Victor
2066. május
Talán, ha nem a seggedet vakarnád, hanem egyszer átnézted volna az anyagokat, amiket Sandy átküldött… – Victor okos-kontaktlencséjét a tokjába dobta, majd szemét dörzsölte, és kimerülten az íróasztalra hanyatlott. Egy idegeskedéssel teli videó-konferencián esett túl a tennessee-i, kihelyezett szakértői csoport főhivatalnokával az ottani Themisz szolgáltatás-migrációval kapcsolatban. A férfi ingerülten hárított és ostobán értetlenkedett, míg végül kiderült, hogy meg sem igényelték a szükséges engedélyeket az Országos Szakértői Csoportoktól. Victor azon gondolkozott, hogyan adja be a főrészvényeseknek, hogy legalább három hónapot csúszik a projekt.
Némi halk szitkozódás után felállt, és a nyitott ablakhoz sétált. Hűvös levegő simogatta. A Neuex Wire irodaépületének legfelső emeleti ablakából remek kilátás nyílt az elit körzetre. Már alászállt az est, a csendes suhanópályákat burkolati jelzőfények, a promenádokat hangulatvilágítás borította be. Az égen csüngő rendőrségi drónok éjjellátó érzékelőikkel pásztázták az utcákat. Az impozáns luxusvillák megtartották maguknak lakóik életének minden jelét és zaját. Magas fal választotta el a körzetet a város többi részétől, bár a Neuex felhőkarcoló könnyedén fölé magasodott. A fal mögött lakozott a fényűzés, a kiváltság és a presztízs. Szinte karnyújtásnyi távolságban.
Victor sóhajtott, majd elfordult az ablaktól. Megdörzsölte sajgó szemét. Az irodában csak a padlófények égtek narancssárgán. Az antik, indonéz rózsafa íróasztalon FlexiPlexek hevertek. Az iroda előterét átsejlő spanyolfalak labirintusa választotta el, amelyen keresztül Sandra érkezett egy ázsiai férfival.
– Mr. Tadashi érkezett látogatóba – jelentette be Sandra.
– Köszönöm, Sandy! Kérem, hozzon nekünk kávét! – Az ázsiai intett, hogy nem kér. – Utána haza mehet, már megleszek maga nélkül is.
A titkárnő bólintott és kiment. Victor végigmérte az ázsiait. A középkorú férfi mindkét szemét tudományos célú Optic SenseIn helyettesítette. Úgy nézett ki a titánium beültetéstől, mint valami sérült arcú kiborg, ami visszautazott a jövőből. Amúgy is kopaszodó fejére csíkokat borotváltak, ahová koponyacsatlakozókat ültettek be, látszott, hogy néhány még egészen friss. Az már nem volt újdonság Victor számára, hogy a férfi mindkét karját a Multicélú Civil Manipulátor kiberkéz széria legújabb modelljére cserélték. Elképesztően drága beültetések voltak ezek mind, és Myomoto Tadashi kihasználta, hogy ingyen hozzájuk juthat. Nyakig gombolható, fehér köpenye felett lazán szétnyitva viselte kabátját.
– Az Istenit, Myomoto! – förmedt rá Victor. – Hát ezeknek az új koponyaaljzatoknak egy része még csak kísérleti stádiumban van!
– Pontosítás! – emelte fel karbonszálakkal erősített gépkarjának polimer-kerámia kompozit ujját az ázsiai. – Már a tesztfázisok végén járnak. Magam szignóztam a humán integrációs teszteket. A többi csak formalitás.
– Tudom-tudom, te és a transzhumanitás… Túl nagy léptekkel rohansz a jövőbe, Myomoto – legyintett Victor, mintha csak valami gyermek álmát söpörné félre arról, hogy űrhajós lesz. Sandra behozott egy bögre gőzölgő kávét. Victor elégedetten szippantotta be a megváltó illatot. Már csupán ezzel kapott egy csipetnyi energiát az estéhez. A kávé még túl forró volt, így csak tenyerét melengette a bögrén. – Ritkán látlak itt mostanában. Az a benyomásom, hogy beköltöztél a komplexumba.
– Hát, a tervezőrészlegnél lévő irodámba vitettem ágyat – Myomoto végigmérte kiberszemével az irodát. Japán akcentusa már alig volt érezhető. – De ahogy elnézem, neked arra sincs szükséged.
– Ah… – sóhajtott Victor. Meggondolta magát. Letette a kávét, és inkább kivett az íróasztal mögötti szekrényből egy üveg Bourbont két pohárral. Ahogy tölteni kezdett az egyikbe, Myomoto tiltakozólag intett.
– Nem, kösz! Elég sok beépülést segítő gyógyszert szedek mostanában.
– Szóval, mi a helyzet a komplexumnál? – kortyolt poharába a vezérigazgató. A whisky füstös ízt hagyott a szájában, majd ismerős hévvel marta végig a torkát, és végül gyomrát melengette. – Kiderült, hogy mi volt az a délutáni balhé?
– Nem egészen. – Myomoto kérdés nélkül helyet foglalt az íróasztal előtti széken. – A rendőrség nyomoz. Úgy tűnik meghalt egy jós. Kikérdezték néhány biztonsági emberünket, meg technikust.
– És tudjuk mi történt vele?
– Hardver meghibásodásnak tűnik. Vizsgálatot kell majd végeznünk, de én nem aggódnék a helyedben. Minket véd a jósdákkal kötött szerződés. – A tudós vállat vont. – Viszont nem emiatt jöttem.
– Ajvé! – mondta száraz hangon Victor, majd egy húzással kiürítette a poharát.
– Erről a biztonsági főnökről akarok beszélni veled, Websterről. Olvastam a pszichológiai anyagát, és… Victor, biztos, hogy ő a legjobb választás a kiemelt megbízások koordinálására Philadelphiában?
– Hogy micsoda? – ráncolta szemöldökét a vezérigazgató, miközben töltött magának. – Jarred évek óta megbízhatóan végzi a munkáját. Ex-katona. Harcolt a Második Protokollháborúban, jónéhány kitüntetéssel szerelt le. A hibaaránya bármely más régióban dolgozó „biztonsági főnöknél” kedvezőbb. Bízom minden szavában és tettében.
– Na, igen – Myomoto szemlencséje Victorra fókuszált. – Erre a különleges munkára csak ilyen embereket alkalmazhatunk, nem? Mégis, ez a Webster úgy tűnik, hamarosan apa lesz. Őszintén úgy gondolod, hogy egy családapa lelkiismerete a legalkalmasabb egy ilyen feladat betöltésére?
Victor pár pillanatig a paravánokra meredt üres tekintettel, majd lehúzta az újabb pohár whiskyt.
– Miért, te mégis kit látnál alkalmasnak? – kérdezte végül.
– Ez a Noah Maroney tapasztaltnak, és pszichológiailag a célnak sokkal megfelelőbbnek tűnik – Myomoto szemlencséje visszahúzódott az Optic SenseInjén. Feltehetőleg éppen Maroney személyi anyagát tekintette át.
– Jarred a pozíciójában marad, vitának helye nincs! – Victor az asztalra koppantotta az üvegpoharat. – Egyébként miért foglalkozol te HR kérdésekkel? A kutatásokkal és a fejlesztésekkel kellene törődnöd.
– Nézd, Victor! – Myomoto felállt, a hangjába a megszokottnál is több komolyság vegyült. – Együtt hoztuk össze ezt az egészet. Nem vagyok ugyan részvényes, vagy igazgatótanácsi tag, de jól tudod, hogy nélkülem ma a Neuex semmi volna. Úgy érzem, és azt hiszem jogosan, hogy van közöm a cég jövőjét meghatározó döntésekhez.
– Ezt az egészet együtt hoztuk össze – ismételte el Victor. Nem nézett társa vádló kibertekintetébe. Csak sóhajtott és megint az üvegért nyúlt.
Yolanda
Szombat este a rendőrség lezárta az Aisling jósdát, és a standard eljárásnak megfelelően kizártak onnan minden civilt és médiaszemélyt. Yolanda úgy döntött, másnap visszatér. Délelőtt egy órát töltött a tükör előtt, de mégse sikerült összehoznia azt a hatást, amit a stúdió sminkesének. Ennek ellenére elégedett volt az eredménnyel.
Themiszváros nem tűnt olyan bombasztikusnak vasárnap koradélután, mint előző este, mikor neonfények és színes hologramok borították. Ám a tömeg érdeklődése mit sem csökkent. A jósda még mindig lezárva árválkodott, ám most már csak egyetlen rendőr őrködött a bejáratnál, illetve egy járőrdrón lebegett fel-alá az épület körül. Yolanda kibontotta selymes haját, majd féloldalasan a vállára dobta, hogy jól látsszon a nyaka. Odasétált a bejárathoz.
A magas férfit impozánssá tette a fehér, rendőrségi páncélzat, aminek karján és mellén vékony, kék csíkokban virított a Philadelphiai Rendőrség felirat, bal mellkasán pedig a „becsület, szolgálat és integritás” szavak. A gömbölyű tükörmaszk miatt csak a markáns álla látszott, apró gödröcske és borosta tett még férfiasabbá.
– Szép napot, biztos úr! – Yolanda a legelbűvölőbb kisugárzását vette elő. A rendőr feszengve elhadarta a protokollban előírt köszönést. – Mondja, mi történt itt?
– Ez itt hatóságilag lezárt terület, hölgyem, civileknek belépni tilos – mondta fásultan, majd előrébb lépett, hogy elállja a nő útját. Ám ekkor érdeklődve oldalra billentette a fejét. – Ön nem… a Négyes csatornától van?
– De igen, Yolanda McGee, most magánemberként. És az ön neve?
– Huszonkettő-hét-harminchatos járőr.
– Ó, értem! – kacagott Yolanda, finoman a férfi mellpáncéljára rakta a tenyerét. – Hagyja a protokollt, biztos úr, árulja el, hogy hívják!
A férfi tükörmaszkjából halk ciripelés hallatszott, mire odakapott, hogy állítson rajta valamit. Yolanda átkozta magát, hogy ilyen butaságot mondott. Még, hogy egy hatósági személy hagyja a protokollt! Édesanyja sokat mesélt a weberi protokolláris rendszer előtti világról, mikor a csábítás és a lefizetés valóban alkalmazható trükkök voltak. Persze a kevésbé merev működésű körökben, mint a média, még ma is használták valamelyest. Yolanda nem adta fel a reményt. Gyanította, hogy a férfi AR döntéssegítő rendszere éppen valamelyik protokoll megsértésére hívja fel a figyelmet, mely szerint civil nem érhet hozzá hatósági személyhez, de a rendőr nyilván törölte a figyelmeztetést, és újra Yolandára pillantott.
– Huszonkettő-hét-harminchatos járőr vagyok.
– Becsülöm ezt az elhivatottságot, kedves huszonkettő-hét-harminchatos járőr. Az ilyen rendszerető férfiak kemény munkájának köszönhetően érte el az ország az érdemeit. Maguk a Themisz végrehajtó ökle. – A járőr elmosolyodott, de nem mondott semmit. Yolanda játékosan megpödörgette a haját. – Mondja csak, elképzelhető volna, hogy kicsit körülnézzek odabent? Nem hagy nyugodni a kíváncsiság.
– Sajnálom, de a végrehajtási protokoll tiltja. – A járőr megkopogtatta a sisakját, ezzel utalva a vizorban megjelenő leírásra.
– Ugyan, ne aggódjon, nincs nálam semmilyen kamera! – Yolanda játékosan megpördült lábujjain, majd pár pillanat múlva vissza. Áldotta az előrelátását, hogy azt a nadrágot vette fel, amely jól kiemeli az alakját. – Még a szemüvegem is leveszem, ha szeretné. Majd maga körbevezet. Igen, ez az! Egy ilyen eltökélt és erős járőr mellett biztonságban érezném magam. – Megsimította a férfi karját. A sisakból újabb ciripelés hallatszott.
– Még ha akarnám, se lehetne – sóhajtott a férfi. – Civilek nem léphetnek be a lezárt területre.
– Hát, azért köszönöm – mosolygott Yolanda. Kicsit előrehajolt, és a retiküljében matatott. Ma mélyen dekoltált blúzt vett fel, a férfi fejének leheletnyi biccenéséből látta, hogy nem hiába.
Igen! Nesze neked, Alex! Úgy érezte, egyelőre ekkora győzelemmel is beéri. Egy névjegyplexet vett elő a táskájából, amelyen egy AR csomópont állt.
– Ha lenne bármi megosztanivalója, ne habozzon! – adta át a névjegyet, majd sarkon fordult.
Mikor eltávolodott, grimaszolva fújta el az arcába tévedt hajszálakat.
– Neked meg miből van a tököd, műanyagból? – dünnyögte maga elé.
Úgy döntött, kihasználja ezt a szép délutánt, és tölt egy kis Yolanda-időt Themiszvárosban, de előbb megjelenítette az ismerőslistáját a szemüvegén, majd kiválasztotta Cyrt. A férfi apatikus tekintetű profilképe látóterének jobb felső sarkába vándorolt, Yolanda fülében pedig már hallatszott a digitális tárcsahang.
++ Szia, Yolanda! – A férfi izgatott hangja nem passzolt a profilképéhez. Mindig ilyen volt, amikor vele beszélt ++ Láttam tegnap a Holloway interjúdat. Nagyon csinos voltál!
– Köszönöm, Cyr drágám! – nyájaskodott vele a nő, miközben az utcán sétált. Egy közeli étteremből frissen sült steak illatát hozta a szél. Összefutott a nyál a szájában. – Úgy tűnik, munkakapcsolatom lesz velük. Lehet, tudok majd neked olcsón szerezni a Neuex Wire kütyüiből.
++ Hű, annak örülnék. Akkor gondolom nem azért hívtál, hogy csevegjünk. Miben segíthetek neked?
– Ó, csak a szokásos, néhány ajtón kell átjutnunk, AR csomópontot feltörnünk. Neked semmiség, jól tudom. Egy Themisz jósdába kell bemennem.
Éles szisszenés hallatszott a vonal másik oldaláról.
++ Yolanda, miattad fognak egyszer elkapni!
– Dehogy is! Én tudom, hogy mennyire ügyes vagy. És ha ez sikerül, egy közös vacsorát is hozzácsaphatunk ahhoz a kütyühöz.
++ Tényleg? – Cyr próbált higgadt hangon megszólalni, de Yolanda hallotta, mennyire izgatott. – Na, jól van, segítek.
– Nagyon aranyos vagy, drágám! Állj készenlétben, nemsokára hívlak.
Themiszváros utcái hemzsegtek a virtuális reklámoktól. A boltok előtt éneklő mesefigurák ugráltak, hogy becsalogassák a nézelődőket, az éttermek bejárataira pillantva apró videók indultak borkóstolásról és a különböző fogások elkészítéséről. Virtuális utcatáblák, útvonalakat jelző nyilak segítették a járókelőket.
Yolanda sajnálta azon keveseket, akik még semmilyen AR eszközzel nem rendelkeztek, mivel ők képtelenek voltak bepillantani a kiterjesztett valóságba. Számukra a sétány sokkal kihaltabbnak tűnhetett. Bár a városrendezés gondolt erre a kisebbségre is, ez volt az oka például, hogy még valós jelzőlámpák irányították a járműveket az úton, amin éppen átkelt a nő. Yolanda biztos volt benne, hogy ez sem tart sokáig, hiszen szinte minden jármű tartalmazott okos szélvédőt, és a személyi AR eszközök rohamosan terjedtek. Az Optic SenseIn-féle implantátumok voltak ezeknek a legújabb úttörői. Yolanda gondolatai megint a beültetés körül forogtak.
Egy tengeri ételeket reklámozó étterem elterelte a figyelmét, csak ekkor vette észre, mennyire korog a gyomra. Beült ebédelni, a fehérboros rákragu elnyerte a tetszését. Ráérősen járta végig az üzletekkel teli utcákat. Kiosztott három autogramot az őt felismerő rajongóknak, és talált magának egy egészen különleges, mályvaszínű válltáskát, de nem érezte teljes bizonyossággal, hogy meg kellene vennie.
Szürkült, mire visszatért a jósdához. Még mindig a bejáratnál posztolt a huszonkettő-hét-harminchatos járőr, figyelmét elterelte az estére megnövekedett, szórakozni vágyó tömeg. Yolanda a jósda mellett óvatosan kivált az emberek áradatából. Ügyelt rá, hogy a járőr ne vegye észre. Egy közeli ház sarkához támaszkodott, és körbenézett. Távolabb a Themisz komplexum falai magasodtak, körülötte pedig az éjszakában feléledő Themiszváros színes fényei villództak. Észrevett egy árnyas sikátort a jósda oldalában, és úgy sejtette, lesz ott egy oldalajtót. A problémát az okozta, hogy pont fölötte, a ház sarkára rögzített kamera rálátott a sikátorra, ráadásul a rendőrdrón is fáradhatatlanul járőrözött. Felhívta a hackert.
– Cyr drágám, oda szeretnék bejutni. – Yolanda megosztotta okosszemüvege látóterét a férfival, és AR vezérlőjével egy zöld jelölést helyezett el a sikátoron, majd a kamera és a drón felé nézett, azokat piros színnel jelölte meg. – Csak ezek a problémák itt.
++ A rendőrség rendszerébe nem tudok betörni, megpróbálni is túl veszélyes, szóval a drónt ki kell cselezned. A közterület-felügyelet rendszerével nem lesz probléma, néhány másodpercre el tudom vakítani a térfigyelőt, addig átosonhatsz.
A két arasz átmérőjű, csészealj alakú rendőrdrón karosszériája csillogó, fehér műanyagból készült, rajta kék csíkok jelezték hovatartozását, az elülső peremén érzékelők villogtak, a tetején pedig apró szirénák sorakoztak inaktívan. Alatta türkizkéken derengett a levegő a gravomotorból áradó fény miatt. Nem sokkal Yolanda elé lebegett fejmagasságban, alaposan körbenézett, majd megfordult, hogy megkerülje az épületet.
– Most! – súgta a lány.
++ Mehetsz.
Yolanda megindult a sarokról. Átsuhant a tömegen, mint egy fürge gyík, és amint beért a sikátorba, egy támfal mögé lapult. A villódzó fényeknek köszönhető rossz látási viszonyok miatt alig vette észre az ott rejtőző ajtót.
++ Eddig tartott.
– Remek – súgta a lány. Tudta, hogy a támfal már takarja a kamera elől. Leszaggatta a rendőrségi szalagokat az ajtóról, és megpróbált benyitni, de zárva volt. – Be kéne jutnom.
++ Nézz rá a zárra! – Yolanda úgy tett. ++ Jó régi, chipolvasós zár. Egy pillanat.
Apró berregés, majd egy kattanás hallatszott. A záron zöld fény villant fel. Yolanda egy elsötétített oldalfolyosóra nyitott be.
– Bajnok vagy, Cyr!
++ Ezt majd a közös vacsoránk alkalmával is ismételd meg!
– Meg is fogom.
Okosszemüvegén aktiválta az éjszakai módot, a folyosó a smaragd legkülönbözőbb árnyalataiban ragyogott fel. Csend borult rá, a kinti zajok teljesen eltompultak. Yolanda a falon találta a környezetstimuláló berendezés kezelőfelületét. Innen lehetett irányítani a belső termekben a fényeket, illatokat, páratartalmat és környezeti zenéket. Közel és távol nem mozdult senki. Résnyire kinyitotta a legközelebbi ajtót.
A jósda várótermébe pillantott be. Csak a magasan lévő boltíves ablakokon szűrődött be némi hold- és neonfény. Úgy érezte, egy középkori vár hallját nézi. Illatelegyek elhalt foszlányai bizsergették az orrát. A levegőt szinte harapni lehetett. Észrevette, hogy kettős lépcsősor vezet fel egy nyitott ajtóhoz, de rögvest visszahúzódott, ahogy meghallotta a bejárat felől egy gravomotor zúgását.
– Francba! – sziszegte, visszacsukta az ajtót. – Egy drón!
++ Csendben, különben észrevesz! – duruzsolta Cyr a fülébe. ++ Meg kell találnod a módját, hogy eltereld!
Yolanda bólintott. Áttekintette a kezelőfelületet, majd megnyomott egy lejátszás gombot. A jósda belső terméből egzotikus keleti zene csendült fel. Hallatszott, hogy a drón átvág a várótermen, és belebeg a belső terembe.
++ Szép munka!
A lány beosont. Gyorsan körbenézett a dívány és a dohányzóasztal környékén, a páncélok között, a lépcsőknél, de nem lelte meg, amit keresett.
– Ez itt a váró, biztos, hogy itt íratják alá az ügyfelekkel a szerződést – suttogta Yolanda, szinte csak magának.
++ Siess, a járőrdrón rögtön visszaköveti a hangvezérlés forrását!
Visszalépett a kezelőfelülethez, és némi keresgélés után egy dokumentum gombot nyomott meg. A következő pillanatban a két lépcső közti falon félrecsúszott egy csempe, és felfénylett mögötte egy AR csomópont.
– Ezaz! – örvendezett Yolanda, megnyitni azonban nem tudta, nem rendelkezett a megfelelő jogosultságokkal. – Cyr?
++ Rajta vagyok, csak menj már onnét!
A másik terem felől, a gravomotor zúgásának közeledéséből hallatszott, hogy a drón elindult vissza. Yolanda azonnal besurrant az oldalfolyosóra, és az utolsó pillanatban csukta vissza az ajtót. Hátát a falnak vetette, kifújta magát.
– Na?
++ Kész, mi kellene?
– Az utolsó tárolt dokumentum.
Yolanda szemüvegén megjelent egy jognyilatkozat, az aláíró neve is ott virított, háromdimenziós arcképével együtt.
– Jarred Webster – dünnyögte a lány maga elé. – A Neuex Wire alkalmazottja. Véletlen volna?
Visszasettenkedett a sikátorba, majd Cyr újabb segítségével az épület környékét is észrevétlenül elhagyta. Suhanója egy közeli fizetős parkolóban várakozott. Hazahajtott.
Alig pár éve vásárolta lakását a Kensington kerületben, a funkcionális körzet tehetősebb részén, Port Richmondban. A luxuslakásokkal teli épület magasan a város fölé emelkedett, így a hatalmas ablakokból pont a Delaware folyóra nyílt a nem mindennapi panoráma. A berendezést hangulatmérnökök és belső építészek tervezték.
Ahogy a lány a tágas nappaliba lépett chillout zene fogadta és lágy, esti fények kapcsolódtak fel. A falba épített illatpermetezők eső utáni erdő érzetét varázsolták. A kiterjesztett valóság üdvözölte őt otthon, megjelentek az ajánlott szórakozási lehetőségek: javasolt filmek, videojátékok, chatpartnerek, zeneszámok. Yolanda ledobta a retiküljét a mélyített padlójú szoba kanapéjára, és fáradtan nyújtózkodott. Levette, és a dohányzóasztalra rakta kecses AR szemüvegét. A valóság sokkal valóságosabbá vált.
– Forró fürdő kell!
Ilyenkor eszébe jutott, hogy a fürdőszobája is nagyobb a legtöbb patronált egész lakásánál, de inkább próbált nem gondolni rájuk. Vizet engedett a kádba, ledobta a ruháit, és szembeállt a tükörfallal. Végigmérte magát. Jó ideje rendszeresen edzett, ami meg is látszott rajta. Egy televíziós személyiségnek jól kell kinéznie. Azért látta, hogy van még hova fejlődnie. Az edzőteremben gyakorta irigykedett edzőpartnerei hasára vagy izmos fenekére. Végül tekintete gömbölyű mellén ragadt meg. Végigsimította.
– Akármit is mondasz Alex, igenis valódinak tűnnek!
Soha nem bánta meg, a műtét óta sokat nőtt az önbizalma. Szerette ilyen formásnak a mellét. Biztos volt benne, hogy akármilyen döntést is hoz ezúttal, nem fogja megbánni utólag. Csak hallgatnia kell az ösztöneire.
Sziszegve merült bele a forró vízbe. A kádban két ember is kényelmesen elfért, Yolanda ezt gyakran ki is használta. Kezébe vette a kád mellett tartott FlexiPlexet, egy gombnyomással megmerevítette a lágy, grafén fóliát, majd csökkentette az átlátszóságot, és megnyitotta az Optic SenseIn katalógust. Ráérősen böngészte. Tényleg nagyon divatos lett az elmúlt években, sok rivális cég próbálta másolni, de az eredeti Neuex féle eszköznek a közelébe sem értek. A neki tetsző modellekkel szemezett, miközben elképzelte magán azokat, és azt, mit szólnának az ismerősei, ha meglátnák.
– Denise-t elvinné a sárga irigység. – Yolanda szájának szegletében akaratlanul is mosoly jelent meg. Elképzelte legjobb barátnője ábrázatát, amint meglátja rajta a beültetést. A szerkesztőségben is körberajongnák és felvehetné a versenyt végre azzal a vörössel a Universe News-tól, Ritával. Yolanda gyakran fintorogva kapcsolt el, mikor meglátta adásban. Eszébe jutott az édesanyja.
– Anyától megkapnám a hegyi beszédet.
Felmerültek benne kontra érvek és kérdések: mégiscsak a koponyába ültetik be. Mit csinálnak a szemmel a műtét során? És az arccal? Le lehet szedetni egyáltalán? Vissza lehet csinálni az egészet? Vagy ez örökre nyomot hagy?
– Ah… – hátrahajtotta a fejét a kád szélén, a plexet pedig elhajította.
Már nem kívánt ezzel foglalkozni, csak élvezni akarta a víz simogató forróságát. A szeme félig lecsukódott. Ujjai rátaláltak a kád peremén lévő panelre. Egy gombnyomásra körben a fürdőszobafalon élethű kép jelent meg egy vidéki tájról. Az előtérbe lengedező fűszálak között egy magányos kunyhó árválkodott, a háttérben, erdők sziluettjei felett felhők úsztak lustán az égbolton. Yolanda mélyet szippantott a felszálló vízgőzből, melegség töltötte meg a tüdejét. Ilyenkor semmivé foszlottak a száguldással és a teljesítéskényszerrel teletűzdelt mindennapjai.
Hirtelen eszébe ötlött az ügy. Annyit megtudott a Themiszvárosban elcsípett beszélgetésekből, hogy meghalt az orákulum. A Neuex egy embere járt ott az eset előtt. Talán gyilkosság volt? Vagy szabotázs, amiben az orákulum csak járulékos veszteség? Esetleg baleset? A fura egybeesés sehogy sem hagyta nyugodni.
Amikor bejövő hívást jelzett a fürdőszobai hangszóró, Yolanda úgy kapott az irányítópanelhez, mint akit áramütés ért. Egy gombnyomással visszaállította a fekete márványcsempét.
– Szia, anyu! – Hangjából a hirtelen megriadás miatti hamis lelkesedés áradt.
++ Szia, drágám! – A kedves hang betöltötte az egész fürdőszobát. ++ Egy anya mindig szereti hallani, mikor a kislánya így örül neki.
– Miért hívsz még mindig kislánynak? Egy karrierépítő nő vagyok, anyu, saját élettel.
++ Tudom-tudom, és nagyon büszkék is vagyunk rád. De nekem mindig a kislányom maradsz.
Yolanda frusztráltan fújt.
++ Csak szerettem volna hallani a hangodat. Olyan ritkán beszélünk. Hogy megy a munka?
– Láttátok tegnap a Holloway interjúmat?
++ Ne haragudj, drágám! Apáddal sokáig dolgoztunk a kertben.
– Jól van, majd átküldöm a felvételt.
++ Tudod, néha el kellene még egy segítő kéz a kerti munkáknál.
– És a kommunából nincs senki, aki segítsen?
Egy pár pillanatig csak a víz csobogása hallatszott.
++ Drágám, én úgy gondoltam, hogy…
– Tudom, mire gondoltál… – Yolanda egyre ingerültebb lett. – De százszor megmondtam, hogy nem költözöm vidékre. Hát nem érted? Itt elismert vagyok, ide köt a munkám, szeretem a kihívásokat. Nincs szükségem arra, ami ott van.
++ Azért itt sem annyira rossz ám, mint gondolod. Az itteni embereknek nincsen szükségük flancos chipre, hogy boldogok legyenek. Mi vigyázunk egymásra.
– Jaj, anya, ugyan! Hallod, te miket mondasz?
++ Ne nézd le anyádat! Mi is emberek vagyunk, akárhogy is gúnyolódnak mások.
– Na, jó, nem kezdem újra ezt a vitát – forgatta meg a szemét Yolanda. – Elköszönök, jó? Szia, anyu.
++ Miért veszekszel velem? Tudod, hogy mi csak a legjobbat szeretnénk neked.
– Szia!
++ Látogass meg minket valamikor! Olyan feszült vagy, jót tenne egy kis kikapcsolódás.
– Egy pillanatnyi időm sincs, értsd már meg! És most már tényleg szia! – Yolanda megszakította a hívást.
Hosszú sóhajjal terült el a kádban.
Delphoi
2052. szeptember
Nagy sürgés-forgás volt a bárban. Chester Wright ropogósra vasalta megkopott ingjét, és Kat anya is több színt kent az arcára a szokásosnál. Valamiféle nagy embereket vártak a bárba, „néhány kontrollert, a funkcionális talpnyalóikkal”. Delphoi ezt nem értette, de azt észrevette, hogy Chester Wright még gyakrabban rúg belé, ha éppen nem igyekezik elég gyorsan a dolgára és többször kiabál Kat anyával.
Végül megjöttek a nagy emberek, vagy fél tucat kísérőjükkel. Először a három alaposan mosdott úr lépett be, kifogástalan öltönyben. Olyan volt az illatuk, mint tavasszal, a nappali ablakával szemközti erkélyen a szirmait bontogató muskátlinak és hegyi babérnak.
Érkezett egy simára borotvált arcú fiatalember, egy idősebb holdvilágképű és egy gondterhelt ábrázatú, kopaszodó férfi. Rájuk mondta Chester Wright, hogy kontrollerek. Delphoi sosem gondolta volna, hogy a bártulajdonos tud ilyen mélyre hajolni, és hogy gyűrött arca vigyorba is át tud rendeződni. A hangjából akármennyire is igyekezett, nem tudta eltávolítani az elektromos csiszoló élt.
A harmadik alak volt a legfurcsább. Delphoi először azt hitte, valami szokatlan kesztyűt visel bal karján, aztán rájött, hogy az nem más, mint a férfi keze. Lágy ívű, fehér műanyagból készült, az ujjai meglepően finoman mozogtak. „Ergonomikus, formatervezett, innovatív” és egyéb érthetetlen szavak ugrottak be Delphoi-nak, amelyeket a mellékutca falán villódzó reklámokból hallott. A kísérők nem tűntek annyira tehetősnek, mint a kontrollerek, folyamatosan lesték azoknak minden szavát.
– Minek jönnek ezek ide? – kérdezte Kat anya a tulajt. Bal tenyerét a nadrágjába törölgette. – Mármint a funkcionálisok még hagyján, de a kontrollerek? A kontroller körzetben és a szabad zónában olyan helyek vannak, amikről mi álmodni se mernénk. Miért pont ide?
– Nyomorturizmus – suttogta Chester Wright. – Néha már nekik is túl sok a formatervezettség, a sok csillogó üveg meg a tiszta parkok és cégépületek.
– Baromság!
– Néha kicsit bele kell szagolnod a mocsokba, akkor érzed, hogy élsz. Néha meg kell kóstolniuk valami romlottat, a sok friss, illatos, márkás szar után, tudod? Aki mindig csak kemény barackba harap, egyszer-egyszer szívesen megízlel egy löttyedtet is – mondta Chester Wright undorítóan vigyorogva, majd belemarkolt Kat anya fenekébe, és úgy taszajtotta őt a vendégek közé. – Menj, ringasd csak a segged, hátha még valami másba is belekóstolnak!
Delphoi keze tehetetlenül szorult ökölbe.
Amíg Kat atya kiszolgálta a vendégeket, Delphoi a pultnál dolgozott. Segített a mosogatásban, üvegek és poharak pakolásában, takarításban. Nem volt könnyű, de sikerült elcsennie egy darabka füstölt húst, amelyet a zsebébe süllyesztett. Ha ideje engedte, az oszlopok takarásából figyelte a vendégeket. Eleinte a kontrollereket leste meg. Mindhárman valami furcsa szemüveget vettek fel, a kopaszodó pedig mutogatott maga elé a nagy semmibe a műkezével, és magyarázott a társainak, azok meg csak bólogattak.
Aztán a kislány a funkcionálisokat nézegette. Vasalt inget viseltek, csillogó fekete és sötétkék mellénnyel, mellkasukon valami apró ábrával. Nem tűntek olyan jómódúnak, mint a három másik úr, mégis ilyen ruhákról Kat anyával legfeljebb csak álmodhattak. Viselkedésükben is különböztek a kontrollerektől. Míg azok kimértek és elegánsak voltak, ezek nagyhangúak és jókedvűek, de ha valamelyik úr szólt, rögtön elhallgattak, és rá figyeltek.
Egyiküknek, egy ravaszképű fickónak a kerek fején pont olyan rövidre borotválták a sötét hajat, mint amekkorára az arcán burjánzó borosta sarjadt, így nehéz volt megállapítani hol végződik a haja, és hol kezdődik a szakálla. Delphoi magában csak Szőrmóknak nevezte el, habár a társai Trey-nek hívták. Éhes szemével folyton Kat anyát figyelte, és amikor ő nem nézett oda, undorító féloldalas vigyort eresztett meg és a nyelvét nyújtogatta.
– Na, látjátok, ezért szeretem a plebszt! – jelentette ki önelégülten. Szavai csatornaléként csöpögtek, de a kontrollerek oda se hederítettek. A többiek mosolyogtak és poharukat emelték. – A sok gyom között is hajthat ki néha virág.
Erre már röhögés és koccintgatás volt a válasz.
– Odahaza gyorsan letiltanak a csinos szériák, mi? – ugratta az egyikük. – Lejjebb kell rakni a lécet.
– Kussolj, Dwain! – vágott vissza Szőrmók.
– Trey-nek csak akkor van esélye, ha a patronált körzetbe jön – kontrázott egy másik. – Itt is ám csak dollárért, nem a nyíratlan ölebképéért.
– Ja, pofázzatok csak! – hördült fel sértődötten Szőrmók, a többiek nevettek. – Meglátjátok, hogy majd jól el fogom… ó, hogy rohadjanak meg… – halkította le végül a hangját. – Hát mindig csak nekik jut az igazi szórakozás?
Delphoi csak ekkor vette észre, hogy a három öltönyös a különterem ajtajánál beszélget Kat anyával, majd mindannyian bemennek, végül a nő bezárja maguk mögött az ajtót. A funkcionálisok erre figyeltek fel. Kat anya alkalomadtán szokott felszolgálni különleges vendégeknek a zárt ajtajú különteremben. Delphoi-nak oda soha nem szabadott bemennie.
– Na, Trey, felcsipegeted a morzsákat? – Újra felhangzott a röhögés.
– Ah… fogjátok már be!
– Annyi baj legyen, az ember néha vesz használt cuccokat.
– Majd adok én neki, sírni fog utánam! – fenyegette meg a társait mutatóujjával Szőrmók. – Rohadtul meg fogjátok látni!
– Na és mit, hogy tíz mérföldre elkerül a szagod miatt?
Delphoi már nem foglalkozott a viháncolókkal. Megkerülte az asztaltársaságot, és odalopakodott a különterem ajtajához. Az ajtóra tapasztotta a fülét. Odabentről ütemes dörömbölés szűrődött ki.
Doktor Fred és a mosókonyha.
– Úgy tűnik, alkudoznak – csusszant ki a száján akaratlanul.
A funkcionálisok a kislány felé néztek, majd néhányan elröhögték magukat.
– Hát, szerintem már megalkudtak! – nyerítette valaki.
– Ne már! Kicsi még…
Chester Wright magából kikelve viharzott oda hozzá.
– Te meg mit képzelsz, kis szaros? – Delphoi riadtan hátrébb lépett, de a férfi már el is kapta a karját. – Nem megmondtam, hogy maradj távol a különteremtől? Mit ütöd mindenbe az orrod? – Két hatalmas maflást kevert le a kislánynak, aki csak azért nem esett el, mert amaz fogta a karját.
– Na de, Mr. Wright…
– Hagyd rájuk, ne szólj bele! – hallatszott a háttérből.
– Most pedig színedet se lássam! – penderítette el Delphoi-t a férfi, mire a lány a földön kötött ki.
Nem mert hangosan hüppögni, ahogy annak idején Doktor Fred előtt sem, ezért lenyelte a könnyeit, és visszatartott zokogástól rázkódva tápászkodott fel. Visszavonult a félhomályos raktárba, el a megvető tekintetek kereszttüzéből. Előhalászta zsebéből a korábban elemelt kis darabka húst, amellyel alig néhány perc alatt előcsábította Ambert.
Szomorú mosollyal simította végig a boldogan falatozó egér gerincét.
– Te mindig itt vagy nekem, Amber – suttogta, ruhaujjával megtörölte az orrát. – Nehéz volt ám elcsennem ezt a husit! Ugye örülsz neki?
Beszámolt kisbarátjának arról, hogy milyen furcsa emberek érkeztek a bárba. A ládák takarásából, amíg Amber jóízűen ette a húsdarabot, megmutatta neki a funkcionálisokat. Elmesélte, hogy miket mondott Szőrmók, bár nagy részét alig tudta felidézni, mindegyikükről szólt pár szót, néha rövidebb történeteket talált ki, és ha valamit viccesnek gondolt, akkor azon együtt kuncogott Amberrel.
Később már az oldalán feküdt, csak bambult a semmibe, karja közé vonta kisbarátját táplálékával együtt.
– Tudod, nem csak a felnőtteknek vannak titkaik. Nekem is vannak. A muslincák az üvegben és a reggeli fény, aki csak engem köszönt a házak fölül. Sőt nekünk is vannak, Amber. Mi egymás titkai vagyunk. Egymás titkos barátai – motyogta Delphoi halkan, a háttérben még mindig a vendégek duhajkodtak. – Te vagy az egyetlen barátom.
Kat anya alig engedte ki őt a házuk lépcsőházába, a hátsó, lepusztult grundra vagy a sikátorba játszani a szomszéd gyerekekkel. Nagyon könnyen megbetegedett. Azon kevés alkalmakkor, mikor mégis játszhatott másokkal, gyenge fizikumának és félszeg természetének köszönhetően csúfolódások, csínyek céltáblájává vált. Olyan vékony a karod, hogy mindjárt eltörik! Mit kiabálsz, ez fájt? Nagyfejű! Na, mivan, nem tudod tartani a tempót? Ne lihegj, hanem fuss! De béna vagy! Dobáljuk meg! Nem akart rájuk gondolni.
Végül a húsból már csak egy kis darab maradt, de Amber láthatóan jóllakott. Delphoi csak hasalt előtte a földön, és bámulta. Az egér meredten nézett vissza. Érdeklődőn forgatta a fejét, bajsza meg-megrezzent, apró lábával óvatosan előre araszolt, szaglászta a lányt, míg végül összeért az orruk.
Delphoi elmerült Amber végtelen, fekete gombszemében. Saját magát látta tükröződni, mintha két fekete üvegből készült gömb volna, távoli üvegbolygók valahol az űrben, amik beleolvadnak a kozmosz sötétségébe, ezért soha senki nem lel rájuk.
– Milyen gyönyörű szemed van – suttogta Delphoi halovány hangon, nehogy elijessze a kisegeret. – Bárcsak nekem is ilyen szép volna.
Szívesen lett volna messze innen. Távol a Doktor Fredektől és Chester Wrightoktól, távol a titkok zárt ajtajú mosókonyháitól és sötét aknáitól, távol az oszlopokra felkúszó, zizegő végű lámpáktól. Valahol egy üvegbolygó világában, ahol a végtelen tájon csak ő és Amber hallgatják békés csöndben az üvegbe zárt legyek nyugtató zümmögését. Ahol együtt várják felkelni a hajnal lágy sugarait, és…
Hangos dörrenéssel vágódott Delphoi arca elé Chester Wright bakancsa.
– Szóval te eteted itt a kártevőket, te kis csótány! – Felvisított a csiszoló, amely apró szilánkokra törte az üvegvilágot. A férfi megragadta a kislány haját, arrébb cibálta őt, és hatalmas pofonokat kevert le neki. – Megmutatom én neked, hogyan édesgesd magadhoz a patkányokat! Megmutatom én, kinek az éléskamrájából lopj! Büdös, értéktelen ENV!
Újabb ütések következtek, de Delphoi már nem törődött a haját tépő görcsös ujjakkal és az arcának, testének csapódó tenyérrel. Könnyektől elhomályosuló tekintetével a padlót nézte, ahová az imént dobbantott a férfi.
A kisegér kicsavart teste feküdt ott.
Delphoi-ból kitört a mindent elemésztő, keserves zokogás.
Jarred
2066. május
– Bízom benne, Jarred, hogy a szokott precizitással végzed el a feladatot. – Holloway arcképe Jarred előtt lebegett az okos-kontaktlencsén, kutató pillantásokkal méregette a biztonsági főnök arcát.
– Úgy lesz, mint mindig – ráncolta a szemöldökét a biztonsági főnök. – De miért mondod ezt?
– Ó, biztos csak megszokás – legyintett a Neuex irodaépületben ücsörgő Holloway. – Mindig fontosnak tartottam, hogy személyesen adjam át a kiemelt megbízásokat.
– Persze, elrendezzük a marginális diszkrepanciát, a csapatom a legjobb. – Jarred próbált oldottnak tűnni.
– Tudnod kell, hogy számunkra nagyon fontos a munkád és örülök, amiért ilyen hozzáértéssel végzed azt.
Mi a franc van ezzel?
– Köszönöm!
– Történt ma valami? Voltak a rendőrségtől?
– Műszakzárás előtt, a szokott módon továbbítani fogom a jelentéseket – bólintott Jarred. – Röviden: érkeztek a rendőrségtől, de csak egyszerű kérdéseket tettek fel. A létesítménnyel kapcsolatban egy biztonsági tisztünket jelöltem ki válaszadásra, a technikai ügyekben pedig kértem egy technikust a karbantartó részlegből. Úgy nézem, csak megvizsgálták a körülményeket. Biztos vagyok benne, hogy visszajönnek még.
– Mr. Tadashi szerint átvilágítás lesz. Készüljetek fel rá! A szakmai csoport fogja koordinálni.
– Értem.
– Köszönöm, Jarred. Sok sikert a kiemelt megbízáshoz!
– Köszönöm!
Miután véget ért a hívás, Jarred pár pillanatig csak ült az asztala mögött és maga elé meredt.
Mi a franc van ezzel?
Az irodája ablakán besütő alkony rézvörösre festette az asztalát. Jarred belekortyolt a bögréjébe, de túl hidegnek ítélte a maradék kávét. Letöltötte a küldetés részleteit egy plexre, majd ráérősen átolvasta, aztán vállára kanyarította hosszú kabátját, és kisétált az épületből.
Nyugaton, a komplexum épületgyűrűje fölött éppen eltűnt a nap. A talajt fedő, fényjelzésekkel megfestett szoláris paneleken darabos mozgású munkagépek súlyos talpa döndült. Az udvar közepén álló torony oldalát odafent, a fémlétrákat, csöveket és paneleket még sütötte a nap. A föld szintjén fehér fémburkolattal fedett, masszív adatkábelek futottak az épületektől a torony felé. Gépolaj szagát hozta a szellő, ami mohón belekapott az udvaron átsétáló Jarred kabátjába.
Jarrednek eszébe jutott Alice, és a balul sikerült hétvége. Szegény asszony egész szombaton remegett, még hányt is. Képtelen volt kiverni a fejéből a jósdában átélteket. Ártatlan szórakozásnak indult, és a vége az lett, hogy Alice törökülésben kuporgott a nappali kanapéján, kezét pedig gömbölyű hasán nyugtatta, mintha ösztönösen meg akarná védelmezni a kicsiket. Folyamatosan a borzalmakról beszélt, a baba szellemképéről, és arról, hogy az Aislingot megszállt Themisz maga jövendölte meg a katasztrófát. Rossz ómenről hablatyolt, balszerencséről, átokról. Jarred átölelte, és próbálta megnyugtatni.
– A Themisz nem isten, hiába gondolják úgy sokan. Egy bioinformatikai vívmány, de a jövőt senki sem képes megjósolni. Azt alakítani kell, én ebben hiszek, drágám. Eddig is magam alakítottam a jövőmet, és most már négyünkért felelek. – Langyos csókkal biztosította kedvesét közelségéről. – Megígérem, hogy mindig vigyázni fogok rátok. Nem hagyom, hogy bármi rossz történjen!
Belépett a személyzeti részleg ajtaján, majd egy rövid folyosó után jellegtelen betonlépcsőn sietett le az öltözőkig. A fiúk odalent vártak rá, korábban már szétküldte nekik a küldetéssel kapcsolatos utasításokat. A fémszekrényekkel, padokkal szabdalt öltözőhelyiséget fertőtlenítő és tusfürdő illata töltötte be. A levegő meleg, párás volt.
Jarred üdvözölte volna a szekrényeknél készülődő embereit, de Maroney beléfojtotta a szót. A nagydarab férfi csak nadrágot viselt, jól látszottak felsőtestén az izom és reflex augmentációk kapcsolódási portjai, bőr alatti, érrendszerhez hasonlatos hálózata. Jarred rögtön látta rajta, hogy frissen végzett a sokktrénerben. Nem csak a még lüktető izmai miatt, az elektro- és kemoedzés az egekbe emelte Maroney tesztoszteron szintjét. Egy mammut magabiztosságával csapta vállba a parancsnokát. Jobbjával egy fekete szövetmaszkot emelt fel.
– Símaszk? – sziklafalszerű arcán gúnyos vigyor jelent meg. – Feinberg ezeket a szarokat osztotta ki nekünk.
– Igen, Noah, símaszk – válaszolt Jarred türelmesen. – Ma este bűnözők leszünk. Nem olvastad az utasításokat?
– Oké! Oké! Bocs, egy szót se szóltam! – lépett hátra Maroney megadólag felemelt kézzel. – Halljátok srácok, a parancsnok úr megmondta: a patronált körzet legalja leszünk, ENV söpredék!
– Tudjuk, Maroney, hűtsd le magad! – vetette oda Gurkovsky fagyos géphangon, rá se nézett, a fegyverszekrényeknél ügyködött. Arcát eltakarta az elsötétített kijelzőjű TaskMask, de enyhe kelet-európai akcentusa így is kiérződött.
Maroney-ban túlzottan buzgott a tettvágy ahhoz, hogy szó nélkül hagyja ezt a megjegyzést, és fenyegetően magasodott Gurkovsky fölé. Ő egy unott fújással megfordult, ami a maszkon keresztül inkább hangzott recsegésnek.
– Vegyél egy hidegzuhanyt, kopasz! Nincs időm a pörgésedre.
– Elküldesz fürdeni? Ki vagy te, az anyám?
Jarred nem törődött a kakaskodásukkal. Egy ifjabb biztonsági tiszt, Blake Lenox is jelen volt. Már hónapok óta együtt gyakorlatozott az osztagokkal, de éles bevetésen még nem vett részt. Teljesítette a szükséges gyakorlatokat, és a pontszáma is megfelelt a kívánalmaknak. Jarred éppen a napokban szignózta a felvételét a csapatba.
– Üdv, Blake! Örömmel látom, hogy végre nem csak AR modellekre fogsz durrogtatni.
– Uram! – A fiú abbahagyta a készülődést, és kihúzta magát Jarred előtt. A húszas éveinek közepén járt, haját rövidre nyírta, éber tekintete hazájukhoz hű katonák eltökéltségét idézte. Jarred biztos volt benne, hogy ez alaposan megváltozik majd, amikor megismeri a teljes igazságot a csapat munkájáról. – Alig várom már!
– A gyakorlatok alkalmával találkoztál már a csapat tagjaival, de azért hadd mondjak el róluk néhány dolgot. – Jarred Lenox vállára tette a kezét, aki figyelte minden szavát. Újdonsült parancsnoka a nagydarab kopaszra mutatott. – Noah Maroney, régebben rohamrendőr volt, ennek ellenére a legnagyobb seggfej, akit csak ismerek. Közelharc és fegyverspecialista. Az a maszkos, akivel vitatkozik, Gerris Gurkovsky. Kelet-európai, a Gerris csak felvett név. A Második Eurázsiai háborúban harcolt, ahol biológiai fegyvereket vetettek be, és még az Atlanti határszigorítás foganatosítása előtt slisszolt be az országba. Gázmaszk szindrómája van, kényszerűen takarja az arcát, a többiek emiatt Fémpofának nevezik. Robbantási specialista és technikus.
Egy rókaképű fickóra mutatott, az alakja olyan volt, mint a hajlott nád. Széles szája mindent tudó félmosolyra húzódott két társa kakaskodására.
– Ilay McAlister, régi cimborám, együtt szolgáltunk a Második Protokollháborúban. Láttad volna, milyen szépen tudja kilőni a konföderációs kiborgok szemét ezer láb távolságból! – Jarred végül egy férfira mutatott, aki a többiektől elvonultan, teljes szótlanságban készülődött. Félrefésült, szőkésbarna haja és szabályosan metszett arca miatt úgy festett, mint a műanyagmosolyú, öltönyös apafigurák az élénk színű, múlt századi reklámplakátokról, kivéve, hogy ő egyáltalán nem mosolygott. – Isaac Feinberg. Langley-ben képezték, amit nehéz kétségbe vonni. Profi a profik között. Ő a csapat álruhafelelőse, és senkit nem láttam még olyan csendben gyilkolni rohamkéssel, mint őt. Máskor sem beszédesebb.
Lenox szótlanul bólogatott, látszólag igyekezett agyába vésni a hallottakat.
– Fiúk, gyertek ide, Lenoxnak le kell tennie az esküjét!
Ezt hallva odasereglettek, még a mindig különc Feinberg is abbahagyta a készülődést, és csatlakozott. Körbeállták az újoncot. Hiába tornyosultak köré volt katonák, egy rohamrendőr és egy CIA ügynök, a fiú nem tűnt idegesnek, csak ugrásra késznek.
– Mondd, hogy esküszöl, bármi, amit megtudsz ebben a csapatban, vagy a bevetések során, soha nem hagyja el ezt a kört! Senkinek nem beszélsz róla, soha nem adod tovább, bármi is történjen! – Jarred hangja kérlelhetetlen volt.
Pár pillanat csend után Lenox körbenézett. Erős idegei lehettek, mert állta a férfiak tekintetét, meg se rezdült.
– Ennyi? Esküszöm!
– Tetszik nekem a fiú! Pont ilyenekre van szükségünk – Jarred elröhögte magát, amelyet Maroney és McAlister hahotázása, és Gurkovsky fémes kacaja követett. Jarred barátian megszorongatta Lenox tarkóját. A többiek visszamentek készülődni. – De azért ne hidd, hogy vicceltem!
– Megértettem, uram! – bólintott Lenox komolyan. – Nem fogom megszegni!
– Na, jól van! – csapta össze a kezét Jarred. – Vegyétek fel a kiosztott ruhákat! Az álruhánk egyik legfontosabb eleme ez lesz. – Felemelt egy kendőt, amin vörös alapon szürke, törzsi tetoválásra emlékeztető rajzok kacskaringóztak. – Ez alapján a délnyugat-philadelphiai Vörös Kobrák bandatagjaiként fognak azonosítani minket. A tagok hordják bandanaként homlokon vagy száj előtt, illetve karra vagy övre kötve. Lényeg, hogy jól látható helyen legyen rajtatok! Tudja meg mindenki, hogy kik vagyunk! Gurkovsky! – intett Jarred az utásznak, aki éppen egy megbuherált postai drónnal ügyködött. Lerakta, és kinyitotta a fegyvertároló páncélszekrényeket. A parancsnok kivett egy automatára módosított Tec-9-es géppisztolyt.
– Ilyeneket használnak a bandák. Összeválogattunk néhány, főleg a szindikátusban elérhető géppisztolyt, maroklőfegyvert, illetve a polgárőrségtől és zavargások esetén a rohamrendőröktől elrabolt nem halálos, személyhatástalanító eszközöket. Az álcánknak hitelesnek kell maradnia. Emiatt is kérem, hogy a bevetés során csak akkor beszéljetek hangosan, ha tudtok utcai szlenget használni! Lehetőleg ne vállból, hanem csípőből tüzeljetek, ne szúrják ki, hogy profik vagyunk!
– Bocsánat! – szólalt meg Lenox bizonytalanul, miután felöltötte kevlárjára a kopott, kapucnis pulóvert. – Nem viselünk valami AR-sisakot, -vizort, vagy okos-kontaktlencsét, hogy lássuk a procedúrakövető szoftver interfészét?
Jarred bizonytalanul Maroney-ra pillantott, aki csak unottságot mímelve grimaszolt, majd Ilay-ra, aki fancsalian elhúzta a száját. Végül visszanézett a fiúra.
– Kapsz eszközt Lenox, de csak azért, hogy a HUD[1]-ot láthasd az akció során. A csapatunk nem alkalmaz procedúrakövetést.
– Tessék? – A fiú szemei elkerekedtek. Jarred nem hibáztatta. Manapság rendkívül furcsa volt, még egy egyszerű irodai alkalmazottnak is, ha nem irányították a munkáját procedúrák valós időben, nem segítették és ellenőrizték workflow rendszerek, hát még egy harci osztagban. Hiszen ez volt az egész weberi államrendszer lényege, a szigorú protokollhoz ragaszkodás és kontroll.
– Bizony! – Maroney vigyorogva hátbacsapta Lenoxot. – Talán fura, de mi egy régi vágású csapat vagyunk. Szóval alapozz a kiképzésekre és arra, amit a gyakorlatokon tanultál!
– Amit mi csinálunk, azt nem kéne leírni sehová, kölyök – suttogta vészjóslóan Ilay a háttérből. – Majd meg fogod látni.
– Ha minden világos és készen álltok, akkor vár a terep. A fekete furgonnal megyünk – mondta végül a parancsnok.
Delphoi
2052. november
Eljött a november, a hideg pedig átjárta a lakást. Fűtés híján akárhány pokrócba bugyolálta Kat anya Delphoi-t, a kislány fázott és sokat köhögött. Sokkal melegebb a bárban sem volt, de legalább a munka felmelegítette őket. A szokottnál is többet dolgoztak, kellett minden dollár.
Egy délutáni verekedés során némi felfordulás keletkezett. Mivel Kat anyát lefoglalták a vendégek, Delphoi-nak kellett felmosnia a kiömlött bort és vérfoltokat, felsöpörnie a fogakat, üvegszilánkokat, kidobni a törött bútordarabokat. Utána a pult mögött ücsörgött a padlón, és vérző ujját szopogatta. Amberre gondolt és a nevelőanyjával történt beszélgetésre a szörnyű nap után, mikor a kisegér meghalt.
– Ha még egyszer megüt téged az a mocsok, puszta kézzel herélem ki! – Kat anya sokszor mondta ezt, mikor Chester Wright kezet emelt Delphoi-ra, de valamiért következőleg mindig elfelejtette az ígéretét.
Delphoi mélységesen szomorú volt egyetlen barátja elvesztése miatt. Kat anya régebben talán aggódott volna, ha Delphoi napokig, sőt hetekig magába fordul, ha a penészes lakás sötét zugainak magányát keresi. A nő tekintete azonban már csak a földet pásztázta, a világ történései láthatóan alig jutottak el hozzá, a szájából pedig lógott az a büdös…
– Hagyd már abba azt a rohadt köhögést! Megfájdul tőled a fejem – vetette neki oda akkor is, mielőtt észrevette a nappali sarkában ücsörgő kislány tekintetét. Ekkor talán beugrott neki, hogy már jó ideje ilyen. Kifújta a füstöt, majd a parázsló cigarettával a kezében mellé ült. – Na, mesélj, mi bánt, kicsim?
A kislány könnyes arccal mondta el a kisegér halálát anyjának, aki mintha a történet közepén vesztette volna el az érdeklődést. Otthagyta, azzal az indokkal, hogy mosnia kell. Napok múltán azonban megint szóba került.
– Nem bírom már nézni azt, hogy ilyen magadba fordult vagy – mondta neki akkor. – Ne aggódj, kicsim! – simogatta meg Delphoi arcát végül. A keze érdes volt és hideg. – Azok a barátok, akik igazán szeretik az embert, visszatérnek.
– De meghalt, Kat anya!
– A lelkük – emelte a kezét a mellkasához. – Az visszatér.
– Hogyan?
– Újjászületik egy másik testben, és megtalál téged. Talán egy kismadár lesz, talán egy kiskutya. De biztosan megtalál.
– Tényleg? – meredt rá nagy szemmel Delphoi. Kat anya csak mosolygott, és megborzolta a haját. Szája szegletében ráncokba gyűrődött a bőr. – De… akkor, hogyan fogom megismerni?
– Hát… – Kat anya egy pillanatra elbizonytalanodott. – A szeméről! A szem a lélek tükre, kicsim. Arról fogod felismerni.
Delphoi Kat anya szavait dédelgette. Tudta, hogy újra látni fogja Ambert, csak idő kérdése. Ez a tudat megnyugtatta, és hamarosan visszanyerte régi önmagát. Egyetlen barátját sosem feledte. Most is nevelőanyja szavai melengették a szívét, ám a melegséget az elé hajoló Chester Wright szokottnál is fenyegetőbb ábrázata oszlatta szét. A felülről érkező fény jobban kiemelte gyűrött arcának ráncait, ilyen közelről érződött poshadt lehelete, szemének sárguló fehérjébe pedig visszataszítóan vöröslő erek lüktettek.
– Ajánlom, hogy ma húzd meg magad! – Suttogása késként mart, és az a fenyegető ujj is ott lebegett Delphoi fölött. – Ha dolgod van, elvégzed, ha nincs, akkor meghúzod magad, ne is lássalak! A vendégek szeme elé nem kerülhet egy ilyen szánalmas csótány!
Delphoi arca haragos grimaszba torzult.
– Gyűlöllek! – suttogta, alig hallhatóan. Ő maga is meglepődött azon, hogy kimondta, de már nem tudta elviselni az undorító férget.
– Helyes. Nem is kérte senki, hogy szeress – válaszolta egyszerűen Chester Wright.
Delphoi nem bírta annyiban hagyni, úgy érezte tudatosítania kell a férfiban, hogy mennyire gyűlöli.
– Megölted Ambert, és miattad lett olyan Kat anya! Amiatt, ahogy bántál vele! Gyűlöllek! – Delphoi már ösztönösen rándult volna össze az érkező ütéstől, de Chester Wright meglepő módon csak gúnyosan elvigyorodott.
– Ó, hát milyen ostoba is vagy – simogatta volna meg gyengéden Delphoi fejét, de ő rögtön arrébb lökte a felé nyúló kezet, ami annyiszor megütötte már. – Azt hiszed, Kat szeretett téged, mert jó kislány voltál? Mert a szíve csücske vagy? Nézz szembe a cudar igazsággal, te kis csótány! Te csak egy pótlék vagy. Olyan, mint egy műkar, amit ha meglát az ember a tükörben, eszébe jutnak az emlékek az elvesztett igaziról. Talán azt hiszed, hogy a neked szánt tejet szoptad? Hogy a neked szánt szeretetet kaptad? Frászt! – röhögött fel Chester Wright. – Csak egy rohadt protézis vagy Katnak, semmi több.
– Nem igaz, hazudsz! – pattant fel Delphoi. Rázta a düh, fújtatott. – Hagyj békén! – Elrohant.
– Protkógyerek! – A férfi a saját viccén röhögött.
Delphoi visszabújt a kis odújába, ahol Amber meghalt. A ládák mögötti félhomályban ücsörgött, a térdét ölelte és zaklatottan fújtatott. A bár zajai eltompultak, csak meredt maga elé, arcát könnyek nedvesítették.
Nem vagyok pótlék! Gyűlölöm! Gyűlölöm! – kesergett magában. – Nincsen már Amber sem. Kat anya az egyetlen, aki szeret. Ő sose hazudna nekem. Az anyukám nem. Azt mondta, hogy szeret. Chester Wright egy gonosz ember, ezért hazudik, ezért bánt szándékosan!
Jó ideig kuporgott a csupasz falak közötti sötétben. Zokogva emésztette magát. Szüksége volt Kat anyára, ölelésére, megnyugtatására, hogy Chester Wright csupán egy hazug. Vörös szemmel nézett körbe a ládák mögül, de Kat anyát nem látta sehol. Visszalopódzott a bárba és az egyik oszlop rejtekében bepillantott a különterembe. Az ajtó nyitva állt, senki nem volt odabent, a lámpákat is lekapcsolták. Figyelme ekkor a bárban beszélgetőkre siklott.
Nem helyiek iszogattak aznap este, hanem funkcionálisok a belső városból. Néhány egészen ismerősnek tűnt arról a napról, mikor Amber meghalt.
– Ez az új távmunka őrület teljesen kiürítette az irodákat. A Penn Centeren már úgy állnak a régi irodaépületek, mint csontvázfák a sivatagban. Ez van az egész országban. Mi lesz ebből? Ingatlanpiaci árak drasztikus zuhanása – magyarázott egy fickó, hájas teste majd szétfolyt a széken.
– Mi van már Trey-jel? – nézte türelmetlenül az óráját az egyetlen nő a társaságban.
– Nem az ingatlanok helyzete aggaszt leginkább, és nem ezért vagyunk itt – mondta egy hiénatartású fickó, majd a poharába kortyolt. – Jeff?
A negyedik, egy pedáns öltözetű, bozontos szemöldökű férfi valami furcsa tárgyat rakott az asztalra, amin rögtön megragadt a kislány figyelme. Egy fémszínű, szem vagy szájnyílást nélkülöző arcmaszk volt. Kissé hunyorgott, mire észrevette, hogy a fémfelület valójában valamiféle félig áttetsző, vékony plexiréteg, ami alatt homályosan áramkörök rajzolódnak ki. Tartozott hozzá még egy szürke, erős szövetből készült, gumis fejfedő is.
– Mi a lófasz ez? – hördült fel a kövér.
– Várjatok, ezt Trey-nek is látnia kéne!
– TaskMask – jelentette ki a hiéna. – A nem távmunkás cégek irodáiban, közszolgálati intézményekben, gyárakban egyre elterjedtebb. Nagyon sok helyen kötelezővé tették.
– De mire jó? – kérdezte a kövér, italát lötyögtette.
Bozontos Szemöldök az arca elé helyezte a maszkot. A gumis részt a fejére húzta, így az alaposan eltakarta minden jellegzetességét. Láthatóan akár nagyobb hajtömeget vagy szakállat is be lehetne gyűrni alá, teljesen arctalanná változtatta viselőjét. Delphoi szerint ez sem rontott sokat ábrázatán. Bozontos Szemöldök a maszk oldalához nyúlt, majd egy kattanás hallatszott. Az arcrész hirtelen feléledt, és zöldesen világító szövegek íródtak ki rá, amiket Delphoi nem tudott elolvasni.
A kövér felröhögött.
– Már csak egy dollár alakú csatokkal rögzített palást kéne a válladra, és te lennél Mr. Vállalat! Az ördögi kacajt gyakoroltad már?
Delphoi elképzelte ezt a képet, és halkan kuncogott. Szája elé tette a kezét, nehogy észrevegyék.
– Pontosan megragadtad a lényegét – jegyezte meg a maszkos. A hangját is jellegtelen géphangra torzította a fura eszköz. – A bürokrácia egyik jellemzője a személytelenség elve: a hivatalnoknak, a munkásnak elfogultság és egyéni értékrend nélkül kell végeznie a munkáját. Ez akkor a legegyszerűbb, ha a kollégád csak egy üres maszk, és azt se tudod ki ő.
– Rohadtul felháborító! – csattant fel a nő. – Most már nem vagyunk egyének, csak arctalan sorszámok, időbeosztások és tevékenységek folyamatosan frissülő listájával.
– Ugyan, ez nem olyan vészes – legyintett a kövér. – A kötelező munkaruha fogalma eddig sem volt ismeretlen.
– Nem olyan vészes? Te hülye vagy, Dwain! – förmedt rá a nő. – Persze annak könnyű, aki otthon növeszti a valagát. Nem volt elég a központilag tárolt profil, minden adattal, most már a való életben sem leszünk egyéniségek. Ez csak egyre rosszabb lesz, fogd már fel!
– Záródik a vasketrec, záródik! – jegyezte meg a hiéna cinikus hangon. – Szerencsére egyre több szervezet van, amelyek harcolnak a személyiségi jogokért. Ott van a PryEye, a W.A.I., a TitokJog és a Benedict Alliance – számolta az ujjain.
– Hol lehet már az a barom?
– Ezek mind csak részeg egyetemista bandák, akik vécépapír-gurigákat dobálnak az országos szakértők kertvárosi házaira, komolytalanok – kacagott a kövér.
– Nem igaz – mondta kimérten Bozontos Szemöldök. Már levette a maszkot, és most kikapcsolt állapotban rakta vissza az asztalra. – A TitokJog például már egészen komoly szervezetté kezdi kinőni magát. Tüntetéseket, petíciókat szerveznek.
– Csak nagyszájú bajkeverők. Kérészéletű mozgalom ez, sosem kapnak rendőrségi engedélyt a tüntetéseikre. De ha csatlakozni akartok, csak tessék! Én mondom, gumibottal a seggetekben fogjátok végezni.
– Elképesztő, hogy mekkora egy ignoráns barom vagy! – fakadt ki a hiéna.
Delphoi elvesztette érdeklődését, mivel az érdekes maszkot már kikapcsolták, a beszélgetésből pedig alig értett valamit. Figyelme elsodródott, és ekkor hallotta meg a zajt a hátsó ajtó felöl. Más nem vette észre, Chester Wright a pult mögött túl messze volt onnan, a funkcionálisok társasága pedig éppen egy hangos vitába kezdett. Delphoi az ajtó felé fülelt. Tompa csörömpölést hallott. Megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Félt a kocsmárostól és tudta, hogy verést kap, ha nem húzza meg magát, de mégis úgy érezte, meg kell néznie, mi az.
Lehet, hogy Amber jött vissza, és szüksége van rám?
Végigborzongott a háta, de a leküzdhetetlen kíváncsiság győzött. Óvatosan a hátsó ajtó felé indult. Már egészen közel járt, ám amikor kilépett az oszlopok vetette árnyak közül, Chester Wright észrevette.
– Hé, te! – rivallt rá. – Te meg mit művelsz? Hallod? Azt mondom, megállsz! – Nagyhangú vitájukban a funkcionálisok észre sem vették a közjátékot.
A kislány ezúttal nem törődött a hangoskodó féreggel, az ajtó már csak egy karnyújtásnyira volt. A szeme sarkából látta, ahogy Chester Wright szikár alakja kilép a pult mögül, felkap egy törött széklábat, ami még a verekedésből maradt, és felé indul. Ő gyorsan az ajtóhoz ugrott, besurrant rajta, majd a tolóretesszel bezárta maga mögött. Egy pillanattal később forogni kezdett a kilincs, a férfi hangja tompán hallatszott a túloldalról.
– Mit képzelsz, te kis csótány? Azonnal nyisd ki, vagy rohadtul megbánod azt is, hogy a világra jöttél!
Delphoi a döngő ajtóval szemközti falhoz hátrált. Nem tudta, hogy mit tegyen. Inkább ki kellene nyitnia az ajtót, és elviselni, hogy Chester Wright megverje azzal a törött széklábbal? Szíve a torkában dobogott, keserűt nyelt, és végigpillantott a kis ablaktalan folyosón. A végében egy vasajtó nyílt, amely mögül újra csörömpölést hallott, és elfojtott szitkozódást.
A lába szinte akaratlanul vitte, egész a sötét folyosó végéig. Vékony karja nekifeszült a nehéz vasajtónak, teljes testsúlyát bele kellett adnia, hogy nagy nehezen ki tudja tárni.
Egy elzárt sikátorvégbe érkezett. Jobbról drótkerítés, balra pedig téglafal határolta az utcát. Chester Wright szemétkidobónak használta ezt a helyet, bűzlött a sok hulladéktól. A kerítés tövébe egy rozsdálló konténert állítottak, mindenütt halmokban álltak a fekete szemeteszsákok. Didergető, késő őszi szellő borzongatta Delphoi-t, a tárgyak körvonalait csak a távolabbi utcák lámpáinak visszfénye tette láthatóvá.
A hangok a sikátor végéből jöttek. Delphoi egy háttal álló férfi alakját látta ott. Le volt tolva a gatyája, fehér feneke virított az enyhe fényben. Megpróbálta szétfeszíteni valaki lábát, aki előtte hevert a szemeteszsákok halmain, és vadul ellenállt. Dulakodtak egymással.
– Szállj le rólam, baszd meg! – Delphoi Kat anya hangját hallotta, szeme tágra nyílt ijedtében.
– Csak egy kicsit, jó? – akaratoskodott a férfi, próbálta leszorítani a nő karját is, de az úgy vergődött, hogy még néhány üveget és fémdobozt a földre söpört.
– Takarodj rólam, te rohadt szemétláda! – nyögte Kat anya.
– Anya? – suttogta Delphoi túl halkan. Szája elé tette a kezét, előre hátra ingázott, nem tudta, mitévő legyen. Hevesen kalapált a szíve.
– Bezzeg a kontrollereknek terpesztettél mi? – vicsorogta a férfi erőlködés közben. – Mindenkivel ezt csinálod!
– Neked semmi pénzért, te büdös tahó! Szállj le rólam!
– Mit mondtál? – a férfi keze lendült, majd lekevert két pofont. Sokkal félelmetesebb volt Doktor Frednél.
Kat anya kétségbeesetten nyikkant, az ujjai ráleltek valamire a szemeteszsákok között. Delphoi nem látta, mi az, csak, hogy megcsillan a visszfényekben. Suhant a nő keze, a férfi nyögve hátratántorodott, az arcához kapott, a falra valami fekete fröccsent.
– A szemem, te rohadt kurva! – hörgött a férfi. – Ezt most megkeserülöd!
Magasba lendült az ökle, majd lesújtott. Majd újra és újra és újra. Kat anya levegő után kapott, aztán gurgulázó, elhaló hangot adott ki. A férfi sokáig ütötte, még akkor is, mikor Kat anya már nem mozdult. Delphoi lélegzetvisszafojtva nézte. A szíve majd felrobbant, úgy zakatolt, a kislány mégis úgy érezte, lélegzetével együtt dermed meg. A vasajtó ekkor döndülve csapódott be mögötte.
Delphoi akaratlanul felsikkantott, a szeméből patakokban ömlött a könny.
Anya! – Ajkával csak hangtalanul tátogott.
A fickó megfordult. Delphoi azonnal felismerte Trey-t, a Szőrmókot. Most nem nézett ki olyan viccesen. Rémisztőbb volt mindennél. Ökölbe szorított, kalapácsszerű kezéről csöpögött a vér, könyékig beborította. Félig becsukódott bal szeméből és az azt átszelő sebből ugyancsak szivárgott, az arcát is összemaszatolta vele. Lába között kókadtan csüngött valami. Mögötte hevert Kat anya a szemétdombon, szétvetett lábakkal, félig lecibált ruhákkal, az éjszakai ég felé meredő üres tekintettel, összetört, vérmocskos arccal. Delphoi-nak Amber megtört teste jutott az eszébe.
– Anya! – tört ki belőle a kínkeserves kiáltás. – Ne!
– Ezt nem kellett volna látnod, kislány – rántotta fel a gatyáját a férfi, majd megindult Delphoi felé.
A kislány tagjait elhagyta az életerő, hidegrázás kerítette hatalmába. Mélyen a sötétségben ott trónolt a fájdalom. Alig pár pillanat telt el, az életösztön vette át az uralmat, minden más érzést elnyomott, mint amikor a háttérzaj színes kakofóniájából váratlanul felerősödik egyetlen hang, és azt üvölti: Menekülj vagy meghalsz!
Delphoi erőnek erejével kitépte a talajból gyökeret vert lábát, megfordult, hogy visszarohanjon a bárba, de a vasajtó visszacsukódott mögötte. Ne! Gyenge karjával jó időbe telt volna, míg kihúzza a nehéz ajtót, Trey lendületes léptekkel indult meg felé. Vértől csöpögő öklét meg-megroppantotta.
Fuss! Fuss! Fuss! – dübörögte Delphoi fülében a vér.
Az ereiben zubogó adrenalintól meglepő gyorsasággal ugrott fel a szemétkonténer tetejére, majd mászni kezdett a drótkerítésen felfelé. Könnyű kis testét még vékony karjával is gyorsan fel tudta húzni, ráadásul apró kezével be tudott nyúlni a drótok közötti résekbe, amibe a lábfeje is könnyedén befért. A szíve vadul pumpált, látását könnyei homályosították.
– Hé! Nem mész te sehova! – Trey a konténerhez ugrott, és elkapta a lány lábát.
Delphoi felsikoltott, de kétségbeesetten kapaszkodott. A férfi úgy próbálta letépni a meghajló drótkerítésről, ahogy a kullancsot tépik ki a húsból. Delphoi kapaszkodott, vadul rugdalt, a halálfélelem adott neki erőt. Végül Trey elvágódott az utcakövön, kezében a kislány cipőjével. Delphoi azonnal továbbmászott, a kerítés tetejére érve levetette magát a másik oldalon. Halomba dobált szemeteszsákok közé esett, csörömpölt körülötte a hulladék.
– Gyere vissza, hallod?! – üvöltötte odaát Trey. Feltápászkodott a földről, és tépni, rugdalni kezdte a drótkerítést. – Gyere vissza, te kis mocsok! Most rögtön!
Delphoi gondolkodás nélkül kivergődött a szemétből, és tiszta erőből rohanni kezdett. Fél cipővel a lábán, a szemerkélésnek induló esőtől csúszós utcakövön szaladt bele az idegen éjszakába. Maga mögött hagyta fojtogató életét, de a félelmek futottak vele az ismeretlenbe.
Kedves Viktor!
Még mindig tetszik, de este újra elolvasom, hogy fel is fogjam 🙂 Egy apró hiba, de az sem szakmai: finom, illatos forró kávét lecserélni alkoholra…?! 🙂 Jók az ötletetek, majd igyekszem jobban elmélyedni benne az esti repetánál 🙂 Gratulálok!
Kedves Írisz!
Örülök, hogy még mindig tetszik 🙂 Remélem, így marad. Ó, bárcsak ennyi hiba lenne benne! 😀 Ha a repeta során bármi gondolat vagy kritika megfogalmazódna benned, akkor kérlek ne tartsd magadban, szívesen látom! 🙂
Kedves Nag!
Most sikerült egy szuszra végigolvasnom, és valamire rá kellett jönnöm, ami előző alkalommal, a sok megszakítás miatt fel sem tűnt. Pontosabban annak a számlájára írtam. Túl soknak érzem az idegen nevű kütyüt, annak ellenére, hogy már a második részletnél tartunk, még mindig gondot okoznak. Nem tudom elképzelni. Arra már nem emlékszem, ahhoz újra kellene olvasnom, hogy legalább egy részükre magyarázatot kapunk-e az előző kikerült részletben. Úgy érzem, a sok technikai kifejezés, név eltávolít a szövegtől, nem tudom úgy beleélni magam. Pedig érdekes sztorit társz itt elénk, amiből jó dolog is kisülhet. Van is már egy pár ötletem, merre felé kanyarodik a történet, kíváncsi lennék rá, remélem elolvashatom, hogy jól tippelek, vagy sem.
Valószínűleg ezért is tetszenek jobban Delphoi részletei, a fentebb említettek miatt. Közelebbinek érzem, mert kevesebb benne az idegen név. Egyébként meg kell említenem, milyen jól megragadtad a szegény sorsú kislány karakterét.
Egy-két mondattal bajban voltam. Hirtelen nem tudtam eldönteni, milyen nézőpontból írtad a szöveget. Addig úgy hittem közeli E/3, de ezeknél a mondatoknál kilépsz belőle. (Vagy csak én értettem valamit félre? Javíts ki, ha ez utóbbi lenne!)
„Az égen csüngő rendőrségi drónok éjjellátó érzékelőikkel pásztázták az utcákat.” Ezek a drónok láthatóak a sötét égbolton is? Victor hogyan látja őket?
„Myomoto szemlencséje Victorra fókuszált.” Ezeknek a lencséknek a mozgása egy külső szemlélő számára is látható?
„A járőr elmosolyodott, de nem mondott semmit.” Itt nem a nézőponttal volt a bajom. Pár sorral feljebb írtad, hogy csak az álla látszik ki az ürgének a maszk mögül. Az ember nem tud hangosan mosolyogni. Legalábbis én nem tudok. 🙂
Ami még eszembe jutott! Vannak olyan részei a szövegnek, ahol túl sok a rövid mondat egymás után. Ettől egy kicsit olyan merevnek, katonásnak éreztem, és az idegen nevekhez hasonlóan ez is eltávolított a történettől. Én a másik véglet vagyok. Képes vagyok kilométeres, összetett mondatokat írni. Lehet, hogy ezért éreztem így. Ízlések és pofonok. 🙂
Ne haragudj, ha túl szőrszálhasogató voltam, nem az volt a szándékom. Remélem, az észrevételeimmel tudtam segíteni neked.
Ezektől függetlenül nagyon tetszik a regényed, és őszintén szorítok, hogy könyvként olvashassam!
További sok sikert!
Kedves Bogi!
Köszönöm, hogy elolvastad, és köszönöm az észrevételeidet, továbbá örülök, hogy érdekesnek találod a történetet 🙂 Nem szeretem a bizonyítványt magyarázni, de ha már rákérdeztél, gondoltam leírom:
„“Az égen csüngő rendőrségi drónok éjjellátó érzékelőikkel pásztázták az utcákat.” Ezek a drónok láthatóak a sötét égbolton is? Victor hogyan látja őket?”
Victor egy felhőkarcoló felső emeletéről nézelődik, onnan szerintem látható a drónok mozgolódása 🙂
„“Myomoto szemlencséje Victorra fókuszált.” Ezeknek a lencséknek a mozgása egy külső szemlélő számára is látható?”
Ahogy én képzeltem, forog, ki-be mozog az optika. A jelenet későbbi részében vissza is húzódik a beültetésbe.
„“A járőr elmosolyodott, de nem mondott semmit.” Itt nem a nézőponttal volt a bajom. Pár sorral feljebb írtad, hogy csak az álla látszik ki az ürgének a maszk mögül. Az ember nem tud hangosan mosolyogni. Legalábbis én nem tudok.”
Ez talán pongyola fogalmazás eredménye lehet, de az alatt, hogy az „álla” látszik, én úgy képzeltem, hogy az állkapcsa, tehát a szája is. Igazad van, itt szükség lehet némi kiigazításra.
Egyáltalán nem haragszom, örülök a szőrszálhasogatásnak, köszönöm! 🙂
Szia Nagash,
Olvasmányos, pörgős a történet, hitelesek a karaktereid, és jól ismered a nőket : „talált magának egy egészen különleges, mályvaszínű válltáskát, de nem érezte teljes bizonyossággal, hogy meg kellene vennie.” 🙂
Kiváncsi vagyok a folytatásra.
Köszönöm, Nagash a részletes választ, most már minden a helyére került a fejemben. 🙂 Még egyszer sok sikert! Remélem, szakértő kezek, pontosabban tolla alá kerül a műved, és elolvashatom majd végig! 🙂
Kedves Viktor,
nem titkoltan ez az egyik kedvencem az írások közül, ami számomra elég meglepő, mert nem vagyok egy nagy SF fan. Tetszik az írás hangulata, tetszenek a megoldásaid, és különösképpen a metaforáid (Delphoi mint protézis…nagyon találó és kifejező). Erős érzelmeket generálsz, és mindezt hitelesen. A weberi államrendszer, és a mögé tett filozófia nagyon izgalmas, kíváncsi vagyok, hogy ez a rendszer mikor és hogyan omlik össze (mert hogy valamikor a regényben össze fog omlani,abban biztos vagyok :)), és hogy ez milyen következményekkel jár. Tetszik a régi és új világ szembenállása is, amit megvillantasz a Yolanda-anyuka párbeszédben. Csak egyet nem értek (egyelőre :)). Hogyan kapcsolódik Delpoi története Jared és Viktor világához? Csak találgatni tudok.Talán belőle lesz az orákulum, aki tragikus véget ér az első fejezetben? Remélem, hogy lesz rá alkalmam,hogy megtudjam. Muszáj megtudnom. 🙂
Kedves Márta!
Igazán örülök, hogy ezt mondod, mivel az egyik dolog, amin leginkább görcsöltem, hogy a tőlem olyannyira különböző személyiségű karakterek hitelesek maradjanak 🙂 Köszönöm, hogy olvastad!
Én köszönöm, Bogi, hogy időt szántál rá és kifejtetted a véleményedet! 🙂
Kedves Viktor!
Repeta letudva! Így, az „okos-fotelomban” üldögélve, már jobban látom a hibákat…Csak viccelek 🙂 a véleményem nem változott, csak gondoltam rád hozom egy kicsit a frászt 🙂 Tényleg tetszik, nem akadtam fenn semmin, bár a technikai szerkentyűknél előfordult, hogy én sem tudtam elképzelni. Ezt azonban kezdő
sci-fi olvasóként a saját hibámnak tekintem, ha mégsem így van, gondolom könnyű rajta segíteni. Végül egy apróság: „magadba fordult vagy” – mondja Kat anya a kislánynak- lehet, hogy nyelvtanilag nem helytelen, mégis fura. Hát, most jól megkaptad! 🙂 Jó éjt!
Kedves Cata Morgana!
Hű, zavarban vagyok, egyik kedvencnek lenni igazán nagy szó! 🙂 Amikre kíváncsi vagy, azok mind ki fognak derülni a regény folyamán 😉 Delphoi jelenléte még valóban elég indokolatlannak tűnhet, de ő az egyik legfontosabb szereplő a történetben. Én is nagyon remélem, hogy meg fogod tudni, szeretném, ha a történetszálak kitejesedhetnének *Nag jelentőségteljesen kacsintgat a lektorok felé* 😀
Köszönöm a kedves szavaidat!
Írisz, kíváncsi lennék az okos-fotel funkcióira, ez az amiben van egy beépített hűtő a sörnek? 😀 Azért tőled és Bogitól, vagy bárkitől hasonló véleményen, szívesen látnék néhány példát, hogy mely technikai eszközök nem voltak érthetők. Segítene nekem is tisztábban látni a dolgokat 🙂 Most, hogy így írod, a „magadba fordult vagy” tényleg furcsán hangzik 🙂 Na, ha lesz lehetőségem rá átírom 😉 Köszönök mindent!
Kedves Viktor!
A 2. részlet ugyanannyira, de talán még annàl is jobban tetszett, mint az első. Be kell valljam én sem vagyok valami nagy scifi olvasó, legalábbis eddig nem ez volt a jellemző, de egyre érdekesebbnek találom ezt a műfajt. Köszönet a te történetednek is ezért! 🙂
Ez a mondat az egyik kedvencem: „Néha kicsit bele kell szagolnod a mocsokba, akkor érzed, hogy élsz.”
Ebben a részletben már sokkal könnyebben el tudtam képzelni a világodat és sokkal jobban bele tudtam élni magam. Könnyebben tartottam lépést a sok kütyüvel is, illetve a társadalom eddig kiderült háttértörténetével. Egyszóval sokkal jobban magába vont a történet. Szeretném tovább olvasni, hogy mindent érthessek, illetve megtudhassak.
Jól érzem, hogy bár több szempont van, mégis talán Delphoi a fő-főszereplőd?
Számomra még mindig Yolanda karaktere az abszolút kedvenc, de nyitottabb vagyok a többiekre is, mint eddig. 😀
Egyetlen, hát ha nem is hiba, de nekem nem odaillő rész, amikor Yolanda az anyjával beszél. Értem, hogy mit akartál vele kifejezni és „át is jött”, de nekem ott túl szájbarágós lett. Nem tudom, talán másképp, vagy másik helyen ez a párbeszéd talán jobb lenne. De az is lehet, hogy csak nekem nem tetszett ìgy ebben a formában.
Sok sikert neked és a regényednek a továbbiakban! 🙂
U.I.: Nekem benne van ez a regény a TOP5-ömben.
Kedves Tina
Igazán örömömre szolgál, ha meg tudom kedveltetni veled a zsánert! 🙂 Ez azért nagy szó! Nem mondanám, hogy egyértelműen Delphoi a fő-főszereplő, mivel mindegyik nézőpont az, de tény, hogy a történet szempontjából ő egy kulcsfigura. Örülök, hogy tudsz azonosulni Yolandával, igazi kihívásnak tartottam egy nőies nő leírását 🙂 Köszönöm, hogy megosztottad az észrevételed! Mindenképpen észben fogom tartani 😉
Nag, nagyon sajnálom, hogy kiesett a műved:( Kezdek félni:( Nekem nagyon tetszett.
Beáta, köszönöm szépen, nagyon aranyos tőled! 🙂
Az elején az ázsiai és Victor beszélgetésénél épp az eszembe jutott, h. az ázsiainak mi köze ahhoz, ki végzi a munkát, és kapásból utána érkezett rá a válasz. 😀 Ez csak olyan tök érdekes volt, hogy pont így jött bennem a kérdés, és az írásodból egyből a válasz. 😀
A Yolanda és a rendőr-csábítás részt feleslegesnek éreztem, hisz Yolanda gondolja is, hogy ez csak régen működött, az anyja „korában”, most pedig már nem (v. ha igen is, nem hatóság esetében). Ezért nem értem, miért próbálta meg. Ráadásul ott van neki Cyr, aki úgy látszik, könnyedén be tudja juttatni bárhova – sokkal simább ügy az ő segítségével.
A rendőrdrón miért a belső terembe megy kapásból? Ha ennyire fejlett minden, nem jelzi neki azonnal a rendszer, hogy x helyről lehet csak bekapcsolni a hangokat, illatokat, stb.?
Az illatpermetezők nagyon tetszenek! 😀 Elfogadnék egyet itthonra. 😀
Amber szemének leírása nagyon tetszett. 🙂 A halála már kevésbé, elég megrázó volt. 🙁
(Folyt. köv. Hosszú a részlet, és most nincs időm egyben elolvasni, de nem akarom, hogy addig elfelejtsem az eddigi gondolataimat, így inkább elküldöm most, a többit meg később.)
Kicsit későn, de folyt.köv.:
Mi az a marginális diszkrepancia? Lehet, hogy meg volt magyarázva az előző részletben, de nem emlékszem. 🙁
Tök jó volt! 😀 Érzékletes leírások, brutális végjelenet.
Nekem tetszett! És bár, mint már említettem, nem vagyok sci-fi rajongó, mégis az egyik kedvencem lett ez a történet. Sajnálom, hogy kiesett! 🙁 De gratulálok hozzá, és a lektorig való eljutáshoz is, mert már ez is nagy dolog! 🙂