Artair McKnight: Kristályszép – 4. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Éjszaka volt, a sarló alakú hold ezüstfehéren hunyorgott rám a csillagoktól hemzsegő égboltról. Egy tisztáson álltam, zsebre dugott kézzel, és a lábam előtt elterülő pocsolyába néztem. Az arcom falfehér volt, a hajam pedig olyan kócos, hogy kábé úgy néztem ki, mint egy csöves. Megvontam a vállam, és az erdő fáira emeltem a tekintetem. Csöndesen rázta a szél a lombjaikat, a levelek halkan sutyorogtak valamiről. Reméltem, hogy nem látom újra azt a szörnyet. Nem volt kedvem menekülni, egy porcikám sem kívánta a futást és a kimerülést. De még mindig éreztem, hogy közel a halál, hogy nemsokára eltűnik az életem, és a nagy, üres semmibe kerülök. Van egyáltalán semmi? Létezhet olyan?

Megint lehorgasztottam a fejem, és figyeltem, ahogy a szél lágyan hullámoztatni kezdi a pocsolya víztükrét. Az arcom eltorzult, hullámossá vált, és belépett a képbe egy furcsa kis fej. Sötétbarna, ráncos, bozontos szemöldökű, és alig nagyobb egy érett almánál. Megijedtem tőle, nem tagadom. Hirtelen megfordultam, és a szőrös, rongyos ágyékkötőt hordó manó hátrébb ugrott előlem. Akkora volt, mint egy csecsemő. Amúgy elég rondán festett. Rám sikított, aztán felszaladt egy tölgyfára. Karmos kis kezeivel hihetetlen gyorsan feliszkolt a törzsén. A lombból kihajolva nyújtogatta a nyelvét. Véletlenül beleléptem a pocsolyába, miközben döbbenten néztem a különös teremtést, és úgy elsüllyedtem benne, mintha feneketlen lenne. Zuhantam és ordítoztam, éreztem, hogy eljön értem a kaszás halál, és magával ragad a semmi.

 

***

 

Verejtékező homlokkal, rettegve ébredtem fel. Ez már a sokadik hasonló álmom volt. Mindig egy erdőben jártam, és mindig találkoztam valami bizarr élőlénnyel, vagy egyszerűen csak menekültem valami elől. Utóbbi esetben nem szoktam látni, hogy ki üldöz.

Már egy hét is eltelt azóta, hogy először megpillantottam Rose Stauntont, de még mindig nem mertem megszólítani. Lehetőségem sem volt rá. Terry és Julie folyton a nyakamon lógott. Ami voltaképpen nem is baj, mert nagyon megkedveltem őket. De esélyt akartam adni annak a szép emo lánynak. Hátha szívesen barátkozna velünk. Úgy gondoltam, hogy nem önszántából vonult el a társaságokból. Kicikizték, kitagadták. Egyértelmű. Leedsben eleinte velem is ez volt. Nem is hívogattam a régi haverokat. Nem álltunk olyan közel egymáshoz.

Edzeni kezdtem. Death Cab for Cutie-s dallamokra tornáztam, aztán lementem fürödni, lepermeteztem magamról az izzadtságot, és bekullogtam a konyhába. Hétfőnként nyúzott vagyok. Ez most sem volt másképp.

Apa az ovális konyhaasztalnál ült, és ham and eggs-et evett, miközben kirakosgatta maga elé a legújabb fényképeit. Anya a régies kialakítású konyhapult mögül ecsetelte neki, hogy miért nem szabad étkezés közben a munkával foglalkozni, míg én végre betoppantam közéjük. Mindketten rám mosolyogtak, és vidáman köszöntek.

– Jó reggelt, Blase! – harsogta anya a szokásos jókedvében, amikor éppen nem a festményein merengett. – Apád összezsírozza a fényképeit, amelyekre olyan büszke. Ráadásul a képeslapjaimra készült tölgyfás képeket is tönkreteszi.

– Tölgyfa? – Hirtelen eszembe jutott az álmom. Megrázkódtam.

Anyáék nem vették észre.

– Nem teszem tönkre, de olyan jó nézegetni őket! – álmélkodott apa, és megvakarta borostás állát. – Muszáj neked felhasználnod a tölgyfás képeket?

– Lefénymásolom, jóember! Ne viccelj már! Ezeket mind kiteheted a hálószoba falára, ha annyira ragaszkodsz hozzá! Csak a rajongóim epekedve várják az új képeslapokat.

– Te meg a pénzt… De nézd már, szívem, ezek a képek nem képeslapra valók! Jól meggondoltad? Azt sem szeretném, ha a hálószobában néznék, amikor hancúrozunk. Ezekre más élet vár. Rivaldafény! Készítek belőlük A2-es méretű képeket is, és elviszem egy kiállításra. Megvehetik pár ezer fontért! – Apa felemelt két tölgyfalombról készült képet, és mély áhítattal bámulta őket az ablakból besütő fényben.

Kihúztam az egyik kerek széket, és belezuhantam. Már megint bolondok. Nem hiszem el!

– Anya, apa, most akkor min veszekedtek?

A szüleim döbbent tekintettel néztek rám, mintha valami szörnyűséget kérdeztem volna. Anya leült hozzánk egy bögre tejes teával, és komoran mustrálta az arcomat.

– Kis drágám, ez a művészet! Nem veszekedés. Mindketten védjük egymástól a saját művészetünket. Nekem a kézzel készült képeslapjaim és a festményeim a fontosak. Az apádnak meg a profi fényképei. Kiállunk mellettük. Jóban-rosszban.

– Bezony, fiam, úgyhogy jobban teszed, ha vigyázol! Még a végén anyád összefesti a drámáidat, hogy győzedelmeskedjen a művészeted felett. – Apa is nagyon komolyan beszélt.

Az asztalra támaszkodtam, és az államat beleejtettem mindkét tenyerembe.

– Napról-napra egyre furábbak lesztek – mondtam sóhajtozta. – Kérhetek egy kis reggelit?

– Kérhetsz – biccentett anya.

– De nem biztos, hogy kapsz – tette hozzá apa.

A fagerendás mennyezetre néztem. Jól kezdődik a reggel…

 

***

 

Terry kivitt az egyetemre, és minden lustálkodás nélkül berohantunk a művészeti kar épületébe. Most már sokkal könnyebben nyílt az ajtó, és még könnyebben rátaláltunk a köríves termünkre. Mrs. Sünihaj (akinek a valódi neve Regina McCall) hosszú, unalmas órát tartott, és mire végeztünk, tele volt már a fejünk kommunikációs modellekkel. Görbe tartással, unott képet vágva léptünk ki a folyosóra, és megindultunk a kijárat felé. A húsz fős csapatból csak négyen váltak le, de nem mondták, hogy hová mennek. Az eddig közösen eltöltött egy hét alatt az derült ki rólunk, hogy képtelenek vagyunk a normális, társasági kommunikációra. Pedig most tanultunk ilyesmikről…

Azonban Harold Hooper rácáfolt a ténymegállapításomra. Megszólított! Mellém lépett, miközben a folyosót szeltük át, és nagy, kerek fejét felém fordította.

– Figyelj, Blase gyerek, van az a lány, tudod… csoporttársunk. Rose.

– Aha – bólintottam. Már megint Rose. Még akkor is előkerül, amikor nem gondolok rá. – Mi van vele?

– Tetszik. – A nagy melák tömören megfogalmazta érzéseit, de olyan nehezen ejtette ezt a szót, hogy már egészen megsajnáltam. Focimániája elnyomhatta a szentimentális énjét. – Szerinted van esélyem? Az itteniek a’szondják, hogy ne próbálkozzam. Pedig bomlasztóan szexi.

A szemöldököm felkúszott a homlokomra.

– Harold, én a helyedben hallgatnék rájuk. – Mindenképpen el akartam üldözni őt a kiszemelt jövendőbeli barátnőmtől. – Ő egy Spirit Gleni Koponya. Láttad azt a tépőzárat a hátán?

A fociőrült lomhán bólintott.

– Na, ott felnyitják a pólóját, és egy éles késsel belevágnak a bőrébe. Aztán elkezdik felnyalni a vérét. Szadista-mazochista, nem érdemes rácuppanni.

Harold nyelt egy nagyot.

– Uh, kösz, akkor inkább kihagyom.

– Nincs mit.

A melák visszatért a barátaihoz, én pedig magabiztosan elmosolyodtam. Terry csak nevetett, Julie meg a fejét csóválta.

Aztán nekem is lelohasztották a jókedvemet. Rose nekem jött, levállalt, és gyors léptekkel előre iszkolt. Kivágta az ajtót, és már nem is láttuk, csak az ibolyaillatát hagyta a folyosón.

– Na, most már tutira nem kellesz neki! – mondta Terry egyfajta éles gúnnyal a hangjában.

Én nem szólaltam meg. Egyszerűen csak elszontyolodtam. Nem akartam megbántani, sejtésem sem volt afelől, hogy mögöttünk sétált. Rögtön tudtam, hogy ezután még nehezebb lesz megkedveltetnem magam vele.

Mivel elérkezett az ebédidő, a hármasunk elindult az étkezde kockatömbjébe. Már múlt hét kedden beiratkoztam, és rá kellett döbbennem, hogy tényleg nagyon jó kajákat csinálnak. Ezen a napon pizzát adtak! Nem is akármilyet, ananászos-csirkemelles, elképesztően íncsiklandozó pizzát! De az előbbi incidens valamicskét elvette az étvágyamat is. Elhúzott szájjal bökdöstem a nagy szeletet. Terry és Julie természetesen mellettem ült, de a többiek nem akartak velünk barátkozni. Legfőképpen Rose nem. Már megint a sarokban ücsörgött, és ő is ugyanolyan búvalbélelt volt, mint én.

– Menj már oda hozzá! – csattant fel Julie, meg is lepődtem rajta. Terry szintúgy.

– Ne biztasd! – morogta a vörös üstökű srác, és bekapott egy hatalmas ananászos pizzadarabot. – Mi a f’ancé ábogassa atta sze’encsétlen ányt?

– Mi?! – kérdeztük egyszerre a teli szájjal beszélő Terrytől.

A melegítőfelsős fiú lenyelte az utolsó falatot, és ezúttal érthetően megismételte a kérdését.

– Mi a francért háborgassa azt a szerencsétlen lányt?

– Mert tetszik neki. – Julie összehúzta a szemöldökét, mivel a válasz számára teljesen egyértelmű volt.

Egyébként igaza volt Julie-nak. Ha tetszik valaki, bátornak kell lenni. Mi lehet olyan nehéz egy egyszerű beszélgetésben? Az, hogy a csajt mindenki kerüli, aki tudja róla, hogy miféle szekta tagja? Vagy netán az, hogy jelen pillanatban irtózatosan dühös lehet rám? Ugyan már! Erre nem kell gondolni!

Na, hát én pont így végigjárattam az agyamban a dolgokat, és sikerült elhatároznom magam a cselekvésre. Eltoltam a székem az asztalunktól, és rá sem néztem Terryre, de azonnal tudtam, hogy mély megvetéssel és döbbenettel figyeli a lépteimet. Átcaplattam a hangos tömegen, és le sem vettem a szemem a sarokban gubbasztó lányról. Pont egy ablak mellett ült, és a beszűrődő fényben a szokásosnál is lilábbnak sejlett kivasalt, vállig érő haja. Hihetetlenül aranyos volt, ahogy az ajkába harapott, miközben igyekezett a lehető legrészletesebben megrajzolni a koponya fogsorát. Igen, csontvázat rajzolt, rögtön egy kelta kereszt mellé.

– Leülhetek? – kérdeztem mosolyogva. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a hajamat igazgatom. Ajaj, mi lesz ebből?!

Rose lassan felemelte a fejét, és rám nézett. Nagy szemével szinte felszippantott, olyannyira stírölte az arcomat. Letette a ceruzáját, s a székre mutatott. Most is hordta a csíkos kesztyűjét. Sötétlila pólójáról egy cica feje nézett rám feketén, és kezdtem feszélyezetten érezni magam. De nem volt semmi baj a beszélőkémmel, nem blokkoltam le teljesen.

– Akkor leülhetek?

Rose halkan sóhajtozott.

– Rámutattam a székre. Szerinted ez mit jelent?

Oké, vettem. Mérges rám. Kihúztam a széket az asztal alól, és olyan lazán huppantam bele, amilyen lazán csak tudtam. A lány még mindig meredten bámult.

– Emo vagy? – kérdeztem suttogva, és közben az ujjaimmal babráltam az ölemben. Így tudtam oldani a feszültséget.

– Szadista-mazochista vagyok, nem érdemes rám cuppanni – mondta Rose gúnyosan, és direkt elmélyítette a hangját, hogy jobban hasonlítson rám. Egészen vicces volt. – Miért is érdekelnélek téged… új fiú?

Elhúztam a számat. Ránéztem egy pillanatra Rose rajzlapjára. Nagyon klasszul bánt a grafittal.

– Érdekelsz, csak meg akartalak óvni attól az izomkolosszustól.

Rose felnevetett. Kedves nevetése volt, és igazán aranyos.

– Hát persze. De mi van, ha nekem bejönnek az olyan fiúk, mint Harold?

– Az nem létezik – csóváltam a fejem.

Rose felhúzta a szemöldökét, és elmosolyodott. Ámítóan édes volt a mosolya!

– És miért nem?

– Azért, mert te más vagy. Szerintem téged nem érdekelnek a focisták vagy az izomagyú tuskók. Te a művészlelkeket szereted. Vagy a többi emot. Persze csak akkor, ha tényleg emo vagy.

Rose hátradőlt a székében, és hintázni kezdett vele. Reméltem, hogy nem fog hátraesni. Vidáman nézett rám, s ahogy az ablakon befújt a szél, felkapta lilás fekete haját, és az orromat megcsapta a kellemes ibolyaillata.

– Ugyanannyira vagyok emo, mint goth, de ha nem muszáj rám önteni egy stílust, akkor inkább azt mondanám, hogy egyedi vagyok. Engem nem lehet csak úgy beskatulyázni. – Rose abbahagyta a hintázást, és előrehajolt. Rákönyökölt az asztalra, én meg szinte sóbálvánnyá meredtem a székemben. Hihetetlen volt a nézése! – Hát te mi vagy? Művészlélek?

Forróságot éreztem az egész testemben. Biztos voltam benne, hogy az arcom felvette a kedvenc paprikavörös színét, és ekkor már hiába küzdöttem ellene. Köhintettem egyet, hülyén elvigyorodtam, s megpróbáltam a lehető legrövidebben válaszolni.

– Ja, egy kicsit.

Rose bólintott, aztán megfogta a rajzlapját, félbehajtotta, és eltette a kitűzőkkel teli Converse válltáskájába. El akart menni. De nekem még volt néhány tucat kérdésem. Gyorsan ki kellett találnom valamit, hogy maradásra bírjam.

– Múlt héten láttalak a főépületben. A folyosón. Azaz… csak a karodat. Ahogy egy lila kristályt fogtál. – Rose szeme hatalmasra kerekedett. Kiejtette a táskát a kezéből. – Senki sem látott téged, rajtam kívül. Nagyon furcsa volt, aztán egyszerre csak eltűntél.

– Képzelődtél! – vágta rá Rose, és idegesen tördelte az ujjait. Fehér arca szinte már márványossá vált a sápadtságtól.

– Nem – ingattam a fejem. – Ott voltál. Láttam a karodat. A kristály csillogott a kezedben. Nagyon szép volt. Én meg… én meg szédülni kezdtem, nagyon idegesítő érzés volt.

– Keress fel egy pszichológust! – Rose felugrott az asztaltól, a vállára kapta a Converse táska pántját, és sietős léptekkel elszaladt.

– Rose, várj! – kiáltottam utána, de már késő volt. Eltűnt a szemem elől. Viszont mindenki más engem nézett, mintha én lennék Frankenstein, akitől elmenekült a szörnye.

A fehér plafonra meredtem, és bambán figyeltem, ahogy körbe-körbe szálldosott a fejem fölött egy kékeslila pillangó.

 

***

 

Kedden már nem láttam Rose Stauntont, nem jött be órákra. Ezért egy pillanatra azt hittem, hogy ő is csak a képzeletem szüleménye. Ámde az emlékek olyannyira élethűek voltak, és annyira élénken kirajzolódtak az emlékezetemben, hogy nem kételkedhettem bennük. A hosszú, extra nagy tananyagból építkező média óráinkon más csoportokkal együtt hallgattuk Mrs. Ömlengős unalmas szavait, aki nem mellesleg már első nap berágott rám a tanévnyitó beszédén, és ráadásként ő volt a campus rektora. Természetesen végig engem szívatott, nem hagyta, hogy Rose-t, koponyákat, tölgyfákat és fura manókat rajzolgassak. Pedig ezek az álmok és képtelenségek kezdtek egyre fontosabbak lenni nekem. Terry is észrevette az őrületemet, és minden igyekezetével azon volt, hogy elkapja az elkószáló, kóválygó figyelmemet. Úgyhogy amikor ebéd után elmentünk a parkolóba, és beültünk a rozzant Toyotába, azonnal elém terjesztett egy „király” ötletet.

– Elmehetnénk Stirlingbe. Mit szólsz hozzá haver?

Julie azonnal ujjongásba kezdett az anyósülésen, szóval egy ideig nem tudtam válaszolni, de legalább átgondolhattam a dolgokat. Gáz volt, mert nem jutott eszembe túl sok kifogás. Anyáék otthon tök jól el szoktak lenni nélkülem. Csak kellett dobnom nekik egy sms-t.

– Nem tudom… – Valójában nem akartam gyertyatartó lenni a kapcsolatukban, de nem is akartam megbántani őket. Úgyhogy a következőt mondtam: – Talán elmehetek.

– Ez a beszéd! – Terry lecsapott a kormányra, és puszival illette Julie pirosló arcát.

Elindultunk. Nem volt már visszaút. Én jogsi nélkül ültem a kocsiban, a hátsó ülésen, szóval nem tudtam volna átvenni Terry irányítószerepét. Pedig később ezerszer megbántam ezt az utat. Eleinte még reménykedtem benne, hogy találkozhatok Rose-zal Stirlingben, de aztán be kellett látnom, hogy vágyálmot kergetek.

Stirling szép város. Tényleg. Nem túl nagy, de van egy baromi jó vára, egy csodaszép tornya, amelyet Wallace Monumentként szoktak emlegetni, és úgy egy az egyben hangulatos. Csakhogy mi nem ezeket a gyönyörű múzeumokat meg emlékműveket látogattuk meg. De nem ám! Julie-nak hála, be kellett mennünk a The Thistles-be, Stirling legnagyobb bevásárlóközpontjába. Kínszenvedés volt, Terry viszont jól érezte magát. Pedig többnyire csak ruhaboltokban jártunk, ahol Julie kiélhette plázázgató vágyait. Megnézett minden ruhadarabot. Mindent! Éppen az egyik legnagyobb üzletben voltunk, amikor Julie hosszú perceken át ruhákat próbált, míg Terry felvette az összes kalapot és sapkát. (Az őszre való tekintettel.) Persze nekem kellett eldöntenem, hogy melyik jó és melyik pocsék. De nem tudtam végig odafigyelni. A ruhák között szlalomozó lányokat nézegettem, Rose Stauntont keresve.

– Beszarok, ez állati! – nevetett Terry, és megveregette a vállamat, hogy rá figyeljek. – Hé, haver, ne a csajokat bámuld. Ő nincs itt!

– Tessék? – Zavartan fordultam felé, s hihetetlen módon nem is röhögtem ki a borzalmasan nevetséges új szerzeményét.

– Nem vagyok ám olyan hülye, mint amilyennek látszom – vigyorgott a srác. – Rose-t keresed, de ő nincs itt.

– Honnan tudod?

– Figyelj, senki sem látta még Rose Stauntont a Thistles-ben. Sőt, nagyobbat mondok! Senki sem látta még Spirit Glen határán kívül.

Ölbe tett kézzel néztem Terry szemébe.

– Senki, vagy csak te nem?

A vörös hajú fiú elnevette magát, és legyintett egy nagyot, mintha csak úgy el tudná hessegetni a témát. De a téma nem egy légy volt.

– Na, hogy tetszik a kalap?

– Úgy nézel ki, mint egy rossz buzi. – A véleményem őszinte volt, de mosolyogtam. Terry csak hülyéskedett. Próbált feldobni, és én értékeltem is az igyekezetét meg az elszántságát, de Rose különcsége, a kristály meg az álmaim annyira összezavartak, hogy nem voltam tőlük túl jó állapotban.

Miután Julie megvette, amit akart, elindultunk Spirit Glenbe. Közben Kaiser Chiefs-t hallgattunk, és egyetlen értelmes beszédtéma sem ütötte fel a fejét. A hegyek közé érve már kezdett sötétedni, s amikor eljutottunk Terryék házához, a srác új ötletet indítványozott. Be akart ülni a Habzsoldába.

– Ihatnánk egy kis sört! Na, attól még senki sem rúg be! Csak egy kicsit beszélgetünk. Neked, haver, szükséged lenne egy kis oldott hangulatra! – Terry remekül tudott kérlelni és érvelni.

Belementem. Végül is, nem volt kedvem még aludni, és anyáék is elengedtek késő estig. Úgyhogy a hármasunk pár percen belül megint a Habzsolda zsúfoltságában ücsörgött, iszogatva, nevetgélve, olyan oldottan, ahogy azt Terry szerette volna.

– Na, mondd már el, hogy mit mondott Rose! – kérlelt Julie pirospozsgás arccal.

– Azt, hogy emo is, meg goth is, de amúgy egyedi a stílusa. Valami ilyesmit. – Felhajtottam a sörömet. Kezdtem úgy érezni, hogy elég lesz belőle. – Miért kell mindig ilyeneket inni?!

Terry felemelte a mutatóujját, és kissé bandzsítva, homlokát ráncolva és mérgesen nézett rám. Azaz rám akart nézni, de egy picit eltévesztette az irányt. (Na persze, sörtől nem lehet berúgni!)

– Ne térj el a témától, öcsisajt! Figyuka, tesó! Ez olyan, mint a szőlőlé. Ja ám! De ne térj el a témától… jól van?

Bólintottam. Nevethettem volna a hülyén, de valamiért nem volt kedvem hozzá.

– Akkor mit mondjak még róla? Mindent elmondtam már tegnap.

– De mi szeretjük, ha ismétled! – csipogta Julie. Olyan fura, magas hangon csicsergett, hogy már fájt a fülemnek. – Naaa, mondd még egyszer azt az utolsót!

– Mit? – vontam fel a szemöldököm.

– Azt az utolsót, amikor elrohant!

A szememet forgattam. Már megint kezdték. Már megint röhögni akartak.

– Keress fel egy pszichológust! – ismételtem Rose szavait.

Julie sivítva kacagott, és átkarolta Terryt, hogy együtt hahotázzanak tovább. Legurították a torkukon az utolsó sörcseppeket, s hátradőltek a sarokülőn. Én meg csak néztem őket. Jóval többet ittak, mint én. Én csak egyetlen pohárral fogyasztottam, semmi bajom nem volt.

Aztán megérkezett ő. Besurrant az ajtón, a haja ibolyaillatot eresztve lobogott a befúvó szélben, és olyan könnyeden mozgott, hogy elkábultam tőle. Már megint éreztem a mágikus delejezettséget, a sokkos állapot kezdett eluralkodni rajtam. Őrület! Rose leült egy szabad asztalhoz, már megint jó messzire tőlünk, és valamit rendelt az étlapról. Csak az étlapról. Tehát ő sem piás. Nagyon jó.

Még néztem volna egy darabig, de hirtelen megjelent az arcom előtt egy szaporán legyező tenyér. Terry piszkált.

– Hahó, fiacskám, ne cuppanj rá a lányra! Mekkora szövege van, istenem! Keress fel egy pszichológust, nagyon komoly!

Sóhajtottam.

– Részegek vagytok. Menjünk haza.

– Nem megyünk! – harsogták mindketten, majd rémesen nagy decibellel a fülembe nevettek.

Ekkor már betelt a pohár. Persze átvitt értelemben.

– Álljatok le! Nem szoktatok inni, ugye? Akkor mi a francért kell most rászokni?! Attól, hogy mindenki más ezt csinálja, nekünk még nem kell beállnunk a sorba!

Julie elszontyolodva lejjebb süllyedt az ülésén, Terry meg lehajtotta a fejét.

– Tényleg… múlt héten megdumáltuk – motyogta a fiú. – Bocsi.

– Ja, bocs – csatlakozott hozzá a barátnője, de a következő pillanatban megint nevetnie kellett. – De az a beszólás… fú, mekkora poén!

Nem volt mit tenni. A pia már elérte a hatását, még akkor is, ha sikerült a lelkükre beszélnem. Segítettem nekik kikászálódni az asztal mögül, és mindketten rám támaszkodva tántorogtak ki a Habzsoldából. Egy pillanatra láttam, hogy Rose megnéz minket. Almás pitét evett.

Szerettem volna vele beszélni, de így nem tudtam, és minden bizonnyal megint elzavart volna. Totál szívás.

Szomorkásan battyogtam végig a járdán, a félhold a fejünk fölött ragyogott, és a barátaim baromi hangosan nevettek. Azért reméltem, hogy emlékezni fognak a szavaimra. Nem akartam még egy ilyen éjszakát. Egyetlen egyet sem. Hirtelen elegem lett mindenből, rosszul lettem tőlük, még a szaguktól is. Az egész emberi fajra megvetéssel gondoltam, el akartam szökni, csak nem tudtam, hogy hová mehetnék. Fura érzés volt. Főleg azért, mert mióta optimistábban kezdtem gondolkodni, és a szépet kerestem az életben, az embereket is megszerettem. Akkor ez most mitől jött elő?! A kiújult halálfélelemtől? Majdnem elsírtam magam, annyira ideges lettem.

A hegyoldalon másztunk felfelé, a fennsíkon álló polgármesteri rezidenciához igyekeztünk, amikor kezdtem úgy érezni, hogy összeszakadok a barátaim súlya alatt, és váratlanul hangos búgásra lettem figyelmes. Fentről egy vérvörös Porsche száguldott le a lejtőn, s azt is láttam, hogy egy öreg nénike akar átmenni az úttesten. Aztán lelassult az idő…

A hangok elnyúltak, a szél lassabban fújta Julie hosszú hajszálait. Az öreg néni is csigatempóban haladt, a Porsche meg úgy vánszorgott, mint egy málhás szamár. A mellettünk lévő kert almafájáról lehullott egy levél, de meg is állt a levegőben. Vagy legalábbis nagyon lassan zuhant. Mi a csuda történt?!

    Érdekes, mert nem kezdtem el gondolkodni. Tudtam, hogy a nagyanyónak veszélyben van az élete. A Porsche volánja mögött Greg, a Spirit Gleni Koponya ült, és éppen hátranézett, hogy a haverjaira vigyorogjon. Mindenki lelassult.

    Kibújtam a barátaim karjai alól, akik még nem vették észre, hogy eltűntem, hiszen elképesztően lassan mozogtak. Én olyan gyors voltam, mint mindig. Elfutottam az ősz, görnyedt hátú nénihez, nagy nehezen áthúztam a túloldalra, és visszamentem Terryhez és Julie-hoz. Az idő homokórája kezdett normálisabban peregni…

 

A Porsche elzúgott mellettünk, a mamóka elképedt a teljesítményétől, a részeg páros a kocsi után bámult, én pedig jobban szédültem, mint ők. Tudtam, hogy mi történt. Akaratomon kívül lelassítottam az időt. Én voltam Superman, vagy valaki sokkal menőbb. Állati! De nagyon ijesztő is egyben. Tehát biztosan megártott a sör.

– Gyerekek, valaki megfogta a kezem, éreztem. Ki segített? Ki volt az? – Az öregasszony hálásan hebegett, felénk tipegett, de úgy látta, hogy mind be vagyunk állva, ezért inkább megfordult, és eltotyogott. – Nahát… nahát… nahát!

– Jó nagy segg ez a Greg! – vihogott Terry, és még mindig a kocsi után bámult.

Nem szóltam semmit. Megingott a lábam, nem bírtam el őket. Összecsuklottam, ők meg utánam zuhantak. A járdán hevertünk egymáson, nagyokat nevettek, én viszont elájultam. Sokáig csak sötét képeket láttam, ahogy lila kis motívumok úsztak a fekete függöny elé, és egyre jobban éreztem magam. Bódító ibolyaillat csapta meg az orromat, tudtam, hogy ott van Rose Staunton, és valami boszorkányos dolgot művel velünk. Hát, azt hiszem, nem sokat tévedtem.

Kinyitottam a szemem, feltoltam magam a járdáról, és a barátaimra néztem. Ott álltak mellettem, és aggódva figyelték az arcomat.

– Nem esett semmi bajod? – kérdezte Julie. – Jó nagyot estél.

Elbambultam. Miről beszél?

– Elbotlottam?

– Ő… ja – nevetett Terry. – Ugye nem verted be a fejed? Emlékszel ránk? Tudod, én vagyok Terry, a hülye szomszédod.

– Hát persze – bólintottam félszegen. Teljesen kijózanodtak, de hát ez lehetetlen!

Megfordultam, és megint Rose Staunton karja jelent meg előttem. Kinyúlt az egyik ház mögül, s a lila, fényes kristályt fogta. Azt hittem, hogy menten el fogom dobni az agyamat.

– Megyünk? – kérdezte Julie. – Haza kéne érnem, apa aggódni fog.

– Ja – vágtam rá, és óvatos léptekkel elindultam előre.

Ha az emberrel ekkora mértékű furcsaságok történnek, el kezd azon gondolkodni, hogy tényleg nem gárgyult-e meg. De ha az ember történetesen Skóciában, a legendák földjén él, a helyzetre más fény vetül. Én átéltem azt, ami az előbbiekben történt velem. Tényleg átéltem. Komolyan! De rajtam kívül csak Rose Staunton tudhatott ezekről a furcsaságokról. Őt kellett megkérdeznem. Biztos voltam benne, hogy ő segíthet nekem.

 

***

Szerdán kommunikációval, sajtótörténettel, amerikai filmtörténettel és műfajismerettel foglalkoztunk. Mondhatni érdekes órák voltak, de én lélekben egészen máshol jártam aznap. Rose már bent ült órákon, de mindig messzire tőlem. Az állán egy kis vágás éktelenkedett, amit nem tudtam mire vélni. Egyébként még mindig a múltkori időlassítás járt az eszemben. Ő csinálta? Aztán ő józanította ki a barátaimat? Azt sem tudtam, hogy meg merjem-e kérdezni tőle. Ha ugyanis megkérdezem, és nincs hozzá semmi köze, akkor szimplán csak idiótának fog nézni. Már megint.

Ezért inkább hallgattam a dologról. Terry és Julie úgy emlékezett az estére, hogy kólát ittunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Ez volt a téma. Na meg az, hogy jó lenne megismételni. Én meg csak zavarból zavarba kerültem. Még mindig előfordult, hogy elszédültem pár percre, de olyankor igyekeztem takargatni a problémámat. Óvatosan lépkedtem, vagy leültem valahová, próbáltam másra gondolni, és nagy levegőket vettem. Kétségbe ejtett ez az új betegség, vagy micsoda. De nem beszélhettem róla senkinek. Már az is épp elég nagy megbotránkoztatást keltett Terryékben, hogy mindenhol Rose karját láttam, meg azt a szép kristályt.

Amikor fél kettőkor hosszabb szünetünk volt, vécére hivatkozva elszakadtam Terrytől és Julie-tól. Persze Rose-t kerestem. Megint bejártam a soküveges főépület folyosóit, mire az egyik kanyarban belebotlottam a lányba. Szó szerint. Nekimentem, kiejtette a kezéből szent rajzfüzetét, és majdnem mindketten hátravágódtunk. De megtartottuk egymást.

Rose nagyokat sóhajtozva a szemembe nézett, összehúzta a szemöldökét, és azt hittem, hogy mindjárt kinyír. Hiába tűnt törékeny kislánynak, hiába volt alacsonyabb nálam, ebben a pillanatában tényleg úgy nézett rám, mint aki gyilkolni készül.

– Bocsánat! – hebegtem, és levettem a kezem a válláról.

A varázsszó megnyugtatta a lányt, eleresztette a kabátomat, és lehajolt a füzetéért. A gyűrött oldalakat megigazgatta, aztán megint rám nézett.

– Engem kerestél?

– Igen, mert… furcsa dolgok történnek velem. – A kijelentésem ennél igazabb már nem is lehetett volna.

Rose egy pillanatra sajnálkozva elsápadt, és megingatta a fejét. A folyosó vége felé intett, hogy menjünk arra, én pedig szót fogadtam neki. Végül is, nemsokára kezdődött a következő óra.

– Spirit Glen ilyen városka, hozzá kell szoknod – mondta a lány, miközben magához szorította a füzetét, és most kivételesen nem nézett a szemembe.

– De én olyan dolgokat láttam, amiket kötve hiszem, hogy más láthatott.

– Tudom. Felejtsd el őket!

– Felejtsem el? – Rose olyat kért, amit nem tudtam teljesíteni. De hát ezt ő is tudta. – Ezek… ezek a dolgok nagyon durvák. El sem merem mondani mennyire.

– Azt hiszem, így is túl nyitott vagy – somolygott Rose.

– Az miért baj?

A lila pólós lány megvonta a vállát, és nagy levegőt vett.

– Az itt mindig baj. Ha Spirit Glenben megmutatod, hogy ki vagy valójában, az emberek rád tapadnak, mintha piócák lennének. Aztán addig szívják a véredet, amíg össze nem esel.

– Ezt elég teátrálisan adtad elő.

– Ez az igazság. Jobb, ha meghúzod magad, és elfelejted a rémképeket, a látomásokat. Ne akarj diliházba jutni.

– Akkor ezek csak látomások?

Rose rám emelte barna, szép szemét, és gyengéden elmosolyodott.

– Igen, csak látomások. Nem tudom, mi teszi; talán a Spirit Gleni levegő.

Összeszorítottam az ajkaimat. Így gondolkodtam. Olyan könnyű lett volna elfogadni, amit Rose mondott! Tovább lehetett volna lépni, szépen, egyenes talajon. Én mégis legbelül a göröngyös utat akartam választani, hogy megtudjam az igazságot. Mert az igazság nem lehetett csak egyszerű látomás.

Elérkeztünk a folyosó végére, kinyitottam a nagy üvegajtót, előre engedtem a lányt, majd utána mentem a friss, őszi levegőre. De ő nem a művészeti karra ment. Letért a kikövezett sétányról, és megállt egy nagy fűzfánál. Félrehajtotta lelógó, még mindig zöld ágait, és bebújt a takarásába. Hát persze, hogy követtem! Terry már dobott egy sms-t, hogy mindjárt kezdődik az óra, de én nem foglalkoztam vele. Rose kellemes hangját akartam hallani.

A lány nekidőlt a fa kérges törzsének, és onnan mosolygott rám. Egy darabig csak néztük egymást. Nem tudtam kitalálni, hogy tetszem-e neki, de nekem határozottan bejött. Nem úgy nézett ki, mint a legdurvábban durva emo, mert nem voltak piercingjei, a haja sem állt túl furán, attól függetlenül, hogy gyakran az egyik szemébe lógott, és nekem tényleg igazán egyedinek tűnt. Converse cipője is sötétlila volt, apróbb mintákkal, kabátkája feketén fedte a vállát, és sötét csőnadrágja szorosan tapadt vékony, ám formás lábára. Én bezzeg csak egy farmeros, olcsó tornacipős, egyszerű srác voltam.

– Mit szeretsz csinálni? – kérdezte váratlanul, még mindig a fűzfának dőlve, enyhén mosolyba húzott ajakkal. – Mármint a drámaíráson kívül.

A kérdés összevonta a szemöldökömet. A farmerzsebembe dugtam a kezem, éreztem, hogy kicsit zavarba jövök. A hűvös szellő befújt a lelógó lombon, és meglebbentette a gallyakat.

– Zenét hallgatok. Többnyire alternatív cuccokat. Meg szeretek olvasni. Nemcsak Shakespeare drámákat. Klasszikusokat, fantasyt, mindenféle misztikus regényeket. Hát… ezt szeretem csinálni.

Rose bólintott.

– És te? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mosolyogva.

– Én bonyolult vagyok – felelte egy félmosollyal. – Nem vagyok az a nagyon olvasós típus. Nincs is rá időm. De a filmeket nagyon szeretem. És a jó kis zúzós zenéket.

– Értem, hát ez… tök jó.

– Aha.

Na, ekkor kezdett el nagyon erősen verni a szívem. Tudtam, hogy ha újra szóba hozom a képtelen eseményeket, nem akar majd róluk beszélni. Ezért megfogadtam a tanácsát. Elfelejtettem őket. Azaz próbáltam elfeledni.

– Nem akarsz este beülni valahová? – bukott ki belőlem a kérdés. Hoppá, randira hívtam!

– Beülni valahová? – kúszott fel a szemöldöke jó magasra. – Ezt nem szokták megkérdezni tőlem.

– Láttalak a Habzsoldában, gondoltam…

– Néha eszek ott valamit – vont vállat, és eltávolodott a fűzfától. Már megint menni akart. – De nem szoktam másokkal… Nekem az nem megy.

Elé léptem. De csak lassan, nehogy tolakodásnak vegye.

– Megpróbálhatnád.

– Most is túl nyílt vagy – mondta halkan, és már nyúlt is az ágak közé.

– Nem annyira. Egy hétig vártam a kérdéssel. – Megint éreztem, hogy pirulok. Hirtelen elviselhetetlenül meleg lett. Miért mondtam ki mindig, amit gondoltam?!

Rose arca is rózsaszínűbb lett az átlagosnál. Nyelt egyet.

– Nem… megyek. Nem tudok. Nem szabad – suttogta a szavakat, és kibújt a fűzfából, majd elfutott.

Eltátott szájjal meredtem utána. Ugyanott lesz óránk, nem bújhat el előlem! De hagyni fogom, elhatároztam. Látszott rajta, hogy összezavartam, hogy hezitál. Talán mégiscsak tetszem neki? Mindenféle kérdés cikázott az agyamban, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy bemenjek-e órára. Csakhogy nem vagyok az a lógós fajta, tehát visszasétáltam a kikövezett ösvényre, és elindultam a modern épület felé.

Közben is csak Rose arcát láttam. A fehér, de mégis kissé rózsaszínes bőrét, az édes mosolyba húzódó ajkát, a feketével kihúzott, delejezően barna, nagy szemét, és azt az aranyos kis orrát. Beleborzongtam, annyira szép teremtés volt.

Aztán eszembe jutott valami. Nem kérdeztem az álláról. Honnan származott az a vágás? Erre a kérdésre újabbak ötlöttek fel bennem. Megint nem hagyott nyugodni az időlassítás, Terry és Julie hirtelen kijózanodása, az álmaim, Rose karja a folyosón, a lila kristály… a lila pillangó.