Anita Gayn: Megbánás nélkül

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

A búcsúbankett a végéhez közeledett. Már megettük a főételt és a desszertet a kibérelt, puccos díszteremben, sokan tomboltak, amiért legálisan ihatnak alkoholt a tanárok jelenlétében, és a vigalom végképp tetőfokára hágott, amikor Bence kiállt az erkélyre, hogy levizeljen róla. Nem vártunk tőle mást, kész csoda volt, hogy nem hasalt el az érettségin, még az osztályfőnökünk, Erzsi néni is nevetve indult el, hogy megregulázza. Szerintem még mindig ámult, amiért senki nem bukott meg az osztályunkból.

A sarokban ültem, és Lehelt bámultam. A száját, ahogy nevet, a szeme körüli apró ráncokat, amik megjelentek ilyenkor, és tudtam, most jött el az időm. Most vagy soha, csak a két lehetőség között lehetett választani, és nekem már elegem volt a megbánásokból. Még mindig nem tudtam pontosan, mit fogok mondani, az arcom égett a forróságtól, de ennek semmit köze nem volt a megivott borhoz és pezsgőhöz, csakis Lehelhez.

Kilencedik óta szerettem, vagyis majdnem négy éve. Az egész Erzsi néni jóvoltából történt, ugyanis kijelentette, hogy azt szeretné, ha névsor szerint ülnénk így megkönnyítve az ő és a tanárok dolgát. A későbbi években azzal jött, hogy ha a legjobb barátunk mellé ülnénk, nem figyelnénk az órákon, és így tovább. Így ragadtam Lehel mellett.

Az a fajta lány vagyok, aki szereti láthatatlannak tettetni magát, és ez a többieknek olyan nyilvánvaló volt, hogy meg sem próbáltak úgy tenni, mintha ott volnék. Nem úgy Lehel, aki már az első héten lyukat beszélt a hasamba. Csak mondta, mondta, amíg azt nem éreztem, hogy nem akarok mást hallgatni, csak őt. Az a fajta srác volt, aki mindenkivel jóban van, és mindenkit kedvel, de számomra első alkalom volt, hogy valaki a másik nemből egyáltalán figyelemre méltatott.

Kilencedikben, amikor a halloweeni bulira készültünk, az osztályunk lett felelős a büféért. A lányok a sütikért és a chipsért, a fiúk az üdítőért, legalábbis ez lett volna felállás, ha Lehel ki nem jelenti, hogy ő csinál kókuszgolyót. A legnagyobb és legfinomabb golyókat gyúrta, amiket valaha ettem, de rajtam kívül senki nem maradt ott vele túl sokáig, mert nagyon sokat kellett csinálni. A lányok elmászkáltak más asztalokhoz, rendezgették a tálcákat és a műanyagpoharakat, én pedig maradtam, és csak forgattam a kókuszban a tenyeréből kikerülő méretes gombócokat, miközben Lehel arról magyarázott, hogy a kókuszgolyó a kedvence, de az anyukájának elege lett a folytonos követelőzéséből, és már tíz évesen megtanította, hogyan kell csinálni.

– Nem mellesleg a lányok imádják, ha egy pasi tud főzni – mondta tényszerűen, és magabiztosan vigyorgott mellé.

– Tapasztalatból beszélsz?

– Ettél belőle, és még itt vagy, nem? – nevetett rám, mire fülig vörösödtem.

– Nem a kókuszgolyók miatt – mormoltam a kókuszreszelékes tálba bámulva. – Csak te vagy az egyetlen, aki szóba áll velem.

– Inkább én vagyok az egyedüli, akivel szóba állsz. Miért is?

– Mert vicces vagy.

– Szóval jókat röhögsz rajtam?

– Nem! – néztem fel rá. Vigyorgott, tehát nyilván nem sértődött meg, de én úgy éreztem, magyarázkodnom kell. – Miattad vagyok jókedvű. Tudod a szüleim…

Elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan magyarázzam el. Gyors egymásutánban három golyó landolt a kókuszostálban, én pedig gyorsan megforgattam őket. Közben Lehel végig hallgatott, magamon éreztem a tekintetét.

– A szüleim nem valami vidám emberek – folytattam összeszedve a gondolataim. – Sokat dolgoznak, sosem nevetnek. Például nem tudom elképzelni, hogy anya megtanít bármire. Azt szeretik, ha csendben vagyok, a szobámban…

Talán szégyenkeztek is miattam, ugyanis anya vékony testalkatú, alacsony és csinos nő volt, én pedig telt, már-már kövér hozzájuk képest. Magasságomat apától örököltem a nagy orrommal együtt, de valahogy ezek összességétől mégsem tűntem a szüleim gyerekének. A rokonaink állandóan megjegyezték milyen furcsa, hogy tulajdonképpen senkire sem hasonlítok. Anya gyakran nézegetett elégedetlenül, és néha diétákat javasolt, apa pedig egyébként is elég kötekedő ember volt, talán az bánthatta, hogy nem születtem fiúnak, de még lányos lánynak sem igazán. A tanulásban sem voltam kiemelkedő, tulajdonképpen semmit nem tudtam volna mondani, ami miatt a büszkeségük lehettem volna, és soha nem is éreztették, hogy az volnék, legtöbbször csak kritizáltak.

Ezt mégsem mondhattam Lehelnek, hiszen ő imádta az anyját, és az apjával is nagyon jó volt a viszonya. Zavarban éreztem magam, hogy ennyi mindent elárultam, és bűntudatom is volt, hiszen a szüleim nem voltak rossz emberek. Csak keserűek, akik mindennel elégedetlenek. Talán emiatt vonzott annyira Lehel vidám, barátkozós személyisége.

– Te vicces vagy – mondtam inkább megint Lehelnek.

Ő nem mondott semmit, mert néhány lány visszajött, és miután ettek pár kókuszgolyót áradozni kezdtek arról, milyen finom, aztán meg a srácot nyaggatták a receptért, és ő úgy nézett rám, mintha azt mondaná: látod, a lányok imádnak. Kábé akkor jöttem rá, hogy én is imádom.

Visszanézve egész egyértelműnek tűnt, hogy beleszeretek, bár azt sosem gondoltam volna, hogy az érzés ilyen kitartó, ilyen tartós marad. Most, évekkel később a felnőttség kapujában, csupa leérettségizett diák voltunk, akik szétszóródnak, és talán soha többé nem találkoznak vagy beszélnek egymással. Ez megijesztett.

El kellett mondanom az igazságot Lehelnek, mert ha nem teszem, akkor örökre bánni fogom. A ki nem mondott szavak hatalmas sziklaként nehezedtek megkeseredett szívemre. Ebben a tanévben alig beszéltem vele. Ellöktem magamtól magyarázat nélkül, és ő vette a lapot, mert meg sem próbált közeledni. Egészen az utolsó napig hitegettem magam azzal, hogy majd el fog múlni a fájdalom, az idő begyógyítja a sebeket, megszünteti azt a maró hiányt, ami a mellkasomban lüktetett hosszú hónapokig. Aztán rájöttem, hogy mekkorát hibáztam.

Jóvá kellett tennem, vagy ha azt nem lehet, legalább elmagyarázni, miért csináltam. Nem csak neki, magamnak is tartoztam ennyivel. Senkit sem érdekelt, hogy felállok a helyemről, és odavonszolom magam Lehelhez. Rá jellemzően a terem közepén foglalt helyet a legnépszerűbbek között, hangosan nevettek és remekül szórakoztak nélkülem is, ahogy mindig. Úgy tűnt, éppen Lehelt ugratják, aki sosem bánta ezt, képes volt ugyanolyan önfeledten nevetni önmagán, mint bármi máson. Sosem bánta, ha ő a vicc tárgya, néha rájátszott, hogy a társasága még jobban nevessen.

– Lehel – szólaltam meg felhívva magamra a figyelmét.

Hónapok óta nem beszéltünk rendesen, ennek ellenére ugyanúgy mosolygott rám, ahogy mindig szokott, amitől felbátorodtam, és elhatároztam, most nem hátrálok meg. Be kell vallanom, mert bár soha nem fogja viszonozni az érzelmeimet, akkor is ő az egyetlen, aki szándékosan soha nem bántana meg.

– Várj egy kicsit, Anna! – mondta, amikor nagy levegőt vettem, és úgy állt fel az asztaltól, hogy közben megfogta a vállam. – Valamit meg kell tennem.

Tudhattam volna, hogy ő, az örök romantikus nem adja fel, és bepróbálkozik valakinél, de sosem hittem volna, hogy pont másik Annánál. Ahogy ellépett mellettem, a keze lecsúszott a vállamról, az oldala pedig súrolta az enyémet. Odament a lányhoz, és egyszerűen lesmárolta.

Másik Anna az ellentétem volt. Manipulatív, lenéző és szép, utóbbival tökéletesen tisztában volt. Ha kellett hihetetlenül édesen viselkedett, ha véleményre volt szükség, ő mindig megmondta a sajátját. Szerette úgy látni magát, mint az osztályunk legkikapósabb csaját, de sosem alacsonyodott volna le odáig, hogy az egyik osztályunkbeli sráccal járjon. A legtöbben légypiszok voltunk a szemében, mindig idősebbekkel randizott, aztán ha szakítottak, pár hétig mélabúsan mászkált próbálva legjobb barátnőt választani az osztályunkból, akit rögtön dobott, ha jött az újabb pasija és az ő baráti társaságából lettek új haverjai.

Fájt látni Lehelt pont vele. Azt hittem, másik Anna adja majd a megközelíthetetlent, ahogy szokta, ehelyett visszacsókolta. Azt élte, amit nekem kellett volna, amire én vágytam úgy, mint még soha semmire. Erre már szavak sem voltak, mert nagyon jól tudtam: én voltam másik Anna, nem pedig ő. A legtöbben Harsányinak szólítottak, Anna néha azt mondta te, de úgy, mintha megbocsáthatatlan bűnöm volna, hogy elloptam a nevét.

Az egész testem fájó görcsben volt, szerettem volna a lehető legkisebbre kuporodni, hogy enyhüljön a nyomás a gyomromban és a mellkasomban. Ez a fájdalom erősebb volt a korábbiaknál, mert nemcsak a viszonzatlan szerelem fájdalma emésztett, hanem a megbánásé is. A kemény, kegyetlen hang világosan a fejemhez vágta, hogy magamnak köszönhetem mindezt. Miért vártam idáig? Miért nem mondtam el egy héttel, egy hónappal vagy éppen négy évvel ezelőtt? Elkéstem, így most senkit nem hibáztathatok, csakis magamra vethetek.

Persze Lehel az évek alatt járt más lányokkal, és mindegyiket megszenvedtem, de szerencsére sosem az osztályunkból választott, és sosem kellett többet látnom pár képnél, amin épp valaki mást ölelt. Azok sosem fájtak még ennyire.

Most nemcsak mást csókolt, de elfelejtette, hogy ott állok, és várok rá. Anna és Lehel csókjának az osztály azon felének tapsolása vetett véget, akik nem azt figyelték, hogyan oltja Erzsi néni Bencét. Amikor Lehel körbenézett olyan arcot vágott, mint aki el sem hiszi, mi történt.

Egy ideig figyeltem őket, ahogy összesúgnak, Anna rejtélyes mosollyal, Lehel fülig érő vigyorral, aztán lassan visszamentem a helyemre. Végre volt Lehel és Anna, csak épp nem az a változat, amit én szerettem volna.

Túl késő tehát, elveszítettem minden bátorságomat, hogy bármit is mondjak. Nem tudtam elképzelni, ahogy Anna jelenlétében megyek oda, hogy megmondjam, én írtam neki. Szeptemberben történt, hogy írtam neki egy névtelen szerelmeslevelet, amiért teljesen odavolt. Aztán nem mertem elmondani neki, hogy tőlem kapta, mert annyira furcsa volt, hogy tetszett neki. Az asztalán tartotta a tankönyvei mellett, és minden lányra úgy meredt, mintha azt várná, hogy azonnal szerelmet vall neki élő szóban is. Rám sosem nézett így, talán emiatt nem mertem bevallani. Így a fiaskó után elhatároztam, hogy megpróbálok kiszeretni belőle, és tartottam a távolságot.

Csak meredtem magam elé, és reméltem, hogy ezután minden jobb lesz. A gimi szívás volt, majdnem az egészet utáltam, amit meg nem, az olyasmi, amim úgysem lehet soha többé.  Lehel nélkül az utolsó év gyötrelmes volt. Igyekeztem másra fókuszálni, tételeket dolgoztam ki, túléltem az érettségit, aztán amikor rájöttem, hogy ez a nap az utolsó, amelyiken biztosan találkozom Lehellel, bepánikoltam. Ha mindennek úgy lesz vége, hogy semmit nem szóltam, mi értelme volt? Magamnak is tartoztam azzal, hogy kiderítsem, mit szól Lehel ahhoz, ha azt mondom, szeretem.

Erzsi néni végül bejelentette, hogy a vacsorának vége, hiszen Bence akciója nem nyerte el a személyzet tetszését, pincérek egész sora bámult minket felháborodva, így kettesével-hármasával szedelőzködni kezdtünk. Anna és Lehel egymást kezét fogták. Páran arról beszéltek, hogy fiatal még az este, bulizni kéne valahol, végül ők összeverődve elindultak. Engem senki nem hívott, de nem is mentem volna, főleg miután láttam, hogy Lehel és Anna becsatlakozik.

Elköszöntem Erzsi nénitől, és hazafelé indultam. Kész szerencsétlenségnek éreztem magam, de nem volt meglepő, ismerősként fogadtam a megbánás keserű hangját. Mégsem vallottam be Lehelnek, semmit nem hoztam rendbe, így ezt most mindörökké bánhatom, ahogy magamat ismerem egy szenvedéssel teli nyár várt rám.

Próbáltam a szép emlékekre koncentrálni, például amikor Lehel annyira megnevettetett órán, hogy többszöri figyelmeztetés ellenére sem tudtam abbahagyni, ezért mindkettőnket beküldtek az igazgatóiba, ahol akárhányszor csak ránéztem a bűntudatos képű srácra, újra elkapott a nevetőgörcs. Akkor kaptam életem első igazgatóiját, amit sosem bántam. Volt egy olyan pillanat is, amikor elhittem, hogy tetszem Lehelnek.

Az utolsó osztálykiránduláson történt. Szeptemberben mentünk, mert a többiek akartak egy nagy bulit, mielőtt ránk szakad az utolsó évi hajsza. Nem tudom, miért, mert nem voltunk olyan összetartó osztály, amilyenekről a regényekben olvasni, az éveink főként veszekedésekből, klikkek alakulásából és szétbomlásából álltak. Az osztálykirándulásra, aminek az állomásai Sopron és Bécs voltak csak azért jelentkeztem, hogy kiszabaduljak az otthoni nyomasztó légkörből.

Apának egész nyáron nem volt állása, így főként anya vagy az én piszkálásommal töltötte a heteket. Csak a szokásos dolgokat vetette a szememre, de mivel végig otthon volt, nem csak alkalmanként csinálta, hanem egyfolytában. A kirándulást főként egyedül töltöttem, de még az is jobb volt, mint hagyni, hogy az otthoni keserű légkör belerágja magát a szívembe. Egyedül a kirándulás utolsó estjén nem maradtam magamra. Erzsi néni korán lefeküdt, és én vécére menet belefutottam a spicces Lehelbe ő pedig berángatott a szobájába, hogy adjon az üvegből, amit rejtegettek.

Ittam, mert azt kérte, de közben rettegtem, hogy lerészegedek, és olyasmit mondok neki, amit nem kellene. Lehel végül fáradtra beszélte magát, elterült az ágyán, és olyan régóta hallgatott, hogy úgy tűnt, alszik, de amikor egy vizes palackért nyúltam, a karom az arca közelébe került, ő pedig hozzáérintette a száját a bőrömhöz. Csak egy apró érintés volt a csuklóm közelében, mégis egész testemben megrándultam, és ijedten elhúzódtam. Bizsergető forróság, a gyomorösszerántó idegesség és legvégül értetlenség vágott végig rajtam. Mégis miért csinálta ez? Ha poén volt, annak egyáltalán nem vicces. Hátat fordítottam neki, és összefontam a karjaim a vágtató szívemhez szorítva a megcsókolt kezem, mintha sebet kaptam volna.

Éreztem, hogy megmozdul mögöttem, hozzám simult, miközben áthajolt a vállam fölött, és puszit nyomott az arcomra, közel a fülemhez. El akartam lökni, de nem mozdultam, próbáltam lélegezni, vagy csak figyelmen kívül hagyni a rám törő őrületet. Akartam, hogy ott legyen, mindennél jobban vágytam rá.

– Mi a baj? – kérdezte halkan.

A szavainak alkohol szaga volt, és én nem feleltem. Egy részem gyűlölte, de egy másik kíváncsi volt, vajon, ha felé fordítom a fejem, kihasználja-e az alkalmat. Nem tette, az arcán várakozás volt, igazi választ akart a kérdésére. Nyílt az ajtó, és mi ijedten szétrebbentünk.

Lehel szobatársai voltak és másik Anna, akinek nem okozott gondot ott lenni, úgy viselkedett, mintha abban a szobában lakna. Mindannyian átnéztek rajtam, és vetkőzős pókert akartak játszani. Lehel vigyorgott az ötleten, és egyáltalán nem volt zavarban, mint én, csak megkérdezte játszom-e. Nemet intettem, és kiszédültem a szobából. Sosem beszéltünk róla, hogy mi volt ez a dolog kettőnk között, de egy héttel később megírtam a levelet, és a választ is megkaptam. Nem érdekeltem Lehelt.

Mégis még azután is, hogy láttam csókolózni másik Annával, úgy éreztem, hogy minden más lenne, ha tudná, hogyan érzek. Nem mintha arra vártam volna, hogy azt mondja, szeret, de ha tudná, elgondolkozna rajta, és aztán talán arra jutna, bár szép nem vagyok, van néhány tulajdonságom, ami bejön neki.

Lehel az a típus volt, akinek minden lány tetszik valamiért. Ezt onnan tudtam, hogy órákon folyton üzengettünk egymásnak, és én kikérdeztem milyen tulajdonságok jönnek be neki. Ő meg felsorolta az összes tulajdonságot, ami csak létezik. Még azt is leírta, hogy bírja, amikor egy lány kicsit gonosz. Mindazonáltal nem gondoltam, hogy pont Anna lenne az álombarátnője. Egyszer meg is kérdeztem, tetszik-e neki.

– Persze, de úgyse járna velem – mondta habozás nélkül, és csak nézett rám, mit szólok hozzá.

Mintha kést forgattak volna a szívembe, a féltékenységtől csak még hitványabbnak éreztem magam.

– Miért ne járna? – kérdeztem próbálva kizárni a keserűséget a hangomból. – Helyes srác vagy.

– Csak azért mondod, mert haverok vagyunk – felelte sóhajtva.

Gyanakodva néztem rá.

– Ezt most azért játszod, hogy mindenféle bókot mondjak, te meg önelégülten vigyoroghass?

Elnevette magát, és muszáj volt vele nevetnem, mert olyan aranyos volt. Mindig azon tűnődtem, mit szólna, ha bevallanám, hogy bár imádok a barátja lenni, sokkal többet szeretnék. Aztán ilyenkor mindig felsoroltam a tulajdonságokat. Sajnos szégyenlős, félénk, kövér, szarkasztikus, hallgatag, és csúnya nem volt köztük. Az egyetlen, amiben jeleskedtem, hogy vicces voltam Lehel számára. Sokszor mondtam olyasmit, amin nagyokat nevetett, néha annyira röhögött, hogy nekem dőlt, és ilyenkor a mennyországban éreztem magam.

Ez volt az az érzés, ami arra késztetett, hogy megtorpanjak. Mit számít, hogy megcsókolta Annát? Nem vártam, hogy adjon bármit is cserébe, nekem csak az kellett, hogy tudja. A szívfájdalmat el tudtam viselni, de a megbánás égető jelenlétét nem. Megfordultam, és rohanni kezdtem, hogy utolérjem Lehelt.

Úgy döntöttem mégis elmondom. Mindig őszinték voltunk egymáshoz, ő elmondta, mennyire nem bírja a nővére új pasiját vagy épp azt, miért szakított az egyes barátnőivel, én pedig beszéltem róla, milyen nyomasztó otthon a hangulat, és hogy miért vagyok ennyire antiszociális. Ő megértette, bár gyakran mondogatta, hogy vele tök normális vagyok. Ilyenkor mindig a képébe akartam vágni, hogy szeretem, talán azért.

Rengeteg beszélgetésünk volt, amikor ott voltam a határán.

– Tudod, hogy milyen ellenállhatatlan vagyok – mondta egyszer.

– Tudom – ismertem el, és akkor csak vigyorgott, mintha várna még valamire.

Talán arra, hogy én nyissak? Képtelen voltam kiverni őt a fejemből négy éven keresztül. Ez csak jelentett valamit!

Szóval futottam. Amikor végre utolértem őket, rögtön kiszúrtam Lehelt másik Anna mellett, bár most nem fogták egymás kezét, és Lehel Bencének magyarázott valamit. Nem vettek észre, tovább sétáltak miközben én a tempójukra lassultam, és próbáltam kifújni magam. Megizzadtam ettől a kis futástól, és egy kis hang a fejemben figyelmeztetett, hogy ilyen állapotban mégsem vallhatom be az érzéseimet. Majdnem újra elbizonytalanodtam, de egy kirakatüvegben megpillantottam magam, és elámultam. Talán csak a fények tették, de a kipirult arcom és a csillogó szemem nem tűnt olyan rémesnek, mint ahogy számítottam rá. Még azt is elfelejtettem, mennyire kitettem magamért a búcsúvacsorára készített sminkkel és az elegáns kontyba fogott hajammal. Még mindig jobban néztem ki, mint egy átlagos sulinapon.

Miközben ebből próbáltam erőt meríteni a többiek elérték az úti céljukat, valami pubra bámultak, aztán elindultak befelé.

– Lehel! – kiáltottam el magam, de túl hangosan, az egész utcában visszhangzott, és többeket megijesztettem.

Láttam Anna hogyan játssza túl megint a dolgot, a szívére szorította a kezét, és levegő után kapkodott, de azért nem átallott súgni valamit Lehelnek. Őt annyira nem érdekelte, mosolyogva, kérdőn nézett felém. Ahogy a többiek is.

– Beszélni szeretnék veled.

A szívem majd kiugrott a helyéről, és ennek semmi köze nem volt a futáshoz, féltem és izgatott voltam, közben meg boldoggá tett Lehel látványa.

– Oké – mondta ő lazán, majd Annához fordult. – Menjetek csak be, mindjárt jövök én is.

Anna úgy nézett rám, mintha a világ minden bajának okozója lennék. Bár annak nem éreztem magam, azért volt benne valami. Lehel vele volt itt, őt csókolta meg, mit akarok én? Kezdődött elölről a bizonytalanságom.

Mivel én nem mozdultam a helyemről, Lehel odajött hozzám miközben a többiek bementek. Kettesben maradtunk, már amennyire lehet a nyílt utcán.

– Bocs, hogy otthagytalak. Elfelejtettem, hogy mondani akartál valamit, nem gondoltam, hogy ilyen fontos.

– Aha – nyögtem ki. Fogalmam sem volt, mit mondjak. – Mivel ez az utolsó esélyem…

– Utolsó esély? Mire?

– Vége a sulinak – emlékeztettem. – Lehet, hogy ma beszélünk utoljára.

– De tudod a számom és a címem is…

– Szeretlek!

Ez elhallgattatta, én pedig pár másodpercig csak döbbenten meredtem rá, mintha ő mondta volna ki. Nyelt egyet, mint aki nem tudja, mit feleljen, amin nem csodálkoztam, mindig tudtam, hogy nehezére esik bárkit visszautasítani. Ha megbántott valakit, addig hízelgett, amíg megbocsátást nem nyert, velem is csinálta néhányszor, így nem csak azt tudtam meg, hogy sosem lennék képes rá haragudni, hanem azt is, hogy Lehel sosem hagyná, hogy valaki sokáig nehezteljen rá.

– Nem várom el, hogy mondj valamit – tettem hozzá magyarázatként. A szavak gondolkodás nélkül törtek ki belőlem. – De ha ez az utolsó perc, hogy látlak, akkor tudnod kell, hogy szeretlek. Sajnálom, hogy nem álltam szóba vele ebben az évben, mindent elrontottam! Én írtam a levelet, aztán nem mondtam meg, mert tudom, hogy csak barátként gondolsz rám. Ami nem baj, imádtam a barátod lenni, viszont sokszor többet szerettem volna, ezért akartam, hogy tudd. Közben meg féltem, ha megtudod, akkor majd másként bánsz velem. Csak azért mondom el most, mert megbántam. Máshogy kellett volna kezelnem, mert így is nagyon fájt, és ha eszembe jutsz, hiányzol! Vagyis minden egyes percben! Ilyen sokat gondolok rád.

Kifulladt a hangom, kimondani ezeket olyan volt, mint megírni a levelet. Annyira szívből jött, hogy mire észbe kaptam majdnem két teljes oldal lett. Jól esett kimondani, mégis megalázó volt, mert úgy éreztem, ezeket a szavakat nem lenne szabad hangosan kiejteni. Ha valakinek elmondod, hogy szereted, hatalmat adsz magad felett. Ezt adtam most Lehelnek, és vártam, mit tesz majd vele.

– Ezt akartad mondani, mielőtt megcsókoltam Annát? – kérdezte olyan hangon, mint aki nem hiszi el, ami történik.

Úgy nézett rám, mintha valami őrült csaj lennék, aki zaklatja a szerelmével. Talán az is voltam. Gondolatban biztosan másik Annához hasonlított.

– Bocs, hogy belerondítottam az estédbe – bólintottam letörve. – Végre összejött Annával. Hűha, király! – mosolyodtam el halványan.

Lehel úgy pillantott a pub bejáratára, mint aki már el is felejtette, hogy odabent várják.

– Ugye? – merengett el. – Az utolsó estén mindenki megérdemli, hogy valóra váljon az álma.

Nem hittem, hogy Lehelnek az az álma, hogy összejöjjön Annával, ezt nyilván ő sem gondolhatta komolyan. Annyival jobb volt nála, mindig őszinte, mindig vidám, amivel felvidított másokat is.

– Nem akarlak feltartani – szólaltam meg, miután egy ideig hallgattunk. Egy kézen fogva sétáló párocska megbámult minket, de most az egyszer nem érdekelt. Elmondtam, amit akartam, és eléggé megkönnyebbültem tőle. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz megszabadulni a keserűség egy részétől.

– Ennyi? Nem kezdesz el győzködni, hogy miért válasszalak téged?

Éreztem, ahogy a vörösség felkúszik az arcomon. Ilyen beszéddel nem készültem, nem volt túl sok jó tulajdonságom, ezt tudnia kellett. Mit mondhattam volna? Talán nem is gondolta komolyan, nyilván csak viccelt.

– Mert ha azt mondanám, én jobban szeretlek vagy valami ilyen dolgot, az számítana? – kérdeztem fanyar hangon.

– A szerelmeslevél nagyon tetszett.

– Akkor majd felolvasom neked!

– Oké – vigyorgott, benyúlt a dzsekije zsebébe, és előhúzta a világoskék borítékot. – Tessék!

Gondolkozás nélkül nyújtottam a kezem, hogy átvegyem. Miért van ez nála? Annyira ledöbbentem, hogy reagálni sem tudtam, amikor elkapta a csuklóm, közel rántott magához, és hozzáérintette a száját az enyémhez.

Finom mentol íze és illata volt, nyilván bekapott egy rágót, mert arra készült sokat smárol majd Annával, de nem érdekelt. Nekem ez volt az első csókom, és kihasználtam mindent. Az őrület átvette a hatalmat, az egyik pillanatban csak a szánk ért össze, a következőben karok, lábak, nyelvek voltunk összefonódva. Nem igazán tudtam, mit csinálok, csak belekapaszkodtam, és hagytam magam sodródni, miközben igyekeztem olyan közel lenni, ahogy csak lehet. Vártam, hogy kifulladjunk, de ahogy egyre jobban belemerültünk, kezdtem úgy érezni, örökké bírnám. Lehel csókja nem olyan volt, mint amilyenre számítottam, annál sokkal, sokkal jobb. Elképzelni sem tudtam, hogy így reagálok majd, mintha a puffadt, otromba testem kicserélődött volna egy dögös csábítóéval, aki tudja, mi a dolga. Nem gondolkodtam a miérteken vagy a hogyanokon, csak az számított, hogy nem akartam befejezni.

Végül zihálva váltunk el, Lehel lélegzete gyors egymás utánban érte az arcomat én pedig észrevettem, hogy milyen szorosan simulok hozzá. Ahogy csimpaszkodtam rajta az túl soknak tűnt, főleg, hogy már nem csókolóztunk, így hátrébb léptem, és zavartam lesütöttem a szemem. Amikor felnéztem, észrevettem, hogy Lehel megint a pub felé bámul, és eszembe jutott, mint mondott az álmáról.

– Menj csak – mosolyodtam el, és bár a mosoly őszinte volt, nem is fájhatott volna jobban. – Várnak.

– Tényleg – bólintott Lehel.

Vetett rám egy utolsó pillantást, majd olyan gyorsan rohant el, mintha az a csók meg sem történt volna. Csak amikor eltűnt odabent, vettem észre, hogy a levelet nálam hagyta. Hatalmas sóhajjal csúsztattam a zsebembe, majd elindultam hazafelé.

Lehel az utolsó estén válóra váltotta az álmom, ahogy mondta, most az övé következett. Azért persze rosszulesett, mert úgy tűnt, ő is élvezte, de mit tudok én a csókolózásról? Anna biztos tud extrákat, vagy ha nem, hát minden épeszű ember őt választaná velem szemben. Hirtelen már nem is akartam mást, hiszen megkaptam a világ legjobb első csókját, ami kiűzte belőlem a legmélyebb keserűség maradékát. Nem voltam éppen új reményekkel telve, fájt a szívem, de a legnyomasztóbb bánat súlya eltűnt rólam. Végre tovább léphettem, nem boldog befejezéssel, de megbánás nélkül.

Épp befordultam a sarkon, amikor valaki elkapta a kezem, és én majdnem felsikítottam.

– Nyugi, csak én vagyok – mondta Lehel olyan köznapi hangon, mintha nem is a kezem fogná, vagy épp nem hagyott volna ott csókolózás után. – Hová indultál? Azt hittem, megvársz.

– Mi? – bámultam rá kábán. – Miért vártalak volna?

Erre ő döbbent le teljesen.

– Most nem az történt, hogy szerelmet vallottál, majd észvesztőt smároltunk? Miről maradtam le?

– Hát otthagytál, hogy valóra váltsd az álmod Annával.

– Komolyan azt gondolod Anna az álmom? Mármint az az Anna? – helyesbített, és megszorította a kezem. – Ő sosem mondta, hogy szereti, ha megnevettetem. Sem azt, hogy szép vagyok kívül-belül. – Felnyögtem, mert a levelemből idézett, de ő csak önelégülten vigyorgott, és nézett rám. – Komolyan gondoltad?

– Persze – motyogtam.

– Még mindig komolyan gondolod? – kérdezte ezúttal vigyorgás nélkül.

– Igen!

– Akkor meg miért választanám azt az Annát, amelyik azt mondta nekem, hogy az utolsó estén mindenki megérdemli, hogy valóra váljon az álma? Azért az túlzás, hogy ő lett volna az álmom. Önelégült liba.

– Akkor miért csókoltad meg? – bukott ki belőlem.

– Mert nem akartam, hogy senkivel ne jöjjek össze, miután annyit vártam rád, és te mellém se ültél az utolsó estén. Kivoltam, mert megírtad a levelet, utána meg nem álltál elém, mintha csak vicceltél volna! El kell ismerned, Anna, hogy teljesen kiszámíthatatlan vagy!

Nem vághattam túl értelmes képet, és megszólalni sem tudtam. Nem mertem elhinni, amit hallottam.

– Vártál rám?

– Persze! De akárhányszor csak közel kerültünk, te elhúzódtál. Azt gondoltam, nem érdekellek, aztán elolvastam a levelet, és azt hittem, mégis, aztán…

– Tudtad, hogy tőlem van a levél?

– Fogalmazzunk úgy, hogy erősen reméltem. De a viselkedésed… Azt hittem, hogy meggondoltad magad, és azért nem akarsz beszélni velem. Szerinted nekem nem hiányoztál? Azok után, hogy… Oké, megkérdezem nyíltan. Mit akarsz, Anna? Ha szeretsz, ahogy mondtad és írtad, akkor mi van már? Mit akarsz?

A szemem előtt értékelődött át az egész életem, és mivel nem nagyon tudtam gondolkodni, kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott.

– Téged.

A hangom csak egy kis suttogás volt, de Lehel meghallotta, és biccentett egyet, mintha azt mondaná, ez így van rendben.

– Akkor jó, megnyugodtam.

– Lehetetlen vagy!

– De te szereted ezt a lehetetlen alakot. Van bizonyítékom!

– Nincs – mondtam, mert a levél az én zsebemben lapult, és nem akaródzott visszaadni.

Lehel elengedte a kezem, a zsebeihez kapott, majd rám meredt.

– Add ide a levelemet!

– Így is elég önelégült fejet vágsz!

– Mert okos és intelligens vagyok, de nem stréber módon… – kezdte megint idézni a levelet, de láthatott valamit az arcomon, mert hirtelen odahajolt, és egy gyors csókot nyomott a számra.

– De ugye nem vagy megint részeg? – jutott eszembe, hogy ittunk a vacsoránál.

Lehel talán többet a kelleténél, előfordul, hogy beszámíthatatlanná vált, csak annyira elveszítettem az eszem, hogy nem veszem észre. Rábámultam valami árulkodó jel után kutatva, de a szemei élénkek voltak, a szája vidám mosolyra húzódott, mint mindig, amikor jó kedve van.

– Mikor voltam én részeg? – kérdezte lassan, és úgy tűnt, remekül szórakozik rajtam.

– A kiránduláson…

– Amin elhúzódtál, amikor ezt csináltam?

 Még meglepődni sem volt időm, megint megfogta a kezem, és a szájához emelte, hogy megcsókolja a csuklóm. Az érzéstől kis híján összecsuklottak a lábaim, és ő látta a reakcióm. Elégedetten mosolyogva kezdett újra idézni a levélből.

– Amikor megérintelek, úgy érzed magad, mintha…

– Fejezd be! Ne gúnyolódj!

– Nem gúnyolódom – felelte, és az állam megemelve úgy csókolt meg, mintha valami értékes volnék, akit nem akar elijeszteni. Amikor elhúzódott, megszorította a kezem, és húzni kezdett magával.  – Gyere, ha eljössz hozzánk, megmutatom, mi lett volna a válaszlevélben. Cserélünk.

– Van válaszlevél? – hökkentem meg, és hagytam magam vonszolni.

– Még nincs – ismerte el. – De ha feljössz, írok egyet – ajánlotta, és felvont szemöldökkel, sokat sejtető mosollyal várta a válaszom.

– Oké – adtam be a derekam, mert őszintén, mi mást mondhattam volna?

Életem legboldogabb estéjét éltem.