Andrew Lucas McIlroy: Álmokon túl – 1. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

 

 

„Mindazoknak, akik valaha is úgy érezték, hogy nem tartoznak ehhez a világhoz. Valami másra vágytak, nem biztos, hogy szebbre, jobbra, de másra.”

 

Már hetek óta esett, egyfolytában, megállíthatatlanul. A helyiek gonosz varázslatot, avagy az Ősök haragját sejtették a különös jelenség mögött. Katasztrófák egész áradata sújtotta a vidéket, megmozdultak a hegyek, sár és kőzuhatag pusztította az erdőket, a falvak java része víz alá került. Az emberek éheztek, akárcsak a rengetegben, hegyekben élő vadállatok, így senki sem csodálkozott, amikor a szörnyeteg felbukkant a város határában.

A szántóföld, a mező sem hasonlított régi önmagára, a növekvő búza, a zöldellő fű, a virágok rég eltűntek és a helyükben dögletes mocsár maradt. Nyomasztó, szürke, halott táj.

A harcos, bár megtermett férfi volt, térdig gázolt a sáros vízben, kardját kivonva, összehúzott szemmel fürkészte a körülötte lévő félhomályt. Oly sűrű, fekete felhők kavarogtak az égen, hogy nem is tudta eldönteni, nappal van-e vagy éjszaka. A köd és az eső is megnehezítette a dolgát, alig látott, így próbált a hallására hagyatkozni, megtorpant és figyelt. Kis ideig semmi sem történt, csupán az esőcseppek kopogtak rendületlenül a páncélja viseltes, fénytelen felületén. Aztán hirtelenjében meghallotta. Semmivel össze nem téveszthető, mélyről jövő morajlás, rettenetes visszhang jött a köd sűrűjéből. Elsőként óriási, szürke folt jelent meg a félhomályban. A férfi nem mozdult. Még akkor is várt, amikor kutakodó, borostyánszín szempár tűnt föl a ködből, hozzá rút, pikkelyekkel borított, éjfekete fej és hosszú nyak tartozott. A sárkány óriási volt, és bár teste java része még mindig homályban maradt, a férfi soha nem látott hozzáfoghatót.

A harcos támadásba lendült, összeszedte minden erejét, szúrt, az éles penge egészen a sárkány szájpadlásáig hatolt.

A szörnyeteg felüvöltött, fájdalmas ordítása orkánként söpört végig a vidéken. Fejét fölrántotta, megszabadult a húsába maró fájdalomtól. Megrázta magát, pillanatokkal később ő is lecsapott. Óriási, agyarszerű fogaival a férfi felé kapott, majd mellső mancsával arrébb taszította, bele a sártengerbe.

Bár az éles karmok fölhasították a páncélját, a harcos hamar talpon volt, még épp időben, hogy kardjával állhassa a sárkány támadását…

 

A harcos és a sárkány, két szörnyeteg, élethalálharc, így szerepeltek ők ketten a fényes borítón, körülöttük kelta motívum alapján készített keret díszelgett. Bár a téma elcsépelt, a művész mégis úgy oldotta meg a feladatot, hogy festménye tele volt izgalommal és varázslattal. Komor színeket használt, mindenhol csak szürkét és barnát, csupán a borító legalján virított óriási, vörös betűkkel a cím: Alizmar átka.

A különleges, varázslatos hangulathoz cseppet sem illő, fülsértő csipogás töltötte be a szobát: az ébresztőóra hangja. A megkopott takaró alól fáradtan tapogatózó kéz nyúlt elő, jó időbe beletelt, míg rátalált a gombra. Ezután csönd lett végre, csupán az utca zaja szűrődött be a szobába. Rohanó emberek ezrei, autók, buszok, villamosok megszokott zsibongása hallatszott a koszos ablakokon keresztül. Vagy tán a falakon át, hiszen az emeleti, apró lakás falai olyanok voltak, akár a papír. A takaró újból megmozdult, ezúttal egy kócos fej is megjelent vörös, csíkos arccal, összeszűkült, fáradt szemmel. A fiú pislogott néhányat, az ágy fölött lévő órára pillantott, majd összeszedte minden erejét és kikászálódott a takaró alól. A könyv tompa puffanással ért földet a padlón, a sárkány és a harcos szemrehányóan néztek fölfelé az álmos óriásra, aki még perceken keresztül ücsörgött az ágya szélén. A fiú végül megdörzsölte a szemét, felvette a könyvet a földről és biztonságba helyezte az éjjeliszekrényen, az óra mellett. Pár pillanatot szentelt a festett borítónak is, majd elindult a fürdőszoba felé.

Miután fölöltözött és valamelyest rendbe tette magát, Oliver Ralson végre visszanyerte eredeti formáját, már nem hasonlított harminc évvel későbbi önmagára. Ezt a fiú is örömmel vette tudomásul, mihelyst a kicsiny lakás tükrébe pillantott. Arca kisimult, szeme kinyílt, mogyoróbarna haját megfésülte, vagy legalábbis próbálta. Újból húszévesnek nézett ki, talán kicsit fiatalabbnak. Egyetlen dolog volt, amit még a hideg víz sem tudott elűzni megjelenéséből: a furcsa tompultság, fásultság örök életre tanyát vert a tekintetében. Városi embereknél nem ritka az ilyesmi, ám ez a fiú mégis más volt. A fiatalemberből teljességgel hiányzott az élni akarás és bármiféle érdeklődés a való világ dolgai iránt. Nem volt ez másként a lakásával, a szobájával sem. Alig néhány holmi itt-ott a sarokban, minden szürke és egyhangú, a plafonra a penész rajzolt érdekes mintákat, valahol, a szekrény aljában alig használt számítógép porosodott. Egyedül talán a könyvek segítettek valamicskét az olcsó, huzatos lakás hangulatán, akadt belőlük jó pár az ágy alatt, az ablakpárkányon és a fürdőszobában.

Oliver maga is fanyalogva vette szemügyre lakása berendezését, mintha zavarná szegényes motyója, pedig egyáltalán nem érdekelte. Lehetett volna jobb is, ha akarja. Jó eszű fiú volt, a legtöbb egyetem tárt karokkal fogadta volna. Tanulhatott volna ügyvédnek, orvosnak, bármit elérhetett volna, de egyszerűen nem akarta. Nem látta értelmét. Ahogy semmi másnak sem. Annak sem, hogy nap mint nap bejárjon dolgozni, élete olyannyira hidegen hagyta, hogy a változtatás még csak föl sem merült benne. Pedig a munkáját nagyon utálta.

A Mézes Puffancs átlagos gyorsétterem volt a város központjában, barna tetős, földszintes épülete két utca kereszteződésénél és egy benzinkút mellett állt.  Jellegtelen külsejével tökéletesen illeszkedett Sharston toronymagas házai közé, szmogtól és a nagyvárosok bűzével terhelt atmoszférájába.

A reggeli forgalom szépen alakult, Oliver már a buszmegállóból látta a parkolóban pihenő kocsikat és kerékpárokat. Két rendőrautó is képviseltette magát a sorban, nemhiába, a Mézes Puffancs messze híres volt finomabbnál finomabb fánkjairól. Tulajdonképpen ez volt az étterem fő profilja, a fánk: cukros, fahéjas, mogyorós, csokoládés, lekváros, töltött, vagy épp lyukacsos, minden, ami valaha előkerült a szorgos fánkkészítők keze alól. Ám mivel Sharston óriási város volt, és a gyorséttermek gomba módra szaporodtak, bizony a Mézesnek is haladnia kellett a korral. Nemrégiben rátértek a különféle hamburgerek és pizzák forgalmazására is, így az üzlet piacképes maradt, és egész szép hasznot termelt. A gyerekek különösen imádták az étterem logóját, a fánkot majszoló, sapkás medvebocsot.

Bertie-t, a Mézes mackóját mindenki szerette, kivéve az alkalmazottakat. Ez leginkább a sapka miatt volt, ugyanis az étterem dolgozóinak egy rendkívül idétlen, medvefülekkel díszített baseballsapkát kellett hordaniuk. És persze azt sem díjazták, ha magának Bertie-nek a bőrébe kellett bújniuk egy-egy akció alkalmával.

Amikor Oliver a bejárathoz ért, ő is csupán egy rendkívül megvető pillantással illette a fényes neonreklámként vigyorgó Bertie-t, majd belépett az üzletbe.

Oliver nem jött előbb és nem is késett, pont időben érkezett, ahogy általában. Szekrényéből előhalászta az egyenruháját és átöltözött, a gyűlölt sapkát sem felejtette el. Hamarosan ott állt teljes harci díszben, munkára készen, mégsem mozdult. Rápillantott az órájára, várt kicsit, majd a sajátja melletti szekrényt is kinyitotta. Kulcsa volt hozzá, a polcokon lévő holmik között is teljes nyugalommal kutatott. Végül egy pár cipőt tett ki a padlóra, egy pólót pedig hanyagul a kitárt ajtóra hajított. Épp hogy elkészült vele, alacsony, szemüveges úr robbant be az öltöző bejáratán.

– Á, itt vagytok? – kérdezte Mr. Ashley, a Mézes Puffancs tulajdonosa. Hasonló egyenruhát viselt, akárcsak beosztottjai, a sapkát is hordta.

Oliver közömbös képpel nézett a férfira:

– Mikey épp a folyóügyeit intézi… – füllentette a fiú, hiszen rögtön észrevette, hogy főnöke a mellette lévő nyitott szekrényt fürkészi. Még ezt is hozzátette a biztonság kedvéért: – Azt mondta, hogy inkább most megy, mint munkaidő alatt.

Mr. Ashley elismerőleg bólogatott:

– Helyes, helyes… csak igyekezzetek.

– Igen, egy perc és ott vagyunk. Legalábbis remélem. – Oliver ez utóbbit már csak magának motyogta, főnöke időközben kiszaladt az öltözőből, legalább olyan hirtelen, ahogy érkezett.

A fiú hol az óráját nézte, hol a szekrény elé kipakolt holmikat. Ő megtette, amit kellett, ennél többet ne várjon tőle senki emberfia. Már épp indulni akart, amikor ismét nyílt az öltöző ajtaja és egy fiatal fiú szánkázott be a fényesre koptatott, régi kőpadlón.

Mikey Freemen képtelen volt rá, hogy időben érkezzen a munkahelyére, pedig csupán egy sarokra lakott a Mézes Puffancs épületétől. Oliver mindig pontos volt, az ő lakása a város másik végében állt, buszra, majd metróra kellett szállnia. Mióta együtt dolgoztak, azóta élt köztük a megállapodás, hogy Oliver kipakolja barátja szekrényét is, mintha már megérkezett volna. Az öreg Ashley még sosem jött rá a trükkre, persze Mikey nem is késett olyan sokat, hogy feltűnő legyen. Mindig csak öt-tíz percet, ám ez is épp elég lett volna ahhoz, hogy röpüljön a munkahelyéről. Mikey-nak eszébe sem jutott megköszönni a barátja segítségét, mindez már természetes volt számára. Egyszerűen csak a szekrényhez futott és villámgyorsan öltözni kezdett.

– Na? Mi újság? – kérdezte, miközben egyenruhája utolsó tartozékát, a sapkát is a helyére igazította.

– Semmi – válaszolta Oliver közömbös képpel.

– Na, látom, már megint jó kedved van. – Mikey fölröhögött, az együtt töltött hónapok ellenére sem tudta megszokni barátja fancsali ábrázatát. A két fiú tökéletes ellentéte volt egymásnak, Oliver sohasem mosolygott, minden egyes mozdulata kimértnek tűnt, Mikey viszont folyton nevetett és pattogott, akár egy gumilabda. Munkájuk megtartása érdekében mindkettőjüknek változtatniuk kellett a természetes viselkedésükön. Oliver megpróbált jókedvűnek látszani, inkább kevesebb, mint több sikerrel, és a vásárlókhoz is kedves volt. Mikey-nak pedig folytonos mozgáskényszerét kellett legyűrnie és némi nyugalmat erőltetnie magára. Mindenesetre utálták, ha a pénztárgéphez osztották be őket, a konyhában sokkal jobban érezték magukat. Ott Olivernek nem kellett kommunikálnia mindenféle városi bunkóval, Mikey pedig kedvére zsonglőrködhetett a fánkokkal és sültkrumplis zacskókkal.

A reggeli forgalom után végre egy kis nyugalom következett, csupán néhány ember lézengett a Mézes ebédlőjében. Egy fiatal anyuka a kislányával, két járőr, akik a szokásos fánkadagjukat tömték magukba, és néhány srác, ők minden bizonnyal lógtak az iskolából.

Oliver és Mikey a pult mögött, a pénztárgépeknél ácsorogtak. A medvefülek még Mikey jókedvét is elvették, az ebédlő bal oldalán hatalmas tükörfal állt, így a fiú állandóan szemügyre vehette, hogy milyen nevetségesen néz ki.

– Mit csinálsz ma? – kérdezte váratlanul, és mivel semmi dolga nem volt, átsétált Oliver térfelére. A pultnak támaszkodott, és így figyelte a Mézes elégedett vendégeit, különös tekintettel a fiatal anyukára.

– Hogyan?

– Van valami terved ma estére? – Mikey tisztában volt vele, hogy barátjának soha semmi terve nincs, már ami a szórakozást illeti. Ő maga mindig próbálta elcsalni valahová, moziba, egyetemi bulikba, vagy csak egyszerűen inni egy jót, vagy kettőt… Soha nem járt sikerrel, ám mégsem adta fel:

– A haverokkal csocsóbajnokságot rendezünk Larsonéknál. Hiányzik egy ember, jöhetnél.

– Nem hinném, hogy menne – mondta Oliver közömbös képpel.

– Hogy ne menne? Csocsózni mindenki tud!

– Hát én nem. Illetve… még sosem próbáltam.

– Még sosem?! Az hogy a jó büdös életbe lehet?! – Mikey akkorára tátotta a száját, hogy akár két hamburger is belefért volna rajta egyszerre. Túl hangos is volt, minden szempár rá szegeződött, még a konyhai munkára beosztott dolgozók is kikukucskáltak a folyosóra, hogy megnézzék, mi történt. Mikey kicsit szégyenkezve vette tudomásul, hogy már megint megfeledkezett magáról, és visszasomfordált a helyére.

Oliver felsóhajtott, kedvelte a srácot, azt viszont gyűlölte, ha megpróbálta rátukmálni a saját elképzeléseit. Mikey képtelen volt fölfogni, hogy utálja a zenét, amit hallgat, utálja azokat, akikkel lógni szokott, utálja a helyeket, ahová szórakozni jár. Pontosabban… Az utálat nem is a legjobb szó arra, amit Oliver érzett. A fiú elgondolkodott. Idegen… Talán ez volt a legmegfelelőbb kifejezés mindarra, amit Mikey és a hozzá hasonló srácok kedveltek. Idegen… és furcsa… és taszító. Fölösleges dolgok, minden fölösleges… Mielőtt még Oliver mélyebbre süllyedt volna a búbánat mocsarában, egy apró cetlit vett észre, amit a pénztárgép oldalára ragasztottak. Letépte és olvasni kezdte:

Kedves Oliver!

Köszönömszépen a könyvet, amit kölcsönattál, nagyon tetcett, pár nap alatt kiolvastam. Holnap nappalis leszek akkor visszaadom.

Itt a számom, ha van kedved fölhivhatsz:

809-451­5788

Miranda

Oliver összehúzott szemöldökkel méregette az üzenetet, ám nem volt elég éber.

Mikey úgy csapott le a cetlire, akár egy keselyű, kitépte a barátja kezéből és fennhangon olvasni kezdte:

– Kedves Oliver! Köszönöm a könyvet, itt a számom, ha akarod, megdughatsz!

– Hogy te mekkora bunkó vagy! – Oliver a cetli után nyúlt, ám barátja gyorsabb volt. Mikey arcán kaján vigyor táncolt, egészen addig, amíg az ebédlőben ücsörgő anyuka felháborodottan fölpattant az asztaltól. Vörös fejjel összepakolta a kislánya holmiját, majd mindketten kitrappoltak az üzletből. Nem volt kétséges, miért. A többi vendég, hímneműek lévén, csak jót röhögtek magukban. Mikey kissé elbizonytalanodva bámult az asszony után, rájött, hogy már megint ostobaságot művelt.

– Szerinted bepanaszol? – kérdezte megilletődötten. Oliver, aki még mindig dühös volt barátjára, könyörtelenül kijelentette:

– Igen, biztosan. – Azzal a fiú kábultságát kihasználva visszaszerezte a cetlit, és az inge zsebébe süllyesztette.

Mikey hanyagul vállat vont, majd ismét visszasurrant a saját térfelére. Azért azt nem bírta ki, hogy kommentár nélkül hagyja a történteket. Bár ezután nem szólt semmit, szépen elmutogatta, mit tanácsol a barátjának. Kezéből láthatatlan telefonkagylót formált és a füléhez emelte, szájával pedig, túlságosan is jól artikulálva, ezt súgta: „Hívd föl, jó csaj!”

Oliver semmit nem reagált barátja tanácsára, az üzenettel sem igen tudta, mit kezdjen. Biztosra vette, hogy Mirandát nem fogja fölhívni, viszont ahhoz sem volt szíve, hogy a cetlit a kukába dobja, így hagyta a helyén, vagyis a zsebében. Azt mindenesetre bánta, amiért nem volt óvatosabb, hiszen tudta, hogy Mikey egész héten ezzel fogja piszkálni. Még szerencse, hogy barátságuk kizárólag erre a nyolc órára, a munkaidőre korlátozódott. Minden esetre az aznapi megpróbáltatásoknak még korántsem volt vége.

 

Oliver nem tudta, mi történik vele olyankor. Önmagát éppúgy megrémisztette, mint a körülötte lévőket. Azt sem értette, miért pont akkor, azon a helyen tör rá az a furcsa érzés és a látomások. Vagy inkább álmok… Mindenesetre semmi köze nem volt a fáradtsághoz vagy kialvatlansághoz, aznap délelőtt is egész kellemesen érezte magát, vagy legalábbis tűrhetően. Egykedvűen ácsorgott a pult mögött, épp nyílt a bejárati ajtó, a szemébe tóduló éles fényt pár pillanatig ennek tudta be. Aztán… hirtelenjében minden összemosódott előtte. Kisebb korában előfordult, hogy elájult néhányszor, ám ez teljesen más volt.

Mintha ezernyiféle szín csapott volna össze körülötte, akár egy óriási, tajtékzó hullám. A tarka kavalkád nyomán pedig egy teljesen más világ bontakozott ki a szeme előtt. Akár egy kifestőkönyv vagy színes rajzfilm, minden ragyogott körülötte, oly élesen, ahogy emberi szem sosem láthat a valóságban. Hófödte hegycsúcsokat látott, erdőt és mezőt, csodás virágokat és állatokat. De a legfurcsább maga az ég volt, bíborszínű felhők úsztak a rózsaszín horizonton…

– Héj! Oli!

Valóságos, fizikai fájdalommal járt, amikor a kiáltás kitépte őt ebből az álomvilágból, Oliver összerándult és barátja felé fordult. Mikey elképedve nézett rá, az előtte ácsorgó, meg- illetődött család nemkülönben.

– Mi van veled, haver? – súgta Mikey, majd fejével jelentőségteljesen a vendégek felé bökött. Oliver a családra nézett, az apa magas, kigyúrt férfi volt, cseppet sem tűnt megértőnek, az anyuka és két kisfia döbbenten bámultak rá.

Oliver zavartan téblábolt, bár az elmúlt néhány perc teljesen kiesett az emlékezetéből, jól tudta, mi történt, hiszen nem ez volt az első eset. Ezek az emberek minden bizonnyal perceken át próbálták szóra bírni, ő azonban csak bámult, kimeredt szemekkel. A fiú még mindig képtelen volt rá, hogy megszólaljon, ezt Mikey is hamar észrevette:

– Kérem, fáradjanak ehhez a pénztárhoz – mondta a lehető legnyájasabban, szerencsére sikerrel járt és a kis család átbandukolt a pult másik felére. Miközben Mikey fölvette a rendelést és beütötte az összeget a pénztárgépbe, tekintete folyamatosan a barátja felé kalandozott. Oliver még mindig ugyanúgy ácsorgott, bamba tekintettel, ahogy pár perccel korábban. Miután a vendégek megkapták a rendelt Puffancs-burgereket és üdítőket, ráadásul helyet is találtak maguknak az egyik asztalnál, Mikey végre elszabadulhatott. Óvatosan barátja mellé somfordált, és tőle szokatlan együttérzéssel megkérdezte:

– Jól vagy?

– Hogy…? Igen, igen… – válaszolta Oliver, tekintetébe visszaköltözött az élet, bár még mindig zavarban volt. Mikey összehúzott szemmel fürkészte barátját, mivel semmi rendelleneset nem talált rajta, jóindulata is egy csapásra szertefoszlott:

– Már megint beszívtál, mi?

Oliver felháborodott az alaptalan vád hallatán:

– Mi?! Nem, dehogy! Úgy értem… mi az, hogy már megint!?

– Már láttalak így bambulni, rózsaszínű fellegek úsztak körülötted, mi? Haver, nekem semmi bajom nincs ezzel, csak ne munkaidőben. Vagy azt akarod, hogy kirúgjanak?

– Nem szívtam!

– Ezt magyarázd nekik. – Mikey az asztal felé bökött, ahol az imént látott család ebédelt. Bár láthatólag már túltették magukat a történteken, a két kisfiú még mindig megilletődött pillantásokat küldött a pult mögött ácsorgó srácok felé.

Nyilván ez a család is most járt itt utoljára, hiszen ki szeretné olyan étterembe vinni a gyerekeit, ahol drogos pénztárosok szaladgálnak..? Bár ilyesmiről szó sem volt, mindenesetre Oliver elismerte, a felvetés jogos. Mi másra gondolhatnának, elvégre még ő maga sem tudta, mi a fene van vele… Talán beteg? Életét végigkísérték ezek a furcsa képek, a látomások, ám kizárólag álmaiban. Igen, álmaiban egy teljesen más világban járt, és bár ez is egész életvitelére rányomta a bélyegét, mégis aránylag normálisan tudott létezni civilizált közegben. Minden rendben volt, míg az álom álom maradt. Ám az utóbbi időben valami megváltozott.

 

Bár kora este felé az embertömeg is felduzzadt a buszokon és villamosokon, mégis, az a tudat, hogy hazafelé tart, sokat segített Oliver számára. Kis otthona, az olcsó, külvárosi lakás valóságos menedékhellyé vált, nem is hagyta el sosem, csak ha muszáj volt. Azért akadt néhány tényező, ami megzavarta a nyugalmát még saját birodalmában is. Példának okáért ott voltak a zajos szomszédok. Amikor a borzalmas zenéjüket teljes hangerőre csavarták, Oliver sokszor elképzelte, hogy rájuk töri az ajtót és a magnójukat ripityára zúzza a fejükön. Na és ott volt Mrs. Lovgrove. A kedves, aranyos Mrs. Lovgrove. Az öregasszony foglalkozását tekintve házmester, kukkoló és hivatásos bosszantó volt. Más szórakozása nem lévén abban lelte örömét, hogy folyvást a ház lakói után szimatolt.

Amikor Oliver holtfáradtan megérkezett a lépcsőházba, semmi másra nem koncentrált, mint hogy a lehető leghalkabban közelítse meg kis otthonát, az ütött-kopott bérház legfölső emeletét. Használhatta volna a liftet, ám a régi szerkezet talán még a háború előtti időkből volt, és olyan hangosan nyikorgott, hogy a holtakat is felébresztette. Talán az idős házmester is így került elő, valahonnan, a pokol bugyraiból…

A fiú kis ideig tétovázott a cirádás liftajtó előtt, végül nagyot sóhajtott:

– Nem hiszem el, hogy beijedek attól a satrafától… – dünnyögte halkan, majd nekilátott hosszú vándorútjának, fölfelé a lépcsőn. Ám mindenféle óvintézkedés hiábavalónak bizonyult, épp elhagyta a veszélyzónát, a harmadik emeletet, Mrs. Lovgrove birodalmát, amikor egy ismerős hang szólította meg a félhomályból:

– Héj! Juhúúú! Fiatalember! Mr. Ralson! Kérem, várjon!

Oliver megtorpant a lépcsőfordulónál, ki tudja, miért, de az az érzése támadt, hogy a vénasszony már órák óta leste a folyosót, csakis őmiatta. Megtehette volna, hogy továbbmegy, mintha nem hallaná, ám tapasztalata szerint akkor soha az életben nem szabadul tőle. Ezért megfordult és nyugalmat erőltetve magára megkérdezte:

– Mrs. Lovgrove? Valami gond van?

Az asszony a fiú elé csoszogott, prémes papucsa rendületlenül görgette maga előtt a folyosó porát és az elhajigált szórólapokat. Szemüveges, kíváncsi tekintet fürkészte Olivert, Mrs. Lovgrove oly apró volt, akár egy tízéves gyerek. A memóriája sem lehetett a régi, hajcsavaróit elfelejtette kivenni, mielőtt a folyósóra lépett. Bár nála sokkal furább figurák is megfordultak a házban. Az asszony mogorván kijelentette:

– Csak szeretném jelezni önnek, hogy ez így nem lesz ám jó.

– Micsoda?

– Épp sepregettem a maguk folyosóján, amikor megláttam.

– Micsodát?

– Égve hagyta a villanyt a lakásban.

– Nem hinném…

– De bizony! Láttam!

– A kulcslyukon keresztül, mi..? – dünnyögte a fiú maga elé, szerencsére Mrs. Lovgrove már kellőképpen süket is volt. Illetőleg csak azt hallotta meg, amit meg akart hallani.

– És szólt a tévé is!

– De Mrs. Lovgrove, nekem nincs is tévém.

– Az nem lehet, mindenkinek van!

– Hát nekem nincs. Most ha megbocsát, nagyon fáradt vagyok. Jó éjszakát.

– Hát… menjen csak. Biztos sokat dolgozik. Bár nem kéne olyan későn lefeküdnie, a múlt éjjel is, hajnali egykor még mindig égett magánál a lámpa.

Oliver ezt már a lépcsőn fölfelé trappolva hallotta, Mrs. Lovgrove éles hangja visszhangzott az egész házban. Persze tökéletesen illett a penészes, málladozó falakhoz és a pislákoló világításhoz.

 

Amikor Oliver benyitott az ajtón, lakásában teljes sötétség fogadta, megcáfolván Mrs. Lovgrove elméletét az égve felejtett lámpáról. Talán az ablakon beszűrődő éles napfényt látta az öreglány a kulcslyukon keresztül, legalábbis a fiú így okoskodott. Többet nem is törte rajta a fejét, túl fáradt volt hozzá. Kabátját földobta a fogasok egyikére, ő maga pedig az ablakhoz sétált és kitekintett az alant elterülő városra. Gyakran gyönyörködött a csodás kilátásban, ha máskor nem is, sötétedés után lélegzetelállító volt Sharston végtelennek tűnő látképe. A toronymagas irodaházak ablakai csillagokként ragyogtak, az utcákon járművek és lámpaoszlopok fényei pislákoltak. Gyönyörű… mégis idegen. Oliver megborzongott, fogalma sem volt, miért. Végül megunta, hogy a sötétben kuporogjon és lámpát gyújtott.

A hűtőből előkotort valami régi, szinte már kövületnek számító felvágottat, és készített magának egy szendvicset. Miközben megvacsorázott, az aznap történteken gondolkodott, a zsebébe rejtett üzenet is eszébe jutott. Elővette a cetlit és újból elolvasta. Mira valóban csinos lány volt és kedves. Nem túl okos, de kedves… Olivert az az érés gyötörte, hogy a könyvet is csupán azért kérte kölcsön tőle, hogy legyen némi kontaktus köztük. Hát legalább annyi haszna volt a dolognak, hogy egy kiváló regény újabb olvasóra talált.

Oliver ismét a cetlin lévő számra pillantott. Nincs is telefonja, sem mobil, sem vezetékes. De ha lenne, akkor sem hívná föl. Mit mondhatna neki? És egyáltalán… semmi értelme az egésznek. Általában nem nézte meg jól a körülötte lévő embereket, Miranda szöszke, göndör fürtjeire, kék szemére mégis emlékezett. Valóban csinos, de mégis… valahogy… annyira idegen, más… Persze, minden bizonnyal ő a furcsa… Többet nem is törte a fejét ilyesféle dolgokon. Még a szendvicsét sem ette meg, egyszerűen lefeküdt aludni, pedig alig múlt nyolc óra. Végre megszabadulhatott minden gondjától és a város szürkeségétől, hiszen egyetlen hely volt, ahol jól érezte magát: az álmaiban.