Anita Boza: Hazatérés

Anna

A karácsony idén december kilencedikén, tizenhét óra tizenkét perckor kezdődött. Ekkor nyitottam meg azt az e-mailt, amiben a vőlegényem szeretője fellebbentette a fátylat a kapcsolatukról. Pontosan emlékszem a pillanatra, és arra is, hogy amíg rá nem kattintottam, azt hittem, a szokásos promóciós üzenet. Aztán elolvastam az első három sort, és a feje tetejére állt a világom.

Buzási Veronika hosszasan szabadkozott, amiért arra az elhatározásra jutott, hogy ír nekem, de nem látott más megoldást, mert aznap jött rá, hogy nem ő az egyetlen nő Attilánk életében. Pontos adatokkal szolgált, mely napokat töltötte a vőlegényem társaságában, bizonyítékként hajszálpontosan körülírta az Attila lapockáját díszítő tetoválást, és képeket mellékelt kettejükről. Nem lettem rosszul azonnal. Lefagytam, mint az őz, amelyik éjszaka autó elé ugrik, és még egyszer utoljára belenéz a fényszórókba.

Kikapcsoltam a munkahelyi gépemet, miközben az a képtelen gondolat futott át a fejemen, hogy ha nem túlórázok, akkor valószínűleg otthon olvastam volna el az e-mailt. Lehet, hogy pont akkor, amikor Attila a hátam mögött áll. Mindig bele szokott olvasni az üzeneteimbe, aztán fennhangon szapulta az idétlen barátnőimet, az örökké problémázó anyámat, a cseppet se vicces kollégáimat. Fogalmam sem volt, miért tűröm el neki, de tűrtem rendületlenül.

Kiszédelegtem az önkormányzat épületéből, ahol dolgoztam, és gyalog indultam haza. Csípős hideg uralta az utcát, a lámpák sápadt fénye megvilágította a járdát, és minden kopogó léptemmel nőtt bennem a fájdalom. A gerincemből indult, felsugárzott a vállamba, míg végül megállapodott a nyakamnál. Zsibbadtam tőle, és mire hazaértem, abroncsba fogta az egész fejemet. Az jutott eszembe, hogy olvastam egyszer valahol, a lelki fájdalom nagyon gyakran testi tüneteket produkálhat. Már nem emlékszem, hol és mikor, mert Attila mellett szépen lassan leszoktam az olvasásról. Mindig a szememre vetette, hogy esténként nem vele foglalkozom, és könnyebb volt letenni a könyvet, mint belemenni az örökös vitákba.

A lépcsőházba érve mellbe vágott a sült tojás szag, és ettől a torkomba epe tódult. Mire felértem a másodikra, és kinyitottam az ajtónkat, már nehezen nyeltem vissza az öklendezésemet. Gyomorideg volt ez, abból a fajtából, ami annak idején a vizsgák előtt kapott el mindig az egyetemen. Ahol megismerkedtünk és összejöttünk Attilával.

Letettem a táskámat, kibújtam a kabátomból, aztán csak álltam ott. Fogalmam se volt, mit kéne tennem.

A nappaliból Attila hangja harsant:

– Na, végre, bébi! Azt hittem, sose érsz haza.

Nem válaszoltam, valahogy még a hangját is idegennek éreztem.

– Anna? – dugta ki a fejét az ajtó mögül. – Mi van, megkukultál? Hoztál krumplit?

Megráztam a fejemet.

– Ne már! Azt ígérted, rakott krumplit csinálsz vacsira – szaladtak össze a homlokán a ráncok. – Akkor most lesz egy utad az éjjel-nappaliba.

– Ki az a Buzási Veronika? – A hangom nem volt több suttogásnál, Attila mégis meghallotta. Megrándult a szája széle, mint mindig, ha valami számára kellemetlen dolgot hoztam szóba.

– Fogalmam sincs – vont vállat. – Ismernem kéne? – Kerülte a tekintetemet, erőltetetten elvigyorodott. – Tudod, mit? Hagyjuk a főzést, rendelünk egy pizzát, oké?

– Mióta van vele viszonyod? – A szavak maguktól csúsztak ki a számon. Attila szeme összeszűkült. Ellökte magát az ajtófélfától, és közelebb jött.

– Milyen viszony? Te miről beszélsz?

– Írt ma nekem egy e-mailt, és bevallotta, hogy együtt vagytok. – Erőtlennek éreztem magam, a szám száraz volt, és égett a szemem.

– És te felülsz minden hülye, eltévedt e-mailnek? – horkantott megvetően.

– Nem eltévedt e-mail volt, kimondottan nekem címezte, nem érted?

– Akkor biztos viccelt – csattant fel.

– Ki viccelne ilyesmivel? – ingattam a fejemet.

– Mittomén. Hülye unatkozó lotyók, akiknek nincs jobb dolguk. Te meg még be is dőlsz nekik. Annyira naiv vagy, bébi.

– Utálom, ha így hívsz, tudod jól.

– Most mi bajod van? Kaptál valami ugratós e-mailt, és máris nem lehet hozzád szólni!

– Attila, ha egy kicsit is tisztelsz… valld be, kérlek.

– De mit? – förmedt rám. – Nem ismerek semmi ilyen nevű csajt, és nincs viszonyom senkivel.

– Tudja, milyen tetoválás van a lapockádon. – Lelkem mélyén éreztem, ez az aduász.

Attila egy pillanatra meghökkent.

– És? – kérdezte kevésbé magabiztosan. – Bárki láthatja a tetkómat a strandon vagy az edzőteremben. Amúgy meg… rohadtul szarul esik, hogy gyanúsítgatsz. Ildi barátnőd tette a bogarat a füledbe? Mióta mondom neked, hogy ő is szívesen lovagolna a farkamon, ha lennék olyan szemét, hogy félre akarnék lépni. De én kitartok melletted. Na, bébi, ne hülyéskedj már!

– Akkor találkoztatok, amikor azt állítottad, túlórázol? – Attila nyitotta a száját, hogy a szavamba vágjon, de hozzátettem: – Megírta a dátumokat. – Nem árultam el, hogy nem néztem utána az időpontoknak, de Attila elsápadó arca mindennél beszédesebb volt.

– Nevetséges vagy – köpte. – Ekkora ügyet csinálsz egy mocskolódó e-mailből. Látod, erre céloztam mindig, amikor azt mondtam, túlságosan mellre szívod a dolgokat. Nem tudsz könnyed lenni. Más nevetne egy ilyen e-mailen, kitörölné, és nem fárasztaná vele a párját. Te meg… leállsz velem vitatkozni rajta.

– Menj el, Attila! – Hirtelen olyan fáradtság tört rám, hogy beleszédültem. – Pakold össze a cuccaidat, és menj!

Attila szeme dühösen villant.

– Inkább hiszel egy idegennek, mint a tulajdon vőlegényednek, ez ám a szerelem!

Megfordult, a hálóba sietett, és bevágta maga mögött az ajtót. Összecsuklott a lábam, lerogytam a cipősszekrény mellé. A csalódottság mellé bekopogtatott a kétség.

Mi van, ha az a nő mégis hazudik? Mi van, ha tetszik neki Attila, és ezt a módját választotta, hogy szétválasszon minket? Mi van, ha Attila tényleg ártatlan?

Arra ocsúdtam a töprengésből, hogy megáll előttem két bőrönddel.

– Buta, frigid picsa vagy, Anna. A te hibád, hogy másnál kerestem a boldogságot.

A szavai összetörtek, mint óvatlan kezek a törékeny porcelánt. Testemet zsibbadtság bénította, fojtogatott a hányinger. Zihálva próbáltam lélegezni, és csak akkor kaptam újra levegőt, amikor kattant mögötte a zár.

Zsolt

A karácsony idén december kilencedikén, tizenhét óra tizenkét perckor kezdődött. Ekkor írtuk alá a válási papírokat Zsanettel. Olyan őrült súly esett le a vállamról, amikor a cirádás betűivel alákanyarította a nevét, hogy kedvem támadt felnevetni. Persze visszanyeltem, bár nagyon nehezemre esett. Aztán elképzeltem, milyen képet vágna a cingár, harcsabajszú ügyvédje, ha nekiállnék hahotázni, és mégis kibukott belőlem a röhögés. Megütközve néztek rám, Zsanett bosszúsan felvonta tetovált szemöldökét, majd megvetően elhúzta a száját.

Teszek rá, megszabadultam tőled!

Még úgy se bántam, hogy szarul jöttem ki a válásból. Zsanetté lett a pesti lakás, nekem csak apámék kis háza kellett, lent vidéken. Az áthelyezésem hónapok óta le volt zsírozva, már csak erre a tárgyalásra vártunk. Munkám lesz, és ismerem a falusiakat, mert minden hétvégét apámnál töltöttem. Meg amúgy is, az ő szavaival élve a jég hátán is megélek, szóval nem féltem semmitől.

Úgy léptem ki a bíróság épületéből, hogy a csomagjaim menetkészen vártak az autómban. Csak a ruháimat hoztam el, minden bútort, csecsebecsét és festményt otthagytam Zsanettnek. Nem bántam.

Új élet, új holmik. Amúgy is mindig utáltam, ahogy berendezte a lakást.

– Most örülsz, mi? – sziszegett mögöttem Zsanett. Hátrafordultam. Karcsú alakján valódi szőrméből készült bundába kapott bele a szél, bírtam volna, ha erre jár valami elvakult állatvédő, és telibe fújja festékkel. A cingár telefonon beszélt valakivel, Zsanett meg gyűlölettől összeszűkült szemmel meredt rám.

– Nagyon. Madarat lehetne fogatni velem – vigyorogtam rá.

– Megbánod te még ezt, Zsolti. Nem adok két hetet és sírni fogsz utánam.

– Maximum akkor sírok majd, ha eszembe jut, hogy előbb is beadhattam volna a válókeresetet.

– Te mocsok! – toporzékolt. – Szemét görény vagy!

– Szia, Zsanett! – Könnyű szívvel hagytam faképnél.

Anna

Ahogy fogytak a kilométerek, egyre inkább elbizonytalanodtam.

Lehetséges, hogy mégse olyan jó ötlet anyunál tölteni az ünnepeket, hiába utasított Gabi, a főnököm, hogy utazzak haza. Két napig nézte el azt, hogy kibőgött szemmel, szellemként lézengek az irodában, aztán behívatott, és megkérdezte, mi a baj. Csukladozva, szégyenkezve avattam bele a részetekbe, mire rám parancsolt, hogy azonnal pakoljak össze, és szóljak anyukámnak, hogy indulok. Akkor egyetértettem vele, hogy ki kell szakadnom a megszokott környezetből, mert a lakásban minden Attilára emlékeztetett, és a történtek ellenére állandón azt lestem, nem hív-e.

Most azonban, öt nappal azután, hogy elküldtem Attilát, legszívesebben visszafordultam volna. A nagyberényi bekötőúthoz érve félreálltam, és mélyeket lélegezve próbáltam lenyugtatni magam.

Anyu napokig nyúzni fog, hogy mi történt, sír majd és nem hagyja, hogy a magam tempójában feldolgozzam a történteket.

Erre pedig nem álltam készen. Az ötlet, hogy eltitkoljam a szakításunkat, olyan hirtelen vágott fejbe, mint egy rosszul elhajított kő.

Csak pár napig kellene hallgatnom róla, az pedig menni fog.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, és indítani akartam, amikor autó állt meg mögöttem. A férfi, aki kiszállt belőle, elindult felém. Három másodpercig haboztam, mit csináljak, de addigra oda is ért hozzám. Torkomban dobogó szívvel annyira tekertem le az ablakot, hogy ki tudjak szólni, de ő ne tudjon benyúlni.

– Jó napot kívánok! Valami gond van? – kérdezte barátságos mosollyal. – Lerobbant?

Ó, te jó ég, nem pont így szoktak ismerkedni a darabolós szatírok?

– Nem, csak megálltam egy percre, köszönöm! – rebbent a kezem a slusszkulcsra.

– De jól van? – firtatta tovább. Barna szeme körül nevetőráncok táncoltak, vastag szájából világítottak fehér fogai, ha nem ilyen körülmények között találkozunk, vonzónak találtam volna.

– Jól, köszönöm!

– Ide tart, Berénybe? – Haboztam válaszolni, és ez nem kerülte el a figyelmét. – Gál Zsolt vagyok, a helyi káembés.

Kifújtam az eddig visszatartott levegőt.

Remek, útonállónak néztem a körzeti megbízott rendőrt.

– Igen, az anyukámhoz jövök az ünnepekre.

– Nos… akkor örülök, hogy minden rendben. További jó utat! – mosolygott egyet búcsúzóul, majd megfordult, és visszasétált az autójához.

Elgondolkodva vezettem anyu házáig.

Íme, a bizonyíték, hogy vannak még lovagias férfiak, nem csak olyan aljasok, mint Attila. Attila soha nem állt volna meg segíteni senkinek, sőt, inkább elfordította a fejét, ha én hajléktalannak adtam pénzt, vagy állatmenhelynek adakoztam a neten. Napokig hallgathattam egy-egy ilyen jótékonykodásom után, hogy milyen hiszékeny vagyok. És igaza lett. Nem ebben ugyan, de ő is az orromnál fogva vezetett, ki tudja, mióta. A gondolattól megint elöntött a keserűség.

Zsolt

Az első napokban nevettek a túlbuzgóságomon. Járőröztem a faluban, a környéken, beszédbe elegyedtem a kocsmában ülőkkel és a templomba járókkal. Aztán megszokták, hogy látnak, hogy mindenre figyelek. Birka, a kocsmáros megsúgta, úgy hívnak, a berényi Kojak. Nem bántam a ragadványnevet, mert éreztem, hogy befogadnak és megbecsülnek. És ez már rohadtul hiányzott. Az, hogy valaki tiszteljen.

Megszokásból hajtottam végig aznap a bekötőúton, amikor megláttam a félreállt autót. Sötétkék kis Suzuki, a régi fajta, tudtam, Pappéknak van ilyen, és néha baszakodik az ékszíja. Ha ők robbantak le, bevontatom őket a faluba.

A rendszámra pillantottam, és rájöttem, mégse Pappék. Megálltam mögötte, és kiszálltam. Amikor a vezető felőli ablakhoz értem, tágra nyílt szemű, riadt tekintetű nő nézett rám.

– Jó napot kívánok! Valami gond van? – kérdeztem. – Lerobbant?

Úgy néz rám, mintha kísértetet látna.

– Nem, csak megálltam egy percre, köszönöm! – nyögte.

– De jól van? – Nem tudtam eldönteni, mi baja, de furán viselkedett.

Talán hiányzik egy kereke. Az olyan szép nők, mint ő, általában flúgosak. Lásd, Zsanett.

– Jól, köszönöm!

– Ide tart, Berénybe? – Nem válaszolt azonnal, keze készenlétben állt a slusszkulcson, és akkor leesett, hogy azt hiszi, bántani akarom. – Gál Zsolt vagyok, a helyi káembés.

Hatalmasat sóhajtott.

– Igen, az anyukámhoz jövök az ünnepekre – felelte megnyugodva.

– Nos… akkor örülök, hogy minden rendben. További jó utat! – rámosolyogtam, és visszasétáltam az autómhoz.

Öregem, a legcsinosabb nő, akihez az utóbbi időben szerencsém volt.

Nem mintha Zsanett mellett ismerkedtem volna. Sőt, voltam akkora marha, hogy a kínálkozó lehetőségekkel se éltem soha.

Vajon kinek a lánya lehet?

A faluig vezető úton ezen agyaltam, és amikor beértem, a kocsma felé kanyarodtam, hogy megkérdezzem Birkát.

Anna

A nagyvárosi nyüzsgés után szülőfalum csendes nyugalma gyógyír volt a lelkemnek. Reggelente sokáig aludtam, aztán lesétáltunk anyuval – akinek azt mondtam, Attila nem kapott szabadságot, azért nem jött velem – a boltba friss kifliért, megreggeliztünk, és sorozatokat néztünk meg nagyokat beszélgettünk. Többször is a határán voltam, hogy elmondjam neki, szakítottunk Attilával, de egyszerűen képtelen kimondani a szavakat.

– Este lesz az iskolában a jótékonysági bál. Elmenjünk, kislányom? – szegezte nekem négy nappal később a kérdést anyu.

– Jaj, ne – nyögtem. – Nekem nincs kedvem, de te elmehetsz nyugodtan.

– Egyedül nem megyek – ingatta a fejét anyu. – Veled lett volna jó. Kicsit kikapcsolódni. Nem maradnánk sokáig, tombolahúzás után eljöhetnénk.

– Ruhát se hoztam bulizósat.

– Nem kell ide annyira kiöltözni.

– Bocs, de most nem, anyu.

– Semmi baj, olyan nagy kedvem nekem se volt.

Tudtam, hogy füllent, mint annyiszor, amikor engem helyez előtérbe maga helyett. Mint amikor meghagyja az utolsó szelet süteményt, hogy egyem meg, mondván, neki tele a hasa. Vagy amikor nekem vesz valamit az ajándékutalványon, amit ő kapott. Mindig így üti el, azt hiszi, ettől nem érzem, mennyire önfeláldozó.

– Még meglátom, jó? – nyögtem.

Kora délutánra jutottam csak dűlőre, addig megállás nélkül az érveket és ellenérveket sorakoztattam fel magamban.

Semmi kedvem hajat mosni, sminkelni, kiöltözni és jópofizni rég nem látott emberekkel. A másik oldalon egyetlen ok állt: anyu szívesen elmenne.

– Meggondoltam magam – álltam elé végül öt óra felé. – Ha még mindig akarsz, elmehetünk a bálba.

Olyan széles mosoly terült el az arcán, hogy azonnal tudtam, jól döntöttem.

Zsolt

Az iskola tornacsarnokában körülbelül százötven ember nyüzsöghetett a megterített asztalok körül. A polgárőrök asztalánál kaptam helyet, és először észre se vettem Annát, csak amikor Dugó oldalba bökött.

– Itt van. Tudod, Babosné meg a lánya. A múltkor kérdezősködtél róla.

Felkaptam a fejem. Anna az ajtóban állt egy magas, ősz hajú asszonnyal, és olyan elveszettnek tűnt, hogy gondolkodás nélkül eléjük mentem.

– Kezét csókolom, Jutka néni! Jó estét! – köszöntem nekik, amikor odaértem.

– Zsoltikám, szia! – mosolygott rám melegen Jutka néni. – Anna, bemutatom neked Gál Zsoltot, a Gál Feri bácsi fiát. Nemrég költözött vissza, rendőr. Zsoltikám, ő meg a lányom, Anna, az ünnepekre jött le Pestről.

Kezet fogtunk Annával.

– Van már helyük? – kérdeztem. – Ha nincs, a mi asztalunkhoz nyugodtan csatlakozhatnak, ott ülünk a sarokban.

– Elfogadjuk, köszönjük szépen! – Jutka néni körbepillantott, majd megindult az asztalunk felé. Előre engedtem Annát, és a tekintetem akaratlanul is a fenekére vetődött, amit jól kiadott a fekete nadrág.

Bomba alakja van. Jobb, mint Zsanetté, pedig ő heti háromszor járt spinningre meg alakformáló kezelésekre.

Anna hátrapillantott, mintha csak megérezte volna, hogy a stírölöm, és elpirult. Kezdtem örülni, hogy előzetes elhatározásommal ellentétben mégis eljöttem a bálba.

Anna

Zsolt humoros, udvarias, művelt volt, minden, ami normál esetben vonzana egy férfiban.

Ha nem szakítás után lennék.

Ha nem magam alatt lennék.

Ha a szívem nem lenne összetörve, és a lelkem nem fájna ilyen eszeveszetten.

Anyu nagy népszerűségnek örvendett, hol ez, hol az kérte fel táncolni, és nyugodt szívvel ment, mert biztosítottam róla, hogy remekül elvagyok Zsolttal. Ami igaz is volt, még ha nem is szívesen ismertem be magamnak. Beszélgettünk, ismerkedtünk. Éreztem, hogy szimpatikusnak talál. Hogy talán vonzódik hozzám. És ettől megijedtem kissé. Nem csak azért, mert az elmúlt hat évemben Attila mellett még a metrón se néztem meg idegen férfiakat, hanem azért is, mert elszoktam attól, hogy bárki is vonzónak találhat. Attila mindig előszeretettel hívta fel a figyelmet a hibáimra, úgy, mint megereszkedett mell, narancsbőr és társaik. Mindig a törődés köntösébe burkolta – „Azért szólok, hogy tegyél ellene, bébi. Engem nem zavar, de még fiatal vagy ahhoz, hogy striás legyen a combod.” –, és mindig a földbe döngölt vele.

– Nem akarok tolakodó lenni, és lehet, hogy elküldesz majd a bánatba, de hogyhogy egyedül vagy itt? A párod nem kísért el Berénybe? – tette fel egyszer csak Zsolt a rettegett kérdést. Sejtettem, hogy meg fogja kérdezni, nem is hibáztattam érte, a helyében mindenki érdeklődött volna. De nem tudtam, mit feleljek. Nem volt okom hazudni, ugyanakkor nem mondhattam el az igazat, ha még a tulajdon anyámnak se árultam el, hogy egyedülálló vagyok.

– Attila nem kapott szabadságot – huppant le mellénk anyu, aki ezek szerint elkapta Zsolt kérdésének a végét. – Ő Anna vőlegénye, a Fővárosi Vízműveknél dolgozik.

– Á, értem – mormolta Zsolt.

Magam sem tudtam, miért bánom, hogy azt hiszi, jegyesem van.

Zsolt

Barátkoztunk, vagy mi a tököm. Sose szoktam ilyet csinálni, ha megtetszett valaki, ráröpültem, és ha kölcsönös volt a vonzalom, összejöttünk. Annánál mégis a haver/barát skatulyába kerültem, amit bántam is meg nem is.

A bál után találkozgatni kezdtünk. Elkísért a körbejárós útjaimra, és csendes figyelemmel hallgatta, ahogy a munkámról mesélek. Elmentünk korizni a befagyott Balcsira, és hazafelé könnyesre röhögtük magunkat, mert az ölembe borult a McDrive-ban vásárolt shake. Moziba vittem, ahol valami nyálas romantikus filmet néztünk meg, de én semmi másra nem tudtam figyelni, csak a közelségére és az illatára, ami az orromba kúszott a 3D-s teremben.

Vonzódtam hozzá. Jobban, mint szabadott volna. És tudni akartam, miért szomorú. Mert valami furcsa bánat áradt belőle. Szemét módon reméltem, hogy a vőlegénye körül van a bibi, bár sose jött szóba se az ő családi állapota, se az enyém. Nem firtatta, magamtól meg nem akartam elsírni neki a válásom csúf történetét.

December tizenkilencedikén kérdeztem meg, mi az ábra Attilával. A siófoki OBI-ban válogattunk karácsonyfadíszeket, mert az anyukája gömbkészletét hiányosnak találta. A nyolcadik ugyanolyan füzér tüzetes átvizsgálása közben kiböktem:

– Együtt vagytok még Attilával?

Anna döbbenten ejtette vissza a kezében tartott díszt a polcra.

– Ez… most hogy jutott eszedbe? – meredt rám.

– Úgy, hogy sose beszélsz róla. Nem is hívod vagy üzensz neki.

– Mi van, ha… akkor hívom, amikor nem vagyok veled? – kérdezte rövid habozás után.

Na, ja, lehet, hogy akkor beszélnek. Bár kétlem.

– Nem hinném, hogy hívod.

– Miért?

– Fogalmam sincs. Megérzés.

Beharapta az ajkát, lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. Amikor nagy sokára felnézett, könnyes volt a szeme.

– Tényleg nem hívom, se ő engem. Kilencedikén szakítottunk.

Valamiféle bizarr megkönnyebbülés áradt szét bennem. Aztán elszégyelltem magam.

Hogy lehetek olyan rohadék, hogy örülök más boldogtalanságának?

– Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

– Tök mindegy – legyintett, és kézfejével megtörülte a szemét. – Csak… amikor megérkeztem, nem akartam elmondani anyunak. Kerestem a megfelelő alkalmat és időpontot. De az… sose jött el. Lehet, hogy egyszerűen csak gyáva voltam.

– Én nem ismerlek régóta, de gyáva biztosan nem vagy. Óvatos, az igen. Megfontolt és figyelmes. De gyáva semmiképpen.

– Kösz – mosolyodott el halványan. – És bocsánatot kérek, amiért félrevezettelek!

– Tulajdonképpen nem is te vezettél félre, hanem anyukád. Bár igaz, hogy önhibáján kívül.

Hallgattunk. A hangosbemondóban bemondták, hogy megnyitott a hármas pénztár is, mellettünk egy kislány csilingelő hangon sikongatott a sok színes hógömb láttán.

– Ha hazaérünk, elmondom neki – jelentette ki halkan Anna. – Anyunak.

– Miért mentetek szét? Attilával? – Hirtelen mindennél fontosabbnak éreztem tudni az okát. Amit eddig megismertem Annából, mind olyan volt, ami alapján bármelyik férfitársam összetehette volna a kezét, hogy ilyen nő akadt a horgára.

Hol a bibi?

– Miattam – felelte keserűen Anna. – Frigid, hülye picsa voltam.

– Hogy mi?

– Ezt Attila mondta a szakításunkkor. De biztosan igaza volt, máskülönben nem lépett volna félre, nem?

– Ó, persze – nevettem fel kurtán. – Ahogy az én exfeleségemnek is igaza volt, amikor szemét görénynek nevezett engem.

Anna szeme elkerekedett.

– Rád miért mondott ilyet? – kérdezte.

– Mert amikor rájöttem, hogy szabadidejében eszkortozik, válni akartam.

– Eszkortozott? – Anna szája tátva maradt a csodálkozástól.

– Aha. – Keserű epe öntötte le a számat az emlékektől. – Amikor én szolgálatban voltam, ő pénzért szexelt más férfiakkal. Úgy bukott le, hogy egy munkatársam meglátta a hirdetését az egyik ilyen oldalon, és szólt nekem. – Nagyot nyeltem, hogy folytatni tudjam a beszédet. – Bizarr, mi? Én gyereket terveztem vele, ő meg más férfiakat elégített ki. Kilencedikén váltunk el.

Sűrű csend telepedett közénk. Az áruházban szóló karácsonyi zene groteszk aláfestést adott a vallomásomnak.

– Attila… – kezdte lassan Anna, mintha az én példám erőt adott volna neki a meséléshez. – Fél éve ismerkedett meg azzal a nővel, aki végül írt nekem. Az e-mailjéből tudom, hogy a Sparban szólította le vásárlás közben. Sokat gondolkodtam azóta, tudod? Mi kell ahhoz, hogy az ember mondjuk, felvágottat vegyen a párjával közös másnapi reggelihez, amikor megakad a szeme egy nőn, és leszólítja azt?

– Az, hogy a vőlegényed idióta volt – szűrtem a fogaim között.

– Valami biztos, hogy hiányzott neki a kapcsolatunkból, ha így simán odament ahhoz a nőhöz – tűnődött Anna. – És az a legszörnyűbb az egészben, hogy nem jöttem rá azóta se, hogy mi. Kétnaponta szerelmeskedtünk, főztem rá, meghallgattam a sirámait és elviseltem a dühkitöréseit, ha valami nem úgy alakult, ahogy akarta. Mégis felszedett mellettem valaki mást.

– Nem érdemelt meg téged, Anna – ingattam a fejemet.

– Lehet. De lehet, hogy mégis igaza volt. Értéktelen vagyok. Lecserélhető. Eldobható, mint egy zárlatos karácsonyi füzér.

– Nem. Nem találkoztam még nálad nagyszerűbb nővel – léptem hozzá közelebb. – És ezt most nem azért mondom, mert vigasztalni akarlak. Se azért, mert… tetszel. Vagyis… tetszel, de… nem akarlak elriasztani, se lerohanni. Csak ne értékeld alul magad egy pöcsfej miatt, aki a Sparban csajozik.

Anna szája tátva maradt a csodálkozástól. Tudtam, hogy a karácsonyi romantikus filmekben ilyenkor következik a csók, de azzal is tisztában voltam, mi attól olyan messze vagyunk, mint ide a Hold.

– Zsolti… – kezdte, aztán elakadt.

– Igen?

– Nem bántásból, de ez itt az OBI, és ha jól értem, te most itt próbálsz… csajozni?

Bámultuk egymást pár pillanatig, majd Anna felnevetett, én meg megkönnyebbülten elröhögtem magam.

Lehet, hogy a Hold közelebb van, mint gondolom?

Egy év múlva

Anna

A naptár szerint december huszonnegyedikén van, de számomra a karácsony tavaly december kilencedikén, tizenhét óra tizenkét perckor kezdődött.

Miközben a kavargó hóesésben az éjféli miséről hazafelé igyekeztem, eszembe jutott Buzási Veronika, és szívből minden jót kívántam neki. Tulajdonképpen az e-mailjének köszönhetem, hogy fény derült Attila kettős játékára, és ha nem figyelmeztet, most talán a pesti lakásban karácsonyoznék egy olyan férfival, aki kritizálja a mézes-fahéjas csirkémet – miközben háromszor szed belőle –, leszólja a karácsonyfa-díszítésemet és elvárja, hogy odaadón szerelmeskedjek vele, miközben egy másik lakásban a szeretője magányosan várja az sms-ét.

– Minden rendben? – kérdezte Zsolt.

Félelmetes, mennyire ráérez mindig a hangulatomra.

– Igen – feleltem és a lámpák sárga fényében szállongó hópelyheket figyeltem.

– Szerinted nem volt ciki, hogy kétszer ettem anyukád töltött káposztájából?

– Nem. Örül, ha etethet valakit.

– Az anyukák már csak ilyenek – vigyorodott el Zsolt.

– Kedvel téged – mondtam hirtelen, miközben eszembe jutott, hogy anyu annak idején kezdettől idegenkedett Attilától.

Zsolt megállt. Megálltam én is, és felé fordultam. Arca kipirult a hidegtől, sapkáját és kapucniját beborította a hó.

– Csak ő kedvel? – kérdezte halkan.

– Nem – feleltem. – Szerintem Dugó is kedvel, és Birka. Meg Pethő bácsi…

Zsolt megragadta a karomat, lökött egyet rajtam. Önkéntelenül is belekapaszkodtam, és magammal rántottam. Éreztem, hogy a tüdőmben bent szorul a levegő, ahogy elmerültem a vastag hóban. Egymásra estünk, összegabalyodott kezünk-lábunk. Addig hancúroztunk, amíg teljesen át nem ázott a ruhánk. Zsolt kifulladva segített fel.

– Azt hittem, talán te is kedvelsz. Egy kicsit legalább – jegyezte meg.

Megállt az idő. Meglódult a szívverésem, és kiszáradt a szám. Karon fogtam és a Béke utca felé indultam.

– Nem erre laktok – jegyezte meg.

Rápillantottam, csodálkozva figyelt.

– Tóték háza előtt van egy fa, tele fagyönggyel… – feleltem halkan.

Megszorította a kezemet, és megszaporázta a lépteit.

Meglódult szívvel, bódultan követtem.

A hópelyhek örvénylettek körülöttünk, mint apró, fehér gyémántok, és tudtam, hazafelé tartok.

Vele.