. Újra felpezsdült a házaséletük is.
Feláldozta kevés szabadidejét és megépítette a rejtekhelyet azon a nagy diófán a ház előtt. Lina rágta a fülét miatta. Nem tudta elbliccelni.
Jó lesz! Meglásd! Ellesz idekinn, mi meg játszadozhatunk Nórával.
– Apa! Megint füstölögsz! – Linát az orra hegyéig rózsaszínű festék borította. Ragaszkodott hozzá, hogy a faház egyik fala teljesen babarózsaszínű legyen.
Hazugság!
Zsolt letette az ecsetét, felé fordult.
– Miről beszélsz, kicsim?
– A fejed körül egészen fekete minden.
Hazug! Hazug! Hazug!
– Jobban szeretném, ha színes lenne – tette hozzá Lina elgondolkodva.
Semmit sem lát! Semmit! Hazug!
– Én komolyan látom! – erősködött Lina. – És nem tetszik. Szedd le onnan!
Zsolt felnyúlt a válla fölé, úgy tett, mintha leemelne onnan egy palástot.
– Így jó?
A kislány szája lefelé görbült.
– Még mindig ott ül a válladon.
Hazudik! Beteg gyerek! Rossz gyerek! Folyamatosan hazudozik! Hazug!
Zsolt gyomra összeszorult.
– Hazudsz! – förmedt rá a gyerekre. – Nincs ott semmi!
A kicsi tágra nyílt szemmel, rémülten hátrált. Egész teste remegett.
Hazug!
Gyerek. Az én gyerekem.
Ha a te gyereked lenne, nem hazudna!
Az én gyerekem! – Zsolt felemelte a kalapácsot.
Te csak azt hiszed!
Az enyém! – Megszorította a nyelét.
Nem a tied!
Zsolt lecsapott, széthasított egy deszkát. Lina felsikoltott, és az anyja után kiabált.
Zsolt koponyájába belenyilallt a fájdalom. Térdre esett, két kezébe fogta a fejét. Nóra így talált rá.
– Szívem! Mi történt?
– A gyerek – nyöszörögte.
– Megijesztetted! Mi a csoda ütött beléd? – Talpra állította Zsoltot és lesegítette a létrán. A nappaliba vezette, a kanapéra fektette, betakargatta. – Pihenj kicsit!
A bolyhos pléd meleget adott, körülölelte. Zsolt becsukta a szemét. Nórát látta maga előtt. Vágytól csillogó szemét, sokat ígérő, kacér mosolyát. Látta mindenféle férfiakkal hancúrozni, különféle pózokban. Ökölbe szorult a keze.
Szajha!
A feleségem!
Szajha!
Zsolt szeme kipattant.
A feleségem!
Megbüntetjük!
Zsolt zihált. A pólója csatakosan tapadt a hátára. Megcsapta saját bűzös izzadtságszaga. Elindult a fürdőszoba felé. Ráfért egy lazító zuhanyzás.
A nappali nyitott ablakán meglebbent a hófehér muszlinfüggöny, pajzánkodott vele a szél. Kintről egyre erőteljesebben zörögtek a fák és a bokrok levelei, az ágak egymáshoz csapódtak, valahol a távolból megreccsent az ég.
A fűrészt!
Zsolt megtorpant. A késztetés, hogy mihamarabb lemossa magáról az izzadságszagot elmúlt.
Ráér! Hozd a fűrészt!
Miért van szükség fűrészre?
Sok a kérdés! Csináld, amit mondok!
Zsolt elindult kifelé. A közeli folyó felett fekete felhők gyülekeztek, gyorsan sötétedett.
Nóra szaladt befelé a kert hátsó végéből a gyerekkel. Haját összekócolta a szél, kipirult arcába fújt néhány kósza tincset. Lina apró kezét szorította. A kislány kacagva kapkodta apró lábacskáit mellette. Megtorpantak Zsolt előtt.
– Hová mégy? Vihar közeleg.
Kell az a fűrész!
– Kell az a fűrész!
Nóra megérintette a karját.
– Miről beszélsz, drágám? Gyere be!
Zsolt bólintott.
– Azonnal. Utánatok megyek, amint végeztem, ti csak menjetek előre!
A szél felerősödött, az egyik fa ága elérte a tetőt, a cserepeket karistolta. A folyó felől lilás, fekete tömör felhők sűrűsödtek. Teljesen besötétedett, mintha hirtelen az éjszaka szállt volna rájuk, csupán elmosódott körvonalakban látszottak a kertben a fák és a bokrok.
Nóra felkapta Linát és beszaladt a verandára. Ott hátranézett, mielőtt kinyitotta a bejárati ajtót. Zsolt aggodalmat vélt felfedezni az arcán.
Kövér esőcseppek csapódtak a fején és vállán. Ez kicsit magához térítette. Mit keres ilyenkor idekint?
A fűrész!
Zsolt a kert túloldalán álló fészerhez rohant. Felrántotta az ajtót, a sötétben tapogatózott egy ideig. Még nem vezették át ide az áramot. Végig simította a falat. Valahol itt lesz, a biciklibelsők után. A tenyere hideg fémet érintett. Legutóbb a kisház építésénél használta, hogy méretre vágja a deszkákat. Az ujjai rákulcsolódtak a fa nyélre.
Szajha! Emlékezz! Anyád ugyanúgy egy szajha volt! Miatta nem figyelt rád apád! Emlékezz! Emlékezz!
Zsolt megszorította a fűrészt, elindult. Úgy dörgött felette, mintha ketté akarna repedni a világmindenség, villámok szórták az eget, egy pillanatra fénybe vonták a kertet, az elkanyarodó folyót. A vízben magasodó tarajos hullámok mintha arcokat rajzoltak volna. Fuldokló, kínlódó arcokat.
Halál rájuk!
Egy szempillantásig tartott az egész, majd újra sötétségbe borult minden. Zsolt a diófa elé térdelt. A következő villám megvilágította a feje felette a kisházat.
Halál rájuk!
A fűrész beleharapott a fába. Zsolt erőteljesen rányomta, ahogy dolgozott, karján megfeszültek az izmok.
Halál a szajhákra!
Az eső lecsorgott a fején, a hajáról a nyakába. Körülötte sárrá változott a talaj. Belesüppedt a térde. Megcsúszott. Zihálva megpihent, hogy újult erővel kezdje újra a pusztítást.
Halál a fattyúra!
Nem szabad teljesen átvágnia. Meg kell találnia, hol az a kritikus pont, ahol nem dől el, ha felmászik Lina, de a súly majd kibillenti az egyensúlyából.
Elég!
A hang a fejében pontosan felismerte, hol van az a pont.
Zsolt kiejtette kezéből a fűrészt, a sárba tenyerelve feltápászkodott. Lina állt előtte tágra nyílt szemmel.
– Mit csinálsz idekint? – förmedt rá.
A kislány pillanatok alatt bőrig ázott. Gömbölyű kis pocakjára tapadt a ruhája.
– Kivágod a fánkat? – kérdezte rekedten.
Nem mondhatja el Nórának! Nem árulhat el minket!
– Semmi közöd hozzá!
– A kisházzal együtt? Miért?
Nem érdemli meg! Hazug! Fattyú!
– Mert nem érdemled meg!
– Megmondalak anyának! – nyivákolta Lina és megfordult, hogy eliramodjon.
Áruló! Állítsd meg!
Zsolt megindult. Megcsúszott, de sikerült megtartania magát. Előtte Lina beleveszett az éjszakai sötétségbe.
Nem mehet be! Nem szólhat Nórának! Állítsd meg!
A kislány beszaladt a házba.
Eljött a leszámolás ideje! Emlékezz!
Zsoltnak bevillant a gyermekkori emlék. Apja egy akkumlátoros fúrógéppel kergette az anyját végig az emeleten.
Emlékszel a fúrógép sivító hangjára?
Emlékezett.
És a belek meg a vér szagára?
Zsoltnak felfordult a gyomra, a térdére támaszkodott és öklendezve hagyta, hogy teljesen kiürüljön a gyomra. A keserű epe marta a nyelőcsövét.
Én bújtam el! Te gyáva voltál mozdulni is! Ha én nem vagyok, már nem élnénk! Hálából elfelejtettél! Hálából kiűztél! Elnyomtál! De itt vagyok! Bosszút állok mindenért!
Zsolt elindult a ház felé. A veranda szélén árny mozgott. Nóra árnyéka hatalmasra nyúlt a felvillanó villám fényében.
Zsolt rákiáltott:
Menj onnan! Menekülj!
De a hangszálai nem engedelmeskedtek. A szája vonallá préselődött, nem tudott hangot hallatni. A felhők egyetlen vékony hasadékának gyér fényében az árny a falon közelebb mozdult, sötéten kibontakozott a fal mintázataiból és testet öltött.
– Nóra! – recsegte a férfi átdübörögve a vihar ordítását.
A felesége felé fordult, a kezében lévő zseblámpát egyenesen az arcába irányította. Zsolt hunyorgott az éles fénytől.
– Megsérültél? – kérdezte a nő rekedten. Remegett a hangja. Hátrébb lépett.
Zsolt felmordult.
Szajha! Megbüntetjük!
Nóra tágra nyílt szemmel bámult rá egy ideig, majd megfordult, beugrott az ajtón és magára zárta.
Ne bántsd!
Tisztességtelen asszony! Éva lánya! A Kígyó szeretője!
Nóra a feleségem. A gyerekem anyja. Tisztességes nő, tiszta. Nem tartott soha szeretőket. Lina az enyém.
Nem a tied!
Te vagy a Kígyó! Csöpögtetted a mérget belém minden egyes szavaddal. Haragot szítasz a szívemben!
Mert haragod által bukkanhattam újra felszínre!
Nem veszhetek el mindent. Még érzek. Létezek.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy!
Imádkozz! Szeretem az imákat! Átsegítenek a nehéz időszakon!
Szenteltessék meg a Te neved!
Én is sokat imádkoztam. Évekig, amíg arra vártam, hogy újra előbukkanhassak!
Tehát az ima segít. Mindenképpen segít.
Ki vagy te?
Vagyok, aki vagyok!
Mi a neved?
Halál!
Az ajtóhoz lépet, lenyomta a kilincset. Nóra bezárta.
– Nóra!
Az öklével verte az ajtót. Odabent síri csend. Semmi nem mozdult.
Nem menekülhetnek!
Az ütései következtében egy helyen beszakadt az ajtó léce. Belátott rajta. Nóra ott állt, karjában Linával, rémült tekintettel bámult kifelé.
Zsolt benyúlt a résen, elfordította a kulcsot a zárban. Kicsapta az ajtót. Az út szabaddá vált.
Lina lábait anyja dereka köré fonta, a nyakába kapaszkodott, miközben Nóra óvatosan hátrált befelé. Lépésről-lépésre araszolt. Zsolt lassan követte a nő minden mozdulatát. Amikor Nóra lépett egyet hátra, ő pontosan ugyanazzal a lábával, ugyanabban a ritmusban indult meg előre. A szemét mereven Nóra arcára függesztette.
A szajha és a hazug! Halál rájuk! Halál a bűnösökre!
Nóra egyik karjával átölelte a gyereket, megpördült és nekiiramodott.
Halál rájuk!
A nő elérte a hátsó ajtót. Ujjai a kilincsre feszültek. Kintről hangos csapódással nekidőlt a fűrészelt fa a háznak. A hátuk mögött kitörtek az ablaküvegek. Nóra összerezzent, felemelte a fejét, tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a hatalmas diófa beszakította a tetőt, a plafont és az egyik vastag ága mellette csapódott a szőnyegre.
Zsolt kihasználta Nóra pillanatnyi zavarodottságát. Előrelendült, egyik lapát tenyerét a nő feje mellé csapta az ajtón.
Megvagy!
Megragadta, maga felé fordította. Egészen az arcába hajolt. Nóra haja csapzottan lógott a szemébe. Kipirult, levegőért kapkodott. Magához szorította a kislányt.
Halál a bűnösökre!
Ne merészeld bántani!
Akadályozd meg!
Nóra lecsúsztatta a gyereket a földre, taszított rajta egyet.
– Fuss!
Lina egy pillanatot sem várt.
– Tőle várod a megváltást?
Zsolt féloldalas mosolyra húzta a száját. Kezével az ajtót támasztotta, a másikkal megragadta Nóra nyakát. Egy csepp izzadtság elindult a nő halántékán lefelé.
Zsolt tekintete lesiklott felindultságtól hullámzó keblekre.
– Ki vagy te? – kérdezte Nóra rekedten.
Zsolt tenyere végigsimított a nő nyakártól a melléig. Belemarkolt az egyik halomba, megszorította. Nóra felsikoltott a fájdalomtól.
– Eressz el!
– Ne türelmetlenkedj, aranyom! – Végignyalta a nő arcát. – Hamarosan megváltalak. Esküszöm, az utolsó pillanatig élvezni fogod!
Nóra körmeivel belevágott Zsolt arcába.
– Csak a holttestemen át!
Zsoltba belehasított a fájdalom, felszisszent.
– Ahogy kívánod, Nóra! – A nő mellét markolászó keze elindult felfelé, át a kulcscsontján a nyakáig. – Ahogy kívánod!
Lina toppant elő.
Éles fájdalom nyilallt Zsolt oldalába, felordított. Amikor odanézett, megdöbbenve tudatosult benne, hogy az oldalából az egyik vékonypengéjű filéző késük nyele állt ki. Bugyogva tört elő a vére, folyt le a farmerján.
Nóra előreugrott, elkapta Lina kezét, maga után húzta. Kirohantak az udvarra.
Zsolt imbolyogva utánuk indult. A hátsó ajtóban megszédült, a falba kapaszkodott. Nóra Linát maga mellett ráncigálva átfutott az udvaron. Eltűntek a sötétben, Zsolt még látta, hogy Lina jobb felé húzta az anyját, úgy, mintha pontosan tudná, merre juthat ki. Sokat játszott a kertben, így Zsolt feltételezte, a kislány ismeri a rejtekhelyeket.
Nálam jobban senki nem ismeri azokat!
Zsolt keresztülcsörtetett a cserjéken. A rózsabokrok tüskéi felszakították a ruháját, a húsába vágtak, az oldala lüktetett.
Újabb villám cikázott végig az égen, annyi fényt adva, hogy a férfi könnyedén meglátta az árnyékokat. Nóra a gyerekkel az épület háta mögött megkerülte a pincét. Zsolt elvesztette őket szem elől.
Nem menekülhetnek!
A cipője talpa csúszkált az agyagos földön, a pince mögött, a borostyánnal telifuttatott kerítés falánál megtorpant. Artikulálatlan bömbölés hagyta el a száját. Túlkiabálta a vihart, a szelet.
Nincs kiút! Halál rájuk! Innen nincs kiút! Halál a bűnösökre!
Az orkán erejű szél által tépett ágak recsegtek a közelben. Zsolt lerángatta futónövényt a falról, feltárult egy szűk nyílás a kerítésben.
Zsolt bebámult az üregbe, penész szag áramlott odabentről. Nóra belül oldalazott a falban. A mellkasát és a hátát a tégláknak vetette, arca a másik irányba fordult.
– Megyek, édesem! Hidd el, soha nem hagylak magadra!– suttogta, vélhetőleg a fal másik végén várakozó Linának. – Mindig melletted leszek!
Zsolt nyílás mellé lapult, bedugta kezét a résbe. A fal nyálkásan csúszott az ujjai alatt, látása elhomályosult. Minden levegővételnél kínlódott a tüdeje.
Elkaplak!
A téglák rücskösen, néhol mohásan értek a tenyeréhez, ahogy nyújtózott előre.
Rámarkolt a nő csuklójára.
Megvagy!
Nóra felsikoltott.
Szajha!
Visszarántotta a nőt. Nóra a sárba esett. Zsolt megtántorodott, keresztülvágódott Nórán, ezzel a földre szegezte. Ujjai Nóra nyakát szorongatták. Ő rúgkapált alatta, öklével egyre erőtlenebbül ütött. Belekapott a kés nyelébe. Zsolt felnyögött.
Megöllek ezért!
Nóra hörgésszerű, bugyborékoló hangot hallatott. A kés hegye egyre mélyebbre csúszott. Zsolt még látta kihunyni az életet a felesége szemében, mielőtt elsötétült előtte minden.
5.
Két hónappal később Lina a szőnyegen játszott a kockákkal. A doktor néni a fotelben ült, őt nézte. Amikor a vastag jegyzetfüzetébe irkált, akkor sem vette le a szemét róla.
Ha jól felelsz, hamarabb szabadulsz! – figyelmeztette egy kislányhang a fejében. – Majd én segítek neked!
Mindig kedves volt, barátságos, ő mindig tudta a helyes válaszokat. Olyankor a doktor néni megsimogatta Lina fejét, és rámosolygott.
A kislányhang akkor szólalt meg először, amikor Apu rájuk törte az ajtót.
Nem Apu! – mondta. – Ez nem Apu!
Amikor Anyu letette, hogy elszaladjon, a hang irányította a konyhába.
A kést!
Lina a konyhai fiókban kutatott.
Az jó lesz! Döfd az oldalába! Tudod, ahogy Mónika apukája csinálta a disznóvágáson.
A kislányhang ott maradt vele akkor is, amikor egyedül maradt a fal mellett. Segített neki, hogy kijusson a városba, a kíváncsiskodó felnőttek közé. Lina megszeppenve kapkodta a fejét közöttük, elveszettnek, kicsinek érezte magát az anyukája nélkül. A kislányhang tudta, mit mondjon.
Ha ügyes leszel, akkor nem lesz semmi baj – suttogta a kislány a fejében. – Akkor hamarosan kiengednek innen. Találnak nekünk egy új Mamit.
Lina durcásan a kockákra meredt.
Nem akarok új Mamit! A régit akarom.
Feszítette belülről a sok ki nem mondott szó. Dörömbölt a szíve a mellkasában. Megfogott egy hajas babát, kikéredzkedett a mosdóba. Oda kiengedték egyedül is.
Miután becsukódott mögötte a WC ajtaja a tükörbe bámult.
Azt mondta, soha nem hagy el! – süvítette a kislány hangja odabent. – Megígérte, hogy mindig megvéd! Megígérte!
Lina erősen zihált.
Megígérte!
A babával a csempékre csapott. A könnyek felszáradtak. Nem maradt más pusztán a lázasan izzó szempár.
A felnőttek mind hazudnak!
– A felnőttek mind hazudnak!
Lina csapzott haja a homlokába hullott, száját összeszorította. A babát addig csapkodta a csempének, amíg darabjaira nem zúzta.
Hű, ez kemény volt így korán reggel, de nagyon jól megírtad, nem tudtam letenni.