Bessenyei Gábor: A jövő harcosai és az istenek alkonya

1. fejezet

Az év utolsó tanítási napja volt, Marcell mégsem érezte úgy, hogy ez a délután más lenne, mint a többi. A feje mellett egy ököl suhant el. Épp elhajolt előle, a másik oldalról már érkezett is az újabb csapás. Harmadszorra a gyomrát vették célba, de őt ez sem izgatta túlságosan, mosolyogva tért ki. Mivel az elmúlt évben a felsőbb évesek többször is megpróbálták elkapni, és kicsit rendbe tenni, kénytelen volt hozzászokni az ehhez hasonló esetekhez.  Ők mondták így, hogy rendbe tenni, azt viszont soha nem mondták, hogy milyen rendbe tenni való van Marcellen. Talán csak bosszantotta őket, hogy akárhányszor kötöttek bele a fiúba, mindig sikertelenül jártak.

Mert Marcell gyors volt.

Idegesítően gyors, és minden támadásnál kicsusszant a felsőbb évesek keze közül. Valamikor csak futásban hagyta le őket, de előfordult, hogy kiállt velük, és hagyta, hogy suhogtassák körülötte az ökleiket. Soha nem találták el. Egy év alatt egyetlen egyszer sem. A nyögvenyelős erőlködéseiken jót lehetett nevetni, Marcell általában mégis a futás mellett döntött, mert tartott attól, hogy egyszer elhagyja a szerencséje, és beleszalad egy irgalmatlan nagy maflásba, ami után egy hétig nappal is csillagokat lát majd. Mert biztosra vette, az, hogy soha nem találják el, hogy mindig kitér az ütések elől, és megússza a balhét, csak a szerencse kérdése. Gyors fiú volt, az igaz, de csak ilyen különleges alkalmakkor. Ha testnevelés órán kellett sprintelnie, hiába adott bele mindent, mindig az utolsók között végzett, hosszútáv futáskor pedig szinte biztos volt, hogy előbb-utóbb összegabalyodik a lába és elesik, orrával pedig feltúrja a futópálya vörös salakját.

Marcell kicsit unta már a felé fröcsögő nyál- és szitokáradatot, de most nem választhatta a futást úgy, mint máskor. Erik miatt nem.  Erik a legjobb barátja volt, és szerencsétlenségére aznap pont akkor kötöttek belé, amikor együtt sétáltak haza az iskolából. Marcell, hogy védje őt, úgy döntött, feltartja a támadókat, amíg Erik kereket old. Ráadásul ez volt az utolsó tanítási nap, és illőnek tartotta, hogy adjon még egy esélyt a felsőbb éves fiúknak, hogy megpróbálják tisztességesen elkalapálni. Egy éve próbálkoztak sikertelenül, és emiatt bármilyen furcsa is, Marcell néha már sajnálta őket.

A júniusi nap csak szelíd fénnyel sütött le, és már néhány zavaróan sötét felhő is az égre vánszorgott, amikor Marcell még mindig az egyre fáradtabb fiúk csapásai elől hajolgatott. Lihegéssel kísért, széles mozdulataik már inkább tűntek kalimpálózásnak, mint ütéseknek. De akkor hirtelen ordítás rázta meg a teret. Egy női üvöltés. Az összes fiú leállt és a hang irányába fordult. Pár másodperc nézelődés után egyszerre sóhajtottak fel. A legnagyobb sóhaj mégis Marcellé lett:

– Ó, ne… – nyögte.

Egy göndör, boglyahajú lány rohant feléjük, miközben úgy ordított, mintha egy ősi csatába vetné magát.

– Már megint… – motyogta Marcell, és önkéntelenül is elhúzta a száját.

Legnagyobb bánatára jól tudta, ki rohan feléjük: Adria, Erik mostohatestvére. A baj az volt, hogy azt is tudta, mit akar: segíteni rajta. Marcell utálta, ha Adria az ő és Erik dolgaiba avatkozik, de a lány általában levakarhatatlannak tűnt. Most is azért jött, hogy szétcsapjon a támadók között, amihez az ereje és a tekintélye is megvolt. Adriától szinte mindenki tartott, még az idősebb fiúk is.

Marcell csalódottan figyelte, hogy a támadói a lány érkeztére futni kezdenek. Nem az volt a baj, hogy véget ért a verekedés, vagyis, amit a felsőbb évesek annak szántak, hanem tudta, hogy az iskola megint megtelik majd pletykákkal. Mindenki arról fog beszélni, hogy egy lány védelmére szorul. Marcell nem volt teljesen vézna kölyök, de verekedésben nem sok mindenkit tudott volna legyőzni, igaz, eddig nem is szorult rá a verekedésre, megoldotta magának a dolgait. Erre… megint jön Adria…

– Gyertek vissza! – kiáltozott a lány az elfutó fiúk után. Néhány másodpercig kergette őket, aztán megtorpant.

Marcell csak a fejét rázta, majd a vállára vette a táskáját, és elindult. Alig tett pár lépést, amikor megpillantotta Eriket. A fiú felé tartott.

– Te hívtad ide a nővéredet? – kérdezte, ahogy közel értek egymáshoz.

Erik a szemüvegét igazgatta. Magasabb és nagyobb darab fiú volt, mint Marcell, általában mégis ő tűnt elveszettebbnek.

– Dehogy hívtam – mondta. – Meglátott, de nem is kérdezett semmit, hanem rögtön elindult ide. Mintha kiszagolta volna…

– Milyen jó szimata van…

– Ja. De legalább elkergette a bunkókat.

Marcell megint elhúzta a száját.

– És én most hallgathatom, hogy milyen gyáva vagyok, és egy lánynak kell megvédenie… kösz szépen…

– Nagy ügy. Máskor meg azt hallgatod, hogy milyen gyáva vagy, mert mindig elfutsz. Nem kellene ezzel foglalkoznod. Amúgy is, kezdődik a nyári szünet, senki nem fog erről beszélni. Ha szerencsék van, őszig egyik kockaagyút sem látjuk.

Adria a fiúk mellé lépett. Úgy porolta le a ruháját, mintha verekedésben koszolta volna össze.

– Na… mit fogunk most csinálni? – kérdezte.

– Hogy te mit csinálsz, az csak rád tartozik – mondta Marcell.

– De morci vagy Marci. Hehe! – nevetett Adria.

Marcellt szinte senki nem hívta Marcinak, Adria szájából pedig különösen rosszul hangzott. A fiú legyintett egyet, megbökte Eriket és elindult.

– De most komolyan, mit fogunk csinálni? – erősködött Adria.

Marcell visszafordult. Szinte érezte, ahogy az erek pattogzanak a homlokán. Attól tartott, hogy egy ilyen alkalommal egyszer teljesen eldurran az agya. Tudta, hogy Adria rendes lány, de az állandó nyomulását egyszerűen nem bírta elviselni.

– Te azt csinálsz, amit akarsz, és mi is azt csinálunk, amit akarunk. Nem vagyunk összenőve, nem kell együtt lógnunk. Hogy tudnám ezt végre a fejedbe verni? Most komolyan, neked nincsenek barátnőid? – fakadt ki Marcell.

– Hát… mit mondjak? Azok után, hogy megint megvédtelek, másra számítottam. Mondjuk, egy köszönömre.

Marcell először csak tátogni tudott.

– Épp ez az! – kiáltott fel végül. – Senki sem kérte a segítséged, nagyon jól elvoltam egyedül is.

– S-s-srácok… – próbált közbeszólni Erik.

– Jól elvoltál? – háborodott fel Adria. – Nekem úgy tűnt, hogy négyen püfölnek.

– S-s-srácok…

– Püfölnek? Jobb lenne, ha kölcsön kérnéd az öcséd egyik szemüvegét, mert engem nem püfölt senki. Egyikük sem tudott eltalálni, vakegér.

– Mit mondtál? – Adria, annak ellenére, hogy póló volt rajta, úgy csinált, mintha épp az ingujját gyűrné fel.

– Szemüveget a bírónak! – nevetett fel Marcell.

– Srácok! – kiáltotta el magát Erik. – Nézzetek már fel az égre!

Marcell felkapta a fejét, és azonnal megértette, miért hangoskodik Erik.

Az ég mintha kettéhasadt volna. Fénycsík szelte át, ami haladt előre a levegőben. A fénycsík szélén a kékség elsötétült, és apró repedésszerű fényszálak futották be.

– Mi ez… repülő? – kérdezte Adria.

– A repülőgép nem ilyen nyomot hagy – mondta Marcell. Hozzá akart tenni még valami okosat, de csak ostobán nyitogatta a száját.

– Kettéválik! – mutatott Erik az égre.

A fénycsíkban halvány, sötét szakadás indult el, kettéválasztva a fényességet. A ragyogó sugár eltért egymástól, és két különböző pályán folytatta az útját. Mindkét része lefelé csapódott, a föld felé. Az egyik már túl közel is került hozzá… és akkor…

Becsapódott.

Várva a robbanást, Erika és Adria is a füléhez kapta a kezét. De a robbanás nem jött. A repülő fényesség mint egy elhalkult bomba ért földet. Aztán a másik is lezuhant. Hangtalanul. Csak egy gyors szellő suhant végig a tájon, mintha az érkezésük egy pillanatra megrezegtette volna a világot.

– Mi volt ez? Hullócsillag? – kérdezte Adria.

– Hullócsillag, amit nappal is látsz? Elég valószínűtlen – mondta Erik.

– Akkor üstökös, vagy mit tudom én.

– Ha egy üstökös csapódott volna be mellettünk, akkor már olyan alulról szagolnánk az ibolyát, mint a dinoszauruszok – okoskodott tovább Erik.

– Akkor mégis mi lehetett ez? – kérdezte Marcell. Tekintetével azt a helyet fürkészte, ahová a közelebb eső fénycsík becsapódhatott.

– Talán egy tűzgömb – mondta Erik. – És még mielőtt megkérdeznétek, a tűzgömb hasonlít a hullócsillaghoz, de sokkal erősebb a fénye, ezért néha még nappal is lehet látni.

– Ahelyett, hogy találgatunk, miért nem nézzük meg? – kérdezte Marcell.

– Jaja! Ez jó ötlet – lelkesedett Adria. – Az egyik a közelbe zuhant.

– A másik pedig, ha jól láttam az erdőben érhetett földet.

– Srácok, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – akadékoskodott Erik.

– És miért nem?

– Ki tudja mi ez? Én csak tippeltem, hogy tűzgömb…

– Mitől félsz, hogy egy földönkívüli? – nevetett fel Adria.

– Persze, hogy nem… mert földönkívüliek nem léteznek, de…

– Akkor te maradj itt – mondta Adria és futásnak eredt.

Marcell Erikre nézett, széttárta a karját, majd ő is szaladni kezdett. Hamar beérte Adriát. Nem sokkal később hallotta, hogy már Erik is ott liheg mögöttük.

Marcell fejben többször is visszaidézte a fénycsík útját, és megpróbálta kiszámítani, hogy a város melyik pontján érhetett földet. Ezt a találgatást leszámítva, csak egy vékony füstfelhőből tájékozódhatott. A füst pedig a város egyik elhagyatott utcájába vezette, ahol olyan félkész házak sorakoztak, amiket pár évvel korábban nagy reményekkel kezdtek építeni, de valószínűleg már soha senki nem fejezi be egyiket sem.

Marcell, nyomában a többiekkel beszaladt az utcába, de alig pár méter után le is kellett fékeznie. Egy hatalmas, füstölgő gödör előtt állt meg. Fejében ezernyi gondolat és mondanivaló kavargott, még sem bírt megszólalni, csak merev, hitetlen tekintettel bámult a lyukba.

– Ez meg… – nyögte Erik.

A gödörben egy élőlény hevert. Ő érkezett meg a fénycsóvával, hangtalanul, mégis több méteres lyukat ütve az utca aszfaltjába. Emberszerű lénynek tűnt, de aligha merte volna bárki is embernek nevezni. Az arca félig hófehér volt, félig fekete, mintha sötét tintával tetoválták volna ki. Orra tompa és nyomott, fekete haja zsíros tincsek összetapadása. Karja a testével együtt ütemesen rángatózott, sebes ujjai karmokban végződtek. Ajka fekete volt, szájából hegyes fogak meredtek ki, de nem csak a szemfoga volt éles, mint egy vámpírnak, hanem az első fogsora is élezett volt.

A háta mögül pedig kibuggyant valami. Valami bőr. Fekete, tépett bőr. Talán szárnyak. Vagy csak egy szakadt köpeny? A hatalmas, kiguvadó szeme vöröslött, a szemhéja pedig olyan zavartan rángatózott fel-alá, mintha a becsapódástól nem térne magához. A lény csak nyögdécselni tudott, miközben az egész teste füstölgött.

– M-m-mennünk kellene… – dadogta Erik.

De hármójuk közül senki nem mert mozdulni.

 

2. fejezet (Adria)

– Te jó ég! Milyen ocsmány – öklendezett Adria.

– Mint egy szörny – mondta Marcell.

– Szerintetek megégett, azért néz ki így?

– Mennünk kellene – ismételte magát Erik.

– Mégis hová? – kérdezte Adria.

– Segítséget hívni… vagy akárhová… Nézzetek már rá! Akármi is történt vele, az nem a mi dolgunk, mi nem tudunk segíteni rajta. Most komolyan… menjünk már!

– Csak nem félsz? – nevetett fel Adria.

Erik elkerekedett szemmel bámult.

– De, félek. És szerintem most ez a normális. Marcell, mondj már valamit te is.

– Ez mozog – motyogta Marcell, szemét pedig le sem vette a kráterről.

– Miii?

A lyukban heverő lény feje megrázkódott, és tüdőkaparós nyögdécselés szakadt ki belőle. Megpróbált feltápászkodni, de azonnal összecsuklott.

– A nagyúr… elbánt velem… – hörögte. Hangja olyan volt, mint a köhögés.

– Engem nem érdekel – nyöszörögte Erik. – Én mentem.

– Nyugi van – mondta Adria. – Ez biztos filmforgatás.

– Akkor hol vannak a kamerák? És miért engedtek volna ide minket? Nekem ez sok. Én tényleg lépek, kérlek, gyertek ti is.

– Talán igaza van… – mondta Marcell.

– Gyávák – mosolygott Adria, és közelebb lépett a gödörhöz.

Undorította az odalent heverő lény, mégsem tudta nem őt figyelni. Azok a karmok a kezén… olyan volt, mint egy vadállat. Nem, a vadállatoknak nem ilyen karmuk van. Ilyen a szörnyeknek van. Adria tudta, hogy az öccsének igaza van, és menniük kellene, mert valami félelmetes dolog történik velük, de ő nem félt. Nem csak most, máskor sem. Szinte nem tudott félni, és emiatt nagyon gyakran bajba keveredett. Persze, ő is megijedt dolgoktól, de az ijedtséget mindig legyőzte a kíváncsisága. Ha valamitől tényleg félt, az csak olyan dolog lehetett, mint a biológia dolgozat. Vagy a fizika dolgozat. Vagy a kémia. Vagy a matek. Vagy bármilyen dolgozat és feleltetés. De most semmi ilyesmi, „csak” egy szörny várt rá, ezért Adria érdeklődve hajolt a lyuk fölé.

– A nagyúr küldött titeket? – visított fel hirtelen a lény, és most egyetlen mozdulattal kiugrott a gödörből, pont Erik elé.

Erik ordítva terült el a földön.

– M-minket nem küldött senki – dadogta. – Magunktól jöttünk… de bár ne jöttünk volna…

– Nyeszlettek is vagytok ahhoz, hogy a nagyúr veletek dolgoztasson. De mégis… ki másnak lenne ereje és oka ahhoz, hogy így elbánjon velem?

– Ki… ki vagy te egyáltalán? – kérdezte Marcell, és hátrálni kezdett.

– Miért, kinek látszom?

– Egy vámpírnak… – mondta Adria, és alaposan végigmérte a szörnyszerű idegent. A filmekben a vámpírok sokkal helyesebben néznek ki, és most bosszantotta, hogy neki csak egy ilyen ocsmányság jut.

– Vámpír? Az meg mi?

– Hát… öö… neki is vannak is ilyen éles fogai… meg minden… – vetette oda Adria.

A lény megnyalta a fogsorát, ahonnan húscafatok lógtak ki. Hosszúkás, vágott, fekete nyelve volt. Elsétált a gyerekek előtt, jól megfigyelve mindegyiket. Most lehetett csak látni, hogy a hátán lógó bőrdarabok tényleg szárnyak, hasított szárnydarabok.

– Te egy angyal vagy? – kérdezte Marcell.

– Angyal? – kérdezett vissza a lény. Kicsit még mindig kóválygott. – Mit csinál egy angyal?

– Hát… izé… repül, meg embereken segít… meg ilyesmi…

Az idegen gonoszul elmosolyodott.

– Igen, angyal vagyok – jelentette ki végül.

– Angyalnak elég ronda – súgta Adria. – Mondjuk vámpírnak is…

– Vigyázz, mit beszélsz! – sziszegte a lény, és egy pillanattal később már Adria előtt csattogtatta éles fogait. – Különösen ne kritizáljon, egy olyan lány, akinek a haja olyan, mint a gubancos lószőr.

Adria arca elkerekedett, és nem csak a rothadó bűztől, ami az idegen szájából dőlt.

– Hé! – háborodott fel. – Nekem te ne szólj be!

– Kérlek, kérlek, ne bosszantsátok fel! – könyörgött Erik. – Mindketten nagyon szép lányok vagytok, csak menjünk végre haza, és akkor senkinek nem lesz baja.

– Lányok?! – Marcellból és Adriából egyszerre szakadt fel a kérdés. Olyan értetlenül pislogtak körbe, mintha valami a szemükbe ment volna.

– Mégis mit gondoltatok? – kérdezte a lény.

– Izé… csak még nem volt alkalmunk jobban megfigyelni – magyarázta Marcell.

– Te, lány? – kuncogott fel Adria, pedig ahogy jobban megnézte a sötét lepelruhákat, amit a lény viselt, tényleg meglátta a nőies alakját.

– Benned aztán van kurázsi. Életed szerencséje, hogy nem egy héttel korábban találkoztunk, mert akkor még más idők jártak nálam… Inkább azt mondd meg nekem, te vihogó pávián, hová kerültem?

Adria arca vörösre váltott, fejben pedig végigpörgette az összes sértést, amit ismert, hogy kiválaszthassa közülük a legmegfelelőbb visszavágást, de mielőtt az kirobbanhatott volna belőle, Erik odaugrott és befogta a száját.

– Miért, merre tartottál? – kérdezte Marcell.

A bőrszárnyas lény elgondolkodott.

– Otthagytam a nagyurat – felelte, de úgy tűnt, inkább magához beszél, mintsem a gyerekekhez. – Mondhatni, menekültem. Aztán egy villanás… valami eltalált. Mi más lehetett, mint a nagyúr bosszúja? Utána pedig itt tértem magamhoz.

– És ki ez a nagyúr, aki elől menekülsz?

A lény végigmérte Marcellt.

– Természetesen, Árész, a hadak ura, a háború istene, a dühödt csaták királya.

– Természetesen… – nyögte Marcell.

– Ez nekem már tényleg sok – mondta Erik, és elengedte Adria száját. Lerogyott a földre. – Árész, a háború istene?

– Ne ijedj már be, csak szórakozik velünk – felelte Adria.

– Nézz már rá, hogy néz ki! – sóhajtott Erik. – Kötve hiszem, hogy szórakozik.

Adria a földön gubbasztó, kétségbeesett öccsét figyelte. Nem szerette, hogy ilyen könnyen megtörik. Aztán észrevette, hogy az idegen szörny őt figyeli. Pontosabban a haját. Odakapott és elkezdte lesimítgatni. A haját sem szerette. Sőt, kifejezetten utálta, hogy ilyen boglyas, mindenfelé álló haja van. Próbálta már hajvasalóval kiegyenesíteni, de az csak idei-óráig segített, neki pedig nem volt türelme minden alkalommal egyenesítgetni.

– Szerintem ő tényleg ismerheti Árészt – folytatta Erik.

– Megvan! Kandi kamera! – kiáltott fel Adria. – Valaki bolondot akar csinálni belőlünk. És azért nem látjuk a kamerát, mert rejtett. Nehogy bedőljetek, mert az összes ismerősünk rajtunk fogja betegre röhögni magát.

Adria először Erikre, majd Marcellra nézett. Egyiküket sem lelkesítette fel a beszéde, elveszetten néztek maguk elé, mintha nem akarnák elhinni, ami velük történik.

– Mert ez csak mitológia… nem? – erősködött tovább a lány. – Görög istenek nem léteznek… ugye?

– Mi ez a hitetlenség? – hördült fel a lény. – Kétségbe vonjátok Árész hatalmát? Ti ostobák, most retteghetitek a bosszúját!

– Nem vonunk kétségbe semmit – sietett a válasszal Erik. – Csak…

– Csak nem értjük, mi történik… egy csomó kérdésünk van – fejezte be Marcell.

– Ó, kérdéseim nekem is vannak – húzta el a száját az idegen, húsos, elnyűtt ajka repedezett volt –, de ti nem válaszoltok rá. Megkérdem hát még egyszer, mi ez a hely, hová kerültem?

– A Földre – motyogta Marcell.

Erik értetlenül nézett a barátjára.

Marcell meghúzta a vállát, látszott rajta, hogy zavart. – Azt mondja, hogy angyal… akkor biztos az égben lakik… most pedig a Földön van…

Adria felröhögött.

– Mulatni próbáltok rajtam? – hördült fel a lény.

– Dehogy! Soha! – kiáltozott Erik. – Én azt hiszem, tudom hová kerültél: A jövőbe. Legalábbis neked ez a jövő, nekünk viszont a jelen.

– Kezdem elveszteni a türelmem – mondta a sötét alak, és előcsapta a bal kezén lévő karmokat.

– Várj, megmagyarázom! Árészről, akiről beszélsz, több ezer évvel ezelőtt születtek történetek, azóta senki nem hallott róla. Ezért gondolom, hogy a múltból érkeztél ide.

– Átversz! – lihegte a lény, de az arcára torz mosoly húzódott.

– Nem. Eszembe sem jutna – tiltakozott Erik, kezét pedig könyörgően összekulcsolta.

Adria fejcsóválva figyelte ezt a meghunyászkodást.

– Árész nem ad életjelet magáról? – az idegen elgondolkodott, és teljesen visszahúzta a karmait.

– De a többi isten sem – hadarta Erik. – Biztos meghaltak.

– Hmm! Egy isten nem hal meg egykönnyen… Mégis… hinni akarok neked. Azt mondod, ez egy Árész nélküli világ?

– Eleget kérdeztél, hogy most már mi is kérdezhessünk – vágott közbe Adria. – Arról beszélj, mi dolgod van neked ezzel az Árésszel? Mit tettél, hogy menekülnöd kell előle?

– Kérlek, ne is figyelj rá! – mondta Erik. – A nővérem nagyon ostoba, természetesen semmi közünk ahhoz, hogy te meg Árész, mit csináltok.

– Látszik rajta, hogy ostoba – bólintott a lény.

– Mi? – hördült fel Adria, és fejét az idegen arcába dugta, majd vicsorogni kezdett rá.

– Ez tényleg ostoba – rázta meg a fejét Marcell.

– Van itt még valami – akasztotta meg a civakodást Erik, és elrángatta onnan Adriát.

– És mi lenne az?

 – Amikor először észrevettünk, fénycsóvaként szálltál az égen, aztán lezuhantál ide. De volt egy másik fénycsík is, ami máshová csapódott be…

– Lehet érkezett még valaki? – gondolkodott el a lény. – Ha megtalálom, az sok mindenre választ adhat.

– Az erdőbe zuhant, ami nincs is messze – mondta Marcell, és elmutatott jobbra.

– Igen, igen – erősítette meg Erik. – Nézd meg az erdőben, mi pedig akkor haza tudunk menni.

– Vezessetek!

– De mi… – kezdett bele Erik.

– Azt hiszed, pont mi fogunk vezetni…? – legyintett rá Adria. Kíváncsi volt, mit találnának az erdőben, de ahhoz egyáltalán nem volt kedve, hogy ez az akármicsoda ugráltassa. Majd, ha ő magától akar menni… talán akkor segít neki.

– Vezessetek! – ismételte meg a lény, most már dühösen, és nem is várta meg a választ. Megragadta Eriket, majd ugyanígy tett Adriával és Marcellel is. Egyszerűen felnyalábolta őket.

Erik ordított, Marcell szitkozódott, Adria pedig rugdosta a lényt. De semmi sem hatott rá. A hátán lévő szárny ugyan tépett bőrdarabnak tűnt, mégis képes volt a levegőbe emelni az egész társaságot.

Mint egy megtépázott denevér, úgy szálltak előre az erdő felé.

(Folytatás)