Azt mondják, az ördög Pradát visel. Nos, én jobban szeretem a Versacét. Valamilyen szinten mindenkiben ott motoszkál a sötétség, ami csak arra vár, hogy a felszínre törjön. Gonosz vagy angyal, jó és rossz; sokszor nem különbözik, nincs jelentősége.
A szél egyre makacsabbul csapkodja körülöttem ébenfekete hajam, de már látom a bár fölött lógó táblát. Megszaporázom a lépteim, és megkerülöm a korlátot. A Jimmy Choo-m minden lépésnél koppan egyet, ahogy araszolok lefelé a lépcsőn.
Amint kinyitom a fülledt helyiség ajtaját, egyből megcsap a meleg. A félhomály ellenére azonnal megpillantom a bárpultnál támaszkodó Steve-et. Megszoktam már, hogy minden tekintet rám tapad, ha belépek valahova, de ő csak késve vesz észre. Mélyen a szemébe nézek, hogy tudja, miatta jöttem; én vagyok az, akit vár. Azonnal visszafordul, még ebből a távolságból is látom, hogy ideges. Reszketeg kézzel nyúl a söröskorsó után, cseppek folynak végig az üveg oldalán, ahol hozzáér.
Szánalmas, megtört, elkeseredett. A kedvenc típusom. Leülök mellé a szabad helyre, ügyelek rá, hogy ne kerülhesse el a figyelmét a csupasz hátam. A ruhám majdnem a derekamig szabad belátást nyújt. Átdobom a hajam a vállam felett, megtámaszkodom én is a pulton. Leplezetlenül bámulom Steve-et, a fekete, kör alakú szemüvegét, borostás középszerű arcát, őszülő halántékát.
Láthatóan nem mer rám nézni, pedig itt van, amit azt jelenti, akarta, hogy eljöjjek.
– Azt csicseregték a madarak, engem keresel. – A hangomra összerezzen. – Tőlem nem kell félni, nem harapok. – Negédes mosolyra húzom a szám.
Oldalról rám sandít, majd ismét elfordul. Meguntam ezt a játékot, nincs időm effélére. A türelem sosem tartozott az erényeim közé.
Bal lábamat keresztbe teszem a jobbon, teljes testemmel felé fordulok. A térdem hozzáér az oldalához, rövidke ruhám majdnem teljesen felcsúszik a combomon. Vágy csillan mocsárzöld szemében, de próbál eltávolodni tőlem. A vállára teszem a kezem, amitől megrándul a teste. Fekete, manikűrözött körmeim szinte elvesznek egyszerű inge mintái között.
– Mennyi lenne? – kérdezi halkan.
Látványosan végignézek rajta. A ruhája tiszta, de olcsó és bűzlik a dohányszagtól. Talán negyven éves lehet. A külseje alapján sosem volt hozzá kegyes az élet, szinte már sajnálom. Most is itt van velem, elkeseredése utolsó bizonyítékaként.
– Húsz – mondom elgondolkodva.
Zavart tekintettel néz rám.
– Úgy tudtam, tíz szokott lenni…
– Most húsz – vágok a szavába határozottan.
Felsóhajt. Úgy tűnik, megadja magát nekem.
– Rendben.
Mosolyogva hajolok közel a füléhez. Borostája csiklandozza a szám, mikor megszólalok.
– Mondd, mire vágysz!
Nem húzódik el. Belesúg a fülembe, amitől akaratlanul is elmosolyodom.
– Nem túl egyedi – kacagok fel. – De tiéd a döntés.
Végignyalom az alsó ajkam, majd lágyan megcsókolom. Ügyetlenül csókol vissza. A nikotin ízétől felkavarodik a gyomrom.
– Az üzlet megköttetett – lehelem kicsit eltávolodva tőle. – Húsz év múlva eljövök a lelkedért.
Óóóó ez nagyon jó. Imádtam 🙂
Csodás író vagy. ❤
Tud írni. De húsz mi? Nincs a világnak olyan pénzneme, amiben húszat számolna egy bártündér. „Úgy tudtam, kétszáz szokott lenni” jobb lenne. Ha már a manus félreérti. Döbbenjen le azon, milyen kevés. De max csillag mindenképp.
Nekem tetszett. Rövid és ütős, a végén pedig meghökkent. Hisz az emberek 99%-a valami huncutságra gondolt 🙂
A végén nekem az Odaát sorozatból a keresztúti démon jutott az eszembe, aki teljesít egy kívánságot majd 7 vagy 10 év múlva az illetőre uszítja a pokol kutyáit, hogy levigyék a szerencsétlent a pokolba.
Tetszett a történet, jól fokoztad a feszültséget.
A húsz az év, amennyit az ördög hagy még a pasasnak. Másnak tízet szokott, ezt az ürgét vagy megszánta, vagy kínozni akarja, mert olyan balféknek tartja, hogy biztos benne, hogy húsz évig nem fog áloméletet élni kívánságának teljesülése ellenére sem.
Nagyob tetszett ez a történeted nem csalódtam a képességeidbem . Gratulalok