Balázs Kamilla: Idegen érkezik

Nagy örömünkre a nyári ifjúsági kurzuson nagyszerű novellák születtek, a héten ezekből az írásokból szemezgetünk.

* * *

Ott állni a gáton talán a legnehezebb dolog. Dönteni múlt és jövő között. Felnőni anélkül, hogy visszaszaladhatnál. Egy döntés, amit már eldöntöttek helyetted. A kérdés tehát „Van választásod?”

Víz csapkodja a lábadat. Szinte húz, vonz magához. Olyan mintha hőség lenne, a víz pedig kellemesen hűsítene, de vajon vagy-e elég bátor, hogy bele is ugorj?

Rejtelmes, sötét, de mégis tiszta, határtalan, és mégis határos. Tudod e vajon hová sodorna el, ha beleugornál?

Mellette ott a falu a jól ismert képével, az emlékek pedig megdöbbentően követelik, hogy visszagyere. Olyan ismerős, olyan biztonságos. Az otthonod, akkor mégis mi visz rá, hogy a gáton állj?

Mezítlábas kisgyerekek futkosnak jobbra-balra, mennyire boldogok, akkor mégis miért nem tudsz hozzájuk csatlakozni úgy, mint régen?

Egyik lábad teszed a másik után. Inogsz, meg-meg csúszol, kissé vizes leszel, mégis tovább haladsz. Vonz a víz, nincs mit mondani, de akkor mégis miért nem tudsz beleugrani és elmerülni? Talán félsz az örök sötétségtől, ha elnyelne? Mi van, ha nem? Meg kell próbálni, meg kell tenni, vissza már nem tudsz menni. Eldöntöttnek érzed. Ez már csak az időn múlik, de vajon leszel elég bátor, hogy végkép elhagyd a gátat és a biztonságot nyújtó falut, hogy te találd meg a saját utadat?

Olyan ismeretlen, minden ijesztő és félelmetes! Magasak a hullámok! Elnyelhetnek! Hideg jeges érzés csap föl a lábadon, lefagyasztja a szíved, megcsúszol! Hirtelen nyel el a sötétség! Hová lettél Napocska? Megkapaszkodsz. Érzed az ismerős tapintását a kopott gátnak, mintha világosodna. Vissza kell másznod. Félsz. Nincs itt az idő, az nem lehet. Felhúzod magad. Gyenge vagy, a víz pedig túl erős, hogy egy ilyen aprócska lányt, mint téged fönt tartson a tetején. Ki kell másznod! Húzod magad a fény felé, az ismerős gyerekzsibongás felé. Mindjárt kint van a fejed, bírja még a tüdő.

Aztán kibújsz és fent vagy, újra ugyan ott. Kapkodsz, szuszogsz, de nem tudsz sehová menni, ők már eldöntötték helyetted. Nézed a falut és érzed, ahogy szétárad az emlék ereje a testedben és meggyökerezik a szívedben, ott van benned.

Vibrálnak előtted a fények, annyira nagy a boldogság ott középen, de te itt vagy a szélén. Egy fiúcska elesik a fogócska közepette. Piros vér folyik le a lábán, becsíkozza, beerezi az aprócska lábát. Olyan piros, olyan fájdalmas. A kisfiúnak könnyes a szeme, de tartja magát. Igazán erős. A vér csak nem apad, egy segítő érkezik zsepivel. A kisfiú letörli a művészi vérszántást, majd a sebre szorítja. Szájacskája vékonyra zsugorodik össze a fájdalomtól, de nem sír. Igazán bátor. Egy sebtapasz kerül a sebre és a játék folytatódik. A fiú szalad, mintha el is szállt volna az előbb szerzett trauma. Talán így van, talán csak nem akar kimaradni semmiből, talán csak nincs ideje megállni, hogy elveszítse az idejét. Igazán okos.

Belekap a hajadba a szél, kisöpörve azt a pár könnycseppet a szemedből. Gyengén, mereven ülsz. Fel kéne állni! Ideje olyan erősnek, bátornak és okosnak lenned, mint a kisfiúnak és folytatnod, nehogy elveszítsd az idődet. Aprókat szuszogva, megbicsakló lábbal, de talpra segíted magad. Körül nézel. A víz tökéletes nyugodtsággal csillog alattad, mintha soha nem is dühöngött volna. Épp, hogy csak fodrozódik. Lehajolsz, megérinted a víztükröt. Kellemesen vibrál az ujjaid között és hirtelen kizökkent az egyensúlyból, egy pillanatra, mintha újra esnél, de időben felegyenesedsz, hogy elkerüld, ami el van döntve.

Egy madár szeli keresztül az égbolt tökéletességét, vagy talán mégse? Talán a madárral lesz épp oly fenséges az ég, talán a madár teszi szabaddá és így máris együtt a tökéletesség.

Ha madár lennél, lehet, minden könnyebb lenne, ha újra el akarna nyelni az ismeretlen, egyszerűen csak kiröppennél a markai közül és tovább varázsolnád az eget, de te itt vagy. Leszel valaha is madár? Teszel egy bátortalan lépést.

– Madár leszek!

Egyiket a másik után, ismeretlenből az ismeretlenbe lépkedsz, mint akkor régen mikor járni tanultál. Hasonló az egész, igazam van?

Fehér ruhádba bele-bele kap a szellő, mezítlábas lábad vizesen tapad oda az öreg gát érdes tetejéhez. Hirtelen elfog a boldogság. Lábujjhegyre állsz és lépkedni kezdesz. Karjaid oldalt lengedeznek, ujjaidon érzed a nap sugarait és a szél süvítését. Megállsz. Könnyűnek érzed magad. Pilláid lecsukódnak, mélyeket lélegzel. Érzed a levegő tisztaságát és a melegséget, ami körül vesz.

Ahogy újra kinyitod a szemed és rátekintesz a világra, egy elmosódott alakot látsz magad előtt. A kép tisztulni kezd, és egy lány körvonalai élesednek ki a távolban. Megdobban a szíved és futva, rohanva próbálod elérni őt. Talán segíteni tud majd, de mire odaérnél, egy kecses mozdulattal beleugrik és eltűnik a habokban, akárcsak egy delfin. Szomorúan nézel utána. Mikor leszel te is képes erre ilyen könnyedén?

Újra egyedül vagy. Körbe-körbe nézelődsz hol a falura, hol a melletted hullámzó végtelennek tűnő víztömegre. Leülsz a gát szélére, lábaidat belemártod a sötétségbe. Apró hullámokat versz és vársz. Vársz, hogy történjen valami, de semmi. Felbátorodsz, és lassan csúszni kezdesz. Már derékig ellep a víz, amikor megijedsz és megérzed az első jeges érzést, ahogy felkúszik az agyadba. A hullámok újra feltörnek körülötted, húznak, tépnek, hívnak a mélybe. Teljesen elmerülsz, lassan megpróbálod kinyitni a szemed. Semmit se látsz, csak apró buborékok hadát, amint a felszínre törnek. Apránként forgatod a fejed. Érzed, ahogy a hajad körülötted úszik, mintha önálló életre kelt volna. Valami megcsiklandozza a talpadat. Megrezzensz és kikapod a fejedet. Zihálva veszed a levegőt. A füled zúg, a szemed vörösen figyel, ekkor újra megérzed a csiklandozást. Kirúgsz egyet, de semmit nem találsz el. Egyre idegesebb vagy. Mi lehet az? Megpróbálod megnézni. Hajt a kíváncsiság, ám amikor valamibe beleütközik a lábad, pánik lesz úrrá rajtad és gyorsan kihúzod magadat a mélyből.

Erőtlenül bámulsz a semmibe, nézel magad elé. Ki vagy te? Miért nem tudod megtenni? Szemügyre veszed a lábad, a pontot ahol még mindig érzed az ütközést, de semmi nyoma. Szomorúan kitekintesz a faludra újra. Apró házak sűrűje, kis utcák rengetege, megannyi eleven móka, mese és rejtelem tükröződik vissza a szemeidben.

Hát ezt hiányolnád te olyannyira…

Átcsúszol a másik oldalra és megpróbálsz lemászni. Puffanással érkezel a meleg poros földre. Lábadra a homokszemcsék rátapadnak. Elindulsz, de mielőtt tovább igyekeznél, a házak torzulni kezdenek, és hideg fuvallat lök keményen vissza a gáthoz. Lecsúszol az oldalához, összegubódzol és sírni kezdesz. Nem megy ez neked…

Hirtelen egy kar fonódik köréd és felhúz vissza oda, ahonnan jöttél. Ülve bámulsz fölfelé. Egy fiú alakja jelenik meg előtted, ám a nap árnyékba vonja fejét, így nem láthatod. Feltápászkodsz, és úgy próbálkozol. A fiú elfordul, nem néz rád. Lehajol, megérinti az alattatok hömpölygő rengeteget. Apró cseppek folynak ki a tenyeréből, melyek kristályként csillognak a napfényben, majd alábbhullnak és egybeolvadnak a többivel. Ujjaival apró végtelen köröket ír le. Úgy érzed, mondani szeretne valamit…

– Mitől félsz? – Kérdezi.

Nem tudod a választ, csak bámulsz magad elé, majd mégis megszólalsz:

– Az ismeretlentől, hogy elnyel, és soha többé nem enged fényhez jutni. Félek, hogy soha többé nem leszek biztonságban…

Remeg a hangod, a kezed, a tested.

– Hunyd be a szemed és indulj el. Ne gondolkodj, csak menj előre.

Képtelen vagy mozdulni, csak nézed őt.

– Ki vagy te?

A fiú rád emeli a tekintetét. Olyan kék, mint az előtted elterülő víz. A nap sugarai csillognak benne és hirtelen nyugalomra lelsz. Nem tudod ki ő, de bízol benne.

A gát irányába fordulsz, szemeidet becsukod. Kezedet kiteszed oldalra, mint az előbb és elindulsz. Lépéseid halkak, akár a legutolsó lehulló őszi levél. Erőtlenek és bátortalanok. Olyan aprókat lépsz, mint a tyúklépés, amit gyerekkorodban játszottál az óvoda udvarán a barátaiddal. Elfognak az emlékek és elmosolyodsz, majd újra el is szomorodsz. Ebben már talán soha nem lesz részed… Balra hallod a víz zúgását, a hullámok csapódását, ahogy feltörnek a régi gát felcserzett fehér deszkáin. Érzed a sós levegő illatát az orrodban. Jobbra is hallgatózol. Gyerekkacaj, az uzsonnás kocsi kerekének halk panaszoló nyikorgása, apró talpak dobbanásai, ahogy ugrálnak a lekváros kenyérért. A barackos a kedvenced. Érzed az ízét, ahogy szétolvad a nyelveden. Elmosolyodsz. Észre sem veszed és a lépéseid egyre magabiztosabbá és könnyedebbé válnak. Madarak zajonganak, csiripelnek feletted, szárnyaik susognak a levegőben. Lassan megállsz, megfordulsz és kinyitod a szemed. Félsz, hogy a fiú eltűnt, de ott áll a távolban és téged les, azokkal a gyönyörű szemeivel. Elindul feléd.

– Milyen volt? – kérdezi.

Elgondolkozol. Úgy érzed közelebb vagy valamihez. Kicsit talán könnyebb lett, de nem igazán érted.

– Nem tudom – válaszolsz halkan.

– Mit látsz magad előtt?

– Vizet. Végtelennek tűnő rengeteg, sok vizet.

Téged fürkész a tekintetével, de te bánatosan tekintesz lefelé és bámulod a kiálló göcsörtöket a gáton.

– Milyennek látod ezt a sok vizet?

Végre fölnézel rá, szóra nyitod a szád, végül becsukod és elkomorodsz. Fodrozódó hullámok jönnek feléd és tűnnek el, mielőtt elérnének. Milyennek is látod? Bonyolultnak érzed a kérdést. Minél jobban fürkészed a vizet, annál jobban erősödnek fel a hullámok. A háttérben sötét felhők gyülekeznek. Már annyira koncentrálsz, hogy lassan hullámverés veszi kezdetét. Érzed a vízcseppeket, ahogy legurulnak a lábadon és végig csiklandoznak. Ijedten ugrasz egyet hátra, amitől meginogsz, és csaknem leesel, de a fiú megtart és tovább várakozik.

– Mélynek, sötétnek és veszélyesnek – a szavak határozottan, keményen ömlenek ki a szádból.

– Próbáld máshogy nézni. Biztos vagy benne, hogy nem tudsz ezen változtatni?

Kérdőn tekintesz rá. Nem érted mire gondol. Hiába nézed tovább, nem magyarázza meg. Akárcsak te, mezítelen lábbal áll ott. Veled. Végre nem vagy egyedül, így minden könnyebb lehet. Újra a horizontot lesed, ahol már szürkén morajlik az égbolt. Lassan villámlani kezd és megérzitek az első esőcseppeket végig gördülni a karotokon. Halkan áztatja a hajatokat. Hirtelen nevetni kezdesz. Eszedbe jutnak a nyarak, amikor kicsiként kiálltál a záporba és körbe-körbe forgolódtál, kitárt karokkal, mintha csak repülni tanulnál. Most is ezt teszed. Ráébredsz, hogy talán túl sokszor is szeretnél repülni és teszed ki a karjaidat, de nem érdekel. Kacagsz, tipegsz, táncolsz. Észre se veszed, és már süt a nap, épp hogy esik. Körülötted a víz türkizként csillámlik. Olyan sima, hogy lelátsz az aljáig. Nem is olyan mély, igazam van?

Fejedet a még mindig ismeretlen, idegen fiú felé fordítod. Mosolyogsz. Kezded érteni mire gondolt…

– Most mit érzel? – kérdezi.

Olyan érzésed van mintha pszichológusnál lennél, de belegondolsz, hogy ha ő nincs, te talán még mindig sírva kuporognál valahol a földön, ki tudja, lehet már föladtad volna…

Jobban szemügyre veszed. Emlékeztet valakire, mintha láttad volna már. Szemeivel a lelkedig lelát, de úgy kap utánad, ha meginogsz, mint a bátyád, piciként játék közben.

– Ki vagy? – teszed föl újra ugyanazt a kérdést.

Nem válaszol. Természetesen nem, ellenben lehajol és rád fröcsköli a vizet. Meg se rezzensz, inkább te is lehajolsz és fröcskölésre emeled a kezed, de meglátod a tükörképed. Szőke göndör hajad keretbe vonja a fejed. Szemeid zölden villognak. Grimaszt vágsz neki és belecsapsz a vízbe, ami beterít mind téged, mind a fiút melletted. Először látod őt is mosolyogni, nevetni. Komoly vízicsatába kezdtek. Lassan olyan vizesek vagytok, mintha megfürödtetek volna. A ruhátok sötétebb árnyalatot vesz föl, hajatok vizesen tapad a fejetekre. Nézed, ahogy a cseppek repülnek, mint egy tűzijáték. Néha felsejlik egy-egy szivárvány, majd, mint egy látomás el is tűnik, ahogy a fiú fején landol. Miközben nevet a szemei a kék minden árnyalatában megcsillannak. Teljesen magával ragad. Olyan érzésed van, mintha a vízből lépett volna elő, hisz a színűk szinte megegyezik. Lassan a játék abba marad, és lábaitokat lóbálva ültök a víz felett, ami még mindig kristálytisztán, nyugodtan simul el alattatok. El se tudod képzelni, hogy valamikor háborgott volna. Kezdesz ráébredni, hogy az élet nem csak fekete és fehér, hanem színes is. Rájössz, hogy te alakíthatod. A sorsodat ugyan nem, de te teheted jobbá azt. Nem lesz mindig napsütés, de vihar se, igazam van?

Ezeken jár az agyad, amikor meghallod a fejedben a kérdést újra „Most mit érzel?”.

– Azt, hogy talán mégis van választásom…

– Miért gondolod így?

– Mert, talán el van döntve helyettem, de a választás az én kezemben van és én tehetem olyanná, amilyenné szeretném.

A távolban lassan kezd megnyúlni minden, ahogy estébe fordul át a nappal.

– És milyenné szeretnéd tenni?

– Mint a zárt üvegből kirepülő pillangók.

Elmosolyodik. Te is mosolyogsz. Először érzed mióta a gáton vagy, hogy tudod, mit szeretnél, hogy hová tartasz. A kérdések megfejtődnek, már csak egy valami szorítja a szíved…

Lassan csöndesedik a falu mögötted, immáron nélküled. Hamarosan megtelik apró fényekkel, ahogy az utcák kis sárga lámpái feloltódnak. Álmos fejecskék sétálnak haza szüleik mellett, te pedig itt ülsz, és nem tudsz visszamenni. Mosolyod szomorúságba megy át. A nap egyre nagyobbra nő a messzeségben, ahogy megy lefelé.

– Mi van, ha soha nem tudok visszatérni? – teszed fel az utolsó kérdést, mielőtt útnak indulnál. Az utolsót, ami megfejtetlenül világítja be a lelked.

– Mi van, ha soha nem is mész el igazán? – Rád néz és látod a fényeket, ahogy beárnyékolják az arcát, de a szemei így is együtt világítanak a vízzel.

Gondolkozol azon, amit mondott. A falu felé fordulsz és lecsúszol. Nem félsz már a jeges fuvallattól, hisz nem visszamész, hanem búcsúzol. Nem örökre, de egy időre. A föld még langyos a lábaid alatt. A lámpák fölötted most kezdenek felgyulladni, pedig a nap még mögötted ragyog, narancsos fénybe vonva a házakat. Végig simítod az első kunyhó, fehérre meszelt falait, amik hidegen simulnak a tenyeredbe. Egyre beljebb haladsz. Lágy szellő cirógatja a kezedet, a könnycseppeket a szemedben. A ruhád alja halk táncot lejt vele, majd tova száll. Eléred a főteret, ahol a fiúcska elesett. A csendben megköszönöd neki a segítségét. Körbe fordulsz. Felsejlik a kiskori éned előtted, aki kitárt kezekkel próbált repülni. Megígéred neki, hogy repülni fogsz, hogy sosem felejted el, hisz benned van. Az összes emléket magadba zárod, mint egy kulcsra zárt dobozt.

A gát felé emeled tekinteted. A fiú téged néz. A nap körbe öleli alakját, ami így feketén sötétedik a fénygolyó közepén. Visszaindulsz. Itt az idő, érzed minden egyes porcikádban! Mindent megnézel utoljára és elköszönsz tőlük, még a legapróbb fűszálhoz is leguggolsz, hogy erőt adj neki a növekedéshez, majd eléred a gát fehér deszkáit, amik most olyan ismerősen, megszokottan állnak előtted, mint egy csöndes védője a falunak.

Amikor kicsi voltál nem is tudtad mi van mögötte, nem is érdekelt. A világod itt volt középen, és ahogy nőttél úgy láttál egyre többet és többet. Az addig hitt világod növekedésnek indult, te pedig észre se vetted és már lábujjhegyen próbáltál mind nagyobb és nagyobb teret belátni, majd mikor annak tetejére értél rájöttél, mennyire nehéz minden, mennyire felnőttél.

A fiú lehajol hozzád, kinyújtja a kezét és felsegít.

– Készen állsz? – kérdezi apró mosolyt ejtve feléd.

– Azt hiszem – mosolyogsz vissza.

Még egyszer utoljára körbe nézel a világod tetején, hogy aztán beleugorj az ismeretlenbe. A falu egészen megnyugodott mögötted, a víz pedig olyan csendesen és gyönyörűen fodrozódik előtted, mint a legpuhább ágy, egészen gyönyörű színkavalkádban tündökölve. Felkészültél. Odafordulsz a fiúhoz:

– Köszönöm.

Már nem zavar, hogy nem tudod kicsoda. Még egyszer belenézel a szemébe, ami most a narancs, a sárga és a kék színeivel keveredik. Biztos vagy a dolgodban. Kezeid kitárod, és mintha csak repülnél, elrugaszkodsz. Pár pillanatig a világok között vagy, majd egy csobbanással az új ismeretlenben. Elindulsz. A nap már szinte lenyugodott, de még a teteje is elég ahhoz, hogy úgy érezd, aranyban fürdesz. Melletted narancsosan, vörösesen ragyog a világ, kezeiddel simogatod a langyos víz tetejét. Megfordulsz és visszatekintesz. A fiú még most is ott áll és téged figyel, csak egy pillanatra nézel mögé a faludra és az öreg gátra, amik mint egy óvó anyuka tekintenek vissza rád. Mire újra odanéznél a fiú már nincs ott, de úgy érzed, minden egyes pillanatban itt van melletted. A víz színeiben őt látod és azt, hogy nem vagy egyedül. Egy utolsó búcsú, de nem a legutolsó és megindulsz az idegenbe. Hirtelen tágul ki minden körülötted, te pedig boldogan csobbansz bele, hisz felnőttél, igazam van?