Anita Boza: Kutya egy szerelem

Kinga

A délutáni csúcsforgalomban araszolás sosem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, azonban péntek lévén nem húztam fel magam annyira az előttem fékezgető és a mögöttem dudáló vezetőkön. Jókat mosolyogtam a Retro Rádió műsorvezetőjének beszólásain, figyeltem az utcán hazafelé igyekvő emberáradatot, és magamban az estémet tervezgettem. Kakaós csigát fogok sütni, aztán megnézek egy filmet.

Sárgára váltott a közlekedési lámpa, és biztos voltam benne, hogy a kék Toyotás, aki az előbb erőszakosan sorolt be elém, átmegy még rajta.

– Így legyen ötösöm a lottón! – mormoltam el anyukám kedvenc szavajárását, és akkor a szemem sarkából megláttam egy kutyát. Elmosódott, barna folt volt csupán, ahogy bevágódott a kereszteződésbe, mégis azonnal tudtam, hogy nem ér át. Egy pillanat alatt olyan zsigeri rettegés öntött el, hogy megszédültem tőle.

Jobb oldalról csapódott a Toyotának, visszapattant róla, és pörögve a betonra zuhant. Mire behúztam a kéziféket, már nem mozdult, rongycsomóként feküdt a kereszteződés közepén. Gondolkodás nélkül kipattantam az autómból, és odarohantam hozzá. Kilógó nyelvvel, csukott szemmel feküdt ott, alatta pisi vagy vérfolt, nem fogtam fel, mit is látok valójában. Szívem a torkomban dobogott, epe tódult a számba, gyomromat megcsavarta a hányinger. Csatlakozott hozzám egy idősebb úr és egy szemüveges lány, aki hüppögve sírt. Nekem is könnyek marták a szememet, csak azért nem kezdtem el bőgni, mert tudtam, hogy akkor összeomlok, pedig ha a kutyának még van esélye, akkor gyorsan kell cselekedni.

– Meg se állt a piszok, de felírtam a rendszámát – dünnyögte az öregúr. Rápillantottam. Őszes haja a fejére lapult, zavartan simogatta a szakállát.

– Elviszem az állatkórházba – vágtam rá, és odafutottam az autómhoz. Kikaptam a csomagtartómból egy pokrócot, majd visszaszaladtam a kutyához. Gépiesen cselekedtem, hangos zihálásomból kiéreztem a kezdődő pánik hangjait, de próbáltam nem átadni magam a kétségbeesésnek. Az öregúr segített a kutyát a takaróra tenni és a kocsihoz cipelni.

– Berkesziékhez viszi? – kérdezte.

– Igen – pattantam be a volán mögé. Nem csak azért akartam odamenni, mert az volt a legközelebb – két körforgalomnyira, a négysávos végén –, hanem mert Berkeszi Zoli a helyi menhely állatorvosa is. Megbízható, a végletekig elhivatott, a saját életemet is szívesen rábíznám, nem csak az állatokét.

– Megyek maga után – kiáltotta az öregúr, miközben az autójához igyekezett. Csoda volt, de senki nem dudált rám vagy anyázott, míg megfordultam a kereszteződésben. Tizenkilenc perc nyolc másodperc alatt értem oda az állatkórházhoz, megálltam a parkolóban, és berohantam az épületbe. A recepciós Anikónak elhadartam, mi történt, már indult is be a vizsgálóba, hogy szóljon valamelyik orvosnak. Mire visszaértem az autóhoz, már mögöttem loholt Józsi, Berkeszi doktor segédje.

– A hátsó vizsgálóba visszük – mondta. Pokrócostól megfogtuk a kutyát, és igyekeztünk vele befelé. Amikor a helyiségben megláttam Berkeszi doktort, elöntött a megkönnyebbülés. Kopaszra borotvált fején megcsillant a lámpák fénye, szemüvege mögül komolyan nézett rám.

– Kint tudsz várni, majd szólunk, ha megvizsgáltuk – bocsájtott el.

Kezemet tördelve, a könnyeimet nyelve mentem ki a váróba. Leroskadtam az egyik fából készült padra, és a falon lógó órára néztem. Pontosan nyolc perc múlva rontott ki Berkeszi doktor a vizsgáló ajtaján. Körbejáratta a tekintetét a várakozó kutyákon, és a velem szemközt ülő párhoz fordult, akiknek férfi tagja egy németjuhászt tartott pórázon.

– Adnátok vért? – kérdezte tőlük.

– Tessék? – csodálkozott a férfi.

– A kutyátok adna vért? Van bent egy elütött kutya, vérre lenne szüksége, és nagytestű kutyára van szükség a véradáshoz. Beleegyeztek?

– Igen – vágta rá a férfi, ugyanabban a pillanatban, amikor a mellette ülő nő azt mondta:

– Nem.

A férfi ránézett a nőre.

– De, adunk. – Felállt, a kutya engedelmesen felemelkedett mellette a földről, ahol addig feküdt.

– És ha beteg lesz tőle? – sziszegte a nő. – Vagy rosszul lesz utána?

– Adtok vagy nem? – kérdezte Berkeszi doktor, hogy elvágja a kibontakozó vitát.

– Adunk – bólintott határozottan a férfi, és mintha csak tudta volna, hogy hozzám tartozik az elütött kutya, rám nézett. Berkeszi doktor kitárta az ajtót, a férfi bevezette rajta a németjuhászt, a nő kelletlenül követte őket. Ahogy becsukódott az ajtó, kifújtam az addig bent tartott levegőt, és imádkozni kezdtem. Csak akkor néztem fel, amikor az öregúr leült mellém.

– Mi a helyzet? – kérdezte kedvesen.

Nyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, de csupán két akadozó, hüppögésféle hang hagyta el a torkomat, majd kitört belőlem a sírás. Úgy éreztem, szétfeszít a fájdalom. Az öregúr megpaskolta a hátamat, és türelmesen hagyta, hogy kibőgjem magam.

Ákos

Ramóna a műtő előtti vizsgálóasztal mellett állva is megállás nélkül rinyált. Hogy ez biztosan nem tesz jót a kutyának, megviseli, legyengül tőle, és különben meg neki joga van beleszólni a véradásba, mert Vanília az övé is. Ez mondjuk, igaz volt, amíg együtt éltünk, közösen fogaduk örökbe a kutyát a fajtamentéstől, és amikor szétköltöztünk, tettem neki egy könnyelmű ígéretet, hogy bármikor látogathatja, és ha úgy tetszik, együtt nevelhetjük tovább. Kapott is rajta, és azóta előszeretettel hangoztatja mindenhol, hogy ugyanúgy részt vesz a kutyánk életében, mint eddig. Ahhoz például akkurátusan ragaszkodott, hogy elkísérjen, valahányszor állatorvoshoz vittem Vaníliát. Mint most is, amikor toklász fúródott a tappancsába.

Berkeszi dokiéknál mindig sokan vannak, felkészültem a hosszú várakozásra, és nem is lett volna semmi gond, mert Vanília nyugis kutya, de Ramóna megállás nélkül szövegelt. Hogy túl meleg van, túl kutyaszagú a sarokban ülő keverék, botrányosan sokat kell várni, kábé mindennel baja volt. Hümmögtem, a fejemet ingattam, és szégyelltem magam helyette is, mert a mellettünk ülők tuti hallották, miket beszél. Orromba kúszott erős parfümjének illata, és amikor néha-néha rápillantottam, magam sem értettem, mit ettem rajta anno. Mert oké, jól nézett ki, olyan farokállítóan jól, de a mostani viselkedése kezdettől jellemző volt rá. Azt szerette, ha minden úgy történt, ahogy ő akarta, nem tűrt ellentmondást, és kritizált mindenkit. Amikor kapcsolatunk elején elborította agyamat a rózsaszín köd és a tesztoszteron-túltengés, szemet hunytam ezek fölött, de ahogy kiismertem őt, fokozatosan jöttem rá, milyen. És fokozatosan szerettem ki belőle, ha egyáltalán van ilyen kifejezés.

– De nem? Simán árulhatnának többféle kutyahámot – térített vissza a jelenbe Ramóna nyekergése. Csodálkozva néztem rá, hirtelen azt sem tudtam, most épp mivel van baja.

Aztán a rendelő ajtaján kilépett egy véres pólójú, zilált hajú, könnyes szemű nő. Leroskadt a velünk szembeni padra, és tekintetét a falon lógó órára szegezte. Nem bírtam nem bámulni. Figyeltem a pisze orrát, vastag, remegő száját, karcsú nyakát, és megmozdult bennem valami. Nem a farkam. Inkább valami ösztön, hogy szívesen odamennék hozzá és megvigasztalnám. Ekkor rontott ki az ajtón Berkeszi doki. Körbenézett, majd ránk meredt.

– Adnátok vért? – kérdezte.

– Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül.

– A kutyátok adna vért? Van bent egy elütött kutya, vérre lenne szüksége, és nagytestű kutyára van szükség a véradáshoz. Beleegyeztek?

– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül, ugyanabban a pillanatban, amikor Ramóna felcsattant:

– Nem.

Ránéztem, és szerintem meglátta a szememben az elszántságot, mert behúzta a nyakát.

– De, adunk – felálltam, Vanília is velem mozdult.

– És ha beteg lesz tőle? – sziszegte Ramóna. – Vagy rosszul lesz utána?

– Adtok vagy nem? – kérdezte Berkeszi doki. Vércikinek éreztem, hogy Ramóna azon szarozik, segítsünk-e, miközben odabent egy kutya az életéért küzd.

– Adunk – bólintottam határozottan, és magam sem tudtam, miért, az órát bámuló nőre pillantottam. Engem nézett, döbbenettől elkerekedett szemmel, félig elnyílt ajakkal. Lélegzetelállítóan szépnek találtam, összeszorult a szívem. Berkeszi doki kitárta az ajtót, elszakítottam a tekintetemet a nőről, és besiettünk rajta Vaníliával. Rohadtul meg is feledkeztem Ramónáról, csak abból jöttem rá, hogy jön mögöttünk, hogy kopogott a magassarkúja.

Kinga

Amikor zavarban vagyok, stresszelek vagy valami kellemetlen dolog ér, hajlamos vagyok kényszeresen figyelni az órát, és számolni a perceket, másodperceket. A magyar érettségin pontosan öt perc tizennyolc másodpercig beszéltem egyhuzamban Hemingway – Az öreg halász és a tenger tételéről. A szüzességem elvesztése tizenhat perc negyvenkét másodpercig tartott. A legutóbbi szakításom négy perc kilenc másodperc alatt megtörtént, ennyi időbe telt kinyögnie az exemnek, hogy valaki más érdekli.

A kutyát ötvenkilenc perc ötvenhat másodpercig műtötte Berkeszi doktor. Amikor kijött értem és behívott, felkészültem rá, hogy azt mondja, nem sikerült, de aztán megláttam a kutya nyakán a tölcsért, mellső lábában az infúziót, és azt, hogy emelkedik-süllyed a mellkasa.

– Annak mennyi az esélye, hogy pont az egyik menhelyi önkéntes szeme láttára ütnek el egy kutyát? – mosolyodott el fanyarul Berkeszi doktor. – A következő huszonnégy óra kritikus – közölte. Biztosan észrevette az arcomra költöző reményt, és nem akarta, hogy hiú ábrándokba ringassam magam. – Chip nincs benne, vagy megsérült az ütközéskor. Mindenesetre gazdátlanként kezeljük. Szóltál már Zsuzsinak?

– Még nem – ráztam meg a fejemet. Tudtam, hogy Zsuzsi, a menhelyvezető eret vág magán, ha bejelentem neki, hogy elütött kutyát találtam. Amúgy is mindig attól félek, hogy amikor meglátja a nevemet a telefonja kijelzőjén, elküld melegebb éghajlatra, mert az esetek kilencvennyolc százalékában kidobott, mentésre szoruló kutya ügyében szoktam hívni.

– Szólj neki! És reggel telefonálj, hogy van a kutya! Adsz nevet?

Nagyot nyeltem. Berkeszi doktor tudta, buta babona állatmentőknél, hogy azt gondolják, ha nevet adnak a mentett állatnak, az nagyobb eséllyel marad életben.

– Csoki? – nyögtem kérdő hangsúllyal.

– Jó. Reggel érdeklődj, hogy van Csoki!

– Köszönöm szépen!

– Még nem tudjuk, van-e mit – fordult sarkon. Kiszédelegtem az ajtón, és megláttam a párt a németjuhásszal, épp fizettek a recepciónál. A nő hangosan vitázott valamin Anikóval, ha jól értettem, azon, mekkora adag bolhairtó csepp kell a yorkijára. A férfi rám nézett, találkozott a tekintetünk. Olyan kék szeme volt, mint a viharos tengernek, amit láttam egyszer egy tíz évvel ezelőtti nyaralásomon Görögországban.

– Köszönöm! – tátogtam némán. Szavakkal ki sem tudtam fejezni, mennyire hálás vagyok neki. Elmosolyodott és biccentett felém.

Az öregúr megkocogtatta a hátamat.

– Megmarad? – kérdezte.

– Még nem tudni – feleltem neki fáradtan. – Holnapra eldől.

– Nagyon szép dolog volt magától, amit tett. Mások nyugodt szívvel otthagyták volna.

– Köszönöm!

Bólintott, és elment.

Kivánszorogtam az autómig, beültem, és nyolc perc három másodpercig a kormányra hajtott fejjel zokogtam.

Ákos

Vaníliának meg se kottyant a véradás. Nyugodtan tűrte az egész procedúrát, és azt is, hogy kiszedjék a lábából a rohadt toklászt. Visszarendeltek minket másnapra kötözésre, és már mehettünk is. Egész más érzésekkel lépkedtem kifelé, annyira büszke voltam a kutyámra, hogy a vérével megmentette egy másik kutya életét. Kihúztam magam, még Ramóna sületlen baromságait is elengedtem a fülem mellett. A recepciónál fizetni akartam, de Anikó közölte velem, hogy Berkeszi doki a véradásért cserébe nem fogad el semmit, viszont, hogy ne menjen egyszerűen a dolog, Ramóna kitalálta, hogy bolhacseppet kér Napsugárnak, a yorkijának. Azután vásárolta, miután szakítottunk, azt mondta, annyira hiányzik neki Vanília, hogy pótolnia kell valamivel. Szerintem szimplán csak be akart állni azon barátnői sorába, akik apróbbnál apróbb zsebkutyákkal parádéztak, szatyrokban cipelték és kozmetikushoz hordták a jószágaikat. Ramóna jó öt perce azt ragozta Anikónak, hogy a múltkor vásárolt bolhacseppek helyén kihullott Napsugárka szőre, amikor az idegen nő kilépett a rendelő ajtaján. Egyből észrevett, és egy köszönömöt tátogott. Elmosolyodtam, és bólintottam. Sütött róla a szomorúság, és az érzés, hogy vidámabbá tegyem, úgy dübörgött a mellkasomban, hogy attól tartottam, kihallatszik.

Amikor Ramóna végre megvette azt a szart, és kisétáltunk a parkolóba, tekintetem végigfutott a parkoló autókon. Az egyik kopott, menhelyes logójú Suzukiban megláttam a kormányra borult nőt. Rázkódott a háta, és ahogy elhaladtunk mellette, kihallatszott a csukladozó sírása. Összeszorult a szívem, és ha nincs ott velem Ramóna, megálltam volna. Így azonban csak továbbmentem, és a napom további részében se tudtam kiverni a fejemből a nőt.

Kinga

Csoki túlélte az éjszakát, Anikó arról tájékoztatott a telefonban, hogy reggel tétova farokcsóválással fogadta őket. Azt mondta, ha van időm és kedvem, meglátogathatom. Lezuhanyoztam, és az állatklinikához autóztam. A kutya még ilyen sérülten és itt-ott leborotvált szőrrel is gyönyörű volt. Mélybarna szemével komolyan nézett rám, és fekve ugyan, de nekem is csóvált. Elöntött a megkönnyebbülés, hogy életben van. Óvatosan megsimítottam a bundáját, butaságokat suttogtam neki, és megfogadtam magamban, hogy ha rendbe jön, a legjobb gazdát találom meg neki. Beszéltem Berkeszi doktorral, azt mondta, egy-két napig még bent tartják, de jövő hét keddre helyet kéne szerezni a számára. Tudtam, hogy a menhely fullon, már előre féltem, hogyan adagolom be Zsuzsinak, hogy el kellene helyeznünk egy újabb, műtött kutyát. A recepció mellett elsétálva eszembe jutott, hogy a tegnapi nagy rohanásban, idegességben meg sem köszöntem rendesen a németjuhász gazdáinak a vért, amivel megmentették Csokit.

– Anikó, nem tudod, kiknek köszönhetjük a vért? – fordultam a recepcióshoz. – Az a németjuhászos pár… Kik ők?

– Nem adhatok ki információt róluk – mosolyodott el bocsánatkérően Anikó. – De ma jönnek vissza a kutyájukkal kötözésre, ha gondolod, átadom nekik, ha üzensz valamit – ajánlotta.

Kértem tőle egy darab papírt, és girbe-gurba betűkkel lefirkantottam, hogy „Nagyon szépen köszönöm a segítséget!” Aztán a nevemet, és hirtelen ötlettől vezérelve a telefonszámomat is. Visszacsúsztattam Anikónak a papírt, és úgy döntöttem, személyesen megyek ki a menhelyre megkérdezni Zsuzsit.

Ákos

Amikor Anikó a kezembe nyomta a cetlit, és megláttam rajta a szöveget a telefonszámmal, a gyomrom tótágast állt. Lehet ilyen szerencsém? Ekkora rohadt mázlim? Efféle pofátlan mákom? Legszívesebben kurjongattam volna. Kisiettem a parkolóba Vaníliával, akinek nagyon szépen gyógyult a sebe, és a telefonomért nyúltam.

Kinga

Kutyamenhelyre látogatni szívfájdítóan gyönyörű. Látni a kennelekben a szebbnél-szebb állatokat, akik felesleges szaporulatként, kidobott, kóbor kutyaként kerültek be, gyötrelmes. Ugyanakkor tudni, hogy nekik a menhelyi lét egy boldogabb, biztonságba vezető élet utolsó állomása, felemelő. Minden bent lévő ebnek megvan a saját története, és az ott dolgozóknak, a kijáró önkénteseknek mindegyikük ugyanúgy számít. Sírunk, ha szenvedések közül mentjük őket, és sírunk, ha gazdához cuccolnak. Én mondjuk a kettő között is gyakran szoktam sírni, egyszerűen annyira meghat az az odaadó szeretet, amit a kutyáktól kapunk.

Az út a menhelyre huszonkét perc három és öt másodperc közötti ideig szokott tartani, de most lassan vezettem, a levegőben keringő varjakat, az utat szegélyező szőlőtől roskadó tőkéket figyeltem. Zsuzsiék örültek nekem, és amikor dadogva, habozva előadtam neki, mi történt tegnap, gondterhelten kifújta a levegőt.

– Egy megkínzott anyakutya és három kölyke van a betegkonténerben, melléjük nem tehetem a te talált kutyádat – sóhajtotta. – De oké, keddig kitalálunk valamit.

Pórázvégre raktam Bagirát, a menhely egyik fekete staffját, és elindultunk sétálni. Bagira szaglászott, pisilt, szaladgált, igyekeztem vele lépést tartani. Jócskán elhaladtunk a bekötőúton, amikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számot jelzett, összeszorult a szívem, mert egyből arra gondoltam, Csoki összeomlott, vagy valami gond van vele.

– Igen? – lihegtem a telefonba.

– Szia, Vajda Ákos vagyok, a németjuhász gazdája.

Bársonyosan selymesen szólt a hangja, nyelnem kellett egyet, hogy válaszolni tudjak.

– Szia! Csak… meg akartam köszönni, hogy adtatok vért. Csoki… a kutya, akit bevittem tegnap, akit műteni kellett… jobban van – hadartam, miközben éreztem, hogy össze-vissza beszélek.

– Igen, beszéltem ma Berkeszi dokival. Vissza kellett vinni kötözésre az én kutyámat, Vaníliát.

– Vanília? Úgy hívják a németjuhászodat?

– Igen – nevetett fel, és a gerincemen borzongás futott végig. Hogy lehet valakinek ilyen szexi a hangja? Elmehetne szinkronszínésznek.

– Ööö… Hát, akkor köszönöm még egyszer! – makogtam. Időközben Bagira visszafelé húzott, és a menhelyhez közel már hallatszott a kennelekben lévő kutyák csaholása.

– Nagyon szívesen! Most is… kutyázol? – kérdezte Ákos.

– Igen, sétáltatok a menhelyen – feleltem.

– De jó! Esetleg… csatlakozhatok? Még sosem voltam a menhelyen.

Uramatyám! Ide akar jönni? Minek?

– Persze, ha akarsz. Elmondjam, hogy találsz ide?

– Aha, légyszi.

Elmagyaráztam neki, és amikor letettük, légszomjam támadt.

Harmincnégy perc tizenkét másodperc múlva állt meg az autója a menhely előtt, addigra újabb két kutyát mozgattam le. Ákos kiszállt a kocsiból, és hiába vártam, nem jelent meg mellette a nő, aki tegnap vele volt.

– Szia! – lépett hozzám mosolyogva, és a kezét nyújtotta. – Vajda Ákos.

– Szia! Agócs Kinga. – Kezet ráztunk, miközben belefeledkeztem a tekintetébe.

Ákos

Sose láttam ilyen színű szemet. A barna és a zöld valami elképesztő keveréke volt, és szerintem estig bámultam volna, ha a póráz végére kötött kutya nem kezd el felugrálni rám.

– Jaj, Ördög, ne! – kiáltott rá Kinga, majd bocsánatkérően elmosolyodott. – Ne haragudj, hogy összekoszol.

– Semmi baj – legyintettem. Elszakítottam a tekintetemet az arcáról, és a kerítéssel elkerített terület felé néztem. – Körbevezetsz?

– Persze – felelte, és a fekete keveréket magával vezetve elindult előttem. Nem akartam, de megnéztem a fenekét.

Francokat nem, akartam. Rohadt jó feneke volt, és az egész nő olyan természetesnek hatott a lófarokba kötött hajával, koszos, kutyaszőrös melegítőjével, menhelyes feliratú pólójával, hogy fellélegeztem tőle. Mintha a sok fárasztó dolog után, ami amúgy is uralja az életemet – úgy mint a szar, agykifacsaró munkám, az erőszakos exbarátnőm és a túlzott elvárásokat támasztó szüleim – végre cseppnyi levegőhöz jutottam volna.

Kinga

Két óra tizenkét perc huszonnégy másodpercet voltunk együtt Ákossal. Kutyasétáltatás közben egymás mellett ballagtunk, hagytuk, hogy a kutyák pórázai összetekeredjenek, sokat nevettünk, és úgy beszélgettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Elmesélte, hogy reklámszakember, a rendelőben vele látott nő az exe, és a szülei nagyon szeretnék, ha kutya helyett gyereket nevelne, lehetőleg mihamarabb, miután megnősült. Mivel őszinte volt velem, én is több dolgot árultam el magamról, mint amit normál esetben szoktam egy tulajdonképpen idegennek. Elmondtam, hogy alsósokat tanítok a közeli falusi iskolában, hogy albérletben élek, ahol nem tarthatok állatot, különben már a fél menhelyet hazavittem volna, és hogy lassan egy éve vagyok egyedül, de az én exem nem jár velem sehova, mert nem szépen váltunk el.

Amikor visszavittük az utolsó két kutyát, és az autóinkhoz ballagtunk, rendkívül zavarban voltam. Ákos többször rajtam felejtette a tekintetét, főleg akkor, amikor azt hitte, nem veszem észre. Néhányszor bámulta a számat, mint akinek az jár a fejében, hogy megcsókol, és ezek tetejébe őszinte szeretettel fordult minden sétálásra kiválasztott kutyához, szóval úgy tűnt, nagyon is helyén van a szíve.

Veszélyes kombináció, szívdöglesztően jóképű és állatbarát. Kár, hogy az exe még jelen van az életében.

– Mik a további terveid mára? – kérdezte egyszerűen.

– Körbetelefonálom az összes kutyás ismerősömet, hogy be tudná-e valaki fogadni az elütött kutyát, amíg nem lesz gazdája – bukott ki belőlem. – Kedden kiadják az állatkórházból, és nincs helye.

Ákos összeráncolt szemöldökkel, elgondolkozva meredt rám.

– Örülök, hogy megismerkedtünk, és még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy beleegyeztél a véradásba! – hadartam egy szuszra, és kinyitottam az autómat.

– Esetleg… lenne kedved találkozni még velem? – túrt a hajába.

Kedvem, az lenne, csak a szívemet féltem, hogy összetöröd te is.

– Szerintem ez nem a legjobb ötlet – feleltem halkan. Úgy nézett rám, mint akit leforráztak. Zavartan álldogált egyik lábáról a másikra, és a nyakán ugrálni kezdett egy ér.

– Értem – mondta habozva. – Sajnálom!

– Hát akkor… szia! – sóhajtottam, és beültem az autómba. Végig ott állt a sajátja mellett, míg megfordultam, és elindultam a városba vezető úton. Nem néztem a visszapillantó tükörbe, pedig majd belehasadt a lelkem.

Ákos

Hazafelé végig azon agyaltam, hogy félreértettem-e Kingát. Meg mertem volna esküdni, hogy tetszem neki. Aztán amikor visszautasított, ott álltam, mint egy idióta, és azon gondolkodtam, biztos kijöttem a gyakorlatból. A Ramónával való szakítás után volt két barátnőm, igaz, egyik sem tartott túl sokáig, mert mindketten sietve kihátráltak a kapcsolatból, mielőtt komolyra fordulhattak volna köztünk a dolgok.

Ennyire nem lehetek… pancser. Talán megkopott a sármom. Esetleg elriasztottam az őszinteségemmel.

Az jutott eszembe, kár volt beszélnem anyámékról. De Kinga annyira figyelmesen hallgatott, és olyan nyílt tekintettel itta a szavaimat, hogy csak úgy maguktól ömlöttek ki a számon.

Hazaértem, lezuhanyoztam, fél órát dobáltam a labdát Vaníliának, amikor a szomszéd Jani bá átszólt a kerítésen.

– Ákoskám, mi lett azzal az elütött kutyával? Tudja, a tegnapival.

– Tiszteletem! – odasétáltam a kerítéshez, kezet fogtunk. – Igen, láttam a dokinál magát is. Túlélte a kutya.

– Felírtam a gázoló rendszámát, csak elfelejtettem odaadni a hölgynek a cetlit – túrt a zsebébe Jani bá. ­– Visszamegyek hétfőn az állatkórházba, és otthagyom neki.

– Nekem is odaadhatja – csúszott ki a számom. – Ismerem Kingát.

– Rendkívül elbűvölő fiatal hölgy – mosolyodott el Jani bá, miközben a kezembe nyomta a gyűrött papírdarabot. – És helyén a szíve. Ez ritka a mai világban. Ha fiatalabb volnék… magam udvarolnék neki.

Összeszűkült szemmel néztem Jani bára.

Ezt most azért mondja, hogy az agyamat húzza, vagy azért, mert látja rajtam, hogy érdekel Kinga?

Elgondolkodva ültem le a teraszra, és egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben. Kisimítottam a cetlit, és a telefonomért nyúltam. Miután az első hívást elintéztem, nagy levegőt vettem és kikerestem Kinga számát.

Kinga

Amikor megláttam a kijelzőn, hogy Ákos hív, a szívem kihagyott két ütemet, hogy aztán meglódulva eszeveszett száguldásba kezdjen.

– Szia! – szóltam óvatosan a telefonba. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat.

– Szia! Nem húzom az időt, belevágok a közepébe… Befogadnám a kutyát. Ideiglenesen. Amíg nem találsz neki gazdát – mondta, mire fordult egyet velem a világ.

– Komolyan? – nyögtem.

– Aha. Végül is, mostantól az én kutyám vére is csörgedezik benne – nevetett fel, és úgy éreztem, mély hangja végigsimogatja a testemet. Aztán eszembe jutott, hogy az exbarátnője már a véradáson is problémázott.

– A barátnődnek… nem gond? – kérdeztem halkan. – Beleegyezett ő is?

– Nem a barátnőm, csak az exem – javított ki elkomolyodva Ákos. – És nem kell hozzá az engedélyét kérnem. Ha neked megfelel, Kinga, akkor jöhet hozzám a kutya.

Belém hasított a felismerés, hogy önként, tálcán kínálja a legjobb megoldást.

Mit variálok? Mindegy, miért ajánlja, Csokinak ez egy remek lehetőség, nyugodt körülmények között gyógyulhat.

Megköszörültem a torkomat.

– Nekem tökéletesen megfelel – mondtam végül.

Ákos

Úgy izgultam, mint egy dedós. Az állatkórház előtt találkoztunk Kingával, melegen mosolyogva fogadott, és egyből Vaníliát kezdte el simogatni. Figyeltem a kutya szőrében eltűnő karcsú ujjait, és ágaskodni kezdett a farkam.

Hát, ez remek! Nagyszerű! Ott fogok állni Berkeszi doki előtt álló péróval…

Hogy lelohasszam, felidéztem magamban Ramóna dühtől elvörösödő arcát, és a veszekedést, ami akkor pattant ki köztünk, amikor közöltem vele, hogy ideiglenesen hazahozok Vanília mellé egy másik kutyát. Ramóna fúriává változva ordítozott, hogy mit képzelek, kockáztatom a kutyánk egészségét, miféle bolhás, bőrférges vagy szívférges, veszett korcsot akarok hazacipelni? Egy ideig növekvő dühömet visszanyelve, csendben hallgattam, aztán kitörtem. Vöröslő fejjel förmedtem rá, hogy fejezze be, Ramóna meg rögtön elbőgte magát, ettől aztán szemétnek éreztem magam, és még én kezdtem el vigasztalgatni.

Kifújtam a levegőt, hogy megszabaduljak a cseppet sem kellemes emlékektől. Kinga engem nézett, fürkésző tekintetétől elszégyelltem magam.

– Készen álltok? – kérdezte bizonytalanul.

Lehet, azt hiszi, hogy meggondoltam magam?

– Persze – feleltem, és elmosolyodtam. – Menjünk be érte!

– Csoki… Csoki a neve – mondta Kinga.

– Csoki? Beszarás! Akarom mondani, ez tökjó! – nevettem el magam. – Csoki, az enyém meg Vanília. Mint a fagyik.

– Igen – nevetett Kinga is. Nem tudtam levenni a tekintetem a szájáról. Őrült vágy kapott el, hogy megcsókoljam, és megtudjam, tényleg olyan puha-e az ajka, amilyennek képzelem.

– Jó… akkor menjünk! – köszörültem meg a torkomat. Követtem a hátsó helyiségek egyikébe, ahol az egyik kennelben feküdt Csoki.

Próbáltam nyugodtnak mutatkozni, de azért rohadtul izgultam. Fennállt a lehetősége, hogy a két kutya nem fogadja el egymást, és akkor lőttek a jó kis tervemnek. De fölöslegesen idegesítettem magam, Vanília és a barna, gallért viselő kutya összeszagoltak, mindkettő csóvált egy sort, aztán máris haverok lettek. Úgy éreztem, mintha legördülne a mellkasomról egy hatalmas kő, és láttam, hogy Kinga is megkönnyebbült.

Pórázra tettük Csokit és az autóhoz sétáltunk velük.

– Elkísérsz minket, ugye? – kérdeztem, amikor beültettük a két ebet a kocsimba.

Kinga egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.

– Persze.

Kinga

Fogalmam sincs, hogyan történt, de az elmúlt hetekben Ákos észrevétlenül vált az életem legfontosabb szereplőjévé. Eleinte csak Csoki miatt találkoztunk. Beugrottam hozzá tanítás után megnézni, labdát dobáltam a kutyának, Ákos tiltakozása ellenére száraztápot vittem, elkísértem kötözésre, ott voltam a gallér levételénél, végigasszisztáltam az oltási programját.

Legnagyobb döbbenetemre egy héttel a baleset után jelentkezett nálam a kék Toyotás, aki elütötte Csokit. A fiatal srác kifizette az összes orvosi költséget, és hozott körülbelül fél évre elég kutyakonzervet. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de volt egy olyan érzésem, hogy Ákos keze van a dologban, mert amikor elmeséltem neki, mi történt, gyanúsan viselkedett. Amikor rákérdeztem, tud-e bármit az egészről, zavartan tiltakozott és elterelte a témát.

Ugyanígy nem beszéltünk az időnként fel-felbukkanó exbarátnőjéről, aki a legváratlanabb pillanatokban állított be hozzá, elmondása szerint azért, hogy ellenőrizze, „az a korcs nem tesz-e kárt Vaníliában”. Ha olyankor jött, amikor én is épp Ákosnál voltam, úgy nézett rám, mintha két fejem lenne, és úgy felhúzta az orrát, mint aki büdöset szagol. Három és kilenc perc közötti időt töltött Ákosnál, ha engem is ott talált, de gyanítottam, sokkal tovább marad, amikor Ákos egyedül volt.

Egyszerűen nem tudtam hova tenni a viszonyukat. Úgy éreztem, Ákost már nem érdekli Ramóna, bár ő volt a legszebb nő, akit valaha láttam. Zöld szemén, melírozott szőke haján és bomba alakján még nekem is megakadt a tekintetem. Csoki ki nem állhatta, amikor meglátta, behúzódott a kutyaházba, amit vittem neki. Ákos udvarias volt Ramónával, és igyekezett röviden válaszolgatni a Vanília hogylétét firtató kérdéseire, miközben tekintete ide-oda rebbent köztünk, zavartan köszörülte a torkát, és többször a hajába túrt.

Ha nincs Ramóna, azt hihettem volna, komolyan érdeklem őt. Mert lassan többet voltunk együtt, mint külön, körülbelül úgy ismert már engem, mint anyukám, és fokozatosan változott meg a puhatolózó, félszeg kapcsolatunk valami mélyebbé. Ahogy a nyár vége őszbe fordult, Ákos egyre többször érintett meg. Eleinte úgy, mintha véletlenül tenné; végigsimított a hátamon, leporolta a nadrágomat, megigazította a kabátom hajtókáját, kisöpörte a hajamat az arcomból, amikor belefújta a szél. Néha rajtakaptam, hogy néz, elmélyülten figyel, és amikor találkozott a tekintetünk, zavarba jöttem az övéből sugárzó vágyon. Úgy nézett, mint aki kíván. Mint aki közeledni szeretne.

És nem tudtam, akarom-e, hogy így nézzen rám. Mert a kettőnk közötti békébe mindig berobbant Ramóna, hogy porig alázza Csokit, felidegesítse Ákost, és lenézzen engem.

Ákos

Október tizedikén csókoltam meg végre, két végtelenül hosszúnak tűnő hónap után. Fejben már négymilliószor megtettem, és amikor a valóságban is megtörtént, az valami eget rengető volt. Addigra már annyira kívántam, hogy kábé a maradék agyamat is elvette a sóvárgás.

Szabadnapot vett ki, én meg bármikor tudtam magamnak pár szabad órát keríteni, hisz otthonról dolgoztam. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk a menhely örökbefogadó találkozójára, és magunkkal visszük a két kutyát is. Kinga észveszejtően jól nézett ki farmerben, bokacsizmában és rövid kabátkában, arcát pirosra csípte a hűvös idő.

A kutyasulinál megrendezett programon forró csokit ittunk, hot-dogot ettünk, kutyás bemutatót néztünk, tombolát vettünk – amivel aztán nem nyertünk semmit –, és Csoki meg Vanília után szaladgáltunk. Amikor a menhelyvezetőt, Zsuzsit elcsíptük egy pillanatra, hogy hazamenetel előtt elbúcsúzzunk, megsimogatta Csokit.

– Nem is mondtam még, neked meg találtam örökbefogadót – dünnyögte a kutyának. Felnézett rám. – Jövő héten utazhat az új családjához, ha megfelel.

Levert a víz, görcsbe ugrott a gyomrom, mintha csomót kötöttek volna rá.

– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. Zsuzsi megütközve nézett rám, Kinga élesen beszívta a levegőt. – Én… szeretném megtartani. Úgy értem, szeretném örökbe fogadni.

Zsuzsi elmosolyodott.

– Rendben. Ez esetben… örülök neki – mondta. Kábán figyeltem, hogy Kinga elbúcsúzik tőle. Megbeszélték, hogy jövő héten papírozunk, és átíratják a chipet a nevemre, majd Zsuzsi elsietett. Kingával szótlanul mentünk az autómhoz.

– Mikor… döntötted el, hogy megtartod? – fordult hozzám, miután a kutyákat betettük a hátsó ülésre.

– Hát, szerintem kábé első este, amikor hazavittem, és megláttam együtt aludni Vaníliával. Csak nem esett le. Annyira arról beszéltünk, hogy ideiglenesen van nálam, meg majd gazdát kerestek neki… De nem hittem, hogy a háttérben tényleg keresitek. Úgy értem, ő már hozzánk tartozik, nem? Vanília belebetegedne, ha elszakítanánk őket egymástól, és én sem tudom elképzelni, hogy arra megyek haza, Csoki nem horkol a kanapén. Hiszen… ismerem, mint a tenyeremet. Tudom, hogy fél a vihartól, tudom, hogy a kedvence a marhahúsos jutalomfalat, és tudom, hogy amikor álmodik, remeg a szája széle. – Zavartan elhallgattam. Fogalmam sem volt róla, nem tűnök-e puhapöcsnek, amiért rinyálok egy kutya miatt, de a gondolat, hogy elszakítják tőlem Csokit, zsigeri rémülettel töltött el.

Kinga elkerekedett szemmel bámult, egy pillanatra belém hasított a vakrémület, hogy teljesen hülyét csináltam magamból. Aztán hozzám hajolt, és száját az enyémre tapasztotta.

Kinga

Ákos visszacsókolt. Kifordult sarkaiból a világom, ahogy megéreztem a nyelvét a számban. Magához szorított, a hajamba túrt és csak falta az ajkaimat. Nekitolt az autónak. Felnyögtem, ahogy megéreztem izmos testét a sajátomhoz simulni. Megszűnt az idő. Fogalmam sem volt, meddig csókolóztunk, de amikor kifulladva elszakadt tőlem, alig kaptam levegőt, és a lábam köze fájón lüktetett.

Egy szót sem szólt, de úgy meredt rám, ahogy még soha senki. A tekintetéből vágy sugárzott, szinte lyukat égetett belém, és ettől mélységesen zavarba jöttem. Rám nem szoktak így nézni. Az ilyen nézést a Ramóna-félék zsebelik be, nem a komplexusos fura nők, mint én, de akkor és ott, abban a pillanatban különlegesnek éreztem magam a pillantásától.

Kinyitotta nekem az ajtót, szó nélkül beültem. Tizennyolc perc negyvenkét másodperc alatt értünk el hozzá. Nem beszélt egyikünk sem, de az utastérben vágni lehetett a vágyat, mint hideg őszi hajnalokon a ködöt. Úgy éreztem, sistereg a bőröm, Ákos érintése, csókja után sóvárogtam. Vezetés közben állandóan rám pillantott, nagyokat nyelt, és mellkasa gyors ütemben emelkedett-süllyedt.

Amikor megálltunk a háza előtt, rám nézett.

– Beviszem a kutyákat. Zárd be az autót, és siess utánam! – kérte rekedten. Képtelen voltam megszólalni, csak elszoruló torokkal bólintottam. Csoki és Vanília kiugrottak, Ákos megfogta a pórázukat, és beszaladt velük a kapun. Kiszálltam, próbáltam mélyeket lélegezni, mert úgy éreztem, nem jutok elég levegőhöz. Akartam ezt a férfit. Akartam, mert nem találkoztam még nála különlegesebbel. Tudtam, amikor vele vagyok, akkor létezem igazán.

Remegő kézzel zártam be az autót, és vadul száguldó szívvel indultam utána. Halkan csuktam be a kaput magam mögött, és belélegeztem a teraszt ölelő fehér virágú jezsámenbokrok súlyos illatát. És akkor meghallottam Ramóna erőszakos, magas hangját.

– … Gondold meg, végül is, van egy közös kutyánk. Majdnem olyan, mintha közös gyerekünk lenne. – Kis szünetet tartott, és folytatta. – Ugyan már, Ákos! Igen, megpróbáltam mással, de rá kellett jönnöm, téged senki se überel. Már tudjuk, hol hibáztunk, tutira menne, ha újra összebútoroznánk.

Megszédültem, a bennem tomboló vágy helyét egy pillanat alatt átvette a rettegés. Hányingerem támadt, a torkomba tóduló sav marta a nyelőcsövemet.

– Én… megismerkedtem valaki mással – felelte halkan Ákos.

– Ugye nem arra a manóarcú, béna csajra gondolsz, aki itt szokott kutyaszitterkedni? – váltott gúnyosra Ramóna.

Olyan nehéz volt lélegeznem, mintha valaki ráült volna a mellkasomra. Vártam, hogy Ákos válaszoljon valamit, hogy megvédjen, hogy tiltakozzon, de nem történt semmi ilyen. Csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor az első könnycseppek végiggördültek az arcomon.

Ákos

Ramóna döbbenten, riadt arccal hátrált egy lépést. Tudtam, hogy ijesztően nézhetek ki az ökölbe szorított kezemmel, vöröslő arcommal, és éreztem, hogy az állkapcsomban vadul ugrál az ideg. Egy perccel ezelőtt kedvem lett volna megütni. Letörölni az ostoba, buta arcáról az önelégült vigyort. Azt hitte, dróton rángathat. Azt hitte, hogy idejön, előadja, kezdjük újra, és máris vörös szőnyeget terítek elé.

Olyan viszolygás fogott el a gondolattól, hogy köpni tudtam volna. Százezer Ramóna se érne fel egyetlen Kingával. A két nő olyan volt, mint a jég és a tűz. Ramóna a beképzelt, egoista dermedtség, Kinga az önzetlen, varázslatos lángolás.

Szívem szerint megmondtam volna Ramónának, hogy amit Kinga iránt érzek, sokkal több annál, amit iránta valaha is érezni véltem. Hogy amikor Kinga nincs velem, csak lézengek, és amikor meglátom, nyugodtabb leszek. Hogy teljessé tette a rohadtul sivár életemet, és nem akarom elengedni soha többé. De Ramónának marhára semmi köze nem volt ehhez, szóval csak azt akartam, hogy eltakarodjon végre.

A kapu hangos csattanással ugrott a helyére, és egyetlen másodperc alatt lefutott bennem, hogy Kinga az. És egy újabb dermedt másodpercet követően az is leesett, hogy valószínűleg hallotta Ramóna szavait.

Kinga

 Csak a szomszéd kapujáig jutottam, amikor Ákos utolért. Elém vágott, és elkapta a karomat. A könnyeimtől semmit se láttam, dühödt mozdulattal töröltem le őket.

– Kinga, engem nem érdekel Ramóna! – kiáltotta Ákos. Kíntól eltorzult arccal nézett rám. – Engem csak te érdekelsz, amióta megláttalak Berkeszi dokiéknál.

– Komolyan? – csattantam fel. A harag és a csalódás, hogy nem állt ki értem, erőt adott folytatni. – Ahhoz képest Ramóna úgy jár ki-be az életedbe, mint a jojó. És most se hallottam, hogy tiltakoztál, amikor manóarcú, béna nőnek csúfolt engem. És Csokit se védted meg soha – elcsuklott a hangom.

– Kit érdekel, mit gondol Ramóna? A kisujjadig se ér fel.

Összefontam a mellem előtt a karomat. Semmit se szerettem volna jobban, mint hinni neki, és semmitől sem féltem jobban, mint hogy becsap, és csalódok benne. Nem bírtam volna ki. Nem akartam alattomos exekkel küzdeni, és minden pillanatban azon aggódni, Ramóna meg tudja-e fúrni a kapcsolatunkat. Ákos láthatta rajtam, hogy tétovázom, mert az ajkába harapott, és a kezemért nyúlt.

– Kinga, elcsépelt lenne, ha azt mondanám, olyan vagy nekem, mint a nap. Így inkább azt mondom, olyan vagy nekem, mint kutyának a simogató kéz. Létszükséglet. Muszáj, hogy magam mellett tudjalak, hogy beszélgessek veled, hogy hozzád érjek. A közeledben egészen máshogy érzem magam. A kivert kutya érezheti így magát, amikor végre befogadóra talál. Kellesz nekem.

A szavai megfacsarták a szívemet, a közelsége elbódította az érzékszerveimet.

– Ramóna… – megköszörültem a torkomat. – Nem fogok Ramónával versengeni.

– Nem. Nem fogsz – ingatta a fejét Ákos. – Hülye voltam, amiért hagytam, hogy eddig is uralkodni próbáljon rajtam. Tanultam abból, hogy most majdnem elveszítettelek. Kérlek, Kinga! Az első… menhelyes találkozás óta akarlak.

Ákos

– Hát… próbáljuk meg – válaszolta halkan.

Megroggyant a lábam. Komolyan attól rettegtem, elrohan, és szóba se áll velem többet, és ez rémisztőbb volt, mint az összes eddigi szakításom együttvéve. Elmosolyodott, mire magamhoz húztam. Mellkasomra hajtotta a fejét, beszívtam hajának illatát, és úgy éreztem, hazaérkeztem.

– Ákoskám – köszörülte meg a torkát Jani bá. Mindketten ránéztünk. A kerítésre támaszkodva minket figyelt vigyorogva. – Nem akartam hallgatózni, de nagyon örülök, hogy mégis fültanúja voltam az egymásra találásuknak. És azt még meg se mondta a kis hölgynek, hogy maga kerítette elő a gázolót, és győzte meg arról, hogy fizesse ki a kutya orvosi költségeit.

– Ez igaz? – nézett rám Kinga.

– Aha. Nem nagy ügy – vontam vállat. Rendőr osztálytársam súgta meg a srác nevét és címét, onnan már simán ment az egész, csak bedobtam neki, hogy kiadom az adatait az egyik állatkínzás elleni csoportnak, ahol markos legények pont az olyanfajtákkal szeretnek elbeszélgetni, mint ő.

– De, az – mosolygott rám Kinga. – Nekem az. És Csokinak is.

– Csoki és Vanília – simogatta meg elgondolkodva a szakállát Jani bá. – Kéne mellé egy Puncs is, nem?

– Ja, meg az egész fagyizó palettája, nem? – röhögtem fel.

Kinga rám nézett, majd megcsókolt. Amikor összeért a nyelvünk, tudtam, a menhely összes kutyáját hazahozom, ha kéri.

Kinga

Karácsonyfát állítani három kutya mellett, művészet. Vaníliát nem érdekelte a nyüzsgés, de Csokit elbűvölték a színes díszek, és nagyon kellett figyelni, hogy semmit se szedjen le a plafonig érő fenyőről. Ákos végül körbekerítette a fát, így a kutyák nem fértek hozzá, nyugodtan aludhattunk. Grincs, az idős tacskó-keverék sem fért át a rácsokon, igaz, őt kevésbé érdekelte a felhajtás, a nap legnagyobb részében békésen szunyókált a kutyafekhelyén. Ideiglenesen fogadtuk be, vagyis, ahogy Ákos mondta: „szigorúan ideiglenesen”. Nem ellenkeztem. Grincs itt létének harmadik napjától aludt az ágyunk végében, Ákos reggel negyed órával korábban kelt, hogy a hasát vakargassa. Beszéltük is Jani bácsival, amikor egyik nap eldobáltam előtte a havat, hogy úgy tűnik, Puncs helyett lesz egy Grincs a háznál.

– Kinga! – kiabált Ákos a nappaliból. Elé mentem. Kibújt a kabátjából, lehúzta a csizmáját, és amikor észrevette, hogy nézem, elvigyorodott. Kihúzott egy borítékot a zsebéből, és felém lengette. – Este akartam odaadni, de nem bírok addig várni.

– Mi az? – kérdeztem gyanakodva. Megcsókolt, és amikor hideg arca az enyémhez ért, elmosolyodtam.

– Olvasd el!

Kivettem a már felbontott borítékból a papírt, és átfutottam a sorokat. Aztán elolvastam újra, és harmadszor is. Őrült boldogság öntött el, a gyomromból indult, és végigfutott a végtagjaimba. Még az ujjaim végei is zsibogtak tőle.

– Ákos… – nyögtem.

– Pár évig nem megyünk nyaralni – vigyorodott el megint. – De ez ennél többet is megért volna.

– Ez… – Csak dadogni voltam képes.

– Simán belement. Nem is kellett találkoznunk, az ügyvédem intézett mindent. Ramóna csak aláírta, én meg átutaltam neki a pénzt. Fájdalomdíj, de nevezhetjük lelépti díjnak is. Soha többet nem fog a nyakunkra járni. Vanília most már csak a miénk.

– Ilyen könnyedén lemondott róla?

– Lehet, hozzájárult az is, hogy az ügyvédem emlegette neki, jövőre elveszlek. Talán belátta, hogy semmiképp nincs visszaút hozzám.

– Jövőre… elveszel? – sikkantottam.

– Feltéve, ha a kutyák nem kutatták fel a rejtekhelyemet, és nem ették meg a gyűrűt – nevetett fel.

Megcsókoltam.

Háromezerhatszáz óra tizenhat perc, ötvenhét másodperce ismerjük egymást.

És előttünk áll az egész élet.