Lilja nem tudta, mióta volt halott, csak azt, hogy a halál utáni élete sokkal lassabban telik, mint a korábbi. Mivel alvásra nem volt szüksége, már az éjszakáit is el kellett ütnie valahogy, ami az állandó magányában elképesztően nehezen ment. Ráadásul rajta maradt az az emberi szokása is, hogy fél a sötétben. Sokszor korholta is magát, hogy hogyan lehet ilyen pocsék kísértet.
Éjszakánként általában a ház padlásán bújt meg, megszokásból bekucorodott a sarokba, a fal felé fordult, hogy ne lásson semmit, és ott várta ki, hogy a hajnal fényei megvilágítsák a szúette deszkákat.
Az egyik ilyen éjszaka egy régi mondókáját ismételgette, amikor valami hirtelen megnyikordult mögötte.
Ha lett volna tüdeje, most biztosan elakad a lélegzete, de így csak zavartan meredt maga elé a falra. Tudta, hogy a padlás mindig ezer zajjal zörög, de ez most más volt. Nem is mert megfordulni, helyette ráerősített a mondókájára.
Újabb nyikordulás.
Talán az odalentiek? Nem, ők soha nem járnak fel a padlásra. Most miért pont éjszaka jönnének?
Hirtelen csend költözött a deszkák közé. Lilja is elhallgatott, nem ismételte tovább a versikét, próbálta kiélvezni a nyugalmat. Fülelt, de nem hallott semmit.
De akkor valami megreccsent.
Közvetlen mögötte, a padlódeszkán.
– Ki van itt? – visított fel a kislány, és rémülten megfordult.
Semmi és senki.
Hogy teljesen megnyugodjon, egy darabig még a padlást kémlelte. Alaposan szemügyre vette minden kis zegzugát, el akart telni az egyedülléttel. Aztán visszafordult a sarokba.
És akkor ott volt. Vele szemben. Egy arc.
Mosolygott. De nem normálisan. A mosolya mindkét oldalt egy-egy nagy vágás volt, ami egészen a füléig ért. Lilja felsikoltott.
– Mire ez a zajongás? – szólalt meg a vigyori alak.
Lilja szinte még be sem fejezte az előző sikolyt, menekülés közben máris újba kezdett.
– Ilyen ijedős kísértetet még soha nem láttam – hörgött fel a vigyori.
Lilja már az ablaknál járt, épp kireppent volna, amikor megtorpant.
Kísértet? – nézte meg jobban a látogatóját. A holdfény átszűrődött a férfi bőrén, fakó volt és enyhén áttetsző. Ő is szellem, értette meg Lilja, és ugyan a félelme nem múlt el, de csillapodott. Eddig alig találkozott más szellemekkel, és az ilyen alkalmak rengeteg lehetőséget jelentettek számára.
– Csak nem számítottam látogatóra – erőltetett nyugalmat magára.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta a felvágott szájú minden megbánás nélkül –, csak megéreztem a zavaros rezgéseket, és gondoltam rápillantok a szellembarátra, aki itt él.
– Zavaros rezgés? – morfondírozott Lilja. – Szellembarát?
– Csak azt nem sejtettem, hogy egy lányka lesz itt. De talán így még jobb is… – mosolyodott el a szellem. A vágásai a füléig szaladtak.
– Miért jobb?
– Figyelj, kislány, nincs sok időm, köt a testem – kerülte el a választ a férfi.
– Köt a tested? – csodálkozott Lilja.
– Most mi van? Egy temetetlen szellem nem maradhat sokáig távol a testétől. Még ennyit sem tudsz?
– Nem sokat tudok a szellemlétről – vallotta be Lilja halkan.
– Nocsak… Akkor szerencséd van, mert én viszont mindent tudok. Van tán valami kérdésed?
– Ó, rengeteg! – lelkesül fel Lilja. – Miért én vagyok az egyetlen szellem a faluban? Miért ragadtam itt? Miért nem tudok bárhol megjelenni? Miért van az…?
– Állj! Állj! – szólt rá a vigyori. – A tudást nem adják ingyen. Mi lenne, ha kötnénk valami üzletszerűséget. Kiokítalak mindenféle tudományról, te pedig segítesz nekem a kincskeresésben.
– Kincskeresésben?
– Messziről érkeztem, mert kaptam egy fülest, hogy valamiféle boszorkánykincset rejtettek el itt annak idején.
– Boszorkány? Itt? Kizárt! – ellenkezett Lilja. – Régóta itt kísértek, tudnék róla.
– Nem azt mondtam, hogy itt élt a boszorkány, hanem hogy ide rejtették a kincsét – türelmetlenkedett a szellem emelt hangon.
– Jól van, na! – szeppent meg Lilja. – Akkor keressük meg. – Valahogy elment a kedve a kalandtól, de az, hogy választ kaphat a kérdéseire, még mindig sokat jelentett.
Hajnalodott, mire a vigyori kiismerte magát a faluban, és a közeli patak egy távolabbi pontjánál megtalálta a helyet, ami a kincset rejthette. Ismételgette, hogy milyen fánál, milyen kanyarulatnál, milyen sziklától, milyen messze kell lennie, és mire mindent összevetett, elment az idő. De most megállt, és mutatta Liljának a földet, hogy ott érdemes keresni.
– Mégis mit tegyek? – tárta szét a karját a lány.
– Mit nem értesz? – dühöngött a szellem. – A kincset a földbe ásták, szállj le és keresd meg!
– De miért pont én? Azt sem tudom, mit kell keresni. Nem mintha a sötétben bármit is láthatnék.
– Te idióta! – förmedt rá a szellem. – Én menjek, akit már esz a penész a teste után? Hogy lehet úgy koncentrálni? Különben is, ez nem közönséges kincs, nem látnod kell, hanem érezned.
Lilja nem tudta, mi rosszat tehet egy szellem egy másikkal, de nemigen mert ellenkezni, és végül lebukott a földbe. De alig csusszant át a talajon, rögtön megbánta. Épp csak haladt valamicskét, de máris úgy érezte, hogy ő ezt nem bírja. Hogy szabadulni akar. Olyan volt odabent, mintha valami össze akarná préselni. Úgy döntött, elhagyja a földet. De akkorra minden érzéke összezavarodott. Már azt sem tudta, merre van a lent vagy a fent. Elveszett a földben.
Haladt körbe, hogy kijusson, de akkor rájött, hogy hiába képes áthatolni bármin, a földnek soha sincs vége. Hiába szellem, be van zárva valahová. Kétségbeesésében felvisított. A kincs már egyáltalán nem érdekelte, de az sem, hogy választ kapjon a kérdéseire, csak a régi, halott életét akarta visszakapni, amikor meghallott egy hangot.
– Segíts! – kiáltotta valaki fátyolosan.
Lilja azonnal a hang irányába fordult. Nem tudta ki az, mi az, csak azt, hogy nincs egyedül a földben. Olyan tempóban indult meg felé, ahogyan csak bírt.
– Segíts! – vezette tovább a hang.
Ahogy közeledett, már nemcsak hallotta, hanem mintha érezte is volna a jelenlétét. De azt nem teljesen értette, hogy minek és hogyan.
– Segíts! – A hang már nagyon közelről érkezett. Lilja el akarta érni a gazdáját, de akkor hirtelen kirobbant a földből. Magát is meglepte, hogy a kétségbeesett előrenyomulásában kijutott a szabadba.
– Találtál valamit? – lebegett mellé a vigyorgó.
– Semmit! – felelte a kislány kurtán.
A hangról talán beszélhetett volna, de az volt a sejtése, hogy ez a szellem nagyon is jól tudta, mi vár rá a föld alatt, ezért küldte őt. Ezek után nem szívesen segített volna neki.
– Akkor nyomás vissza! Ez az a hely, itt kell lenni! – erőszakoskodott a vágott arcú.
– Neeem! – visított fel Lilja, és messzebb reppent. – Soha többé nem megyek földbe.
– Pokolba veled! – mérgelődött a vigyorgó, és egy ideig farkasszemet néztek. – Biztos nem éreztél semmit?
– Semmit!
– Pokolba Fületlen Erikkel is, megint felültetett. – A szellem újra Liljára nézett. – A testem már gyötör, de tudd meg te lány, ha rájövök, hogy átvertél, visszatérek, és megtanítom neked, hogy szellemként is érezhetsz fájdalmat.
Lilja meredten bólintott, mire a vigyori átkozódott még egy keveset, de végül ellebegett.
A kislány várt egy keveset, majd visszaszállt a helyre, ahol nemrég kitört a földből. Tudta, hogy akkor nagyon közel járt a hang gazdájához. A megszilárdított kezével ásni kezdett, de a koncentrációja, szokás szerint, hamar elengedett, és csak kevés földet tudott félrelökni, mielőtt újra anyagtalanná vált.
Órákba telt, mire a kis gödröt kiásta.
De akkor ott volt. Ott feküdt benne, egy régi rossz baba, akit kukoricacsutkából készítettek, végtagjait pedig kóccal tömték. De nem ez volt a furcsa, hanem, hogy a babának is szellemalakja volt.
– Téged keresett az a szellem? – gondolkodott hangosan Lilja.
– Már miért keresett volna? – kérdezett vissza a baba, mire Lilja ijedtében hátrahőkölt.
– Te beszélsz? Te élsz? Hogy lehet ez? A halott játékoknak nincs szellemük.
– Mindig is éreztem, hogy különleges vagyok – nyelveskedett a baba. – Amúgy Johannának hívnak.
Lilja lenyúlt a játékért, és legnagyobb döbbenetére sikerült magához vennie a szellemalakját.
– Te lennél a boszorkány kincse?
– Miféle boszorkány? – kacarászott a baba zavartan. – Engem egy gyerek ásott el ide régen. Tudod, hogy megy az, ha valaki megunja a játékait, nem?
Lilja nem tudta. Nem emlékezett arra, hogy valaha is lettek volna játékai, de ezt nem akarta a baba orrára kötni.
– Persze, hogy nem egy boszorkány babája vagy – emelte maga elé Johannát. – Mire kellene egy boszorkánynak baba? Különben is, a boszorkányok rosszak, rajtad pedig látszik, hogy benned nincs semmi rossz.
– Azért szentnek sem nevezném magam – nevetett fel a baba könnyeden.
Lilja pedig magához ölelte, és tudta, most már egyetlen éjszakát sem kell magányosan töltenie.
Szeretnél többet megtudni Liljáról? Érdekel jobban Johanna baba?
Akkor kattints és jegyezd elő Bessenyei Gábor új regényét, a Váltott gyermekeket,
amelyben mindketten fontos szereplők!