Visszatér a 100 szavas játék, amin profi szerkesztést lehet nyerni. Gondolkoztál már azon, milyen lenne a kedvenc meséd a thriller zsánerrel kombinálva? Itt a lehetőség, hogy kipróbáld!
A nemsokára induló Meseíró kurzus és Pszichothriller atmoszférateremtő kurzus apropójából egy különleges feladatot hoztunk.
Feladat: írd meg egy népszerű mese egy kiragadott pillanatát thriller eszköztárral. A mese egyes elemei felismerhetően jelenjenek meg a részletben, és idézd meg a thrillerek feszült vagy borzongató atmoszféráját.
Határidő: 2022. augusztus 17. éjfél
Eredményhirdetés: 2022. augusztus 22.
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, legkésőbb másnap kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
A kislány minden egyes ágreccsenésre összerezzent. Pontosan tudta, hogy ki jön mögötte, mégis baljós előérzete támadt. Lehajolt egy újabb virágért, ami az erdő ezen a részén nyílott, és igyekezett kizárni a férfit a gondolataiból. A mostohája utasítása volt, hogy a vadász kísérje el sétálni, és bár csodálkozott, nem ellenkezett.
Sosem tette.
A férfi egyre közelebb ért hozzá, mire a lány felegyenesedett és hátrafordult. A látványtól felsikoltott, még a kezében tartott vadvirágcsokrot is elejtette.
A vadász egy akkora tőrt tartott a kezében, mint a gyerek karja, a nap ezüstösen csillogott a pengén.
– Sajnálom – suttogta, majd felemelte a fegyvert, hogy lesújtson vele.
Lerázott egy bolhát hangszere ében körtefa törzséről. Körülötte eleven iszapgörgetegként patkányok marták egymást a folyómederből felmászás jogáért. Az egyik belekapott csíkos nadrágjába. Fáradtan lerázta lábáról, mire a patkány élesen visítva rávicsorgott. Ekkor, aznap másodszor, szájához emelte a furulyát. Édeskés leheletének párája épp csak megcsókolta a fúvókát, mire a patkány görcsöktől rángatózva legurult a tetemektől iszamós fövényen. A furulyás örömtelenül elmosolyodott. Üres erszénnyel és igazságtalan rágalmakkal a fején egyetlen dolga maradt mielőtt lebukik a sápadt Hold: még egyszer furulyázni. Egy törökméz és békanyál ízű, ellenállhatatlan melódiát. Aznap harmadjára szájához emelte a furulyát, és Hamelin városában minden alvó gyermek felriadt álmából.
Valaki fölém hajol. Szájszag és émelyítő parfüm csapja meg az orrom. A gyomrom összeszorul. Az udvarban használták ezt az illatot azok az arrogáns hercegek. A szívem a torkomban ver, ahogy arra gondolok, azt hiszi, halott vagyok. Jesszusom, mit fog tenni velem? Fel akarom emelni a kezem, és ellökni magamtól, aztán felpattanni és befutni az erdőbe, de képtelen vagyok megmozdulni. Az almába csepegtetett idegméreg alaposan kikezdte a szervezetem. Megpróbálom kinyitni a szemem, de a szemhéjaim mintha ólomból lennének. Sikítani akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Muszáj valami életjelet adnom, mielőtt… késő. Elfog az undor, ahogy ajkai a számra tapadnak.
Komolyan megsérült, de nem érdekelte. A hó némileg enyhítette a fájdalmait. Hajtotta az adrenalin, a vér lüktetett a fülében. A megbízói eredményt vártak tőle, és most már a bosszú is motiválta.
Ő végez vele egyedül, sziszegte oda társainak. Büszke volt rá, hogy egyetlen szavára csatlakoztak hozzá. Nagyon lassan fogja csinálni, kiélvez minden pillanatot, mondta. Ha kell földig rombolják a házat is a cél érdekében! És ha az ostoba jószág nem lenne odabent, mikorra visszaérnek, a nyomok a ház körül majd elárulják, hova rejtőzött. Kurta csülkein amúgy sem juthat messzire. Most megbánja majd, hogy azt hitte, van bármi esélye.
Fekete fatörzsek közt menetelek, vállam kisebesedett a csákány fanyele alatt. A többiek énekelnek, mintha vidámak lennének, pedig a dal csak a közelgő éjszaka árnyait hivatott visszariasztani. A lemenő nap véresre festi a fűszálakat a gyalogösvény mellett.
Megtorpanok. Az ösvényen az apró bakancsok nyomai közt megpillantok egy nyolcadik, idegen talpat – olyan hatalmas, hogy megborzongok a félelemtől. A rettenetes nyomok a kunyhó felé vezetnek.
Kiabálni, sikítani akarok. Eszeveszett futásnak eredek, de hadonászó karjaim tüskés ágakba gabalyodnak, arcomba falevelek csapódnak, megbotlok egy vastag gyökérben és elesek. Mikor feltekintek a földről, látom, hogy már túl késő. A Főnök a kunyhóhoz ért, nyikordul a kilincs…
Lerázott egy bolhát hangszere ében körtefa törzséről. Körülötte eleven iszapgörgetegként patkányok marták egymást a folyómederből felmászás jogáért. Az egyik belekapott csíkos nadrágjába. Fáradtan lerázta lábáról, mire a patkány élesen visítva rávicsorgott. Ekkor, aznap másodszor, szájához emelte a furulyát. Édeskés leheletének párája épp csak megcsókolta a fúvókát, mire a patkány görcsöktől rángatózva legurult a tetemektől iszamós fövényen. A furulyás örömtelenül elmosolyodott. Üres erszénnyel és igazságtalan rágalmakkal a fején egyetlen dolga maradt mielőtt lebukik a sápadt Hold: még egyszer furulyázni. Egy törökméz és békanyál ízű, ellenállhatatlan melódiát. Aznap harmadjára szájához emelte a furulyát, és Hamelin városában minden alvó gyermek felriadt álmából.
A zsanérok panaszosan nyikorogtak, ahogy benyitott a toronyszobába. A fa recsegett csizmája alatt, ahogy egyre tétovább lépésekkel ment beljebb. A hideg a bőre alá kúszott, félelem szorongatta a torkát a szobára telepedő sötétségtől, amin csak néhány holdsugár tört át. Az egyik pont a távolabbi fal mellé állított fonóeszközre esett, az egyetlenre, ami az országban maradt. Orsóján ott éktelenkedett a vörös folt. Megborzongott és elkapta a fejét. Áradt belőle a tündér gonoszsága, a varázslata émelyítően édes szaga, ami keveredett a kardjára és ruhájára tapadt vérével. Felfordult a gyomra. Szapora lélegzettel lépett az alvó hercegnőhöz, hogy végre véget vessen az éber rémálmának.
Egy, kettő, három…öt. A negyedik lépcsőfokot mindig átléptem. Nyikorog. És rossz szerencsét hoz. A padlásföljáró zárt ajtaja foglyul ejtette a tekintetem, a mellkasomat mintha satu szorította volna. Nem akartam fölmenni. Irtóztam a lámpa imbolygó fényétől, a búgó darázsfészektől, a rokkától, aminek a kenderkóca lidérchajként lengedezett.
De le kellett hoznom a gömböcöt.
Remegő kézzel veselkedtem neki az ajtónak, a csontjaim majd beleroppantak az erőlködésbe.
Kitártam.
Avas zsírszag csapott arcon, a gyomrom megvonaglott.
A térdem elgyengült, alig tudtam megtenni az utolsó lépcsőfokokat. Vakon pislogtam, a szemem nehezen szokott hozzá a gyér fényhez.
Aztán megláttam a szelemen gerendáról lógó gömböcöt. Lüktetett. Lélegzett. Élt.
Először a suhogásra lesz figyelmes. Puha léptekkel oson a sűrű tölgyerdőben. Érzi a kalács meleg illatát. Egy ősi, ösztönös vágy mozdul meg benne. Követnie kell. A virágos ösvényen vörösköpenyes kislány igyekszik egyre beljebb az erdőbe. A nehéz, vérszín gyapjú lágyan susog, ahogy meg-megérinti a magasra nőtt fűszálakat. Hívogatja a szín. Az anyag játéka a törékeny kis testen. Kell neki. De még nem láthatja meg! Már így is érzi, nincs egyedül. Egyre csak hátratekint. Éreznie kell az ízét. Az egyre szaporább szívverés közelebb csalja őt. Már tudja. Megfordul, és végre a szemébe néz. Rémült. A farkas elmosolyodik, és megnyalja a száját.
Megjöttek értem.
Kosarammal a karomon hagytam, hogy vigyenek. Még van esélyem. Kezeim maguktól járták táncukat, a csalán érintésére mára érzéketlen lettem. Hogy ne lettem volna, mikor szívemet sokkal égetőbb fájdalom szorította!
A kastély udvarára érve láttam, hogy még sötét van. Hát nem várják meg a napfelkeltét? Mi lesz így elátkozott fivéreimmel?!
A máglyával szemben ült a herceg, karján kicsi gyermekünkkel. Elfordította fejét, mikor meglátott. Összetörtem. Tényleg elhiszi, hogy boszorkány vagyok?
Fáklyák villantak, füst szállt, lábamon éreztem a tűz forróságát, de csak kötöttem némán az utolsó inget. Még a karja hiányzik. Csak egy kicsit még!
És akkor meghallottam a szárnycsapások hangját.
Jóindulatúan mosolyog rám az anyóka, nekem mégis jéghideg borzongás kúszik fel a gerincemen a közelségétől. Hogy az egyre nyugtalanító érzésről eltereljem a gondolataimat, inkább a különös szerkezetre irányítom a figyelmemet, amin serényen dolgozik. Ütemes nyikorgásának hangja lassan bekúszik a bőröm alá.
Hezitálva nyújtom ki a kezemet, mire a nénike abbahagyja a munkát. Figyelmesen követi minden mozdulatomat. Először a középen álló kereket veszem szemügyre, óvatosan megpörgetem az ujjaimmal. Majd a puha fonalon simítok végig.
A gyertyafényben megcsillanó orsó újra és újra magához vonzza a tekintetemet. Leküzdhetetlen késztetést érzek rá, hogy megérintsem, pedig mélyen legbelül tudom, hogy nem szabadna.
Mégis megteszem.
Kedves Szerkesztő! Mennyire lehet változtatni az eredeti jeleneten? Ha benne vannak azok a bizonyos elemek, de néhány részlet más, mint ahogy a mesében volt, az kieséssel jár? (például egy karakter egészen máshogy viselkedik) Vagy ha a történet menetét nem befolyásolja, és felismerhető, belefér? Előre is köszönöm a választ!
Csikordult a kavics. Rezzent a szemközti bozót.
Hátrahőkölt. Riadtan körbetekintett. Megkönnyebbült sóhaja táncra perdítette a legközelebbi ág leveleit. Mégsem tudta levedleni a tagjain sűrűsödő karcos idegenkedést, a háta közepén összpontosuló anyagtalan nyomást. Bevárta testvérét, hogy közelségéből bátorságot merítsen. Megszorongatta a kislány kezecskéjét.
Folytatták útjukat. Ritmikus hajlongásuk a gémeskút emelőjére emlékeztetett, s ahogy teltek az órák, derekuk is farúdként elgémberedett. A szürkület homálya alattomosan szivárgott át a lombkoronákon. A fogyatkozó kavicssort egyre vészjóslóbb hangok szegélyezték. Éledeztek a fenevadak.
Csak még egy, csak még egy, mindjárt otthon vagyunk!
Az utolsó kő kicsúszott ujjai közül, reményvesztett koppanással landolt.
Lesújtottan meredtek előre.
Hol vagyunk?
A királyné majd’ belefulladt a gyönyörbe, olyan boldogan mosolygott az árnyak közt. Senki sem látta torz mosolyát, de nem bánta, hogy élete legfontosabb pillanatát magányosan ünnepli. Nem kellett soká várnia, míg helybenhagyott ellensége is megérkezett. A parányi talpak tétován léptek a terembe, gazdájuk jó ideje nem járt otthon. Sutyorgás gerjedt az oszlopok tövében, majd kúszott fel a falakon. Senki nem értette, mi történt. Nem ezt a förtelmes teremtést várták.
– Takarodj a színem elől, szörnyeteg! -a király oda se bírt nézni, mert rájött a hányinger.
A kislány összerogyott a megaláztatástól és zokogni kezdett. „Végre” gondolta a királyné. A boszorkánykenőcs hatott.
Erős, határozott dörömbölés a bejárati ajtón.
A nő elsápad. Nem vár vendégeket, a ház a szokásosnál is rendezetlenebb amiatt az ostoba cseléd miatt.
Óvatosan kikémlel az ablakon. Egyenruhások, négyen. Vezetőjük valami papírt szorongat.
Úgy tűnik, mégis felfedezték, hogy jó pár érték tűnt el a bál alatt, melyek drága haragoslila tafota estélyijének titkos zsebeiben távoztak. Kapóra jött az az éjféli zsivaj és kavarodás.
A nő kapkodva húzza el az asztalt, hogy a padló alatti titkos rekesz teljesen észrevétlen maradhasson. Nagy levegőt vesz, és mosolygó modort erőltet magára.
– Jó napot, uraim! Mi tetszik?
Szinte bosszantó, hogy csak valami eltűnt üvegcipő-tulajdonost keresnek.
Megnyalta kicserepesedett ajkát. Izzadsága apró sószemcsék formájában kristályosodott ki a szája szélén.
A korhadék mélyére húzódott, de a hűvös árnyék sem enyhítette a só ízétől feltörő emlékek keltette fájdalmat. Látta maga előtt tajtékzó apját, nővéreinek hidegen csillogó tekintetét, menekülését a palota melletti viskók között a sliccüket gombolgató pékinasok elől.
Zajt hallott. Jót nem jelenthet. Valaki megállt a korhadt fatörzs előtt. A lányka lábszárán keskeny csíkban megindult megriadt hólyagjának tartalma.
Megértette, hogy igazuk volt. Nem szereti az apját.
Fájdalmat akart okozni neki, sót etetni vele, a vizet megtagadni. Megkínozni azt, aki szerint bizonyítania kell a szeretetét. Egy ág roppant. Megtalálták.
Az asszony mélyen az erdőben lakott.
Rákényszerült a kemény munkára, de nem bánta. Mézet pergetett, gyümölcsfákat metszett, csalánból sűrű permetlevet főzött a kártevők ellen, gondozta egyetlen tehenét és sok tyúkját. Olykor lisztet őrölt rozsból és búzából, de egyszerre csak keveset. Nem maga miatt, csak nem akarta, hogy tehénkéjének az erőlködéstől elmenjen az a jó, kövér teje, ami csodálatos süteményei legfontosabb alapanyagául szolgált.
Ha jó mentek a dolgai, zsíros pára lebegett alacsonyan a kunyhója körül. A szelek nem kapták a hátukra, a sűrűje kicsapódott a közeli fák és bokrok leveleire. A bűzt kétszáz literes üstök eregették, amelyekben gyermekek tucatjai főttek szappanná.
Mélyülnek az erdő árnyai. Juliska foga összekoccan, ahogy követi Jancsit az ösvényen. A gyomra korog, térde megbicsaklik. Otthon akar lenni.
Egy kunyhó bontakozik ki a homályból, kéménye cukormáz, párkányain habcsók. Jancsi felsikkant:
– Mézeskalács!
Juliska orrát megcsapja a csokoládétéglák illata – de minél közelebb ér, annál émelyítőbb. Hunyorog, és látja, hogy legyek zümmögnek a méz buborékjain. A marcipándíszek megfolynak, sűrűn csepegnek, mintha a ház könnyei lennének. Csöpp, csöpp. Juliska hátrál.
– Jancsi – motyogja. A bűz penészként kaparja a torkát. – Menjünk innen…
Jancsi rá se hederít: kinyújtja apró öklét, és kopog a tortamáztól csillogó ajtón.
Juliska szíve kihagy egy ütemet, amikor kattan a zár.
A törzsfőnök szép reggelt választott a kivégzésre. A távolban, mint megannyi szentjánosbogár, felderengnek Jamestown pislákoló fényei.
A férfi arca magabiztos, mintha egyenesen szembeköpné a halált. Szőke haja a szél martaléka.
Ahogy elvezetik, énekel.
– Uralkodj, Britannia, a hullámok felett…
Egy rúgás az oldalába elhallgattatja. A férfi ekkor még egyszer utoljára a lány felé pillant. Eszelősen mosolyog.
A lány gerincén borzongás fut végig. Ha most nem… De nem mozdul. Nem ő az első férfi, aki meghal a szerelméért, és a lány jól tudja, nem is az utolsó. Sötét íriszét lehunyva várja a jelt.
A vérpiros hajnal fenyegetően kúszik fel a parti sziklára.
Egy testvérpár sötét éjen eltévedt a házuk melletti vad erdőben. A levegő minden lépéssel egyre hidegebb lett, ahogy keresték a kivezető utat. A közelükben ágak reccsentek, mint a csontok. Egy fa tövébe húzódtak s hatalmába kerítette őket a félelem és megfosztotta minden erejüktől. Hallották, hogy valami közeleg, s egész testükben megbénultak. A fák közül egy rongyokba bújt öregasszony lépett eléjük. Csontos kezével megragadta a vállukat és magával rángatta őket a rengeteg belseje felé. A gyerekek ajka tiltakozásra nyílt, de hang nem jött ki rajta. Egy mézeskalácsból és cukorkából épült házhoz taszigálta a testvéreket, majd így szólt:
— Gyertek kedveskéim, megetetlek benneteket!
Egyre mélyebbre merült a tengerben. A Nap sugarai méterenként haltak el mellőle, ahogy az ismeretlenbe merészkedett. Teste és uszonya megborzongott, amikor egy hideg hullám végigcsapott rajta összeszorítva mellkasát is. Érezte, hogy a közelében van. A teljes sötétségben csak az ösztönei súghatták meg neki, hogy a ragadozó hatalmas polipcsápjaival körülveszi Őt és maga felé terelni. Innen már nincs vissza út. Nincs menekvés. A rettegés iszamós angolnaként úszott végig rajta. A bénító hidegben lassan fény derengett fel előtte, és ahogy a felkavarodó homok leülepedett látta a lény vérvörös ajkait számító mosolyra húzódni, miközben felé nyújtja a pergament.
Minden evezőcsobbanás egyre feszültebbé tesz. Úgy érzem, nincs az a tengeri áramlat, amely most gyorsabb lenne az időnk múlásánál. A jól ismert tenger, az otthonom, lesz a vesztem, ha nem járok sikerrel.
– Milyen gyönyörű a Hold! – ámul a herceg, de az én figyelmemet még a mélység tartja fogva. Figyelmeztetnem kéne őt, hogy én vagyok az, akit annyira kutat. Hogy örökre elveszít, ha a következő napnyugta előtt nem csókol meg. Belenézek a szemébe, és mialatt kétségbeesetten arra várok, hogy kiolvassa belőle, amit mondani akarok neki, az átok adta némaság és az idő fagyos ujjai egyre szorosabban kulcsolódnak a torkomra.
– Biztos vagyok benne, hogy lecsap rám a szerelem, akár a villám – egy villám cikázott végig az égen. Egy hurrikán közeledett, ami hatalmas hullámokat keltve elsodorta a hajót. A legénység épségben kimenekült, viszont a herceg elmerült a vízben.
Ariel ezt látva, azonnal a segítségére sietett. Megragadta az ifjút és addig úszott vele, amíg ki nem juttatta egy szigetre.
Erik magához térve először egy lányt pillantott meg, aki édes hangon énekelt neki. Eluralkodott rajta az éhség, ami már két hete kínozta és látva, hogy a lány félig ember-félig hal, egy erőteljes mozdulattal fejbe vágta, majd máglyát rakott, amin megsütötte megmentőjét.
A fiam élet és halál között lebegett. Tennem kell valamit. Tudtam, ha nem mozdulok, esélye sincs – a hatalmas testek megállíthatatlanul száguldottak, és ő hiába küzdött, tudtam, percek múlva agyontapossák. Ahogy belevetettem magam a tömegbe, tapostak, rúgtak – de nem törődtem vele. Elkaptam a kis testet, teljes erőmmel kapaszkodtam bele, és vittem, futottam, amíg csak nem éreztem, hogy biztonságban van. Megmenekült!
…én viszont csúsztam vissza, bele a halálba. Hiába kapaszkodtam, tudtam, hogy vége. Aztán megjelent egy alak. A bátyám.
– Testvér, segíts!
Rám villant a tekintete – nem láttam mást, csak vak gyűlöletet.
– Éljen a király!- morogta, és visszalökött a mélybe.
A Hold szürkés fénye megvilágított egy régi kutat a távolban. Emlékszem rá, a szüleim mindig figyelmeztettek, hogy maradjak távol tőle. Bárcsak tudtam volna, hogy miért. Lassan, a sűrű, szúrós ágak között átmászva odasétáltam hozzá. Külseje nyálkás volt, bizonyára régen nem használták. Ahogy lehajoltam egy hang ütötte meg a fülem. Testemen hideg borzongás futott végig.
– Segítsek neked? – kérdezte a titokzatos hang, a kút fenekéről.
– Kérlek! – suttogtam. – A golyóm, belesett.
– Ezt keresed? – kérdezte a hang, majd megjelent előttem a fekete golyó.
Lassan kinyújtottam a kezem, de ahogy korábban annyi embernek, azon az éjjel nekem is örökre nyomom veszett.
Tulio és Miguel szeme felcsillant a sok arany láttán, el is felejtették addigi viszályaikat. Fejest ugrottak a sok kincsbe. Tulio egyszer sack érzi, hogy valami a bokályára tekeredett és húzza lefelé. A sok aranytól egyre kevesebb levegőt kap, segítségért kiabálna, de nem tud. És Miguel? Ahogy kimászik az aranyból egy lándzsa szorul a torkának. Patthelyzet, mindkettőnek
Hallod-e te Simabőrű? Hallod, hogy csahol a kutyád?! Ugass Vahúr! Mond el neki, hogy itt járok. Mond el, hogy én is elveszem tőle azt, ami az övé. Mert, mikor ő ezt tette, én nagyon egyedül voltam, kicsi voltam. Te Simabőrű, teee! Megölted anyám, apám, és testvéreim. S azt hitted, ezek után, majd nyugodtan alhatsz?! Rettegj! Mert én minden este itt járok. Tudod jól te is! Hisz reggelre mind kevesebb tyúkod van. Ravasz vagyok, s barátom a sötétség. Csaholj csak, te istenadta rokon, gyalázatos szolgája a Simabőrűnek. Jelezz neki, jelezd, hogy itt vagyok még azelőtt, hogy bejutok s elharapom a torkát.
Egy viskót látok, lepusztult és lakatlannak tűnik. „Hahó, van itt valaki?” – kiáltom. Csak a szellő lengeti meg a szakadt ruhadarabot az ablakban. Nyitom az ajtót. Meglep, nem nyikorog. Pántjait nézve, olajosak. Megborzongok. Tálán mégis lakja valaki. Fuss! Üvölti bennem a rémült gyermek. De nem tudok. Valami vonz, belépek. Az asztalon hét tányér. Még bennük az ételmaradék. Csontok… Vöröses foltokat látok a padlón. Fölnézek, s kezem a szám elé kapom. A gerendákról láncok és kampók lógnak. Fogaim összekoccannak, amikor megcsapja tarkóm a hideg fuvallat. Hat csuklyás körvonala rajzolódik ki a bekúszó fényben. De hol a hetedik? A sarokból láncok zörrenése hallatszik…
A türk vezér feje vöröslött mérgében, amikor megtudta, hogy Kukori megszellőztette az ügyét. Ráküldte az egyik alantas pribékjét, és remélte, hogy a Nagyszájúnak a gyilkos kaptár lesz a veszte.
De a baromfi rafinált trükkel a fekete-sárga csíkos hadsereget magába szívta, és újfent szabadon terjesztette a fejedelem rossz hírét.
Az Oszmán őrjöngött a dühtől, majd maga elé hozatta az Égbekiáltót. Mivel az továbbra is követelte a pénzét, így parancsára begyömöszölték a gatyájába. A hátsója alatt Kukurikú kieresztette a hártyásszárnyú katonákat; és jól összeszabdalták a vezér fenekét. A kínzást megelégedve a császár visszaadta a félkrajcárt, de a kis kakas kamatot is vitt.
Farkas eszeveszett sebességgel zuhant a tátongó mélységbe. Súlyosan csobbant, amikor végre leért a kút mélyére. A hideg, dohos víz azonnal befurakodott az orrába és a szájába. Prüszkölt és köhögött, ahogy próbálta fenntartani elnehezült testét a felszínen. Hosszú körmeivel azonban hiába keresett kapaszkodót a mohás és rideg falakon, reménytelenül visszacsúszott. Hasfala eközben lángolt a fájdalomtól a hosszanti vágás mentén, amit a vadász ejtett rajta. Érezte a gyomrába helyezett köveket, ahogy keményen egymásnak koccannak, és szinte felnyársalják belülről. Ahogy menthetetlenül süllyedt az az egy dolog vígasztalta, hogy a fülébe tóduló víztől egyre kevésbé hallja Piroska és a vadász kárörvendő kacaját.
Dübörgés rázta meg a bozóttal benőtt tornyot. A lány ijedten próbálta minél jobban összehúzni magát, hosszú arany haját pedig elrejteni, nehogy az szúrjon szemet a betolakodónak. Tudta, hogy nem a mostohája jött haza, hanem valaki sokkal rosszabb próbál bejutni az otthonába. Aki ellen nem tud védekezni. Majd a hangos robaj egyszerűen abbamaradt. Csak a fák ágainak kísérteties csapódását lehetett hallani. A csend iszonyúan hangos volt. A sötétség fojtogató hurokként tekeredett a nyaka köré. A zsalugáter nekicsapódott a kőfalnak, a férfi pedig a lány hátába nyomta az ezüst kését. A kőfalról úgy folyt a vér, akár a lány szeméből a könny.
Kismalac vonyításra riadt fel.
Szemei kipattantak, sokáig figyelt. Majdnem meggyőzte magát, hogy csak rosszat álmodott, amikor óvatos léptek neszei ütötték meg a fülét. Valaki járt az udvaron.
Zsíros combja reszketett, míg a hálószobából a bejáratig botorkált. Lehajolt, sípoló lélegzetét visszatartva kilesett a kulcslyukon. Egy pillanatig csak a holdvilágos kertjét látta.
Megrezzent egy bokor. Sűrű, kócos bunda rajzolódott ki a levelekből, a földből meredező törzs karmos mancsokká szélesedett. Kismalac hátraugrott a kilincstől, mintha perzselne.
Mély, reszelős morgástól rengett a ház. Az ajtó megreccsent, amikor a súlyos test nekifeszült.
Kismalac felvisított. A bátyjának volt igaza: ostoba, aki szalmából épít házat az erőben.
Csak állok és nézem, ahogy anyám kést nyújt a nővéremnek, majd távozik.
Balsejtelem mar belém, egy pillanat alatt elhagy a bátorságom.
Az-az átkozott cipellő tehet mindenről, túl apró és szűk, hasznavehetetlen vacak.
– Nem teheted ezt! – suttogom, de egy lépést sem teszek.
A szalon félhomályában arca démonivá torzul, eszelős tekintete elszántságot mutat.
– Elég – remegek. Nem hallgat rám, megteszi.
Eleinte óvatos, felszisszen, ahogy aprót nyisszant.
Bőre szétválik, a húsa roncsolódik, vére csepeg.
Epe sava marja a torkom és a nővérem sarka a padlóra hull.
Győzött. Sántikálva indul a hercegért, a vagyonért.
A késre pillantok. Ha kisebb lenne a lábujjam…
Komolyan megsérült, de nem érdekelte. A hó némileg enyhítette a fájdalmait. Hajtotta az adrenalin, a vér lüktetett a fülében. A megbízói eredményt vártak tőle, és most már a bosszú is motiválta.
Ő végez vele egyedül, sziszegte oda társainak. Büszke volt rá, hogy egyetlen szavára csatlakoztak hozzá. Nagyon lassan fogja csinálni, kiélvez minden pillanatot, mondta. Ha kell földig rombolják a házat is a cél érdekében! És ha az ostoba jószág nem lenne odabent, mikorra visszaérnek, a nyomok a ház körül majd elárulják, hova rejtőzött. Kurta csülkein amúgy sem juthat messzire. Most megbánja majd, hogy azt hitte, van bármi esélye.
Baljós előérzetem támadt. Jaj, ne cápa! Iszonyatosan megrémültem, sőt rettegtem. A szemem előtt csak az lebegett, hogy az életem árán is meg kell védenem Arielt. A nagy vadállat csak úgy tüsténkedett körülöttünk. Olyan tempósan csukta nyitotta a hatalmas száját. A gyomrom összerándult az idegességtől és a félelemtől. Minél gyorsabban szerettem volna el húzni onnan a csíkot, annál kínosabbá vált a helyzet. Úrrá lett rajtam a pánik. Hátborzongató érzés, amikor tudod, hogy üldöznek és az a teremtés ötször akkora, mint te, valamint sokkal gyorsabb is. Elveszettnek éreztem magam, úgy gondoltam kilátástalan ez a felmerülő helyzet. Szörnyen, pokolian, eszeveszetten rémes a hangulatom.
A víz felkavarodik körülöttem. Különös bizsergés kaparja a torkomat. Ahogy belenézek a polipnő szemébe, tudom: hibáztam.
A pánik alattomosan árad szét bennem.
A barlang falai összenyomnak. Túl szűk a hely.
A torkom bizsergése éles szúrássá változik. Mintha egy tengeri sünt nyeltem volna le.
Odakapom a kezem. A szememet könnyek égetik.
Szólni akarok, hang azonban nem jön ki a számon.
Cseng a fülem. A vérem őrült sebességgel lüktet az ereimben. A sötétség terjeszkedik a szemem előtt.
Mit tettem?
A tűzpiros virágok óvón körülfonták úrnőjüket: belekaptak hosszú, ugyanolyan árnyalatban pompázó hajába, végigkúsztak hófehér bőrén és halfarkán. De a lány csak lerázta őket, és kiúszott az ismeretlen vizek felé, ahol többé nem védelmezhették. Egyre mélyebbre merészkedett, égkék szemének sós könnyei belevegyültek az egyre sötétebbé váló tengervízbe. Mohó tekintetű tengeri lények lesték a rothadó növények közül, és életében először fázni kezdett. Majdnem meghátrált, de aztán a hercegre és a hullámokra gondolt. Hirtelen ismerős rántást érzett a hajában, szirmok helyett azonban nyálkás csápok fonták körül. A tenger boszorkányának ősi szemeibe tekintve lélekben visszasírta tűzpiros virágait, de már túl késő volt.
– Neked adom.
Csak az erdő volt és én. Vaksötétben kémleltem az előttem egymásba fonódó árnyakat, nem lehettem benne biztos, hogy a képzeletem játszik velem. A lámpásom félúton kialudt, azóta a lépteim számlálásával igyekeztem tompítani az ereimben végigszáguldó adrenalin hatását. A karom a csípőmre feszülve várta a parancsot, az agyam viszont már jóval azelőtt eltökélte, hogy ma éjjel egy újabb lelket küld a pokolba. A kétségbeeséstől darabossá fagyott levegőben már ott sejlett az elmúlás émelyítő szaga, a fülemben visszhangzó farkasok üvöltése pedig néhol egybefonódott egy mantraszerű kurjantással. A manó önfeledt táncot lejtett a tűz körül, miközben megváltásunk titkát ismételgette.
– Én vagyok Lumpenstikli.
A lány fekete haját félre simítva az ablakból figyelte a közeledő árnyakat. Megborzongott. Az életét ért korábbi fenyegetések nem múltak el nyomtalanul. Az árnyak egyre közelebb jöttek, kirajzolódtak kezükben az éles fegyverek. Leguggolt az ablak mellé, alabástrom arcbőréből kifutott a vér, lélegzetét visszatartotta. Érezte, ahogy egy apró kéz a szájára tapad, nyakát cirógatta meleg lehelete.
– Maradj csöndben, különben meghalsz.
Szíve dübörgött a mellkasában, az irányból, amerre a száját befogó támadó mutatott egy újabb, magasabb árny bontakozott ki. Kezében kosarat tartott, a félhomályban felismerhetetlen volt a fegyver, amit előhúzott belőle.
A lány sejtése beigazolódott, amikor az árny kilépett a fényre.
A tűzpiros virágok óvón körülfonták úrnőjüket: belekaptak hosszú, ugyanolyan árnyalatban pompázó hajába, végigkúsztak hófehér bőrén és halfarkán. De a lány csak lerázta őket, és kiúszott az ismeretlen vizek felé, ahol többé nem védelmezhették. Egyre mélyebbre merészkedett, égkék szemének sós könnyei belevegyültek az egyre sötétebbé váló tengervízbe. Mohó tekintetű tengeri lények lesték a rothadó növények közül, és életében először fázni kezdett. Majdnem meghátrált, de aztán a hercegre és a hullámokra gondolt. Hirtelen ismerős rántást érzett a hajában, szirmok helyett azonban nyálkás csápok fonták körül. A tenger boszorkányának ősi szemeibe tekintve lélekben visszasírta tűzpiros virágait, de már túl késő volt.
– Neked adom.
Lomhán csordogál az idő, Aurora delíriumos álmok ölelésében szendereg.
Valami moccan.
Ajtó nyikordul. Bőrcsizma csosszan a porlepte kövön.
Nyirkos, langymeleg bőr tapintja a tenyerét.
Miféle rémálom ez?
Nyálkás húsdarab hatol a szájába, a nyelvére csusszan, a szájpadlására kúszik.
Aurora szeme kipattan. Epe gyűlik a torkában.
Öklendezni kezd, szabadulni próbál, de acélmarok szorongatja.
– Gyönyörű vagy. – Ormótlan test tornyosul fölé, izzadságtól lucskos, szőke hajcsimbókok csüngnek Aurora arcába. Fonnyadó virágok émelyítő szaga csap az orrába.
Behemót, kék szemű férfi térdel fölötte. Egy idegen!
Mohóság villan a vizenyős szempárban.
– Legyél a feleségem! – A hangja reszelős, mint a rozsdás fémen csikorduló körmök. – Örökké egymáséi leszünk.
Teljes erejéből úszott, igyekezett megkerülni az újra meg újra elétornyosuló akadályokat. De azok minduntalan lecsaptak elé, képtelen volt kiszámítani az érkezésüket. Hatalmas fekete oszlopok hatoltak a látóterébe, elzárva a menekülés lehetőségét, erős áramlatukkal megszédítve őt. Kétségbeesve próbált az utolsó pillanatban irányt változtatni és kisurranni a szűk réseken.
Hirtelen beleütközött valamibe. Mintha elhomályosult volna előtte a világ, már nem látta tisztán a korallok körvonalait. Homályos burokban volt, és bármerre próbált menekülni, mindig beleütközött a furcsa, áttetsző, képlékeny anyagba. Csapdába esett. Erős áramlat sodorta magával, teste a falhoz csapódott. Mintha apja aggódó hangját hallotta volna a távolból – Nemooo! Majd elvesztette az eszméletét.
A fagyos levegő a lelkemig hatolt. Nem törődtem vele, sem az adott szavammal, csak futottam tovább, messze ettől az átokverte kastélytól. El a Szörnyetegtől! A fülem még mindig csengett a dühödt, állatias ordításától, ezért is nem vettem észre hamarabb a farkasokat. Végül is mit számít, hogy ők, vagy a Szörny tép szét, apámat úgysem láthatom többé. De nem adom meg magam harc nélkül! Felkaptam egy letört ágat, és az Erdő Istenéhez imádkozva vártam, hogy a falka éles karmai és fogai a húsomba vájjanak. A Szörny mögöttem volt, bűzös nyála a vállamra folyt, hamar végem lesz.
Ujjam még lüktetett, ahol a rokka tűje megszúrt. Éreztem, ahogyan a masszív sötétség áramlott szét bennem, és egyenesen a szívemig kúszott fel. Sikítani akartam, üvölteni, magyarázatot követelni, de a szám egyetlen vonallá vált, mintha fűző tartotta volna össze. A testem elernyedt, és nem akart szót fogadni nekem, mintha minden izmom és inam egyszerre esküdt volna össze ellenem. Próbáltam kinyitni a szeme, de szemhéjam úgy tapadtak össze, mintha forró méz csorgott volna rá. A szobámban a délutáni szellő virágillatot hordott, mégis ajtó nélküli kalitkát rajzolt körém az árnyék, melyet csukott szemmel is jól láttam. Köröttem hideg némaság uralkodott, meghalt a királyság.
Éjfélt ütött az óra. Szaladni akart lefele a lépcsőn, de már csak bicegni tudott. Gyönyörű, aranyszínű ruhája vérben ázott és rongyosan lógott testéről. A férfi közvetlenül a nyomában volt, igazi csodának számított, hogy még nem érte utol. Talán csak játszott vele. A lány, aki az életéért küzdött, az egyik lépcsőfokon lerúgta magáról cipőjét, csak lelassította. Véres lábnyoma úgy díszítette a fehér csempét, akár egy absztrakt festményt a festő. Üldözője hangosan felnevetett és elővett egy kést az övéből. Tisztában volt vele, hogy áldozata már nem bírja sokáig, magabiztos volt. Elvégre már megszúrta egyszer, és alig várta, hogy sor kerüljön a másodikra.
Izzadt markából a kés kezdett kicsúszni. Önkéntelenül rászorított.
Azelőtt sohasem ölt embert. Kazím, szerény kis tolvaj, nem rablógyilkos. Rongyos öltözéke csurom vér volt, a lábánál két hulla, felmetszett torokkal. Egyikük még bugyborékolt, görcsösen a sikátor homokját markolászta.
A dolgok nem terv szerint alakultak, és Kazím késésben volt. Kint, a sivatag dűnéin már várja őt a Nagyúr, aki nem tűri, ha megváratják.
Egy pillanatra látta magát a kék színű homokban, tátongó garattal. Félredobta a kést, majd remegő térdekkel a férfi fölé guggolt. Hamar megtalálta nála, amit keresett, aztán nekilódult.
“Ezer bocsánat érte, ó, Türelmes Nagyúr” – gyakorolgatta, miközben Agraba határa felé ügetett.
„Áh, te kis rohadék, ez az”, gondolta élvezettel a lány. Megrázta kezét, és a leégett gyufaszál füstölve hullott az utcakövekre. „Még, még!” Kapkodva újabb gyufát húzott elő, megsercintette a doboz oldalán, és a fellobbanó láng mohó szemében tükröződött. Milyen szép, és milyen édes érzést ajándékoz az ujjainak, a tűz a minden! A pislákoló lángnál jól látszottak feketére égett ujjvégei. A tűz egyre nagyobbra nőve emésztette maga alatt a gyufaszálat, és a lány szívdobogva várta, hogy teljesen leérjen. Most, most! A láng ismét beleharapott a körmeibe, perzselődő ujjvégeiből égett szaru szaga áradt. A lány tekintete elködösült, „jaj de jó, égess, égess!”
Világéletében irtózott a padlástól, most lúdbőrzik a gondolatra, hogy felmásszon.
De éhesek. Nincs mit tenni.
A falétra gyermeksíráshoz hasonlón nyikorog, egy fok kibillen alóla, meglazult a rozsdás csavar. Fellöki a padlásfeljáró súlyos deszkalapját, hamuszínű porréteg hullik, fátyolként fedi be az arcát, a bőrére tapad. Elfojtja a torkában a köhögést.
Nyújtja a nyakát, kidugja a fejét a nyíláson. Felkészült a legrosszabbra: hogy két nővére hulláját lássa a gerendákon, patkányok csócsálnak a még meleg húsukból, döglegyek keringenek felettük.
De a padlás üres. Ujjnyi porréteg ül a pallón, a vaskampókról nem lóg egy darab hús sem. Egyedül a kis gömböc himbálózik a kötélen.
A míves aranykulcsot szorongatja, és csak bámul a fekete fémajtóra. Nem volna szabad itt lennie. A herceg a lelkére kötötte, hogy maradjon távol ettől a teremtől, mégis minden porcikáját bizsergeti a kíváncsiság. Vagy talán a félelem? Egy ér vészjósló lüktetésbe kezd a halántékánál, a szíve a torkában dobog, ám ő nem törődik a jelekkel: remegő kezével a zárba helyezi, majd elfordítja a kulcsot. Hideg borzongás fut végig a testén, ahogy meghallja a kattanást. Lélegzetvisszafojtva nyit be, mintha a hangok elárulhatnák. Bárcsak sose tette volna! A szája elé kapja a kezét, de már késő. Éktelen sikolyát semmi nem képes tompítani.
Nagy lendülettel vetődöm a házba. Azonnal becsapom az ajtót magam után. Reszkető csülökkel fordítom el a kulcsot.
– Talán sikerült megtévesztenem – bizakodom. Szívem olyan vadul kalapál, hogy attól félek, az erdőig elhallatszik.
Odakint csend honol. Dermesztő csend.
– Elhallgattak a madarak! – hasít belém a felismerés.
Közeledő léptek nesze kúszik a rét fölött. Lélegzetvisszafojtva lapulok a falhoz. A szalmaszálak sercegnek, ahogy a fenevad érdes nyelvével végignyalja a kalyiba falát.
– Nem menekülhetsz! – visszhangzik fülemben a rekedtes morgás.
Párás lehelete beszivárog a szalmaszálak között, és rothadó hús szagával tölti be a kunyhót.
Ugató röhögés rázza meg a falakat.
Valami láthatatlan erő hátratántorít.
Szalmaszáldarabkák csapódnak arcomba.
A szaga avas a teste jéghideg, amikor végig simítom rajta az ujjaimat. A nagyvezér éppen ezért az ócskavasért küldött le ennek a sivatagi barlangnak a mélyére? Nem értem. Mért éppen ezért? Ugyan mi haszna lehetne ebből a penészes olajlámpásból? A kijárat egyetlen rése is beomlott megfosztva a nap utolsó sugarától. Átláthatatlan a koromfekete sötétség ráadásul több felől is mocorgást hallok. Jeges félelem szorítja össze a gyomromat. Patkányok. Igen, ezek éhes patkányok! Menekülnöm kéne, de hova? Elüldöznem őket, de mivel? Tűz kéne! Ha ezt az ócska olajlámpást meggyújthatnám, legalább lenne némi esélyem, de így? Esetleg ha gyorsan dörzsölöm, kipattan néhány szikra!
Csak a rózsát látja, egyet a sok közül. Még bimbózik, mégis vörösebb és frissebb társainál. A férfi közeledik hozzá, csupán pár lépést tesz meg, máris körülöleli a finom, édeskés illat. A szeretett lányára, Belle-re, gondol mikor eltöri a virág lágy szárát, egyben mozdulatával véget vetve a csodának.
Távozna, azonban a monstrum állat láttán visszakozik. Egy, majd két lépés hátrál. A rózsát menti, mikor a friss hóba merül; tenyerét a tüskékbe vájva. Csupán a szívverését számolja, hogy észrevegye, mikor éri el a vég. Egy, kettő, három – de a szörny nem bántja.
Újabb beteg rejtvényt kapott. Akkor már napok óta nem aludt. Előbb a kő, amit meg kellett volna nyúzni, aztán az öreg kenderkötél (a gondolatára is viszketni kezdtek az ujjai és köhögő roham tört rá). Saját találékonyságát fordították ellene, mind kifordultabb, mind értelmetlenebb utasításokkal. A tét pedig: minden. Nincs választása. A nap sebzett vadként ereszkedett alá, vörös pamacsokkal vérezve össze az eget. Mindjárt eljön a napnyugta, ameddig az újabb rejtvényt meg kell oldania.
– Ajándék! – agya fájón, rángva zakatolt. „Vigyen ajándékot, meg ne is.” Reszkető kézzel válogatott a kamra kacatjai közt. Amikor az erdőben kürt harsant, összerezzent: azt hitte, lejárt az idő.
Ördögkirály! Elkaplak egyszer, úgy törlöm beléd a lábamat, ahogyan te belém. Nem volt, aki hallgassa dühöngésemet, csak egy balta a kezemben. Két mérföldről hajítottam az ajtóba. Az új asszony, ahogy meghallotta a döndülését, biztosan összerezzent. Pont így szeretem a szexet, ha a test félelemtől hűvös.
Beléptem. Okádni tudtam volna az emberbűztől. Tudtam, hogy félredug. Ezért még ma meghal. De előbb játszunk egy kicsit.
– Csak az én szagomat érezheted – és húzódott a sarok felé. Tekintetéből hiányzott a félelem, mintha izgatott lenne inkább. Megmutatom neki!
Üvöltve rohantam felé, a pad alól gyanúsan áradt az idegen szag. Kardvillanás… Fekete vérem fröccsen elguruló fejemre.
Kesztyűn keresztül is érezte az őzgida szívének melegét. Féltérdre ereszkedett, úgy nyújtotta át a királynőnek. Őfelsége elmosolyodott. Felé nyújtotta a kezét. A vadász már-már elhitte hogy sikerülhet a csel, hirtelen azonban egy idegen hang hallatszódott:
– Még mindig nem te vagy a legszebb.
A férfi rémülten kapta fel a fejét. Csak ők ketten voltak jelen.
A királynő arca eltorzult a dühtől, kezével furcsa mozdulatot tett. Szavai vércsesikoltásként süvítettek át a termen:
– Hazug!
Szólni akart, védekezni, de nem jött ki hang a torkán. Mintha láthatatlan kezek folytogatnák. Fulladozni kezdett, elkékült és elterült a márványpadlón. Szíve mozdulatlan lett, akárcsak az őzgidáé.
A madarak éles csipogással reppentek fel a közeli ágakról. A néni arca összegyűrődött, ahogy száját bizarr vigyorra vonta, egyetlen sárga szemfoga akár egy penge tört elő a vérbő markolatból. Homlokán a göcsörtös felszínű bibircsókból fekete szőrszálak sarjadtak, szikrázott rajtuk a fény. Bütykös ujjai körbefonták a tűzpiros almát, rásimultak, mint halottra a lepel. Hosszúra nyúlt körmével megkocogtatta.
– Csak kóstold meg Kicsikém, kívánatos, akár egy herceg csókja! – duruzsolta selymesen. – Csak egyél egy falatot belőle! Csak egy harapást! – kínálta markából a hamis ékkőként fénylő ígéretet.
Az ébenhajú nő fehér kezével kinyúlt a lédús gyümölcsért, cseresznye ajkát megnyalta epekedő nyelvével…
Nem gondolta, hogy sétája így végződhet. Ő csak egy kis mézre vágyott. Napsütésben indult el, aztán mintha minden beszürkült volna. A fák között gonosz szólamok susogtak. Örült, amikor megérkezett barátja, Malacka otthonához, de megkönnyebbülését hamar csalódás váltotta fel, hiszen nem talált otthon senkit. Az ajtó nyitva volt, pedig a ház gazdája mindig figyelt a biztonságra. Amikor belépett, csak az ajtó nyikorgása és a saját szíve dobogása volt érzékelhető. Aztán megbotlott és átesett valamin. Az ájulás határán volt már, amikor ráborult egy polc. Látta, hogy közeledik valaki, hegyes fülekkel, orrlyukain mintha füstöt eregetne. Mielőtt meglátta volna a jövevény rózsaszín bőrét, elájult.
Az öreg riadtan kapálózott a vízben, s a rémülten tovaúszó fókák ruganyos teste nekicsapódott itt-ott. Tudta, hogy vagy kijut, vagy az lesz a legkisebb baja, hogy a sós tengervíz kimarja a bőrét. Nehézkesen körbepillantott vízcseppektől homályos szemüvegén át, de még csak madarak sem röpködtek semerre, nemhogy valahol szárazföld látszott volna. Az utolsó fóka is elinalt mellette, és az öreg körül mintha felforrt volna a víz. A hatalmas árnyék alulról jött, és azonnal sötétbe borította. Érezte, hogy végigsiklik valahol, levegő után kapkodott, s aztán megérezte, hogy már nem a só az, ami marja a bőrét. Sav volt az. Tömény gyomorsav.
Mindenki azt mondta, hogy őrült vagyok, amiért nekivágtam. Igazuk volt.
Felsóhajtok és nekidőlök a folyosó nyirkos falának. Hideg veríték gyöngyözik a homlokomon. A kezem most is sajog, véresre marták az elvadult rózsabokrok. Már órák óta bolyongok ebben az elátkozott kastélyban, mégsem találtam mást, csak undorító, mindent behálózó hatalmas fekete pókokat. Össze kell szednem magam. Olyan nagy ár a fele királyságért néhány óra szenvedés? Összeszorítom a fogam és továbbmegyek. Lépteim visszhangot vernek a kihalt folyosókon. Még néhány óra bolyongás után ráakadok arra a bizonyos toronyszobára. Fellélegzek és benyomom az ajtót. A törött ablakon beszűrődő félhomályban megpillantom a királylány baldachinos ágyon nyugvó hófehér csontvázát.