Itt van az ősz, hétfőn elindult az iskola, következzen tehát évkezdő 100 szavas játékunk 🙂 Gyere, játssz te is velünk, hangolódj a tanévre.
Szeretsz írni? Szeretnél visszajelzést kapni egy regényed vagy novellád elejéről? Akkor itt a helyed!
Írj és nyerj szerkesztést te is 🙂
Feladat: Írj egy pontosan 100 szavas, kerek történetet, amiben szerepel ez a három szó: „az évnyitón kezdődött”. A történeted zsánere legyen sci-fi vagy fantasy.
Határidő:
szeptember 4. (szerda) éjfél
Eredményhirdetés:
szeptember 9. (hétfő) reggel
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból
Az évnyitón kezdődött minden, amikor a diákok felsorakoztak az iskolaépület szilíciumtermében, hogy a kortikális implantjaikon és optikai kábeleken keresztül a fejükbe töltsék a tanévkezdés programját. Először csak annyi tűnt fel, hogy a fiunk utána a szokásosnál is fáradtabb, nyűgösebb volt. Este arról beszélt, hogy az iskolarendszer megtöri az akaratot és szolgákat képez, mi csitítgattuk, hogy ne hordjon össze ostobaságokat. Másnapra elszabadult a pokol, a diákok az iskola műhelyében fegyvereket nyomtattak és az Új Hajnal terrormozgalom nevét kiáltozva a felügyelőkre támadtak. Szerencsére mi meg tudtuk nyugtatni Mátét, de ezek után elhatároztuk, hogy elmenekülünk egy olyan helyre, ahol még emberséges a tanítás.
Sosem szerettem az iskolai egyenruhát. Most sem voltam hajlandó felvenni. Lila miniszoknyámat igazgatva, a folyosón egyre sietősebb léptekkel próbáltam a huszonkettes ajtót megtalálni. Rossz szinten voltam, a lépcsőket duplázva, felmentem az emeletre. A legutolsó ajtón épp bement egy fiú. Akkor pillantottam meg a keresett számot. Rohanni kezdtem, éreztem elkéstem. Szinte már oda is értem, mikor kivágódott a teremajtó. Nem tudtam lassítani, teljes erőmmel nekicsapódtam. Megszédültem, kezemet a fejemhez kaptam. Mikor kinyitottam a szemem a bejárat csukva volt. Megfogtam a kilincset, benyitottam. A látvány képtelennek tűnt. Ott álltam, és magamat bámultam, ahogy ülök az első padban. Minden azon az évnyitón kezdődött.
Az évnyitón kezdődött újra, pedig azt hittem, megszabadultam tőle. Rosszabbkor nem is jöhetett volna, annyi ember előtt. Az arcom eltorzulhatott, mert Anna, a legjobb barátnőm riadtan nézett rám.
– Már megint? – kérdezte. Csak bólintani tudtam, különben elhánytam volna magam. – Tűnjünk innen! – javasolta, majd megragadta a karomat, és a sorakozó nyüzsgésében a focipálya kerítése mögé vonszolt.
Az oszlop tövébe hánytam a szavakat.
– Ki az? – Anna elfordult, nem bírta nézni, de tudni akarta.
– Takács Emília. Kilencedikes – morogtam.
– A francba. Meg kell találnunk.
Lélekszakadva rohantunk vissza a tömegbe, a lány nevét üvöltöttem. Késő volt. Már elvitték. Senki nem vette észre.
Az évnyitón kezdődött, és ott is fejeződött be. Mármint a földi életem.
Nem mondhatom, hogy nem voltak figyelmeztető jelek, mert az új fiú már bemutatkozáskor furcsának tűnt.
– Szia, Baxter vagyok az Éta Carinaeről – mondta.
– Az merre van? – érdeklődtem.
Rávillantottam legcsábosabb mosolyomat, mert érdekelt a srác.
– A Hajógerinc csillagképben. Ismered?
– Persze – kamuztam. – Egyébként mit keresel itt?
– Átutazóban vagyok. Úgy hallottam, az iskolásdi szórakoztató, de ez inkább rém unalmas. Lenne kedved megpattanni?
– Mehetünk – mondtam vigyorogva, és rákacsintottam.
Azt hittem, viccel, de a szívem nagyot dobbant, amikor az űrhajója leereszkedett az iskolaudvarra.
Nem értem, mi történik velem. Az egyik pillanatban még a vakító neonfényben állok a fiúmosdó falához szorítva. Körbevesznek a felsőbb éves fiúk, akik szokás szerint lökdösni meg sértegetni kezdenek. Hangrobbanás. A következő másodpercben már a mocskos, húgyszagú padlón térdelek.
A három fiú pedig öntudatlanul fekszik mellettem.
A nővérem aggódó arccal ront be.
– Jól vagy?
Feltápászkodom.
– Azt hiszem…Nem én voltam – mutatok a fiúkra.
– De igen – ölel át. – Akaratlanul ugyan, de te voltál.
– Mi ez az egész? Meghaltak?
Hátralép és belenéz a szemembe.
– Kiheverik. Érzelmi impulzus hullámot generáltál. Megtanítom, hogyan irányítsd, de előbb meséld el, mi váltotta ki.
– Az évnyitón kezdődött minden…
„Teodóra belépett az iskolakapun.”
Pff. Dögunalom.
„Minden az évnyitón kezdődött.”
Ennél rosszabb nem is lehetne. Mi az, hogy minden? Egy féltermék sem fog beolvasni a memóriájába egy olyan file-t, ami így nyit. És Teodórát sem fogja érdekelni, mi történt az évnyitón, amikor az egész iskola untatja.
Mást kell kitalálnom.
Ne bámulj már, te üres kijelző! Most örülsz, mi?
Talán nem is olyan jó a sztori, ha nem boldogulok az írással.
Fel kéne adnom.
Badarság! Ébresztőkapszulára van szükségem. Az mindig segít.
Igen, ez az! Mindjárt jobb.
Lássuk csak…
„A bajok csőstül jöttek Teodóra életébe, és mindezért egyetlen fiút okolt.”
Már reggel furcsán éreztem magamat, amikor copfba fogtam Anna hosszú, szőke tincseit. Ő felkiáltott, hogy húzom a haját én pedig pontosan akkor megszédültem. Nem volt időm gondolkozni ezen, mert fél óra múlva már az iskolában voltunk, ahol a hömpölygő tömeg besodort minket az udvarra. Annát beállítottam a többi elsős közé, én pedig leültem a szülőknek fenntartott padok egyikére. Ott, az évnyitón kezdődött. Hirtelen elsötétült a világ, és amikor újra láttam, kislányom körül aranyszínű védőburok csillogott. A fejemben egy hang közölte velem: itt az ideje megkezdeni védőangyali kötelességeimet. A védelmezett Anna lesz. Fél éve ennek, de még mindig viszket a szárnyam.
Rosszul sikerült a közzététel. Két szót kihagyott a felület, a kacsacsőrök közé szorított TÖRLÉS szót, kétszer. A technika ördöge, ha már témánál vagyunk. Most a kacsacsőrök nélkül újra… 😀
—-
„Teodóra belépett az iskolakapun.”
Pff. Dögunalom.
törlés
„Minden az évnyitón kezdődött.”
Ennél rosszabb nem is lehetne. Mi az, hogy minden? Egy féltermék sem fog beolvasni a memóriájába egy olyan file-t, ami így nyit. És Teodórát sem fogja érdekelni, mi történt az évnyitón, amikor az egész iskola untatja.
Mást kell kitalálnom.
törlés
Ne bámulj már, te üres kijelző! Most örülsz, mi?
Talán nem is olyan jó a sztori, ha nem boldogulok az írással.
Fel kéne adnom.
Badarság! Ébresztőkapszulára van szükségem. Az mindig segít.
Igen, ez az! Mindjárt jobb.
Lássuk csak…
„A bajok csőstül jöttek Teodóra életébe, és mindezért egyetlen fiút okolt.”
Kalandokkal teli életem pár évvel ezelőtt, a tizenegyedik születésnapomon, az évnyitón kezdődött… Alig lézengtek páran, amikor megérkeztem. Durcásan huppantam le az egyik padra, nem tartottam igazságosnak hogy én ünneplőben parádézok az iskolában a születésnapomon. Egyszer csak neszezésre figyeltem fel a mellettem lévő rododendron bokor felől. Egy apró, nyúlánk, nagy fülű, tányér szemű lény botorkált ki onnan, vállán egy bagollyal, ami csőrében egy megsárgult borítékot szorongatott bőszen. A manószerű lény elvette tőle és felém nyújtotta, talán nálam is jobban meg volt szeppenve. Átvettem tőle mire köddé vált a bagollyal együtt. A borítékon cirádás betűkkel ennyi állt: Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola.
Minden az évnyitón kezdődött…
Tömött sorokban álltunk az iszonytató hőségben, igyekeztünk nem gondolni a ránk váró megpróbáltatásokra. A pokol lángjai nyaldosták a testünket, átforrósították a lényünket, amíg már úgy éreztük, elolvadunk.
Minden kárhozott démonivadéknak bírnia kellett a tüzet, használni, sőt szeretni, de én egyedül az iszonytató fájdalmat érzékeltem, ami lassanként maga alá temetett és megsemmisített. Sejtről-sejtre, csontról-csontra váltam cseppfolyóssá, míg rádöbbentem, hogy elbuktam. Előttem állt a hatalmas égő kapu, ami forrón hívogatott. Csak át kellett volna lépni rajta, és kezdetét vehette a kiképzés, de túl gyengének bizonyultam. A sikolyom elhalt. A világ vörösbe fordult, mint az izzó láng, vesztettem, megsemmisültem.
Koroya a csillagos égre nézett. A Tavaszünnep első napján, az Évnyitón kezdődött, hogy az Ezüsthold rózsaszínre váltott és azóta is kerek arcát mutatta.
„A Démonok Holdja ez, én mondom!”, „Valaki betört a Szentélybe? Ez lehetetlen!”, „Azt mondják elvitték az Iránytűt! Csakis a szentségtelen külhoniak tehették!” – suttogták körülötte az emberek.
Az utcák narancsfényben úsztak a festett lampionok alatt, a színes papírvirágok megrezdültek a langyos szélben. Koroya önkéntelenül is a mellkasához ért. Szürke tunikája alatt hidegen simult bőréhez a Nagyistenek Iránytűje. Enélkül a Nagyok nem találnak az emberi világba, de ez így volt jól. Legyen ez most a hozzá hasonló, Kisistenek ünnepe.
A barátságunk Tommal az évnyitón kezdődött. Ő volt az új gyerek, és az egyetlen, aki még nem volt tisztában az iskolai hierarchiával, így nem tudhatta, hogy én itt csak egy kis porszem vagyok.
– Ülhetek melléd? – kérdezte, amikor megérkezett a hatalmas, feldíszített aulába, ahol gyülekeztünk.
Meglepődtem. Végigpillantottam a srácon: szőke haja, sápadt bőre és ránézésre körülbelül százhetven centis magassága elárulta, hogy – hozzám hasonlóan – ő is a Földről származik. Arról a bolygóról, amely nekem is az otthonom volt, amíg el nem pusztult.
Talán végre nekem is lesz egy barátom ezen az idegen helyen.
– Legalább elárulnád, hogy mit ártottam neked? – néztem Sarah robot szemébe, a lézerfegyver csöve felett.
– Ne mond nekem, hogy nem tudod! – kiáltott rám dühösen.
– Gőzöm sincs.
– Az évnyitón kezdődött, az első közös napunk volt az akadémián – kezdett bele a meséjébe. – Te akkor mentél át a csillagvadász képzésre, mert szar pilóta voltál. Azonnal megtetszettél. Éveken át próbáltam közel férkőzni hozzád, de te figyelemre se méltattál. Csak egy kis taknyos voltam a szemedben. Most végre elértem, hogy rám is figyelj!
– Egy nyamvadt szerelmi csalódás? – Kérdeztem csalódottan. – Ezért akarsz megölni?
– Ha az enyém nem vagy, senkié nem vagy! – mordult fel, és meghúzta a ravaszt.
Az évnyitón kezdődött minden. A Rend elfogta és kasztokba osztotta az iskolás lányokat. A fiúkat és a férfiakat kivétel nélkül kényszersorozták. Az öt év alattiak otthon maradhattak; aki ellenállást tanúsított, főbe lőtték. Saját törvényeink kifordított mását próbálják ránk erőszakolni. Anarchiát hirdettek, holott fölöttünk uralkodnak. Szabad a gyilkolás, a tolvajlás, a megtorlás. A gyermekeinket erőszakra buzdítják, téves igéket hirdetnek. A Rend szerint így tenyészthető ki a következő generáció.
Bogi kopasz tarkója tökéletesen beleillik a tenyerembe, a szúrós pihék a bőrömet csiklandozzák. Elszorul a szívem, ha eszembe jut kislányom lágy, hullámos hajzuhataga. Egykor teljes értékű gyermekként élhetett, ma már csak egy szám.
Az évnyitón kezdődött. Az igazgatónő rövidre fogta a beszédet az udvaron. Nem kellett ünneplőbe öltözni. Megkaptuk a könyveket, imádom az illatukat. Belelapoztam a legfölsőbe, művészettörténet, gyönyörű, bár sohasem használjuk. Szinyei, Majálisánál nyílt ki, plein air… Beleszippantottam… hirtelen tavaszi rétek virágillatát éreztem. Pipacsos lankás réten, takarókon heverésző, vidáman évődő, piknikező társaság mellett álltam. Régiesen voltak öltözve, festői látványt nyújtottak. Régi ismerősükként szívélyesen fogadtak, megkínáltak. Leültem, majd kissé elfogódottan kivettem egy meggyes piskótát a kosárból… Aú, kiejtettem a kezemből a könyvet rá a lábamra. Jé, a nadrágomra bogáncs tapadt. Felvettem a könyvet, kicsit ragacsos, meggyes… Mi történik, ha kinyitom a fizika könyvet?
Az évnyitón kezdődött. Tök lazán ültem a padban, amikor megjelent mellettem egy fehér öltönyös fickó. Zengő hangon megszólalt:
– Mihály, beszélnünk kell!
– A Misit jobban szeretem – válaszoltam, de követtem. Kisétáltunk a bejárathoz, a falnak döntöttem a vállam.
– Mondjad, haver!
– Misi… te Mihály arkangyal reinkarnációja vagy, kérlek kövess…
– Ácsi! Az angyalok nem örökké élnek?
Az ötönyös fószer zavarban volt.
– Történt egy kis hiba.
– Aha, én ezt nem kajálom be, na szevasz.
Megfordultam, hogy elhúzzak. Erre csettintett, én meg a levegőbe emelkedtem. Két hatalmas hófehér szárny terjeszkedett mellettem.
– Ez nagyon nem poén, tériszonyom van!
Most akkor a sci-fi és a fantasy zsáner vagy műfaj? 😮
Az évnyitón kezdődött volna, az új gimis éveim, de reggel, amikor felébredtem, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Hirtelen az álmom kezdett kavarogni a fejemben. Láttam, amint ott állok az évnyitón, a harmadik sorban. Épp a himnuszt szavalták, amikor minden hang nélkül valami megérkezett. Mindenki a valamire nézett, de mire én pont láttam volna az alakját, egy nagy robbanást hallottam. Ekkor keltem fel. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, nem megyek ma sehová.
Eljött a négy óra. Csend van.
Négy óra két perc. Csend.
Négy óra három perc, amikor meghallom a robbanást. Kinézek az ablakon. Nincs Iskola, nincsenek emberek. Csak az űrt látom…
Ejnye, no, hát zsáner 🙂 Köszi a jelzést!
Felizzott az idézőkör, szomjas talaj beitta karsebemből szivárgó vércseppeket. Jéghideg erőmet a földbe irányítottam, minden, ami halott volt, hozzám tartozott. Azonnal megtaláltam a maradványokat, szellemfáklyaként világított a fejemben a léleklenyomata.
– Ébredj, Peter Nolen!
Mentális rántással ragadtam ki hevenyészett nyughelyéről. A tucatnyi hatósági ember körülöttem összeborzadt, hátráltak pár lépést a zombi látványától. Hónapok óta hevert itt Aokigaharában, ahova bűntudattól űzve jött véget vetni az életének.
– Emlékszel miért követted el az iskolai mészárlást?
– Igen – felelte mazsolává aszalódott szemével rám fókuszálva. Remek, így végre a rendőrség is tisztában lehet az okokkal. – Az évnyitón kezdődött, akkor kötöttek belém először.
Az évnyitón kezdődött. A második sorban álltam, Kakucs Zoli mögött és a színpadot néztem. Épp az igazgató úr beszélt, a mikrofon pedig időnként fájdalmasan felsikított. Hunyorognom kellett, mert az őszi nap szikrázva ragyogta be az iskolaudvart. Becsuktam a szemem és amikor újra kinyitottam, láttam, hogy egy groteszk alak ül az igazgató lábánál és ő adja ki a fülsértő hangokat. Megváltozott a világ. Köpönyeges alakok suhantak az iskolai ablakok mögött, torz arcú koboldok húzkodták a lányok haját. Este elmeséltem az egészet anyunak. Nem hitt nekem. Azt mondta, hogy gyerekes képzelődés az egész. Egy kacagó boszorkány állt a háta mögött.
Kövér. Zsír, háj, hústömeg amerre ellátok. Riadtan húzom összébb magamon a hastájékon kitömött blúzomat, hátha kicsit teltebbnek mutat, mint amilyen vagyok.
A lány konkrétan pár centis csíkot vett fel ing gyanánt. Gyönyörűséges úszógumija táncot járt minden egyes lépténél, rengett, hullámzott a mozgásánál.
A fiúk kigúvadt szemekkel figyelik. Akarják. Engem nem.
Pedig a lány a saját ikertestvérem, aki undorodik tőlem.
Anya azt szeretné, sőt óhajtja, hogy hasonlóképpen mutassak, mint ő, tonnás súllyal, nehogy megsajnáljanak engem az ismerősi körében.
Múltkor letagadott egy partin.
Görhes vagyok.
Görhes, százhetven magas csupán hatvan kilóval, dupla D-s kosármérettel, egy olyan világban, ahol a kövérség az úr.
A szorongásom a kilencedikes évnyitón kezdődött. Kövér. Zsír amerre ellátok. Összehúzom magamon a kitömött blúzomat, hátha teltebbnek látszok, mint amilyen vagyok.
A lány konkrétan pár centis csíkot vett fel ing gyanánt. Gyönyörűséges úszógumija táncot járt minden egyes lépténél, rengett, hullámzott a mozgásánál.
A fiúk kigúvadt szemekkel figyelik. Akarják. Engem nem.
Pedig a lány a saját ikertestvérem, aki undorodik tőlem.
Anya azt szeretné, sőt óhajtja, hogy hasonlóképpen mutassak, mint ő, tonnás súllyal, nehogy megsajnáljanak engem az ismerősi körében.
Múltkor letagadott egy partin.
Görhes vagyok.
Görhes, százhetven magas csupán hatvan kilóval, dupla D-s kosármérettel, egy olyan világban, ahol a kövérség az úr
Minden, vagyis felnőtt életemen átívelő karrierem az egyetemi évnyitón kezdődött. Valóra vált az álmom. Aznap körbejárhattuk az ultramodern épülethajót, és belehallgattunk a választható tárgyak előadásaiba. Gyerekkoromban javában tartott az emberiség spóraként való szétszóródása. Alapítványi támogatással végeztem el a középiskolát, amit saját nyelvészeti módszerem kidolgozásával töltöttem. A galaktikus nyelv tanulmányozása és fejlesztése lett egyetemi éveim fő feladata. A Hokma-bolygóra kerültem, Kim Paul, a társam koreaiul tanított, míg én őt magyarul, hogy anyanyelvünket se felejtsük el. Kutatószobánk egyik ablaka a Földre nézett, amely mindig megnyugtatóan ott volt a horizonton, míg a másik oldalon az univerzum millió fénypontja felé sugároztunk adást galaktikus nyelven.
Minden az évnyitón kezdődött.
Panni idegesen huzigálta a szoknyája szegényét. A szüleinek nem tudtak újat venni idén sem, mivel javában tombolt a 15. intergalaktikus válság. Miközben az élet nagy igazságtalanságain töprengett és a körmét rágta az igazgatónő hangja törte meg a csendet. Teremben a diákok és néhány tanár tartózkodott, az igazgatónő csupán virtuálisan jelent meg, háromdimenziós alakja felalá sétált a pódiumon. Panni, most is rácsodálkozott a hologramkép életszerűségére. Gondolatai elkalandoztak, mert a következő, amit észlelt az egy óriási dimenziókapu volt az iskolafal helyén, amin keresztül űrlények özönlöttek befelé. Panni fáradt sóhajjal nyúlt a fegyveréért. Újabb évnyitó, újabb őrület.
Törpként kiskorom óta utáltam a tündéket. Azokkal a hegyes füleikkel, kecses lépteikkel és ezüsthajukkal. Pechemre egy tündecsalád éppen a szomszédunkba költözött, amikor hatéves voltam. Lyvellyn, a szomszéd fiú kezdetben mindent megtett, hogy a barátom legyen, de én ilyenkor szóra sem méltattam, így feladta és évekig még köszönni sem köszöntünk egymásnak. Aztán beütött a ménkő. Egy szomorú, őszi napon egyszer csak ott állt mellettem és kedvesen rám mosolygott. Mérgesen ránéztem, majd elhűlve pillantottam meg a nyakában függő táblán a számát. 79. A sajátomon ez állt: 80. Lehetetlen! Éppen ő lesz a tanulópárom a következő négy évben? Barátságunk ekkor, az évnyitón kezdődött.
Bármilyen hihetetlen is, de az iskola összeomlása az évnyitón kezdődött.
Az igazgató dögunalmas beszédjét hallgattam, miközben azzal nyugtattam magam, ez is a kamaszok átlagos életének része. Én pedig próbáltam az életem ehhez hasonlóan élni, a mágia minden formájától mentesen, még akkor is, ha valójában egy híres szörnyvadász család legifjabb tagja voltam.
Szerintem a terembe berobbanó apró és rémaranyos szörnyecske is hasonlóképp gondolt az eseményre. Kék bundájában végigpattogott a termen, kitört néhány ablakot, lyukat ütött a mennyezetbe és padlóba, majd kirobbant a folyosóra, míg végül a fél iskolát porba döntve eltűnt a város utcáin.
Sóhajtottam.
Hogy én mennyire imádtam szörnyekre vadászni…
A Fehér és fekete ház vámpírjai megkezdték az iskolát, a két ház régóta jó viszonyt ápolt. Nyár előtt minden jól ment a diákok megkapták a vér pótló tablettákat. De ősszel amikor újra kezdetett vette az iskola pár nap béke után, vérfagyasztó hangulat uralkodott el. A feketék egytitkos csoportot létesítettek, melynek célja szabotálni a fehér csapatot akik kiszívták fekete társaikat. Jelentetek a tanároknak, de ők nem tettek semmit. Ezért elrabolták a legféltettebb kincsüket a halhatatlanság grálját . Háborút robbantva ki a két ház között. A meglopott csapat felrobbantotta a tabletta gyárat. Senki nem vette észre de minden az évnyitón kezdődött .
Csak képzelődöm.
Az ajtóban álló alak sápadt arcán a mosoly inkább tűnik fenyegetésnek, mint megnyugtatónak.
– Egy tanítóra lenne szükségem – mondja.
Túl fáradt lehetek, az éjszaka még a díszítését vagdostam ki, és az egész hóbelebanc az elsősök körül kimerített, különben nem tűnne úgy, hogy a fickó egyetlen mozdulat nélkül termett mellettem.
A rettegés torkon ragad, nincs időm sikoltani.
Sötétben térek magamhoz, egy kocsi hátsó ülésén. Gyengének érzem magam.
Sápadt kislány ül mellettem, sötét szeme boldogságot sugároz.
– Az évnyitón kezdődött – szólal meg a férfi az első ülésen. – A kicsim iskolást akar játszani. Hogyan tehetné tanító nélkül?
A gyerek elmosolyodik, elővillannak vámpírfogai.
Az egész az évnyitón kezdődött. Az igazgató a szokásos dögunalmas beszédét mondta az iskolaudvaron, amikor a szemközti domb tetején megláttam egy alakot. Mozdulatlanul állt, és engem bámult. A vállán hatalmas kék papagáj ült, sohasem láttam még ekkorát. Visszabámultam rá. Hirtelen szédülést éreztem, a testem elgyengült, emelkedni kezdtem, az iskolaudvar gyorsan távolodott. A lábam puha talajt érintett, lefelé néztem, a vállamon kék tollakat láttam. Oldalra fordulva mélytüzű sárga tekintet fúródott az enyémbe. Becsuktam a szemem, és rikoltottam. Amikor kinyitottam aggódó arcok hajoltak fölém. – Elájult a melegtől! – Hallottam. A dombra néztem, szemem a varázslót kereste, de már nem volt ott.
A Fehér és fekete ház vámpírjai megkezdték az iskolát, a két ház régóta jó viszonyt ápolt. Nyár előtt minden jól ment a diákok megkapták a vér pótló tablettákat. De ősszel amikor újra kezdetett vette az iskola pár nap béke után, vérfagyasztó hangulat uralkodott el. A feketék egytitkos csoportot létesítettek, melynek célja szabotálni a fehér csapatot akik kiszívták fekete társaikat. Jelentetek a tanároknak, de ők nem tettek semmit. Ezért elrabolták a legféltettebb kincsüket a halhatatlanság grálját . Háborút robbantva ki a két ház között. A meglopott csapat felrobbantotta a tabletta gyárat. Senki nem vette észre de minden az évnyitón kezdődött .
Minden villámgyorsan történt.
Elhalványult a fény, a fákat meghajlította a szél. A gombafelhő magasra szállt, mint a költözőmadarak, nyomában helikopterek és léghajók potyogtak a mélybe. A hangrobbanás kiszaggatta a dobhártyákat, a háziállatok szörnyethaltak. Beindultak a riasztók – énekeltek az autók, az üzlethelyiségek, vízben úszott minden irodaház, pedig a tűz csak később érkezett meg.
A második lökéshullám eltörte az öreg tölgyeket, térdre kényszerítette a villanyoszlopokat. Elektromos vezetékek csapkodtak a szélben. Aki még élt, süketen, a portól vakon futott az életéért. Végül mindent beborított a lángtenger, a világot elnyelte a hőség.
Így végződött az évnyitón tartott szimuláció, mielőtt megkezdődött volna a túlélőtanfolyam.
Végre eljött ez a nap. Még egy év és Kendra maga mögött hagyhatja a várost és lakóit. Mindig is kívülállónak érezte itt magát. A szülei halála után egyedül a nagynénje volt az, akit közel engedett magához. Ráadásul néhány hete furcsa álmok gyötrik. El kell mennie innen, különben becsavarodik.
Az évnyitónak lassan vége, már csak az új tanárok bemutatkozása maradt hátra. A lányon hirtelen különös zsibbadtság lesz úrrá. Úgy érzi, mintha valaki figyelné. Tekintetét mágnesként vonzza magához egy fürkésző, mogyoróbarna szempár. Kendra-t villámcsapásként éri a felismerés, álmai állandó főszereplője, a vörös hajú harcos, a valóságban nem más, mint az új irodalomtanára.
A szorongásom a kilencedikes évnyitón kezdődött. Kövér. Zsír amerre ellátok. Összehúzom magamon a kitömött blúzomat, hátha teltebbnek látszok, mint amilyen vagyok.
A lány konkrétan pár centis csíkot vett fel ing gyanánt. Gyönyörűséges úszógumija táncot járt minden egyes lépténél, rengett, hullámzott a mozgásánál.
A fiúk kigúvadt szemekkel figyelik. Akarják. Engem nem.
Pedig a lány a saját ikertestvérem, aki undorodik tőlem.
Anya azt szeretné, sőt óhajtja, hogy hasonlóképpen mutassak, mint ő, tonnás súllyal, nehogy megsajnáljanak engem az ismerősi körében.
Múltkor letagadott. Egy partin.
Görhes vagyok.
Görhes, százhetven magas csupán hatvan kilóval, dupla D-s kosármérettel, egy olyan világban, ahol a kövérség az úr
Az évnyitón kezdődött minden. Először csak felsorakoztunk a poros betonra, és mocorgás nélkül kellett vigyázban állnunk, ami emberkínzás, pláne ebben a melegben! Bezzeg a Gogmakinsok milyen jól bírják. Aztán beszélt az igazgató, amin majdnem bealudtam, majd jött az intergalaktikus kórus. Igazából a hangok alapján aligha lehetett a váltást észlelni, mígnem egy bátor Ifera el nem kezdett szólózni, fülsiketítően magas hangján. A diákok közül nem én ijedtem meg egyedül, de csak nekem volt ember létemre Cheekyd a társam. Hiszen ChikChik amúgy annyira menő, ha nem számítjuk, hogyha hozzáérsz, leég a bőröd. Meg egy kicsit húsod. És a védőfelszerelés izzasztó ilyen melegben…
Az egész az évnyitón kezdődött. Az igazgató a szokásos dögunalmas beszédét mondta az iskolaudvaron, amikor a szemközti domb tetején megláttam egy alakot. Az, mozdulatlanul állt, és engem bámult. A vállán hatalmas kék papagáj ült, sohasem láttam még ekkorát. Visszabámultam rá. Hirtelen szédülést éreztem, a testem elgyengült, emelkedni kezdtem. Az iskolaudvar gyorsan távolodott. A lábam puha talajt érintett, lefelé néztem, a vállamon kék tollakat láttam, oldalra fordulva mélytüzű sárga tekintet fúródott az enyémbe. Becsuktam a szemem, és rikoltottam. Amikor kinyitottam aggódó arcok hajoltak fölém. – Elájult a melegtől! – Hallottam. A dombra néztem, szemem a varázslót kereste, de már nem volt ott.
Nem olvastam el figyelmesen a kiírást és az előző írásomból kihagytam a lényeget, vagyis a kulcsszavakat.
Egy kicsit átírtam, hogy megfeleljen a kritériumoknak. Tudom, hogy csak egy írással lehet pályázni, de a másikat sajnos nem tudom kitörölni, ezért szeretném ha ezt vennétek figyelembe. Köszönöm! 🙂
Még egy év és Kendra maga mögött hagyhatja a várost és lakóit. Mindig is kívülállónak érezte itt magát. A szülei halála után egyedül a nagynénje volt az, akit közel engedett magához.
Az évnyitónak lassan vége, már csak az új tanárok bemutatkozása maradt hátra. A lányon hirtelen különös zsibbadtság lett úrrá. Úgy érzi, mintha valaki figyelné. Tekintetét mágnesként vonzza magához egy fürkésző, mogyoróbarna szempár. Kendra-t villámcsapásként éri a felismerés, álmai állandó főszereplője, a vörös hajú harcos, a valóságban nem más, mint az új irodalomtanára.
A lánynak eszébe jutnak anyja szavai, amikor az édesapjával való megismerkedéséről mesélt: az egész az évnyitón kezdődött…
Sosem gondoltam volna, hogy néhány, korábban jelentéktelennek tűnő pillanat, meghatározhatja a teljes életem. Ha nem figyeltem volna fel arra az apró, de annál árulkodóbb mosolyra, akkor lehet hogy fel sem tűnt volna, hogy ezek ketten sántikálnak valamiben. Akkor talán oda sem megyek, és kimaradhattam volna ebből az egész szarságból. Talán nem kötnek ki ehhez padhoz és nem próbálják meg szétverni a fejem. Ők is csak a receptet akarják tudni, mint mindenki más, de nem fogom tudni elmondani nekik, hiszen csak az a féreg apám tudta, de ő már halott. Ez az egész szarság az évnyitón kezdődött, amikor megismertem Laurát.
Már Hatlápdörgicsén is észlelték a „bolygó hangja”-ként ismerté vált jelenséget. De csak én tudom, mi a hátborzongató hang forrása. Az évnyitón kezdődött, Ruben nem akart iskolába menni. Amikor az igazgató az elsősöket avatta fel, ő torka szakadtából üvöltötte: NEM AKAROM! Ott szabadult el az erő, amit apjától örökölt. A kétségbeesett kiáltása olyan hanghullámokat generált, amik nem érnek véget soha. Folyamatosan kering az univerzumban, így biztosítja a túlélését, hogy mindig meghallják a segélykiáltását. A fiam még tudja milyen különös képességek birtokában van, ideje lesz elbeszélgetni vele. De a születése körülményeibe egyelőre nem avathatom be, belerokkanna.
Már Hatlápdörgicsén is észlelték a “bolygó hangja”-ként ismerté vált jelenséget. De csak én tudom, mi a hátborzongató hang forrása. Az évnyitón kezdődött, Ruben nem akart iskolába menni. Amikor az igazgató az elsősöket avatta fel, ő torka szakadtából üvöltötte: NEM AKAROM! Ott szabadult el az erő, amit apjától örökölt. A kétségbeesett kiáltása olyan hanghullámokat generált, amik nem érnek véget soha. Folyamatosan keringenek az univerzumban, így biztosítva a túlélését, hogy mindig meghallják a segélykiáltását. A fiam még nem tudja milyen különös képességek birtokában van, ideje lesz elbeszélgetni vele. De a születése körülményeibe egyelőre nem avathatom be, belerokkanna.
A hőség megrekedt az iskolaudvaron. Korábban fellocsolták a betont, de mostanra az ázott por szaga is elenyészett.
A szavalatok alatt két ájult alsóbbévest vittek ki, később még hármat. Az igazgatónő mégsem rövidítette le ötvenperces záróbeszédét, és elégedetten nyugtázta a nebulók rezdületlenségét.
– A tanévet megnyitom. – Az egyenruhás tömeg pisszenés nélkül meredt rá. Az igazgatónő libabőrös lett, ahogy végigfuttatta tekintetét a dobogóról egyformának tűnő arcokon.
– Elmehettek! – kiáltotta rekedten, és széles karmozdulattal az ajtó felé intett. Minden fej egyszere fordult amerre mutatott, aztán azonnal vissza: rá. Az igazgatónő megborzongott.
A droidháborúkról szóló feljegyzések szerint minden azon az évnyitón kezdődött.
A digitális kijelző reggel nyolc órát mutatott, szeptember 1., a 244. nap.
Hónapok rutinjának köszönhetően percek alatt felöltözött és magához vette pisztolyát, amit kábító fokozatra állított. Az űrkadétok kollégiumának folyosóján rohanva ment a tiszti akadémiai év megnyitójára, mert az évnyitón kezdődött minden.
Tele volt az átrium beszélgető, tolakodó emberekkel, így senki se gondolt ájulásnál rosszabbra, ahogy valaki összeesett lövése miatt. Szorította az idő, gyorsan a következő katonához ment és lőtt. Még ketten jártak így és már az utolsó célpont mögött volt, amikor az épületet is megrengető plazmarobbanás bekövetkezett.
A digitális kijelző reggel nyolc órát mutatott, szeptember 1., a 245. nap.
Minden élet más és más. Van, hogy mi irányítjuk a sorsunkat. Van, hogy az irányít minket.
Előfordulhat, hogy néha eltévedünk, hibázunk és összeomlunk. Pontosan ez történt velem is aznap a suli udvarán. A testem elernyedt, a szívem pedig megállt. Kilenc teljes napig halott voltam, majd egy koporsóban tértem magamhoz. A szívem nem vert többé – egy mellkasba zárt kődarab volt csupán.
Azelőtt még élő eleven ember voltam, nem pedig egy holt lélek. De idővel rájöttem arra, hogy a halhatatlanság nem átok, hanem áldás. A halálban leltem rá arra az életre, amire mindig is vágytam.
Az igazi életem azon az évnyitón kezdődött.
Van időm gondolkozni, de tudom, hogy nem sokáig, mert közelednek. Azon tépelődöm, történhetett-e volna másképp. Minden az évnyitón kezdődött, de gyáva voltam hinni a szememnek. Aztán jött a pánik és a mindent átjáró rettegés. Most már csak üresnek érzem magam. Nyugodtan fogom fogadni, ha majd meghallom, hogy megáll a surrogás a rejtekhelyem előtt. A drón a mikrochippel olyan kicsi, hogy a kulcsot felesleges lett volna elfordítanom. De remélem, azt érezni fogom – utolsó érzésként -, ahogyan a koponyámba fúrja magát.
Mostanra egyedül maradtam, de az évnyitón még sokan voltunk. Szólnom kellett volna, mikor a lányvécében észrevettem, hogy Mrs. Lucas kicseréli az akkumulátorát.
A démonok Fájdalom gyermekei.
Harag fivér és Bosszú nővér lettek az elsők, kik aznap éjszaka világunkba érkeztek. Puszta kézzel tépték ki magukat anyjuk törékeny, könnyfátyolból szőtt testéből; és miközben torz kettősük előmászott meggyalázva mindent, ami jó, a föld meghasadt.
Mégis, mindenki engem figyelt.
– Mit tettél, Vágy? – kiáltotta Ítélet, ki első volt az Elsők közt.
Tekintetének súlya szinte összeroppantott.
– Suttogtam. Csak suttogtam…
Ítélet nem felelt, csupán némán figyelt és mérlegelt.
– Az Évnyitón kezdődött, mikor úgy döntöttél, hogy Fájdalmat imádják az emberek. Boldogság jobban megérdemelte volna!
– Elég! – csattant fel Ítélet, mutatóujját rám szegezte. – Döntöttem. Elég belőled, Vágy… Mostantól te is démon leszel!
Lily nézte, ahogy a lángok lassan felemésztik az iskolát, majd fáradtan megdörzsölte az arcát. A gúnyos tekintetek között, amiket diáktársai vetettek rá, érezte a felfüggesztés előszelét. Tudta jól mi lesz, hiszen ez már a harminckettedik alkalom.
Cole, a mindig akadékoskodó vízmágus lépett oda hozzá, szemét le se véve az épületről.
– Szóval megint hosszú hétvégénk lesz? – kérdezte csak úgy mellékesen, mintha ez nem is lenne egyértelmű. – Tulajdonképpen az infantilis viselkedésed az évnyitón kezdődött, nem is értem miért csodálkozok a tényen, hogy még mindig képtelen vagy kontrollálni az erődet.
Lily oda se figyelt a fiúra, csak azt számolgatta, mennyi lesz a kártérítés.
Az idegen inváziók kezdtek az idegeire menni. Korábban a támadások menetrendszerűen jöttek, újabban viszont ad-hoc jelleggel ugrottak be lezúzni néhány várost. A mostani támadás az akadémiai évnyitón kezdődött, így mehetett a díszegyenruhának csúfolt ceruzaszoknyában bolygót védeni.
– A romboló bírja még a tüzet?
– Igen, kapitány.
– Bejövő üzenet a Kiváltság csatahajóról! Ők kísérik a rombolót, minket a fővonalba irányítanak.
– Kormányos, a fővonalba. Menet közben tendáljon a romboló felé, egy sorozattal azért megkínáljuk a nyavalyásokat.
– Megkezdem a manővert. – A férfi elfojtott egy mosolyt.
Most kéne magabiztos terpeszbe állnia, de mit ad isten, nem tud.
– Remek. Adjunk nekik, srácok, szeretnék mielőbb emberi gúnyában létezni.
Rájöttem valamire.
Az évnyitón kezdődött. Az iskola udvarán álltunk mindannyian. Izzadtam, remegtem, és alig bírtam nyitva tartani a szemem. Csak félig jutott el a tudatomig, amit láttam, de vigyorogtam, mert elképesztő, hogy mennyit változtak a nyár alatt a diáktársaim. Luca előttem állt, és szoknyája alól egy hosszú, macskaszerű farok himbálózott jobbra-balra. Nevetséges! Lassan megfordultam, és Bencére néztem. Fekete nadrágján fehér hangyák mászkáltak százával, fehér ingjén pedig feketék. Nevetséges! Bence felé nyúltam, hogy leszedjek róla egy hangyát, de aztán meghallottam az igazgató torz hangját magam mellett, és elkezdtem vihogni. Minden olyan nevetséges!
Hogy mire jöttem rá? Abba kéne hagynom a drogozást.
Minden azon az évnyitón kezdődött, tizenöt évesen. A nyarat teljes egészében a hobbimnak szenteltem: meztelen lányok képeit nézegettem. Az ünnepségen csak arra tudtam gondolni, bárcsak Virginia Velvet mondaná a köszöntőbeszédet. Az emlék és az érdeklődésem nem kopott, és pár év múlva kifejlesztettem egy kis készüléket, mellyel embertársaink olyan formában jelentek meg előttünk, amilyenben csak akartuk. Érdekesebb az élet, ha egy polip szolgál ki a boltban, nemdebár?
Meggazdagodtam, és hamarosan azon kaptam magam, hogy a saját fiam évnyitóján állok. Az igazgatónő a pulpitusra lépett, a fiúk a zsebükben kezdtek motozni. Öröm volt látni, milyen odaadással csüngenek az igazgatónő minden egyes szaván.
A kezem zsibbadt, a szívem erősen vert, szédültem. Egy eltévedt lelket éreztem így, aki tőlem várja a segítséget. Meghalt, amiről valószínű, hogy nem tud, vagy ha mégis, akkor sem tudja, hogyan tovább. Félénken megszólít, hangját a fejemben hallom. Röviden elbeszélgetek vele, majd hívom az angyalt, akivel mosolyogva távozik. Végül visszhangzik a fejemben egy szó: köszönöm.
Nem is tudom, hanyadik volt már, már nem számoltam.
Az egész az évnyitón kezdődött, az egyetemen. Akkor láttam őket először, az épület ódon falai között. Némelyikkel barátságot kötöttem, másokkal harcokat vívtam. Egy ma is vár rám. Nagyot sóhajtok, majd egy árny kíséretében belépek a terembe.
Előzetesen szeretném jelezni, hogy a word nálam a gondolatjelet és az utána következő vesszőt egy plusz szónak számolja, de a szöveg csak száz szó (vagy ha nem, akkor újra kell tanulnom számolni). 🙂
– Luca?
Mentás sampon illatát érzem. A szívem helyén valami zakatolni kezd.
– Ádám?
– De hiszen te… – Ádám zavartan pásztázza a szobámat. Őzszínű szeme láttán a zakatolás dübörgéssé erősödik. – Az évnyitón kezdődött. Megszédültem, aztán… Hol vagyok?
– Nyugi, remekül megleszünk – terelek –, és ha honvágyad van, visszalopózhatsz leskelődni. Persze előbb le kell vizsgáznod láthatatlanságból és hallhatatlanságból.
„Én az öltözőben kukkoltalak, de kizárólag a képességeim fejlesztése céljából.”
– A baleseted előtt el akartam mondani… – Ádám közelebb lép, az arcomat fürkészi, ajka az ajkamhoz közelít.
A vekker felvisít, kábán lecsapom.
„Ne ábrándozz, te fruska!” – korholom magam, és félálomban előkaparom az újhullák avatási listáját. – „Hiszen Ádám még él.”
2189-ben az emberiség a Hajnalszférába lépett. Az Évnyitón kezdődött, azon az áprilisi napon, amikor a Föld mélyéből előbújtam. Addig csendesen szunnyadtam, várakoztam, bízva benne, hogy egyszer eljön az én időm. És éheztem… évezredekig csak sóvárogtam. Aztán amikor rászabadultam a tizenhárommilliárd emberre, én lettem a testet öltött Pokol.
Bekebeleztem az elvetemülteket. Magamba olvasztottam minden olyan egyedet, aki felelős volt az állatfajok kihalásáért, a tengerek szennyezéséért, az esőerdők pusztulásáért, a légkör lélegezhetetlenné válásáért. Elpusztítottam a bolygó lassú gyilkosait, hogy az emberiség kaphasson egy utolsó esélyt.
Négymilliárdan maradtak. Rémültek, nem értik, mi történt, de a Hajnalszféra az új remény ideje. Élniük kell vele!
Izgi feladat 🙂
– Csak még egy történetet! – kérlelte a gyűrött kockásfüzet.
– Légyszi, légyszi – nyitogatta lapjait a nyelvkönyv.
– Későre jár már.
– Naaa, mesélj! – emelkedett meg a jegyzettömb legfelső lapja. A polcon dübörgésbe kezdtek a tankönyvek, és tudásszagú port vertek fel maguk körül. Az íróasztalon szerteszét heverő füzetek tapsikoltak izgalmukban. Mindenki az estét várta, aztán nem tudott betelni vele. A nappal nem tartalmazott ilyen igazságokat, ilyen lélektani mélységeket. A barna bőrkötéses, apró lakattal lezárt napló meg csak dünnyögött. Az a fránya fekete golyóstoll azt ígérte neki, hogy nemsokára kifogy.
– Egy utolsót – lapozta fel magát újból – Szeptember 2., hétfő. Kedves Naplóm! Minden az évnyitón kezdődött…
Elnézést az újraküldésért, de a Word a gondolatjeleket is szónak számolja, így azis előző csak kilencven szavas lett, de eznem már a százas verzió.
Az évnyitón kezdődött. Tök lazán ültem a padban, amikor egyszer csak megjelent mellettem egy fehér öltönyös fickó. Zengő hangon megszólalt:
– Mihály, beszélnünk kell!
– A Misit jobban szeretem – válaszoltam, de követtem, hogy megléphessek az igazgató uncsi dumája elől. Kisétáltunk a bejárathoz, ahol a falnak döntöttem a vállam.
– Mondjad, haver!
– Misi… te Mihály arkangyal reinkarnációja vagy, kérlek kövess…
– Ácsi! Az angyalok örökké élnek, nem?
Az ötönyös fószer zavarban volt.
– Történt egy kis hiba.
– Aha, én ezt nem kajálom be, na szevasz.
Megfordultam, hogy elhúzzak. Erre csettintett, én meg a levegőbe emelkedtem. Két hatalmas hófehér szárny terjeszkedett mellettem.
– Ez nagyon nem poén, tériszonyom van!
Minden az Évnyitón kezdődött: az ünnepségre Parthea lakói a Borostyánrétre igyekeztek. Zsendült a tavasz. A levelek nedvesen kunkorodtak, a bimbók feszesen várták kipattanásukat. A mágus magasra emelte botját, és extázisban hajtogatta: Nézzetek fel! Végre a három nap egymás mellé rendeződött. Sóhaj szakadt fel, és a tomboló mámorban senki nem látta, hogy egy aszteroida halad el keresztben a napok előtt.
A következő évre a rétet gaz verte fel. Az unikornisok szarvatlanul jöttek világra. Az alakváltók nem változtak át többé. A mágus hód maradt: botjából pedig csak egy kurta darabka. Két nap lehullott az égről, és a világ ezzel örökre varázstalanná vált.
A tárgyalásra már félholtként húzták be az őrök. A teste lesoványodott, bőrén a kosz vastag rétegben ült, A betegség és a kínzás egész lényén nyomott hagyott csak a szemén nem. Az ugyan úgy izzott tovább, mérhetetlen gyűlöletben a mágikus bilincsek alatt. Az alakváltó hangosan kacagott a bírái előtt, melytől kirázott a hideg. Csúfondáros kaján vigyorral köpte elénk a szavakat.
– Azt hittétek személyemben vörös nadrágot nyertetek. Csak mulatok azon, hogy míg itt ültök addig a királyi család sorvad.
Ajkam megremegett, ismerte a titkot az alakváltó!
– Lassú hanyatlásuk az évnyitón kezdődött. Az átok azon a napon megfogant és kiteljesedett. Végük!
Kedves Aranymosó!
Nem tudom, hogy az én eszközeimmel, vagy az Önével lehet a baj, de négyszer próbáltam beküldeni tegnap este (bőven a határidőn belül) az erre írt szösszenetemet, de első két alkalommal kiadta hogy moderálásra vár, míg a másik kettő alkalommal már meg sem jelent ez a fejléc.
Éppen ezért szeretném kérni, hogy bár a kiírásban szereplő határidő lejárt, mégis vegyék figyelembe a művemet:
A szorongásom a kilencedikes évnyitón kezdődött. Kövér. Zsír amerre ellátok. Összehúzom magamon a kitömött blúzomat, hátha teltebbnek látszok, mint amilyen vagyok.
A lány konkrétan pár centis csíkot vett fel ing gyanánt. Gyönyörűséges úszógumija táncot járt minden egyes lépténél, rengett, hullámzott a mozgásánál.
A fiúk kigúvadt szemekkel figyelik. Akarják. Engem nem.
Pedig a lány a saját ikertestvérem, aki undorodik tőlem.
Anya azt szeretné, sőt óhajtja, hogy hasonlóképpen mutassak, mint ő, tonnás súllyal, nehogy megsajnáljanak engem az ismerősi körében.
Múltkor letagadott egy partin.
Görhes vagyok.
Görhes, százhetven magas csupán hatvan kilóval, dupla D-s kosármérettel, egy olyan világban, ahol a kövérség az úr
Amoniel, nagyon tetszett az írásod, szívesen olvasnám tovább 🙂
Kedves Stella,
látom, bekerültek a spamek közé, de átnéztem őket, megvan, időben érkezett, érvényes 🙂
Elnézést kérek úgy tűnik kétszer is átment az írás, bár amikor átküldtem úgy tűnt egyszer sem..
Kedves Kemendy Júlia! Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett neked.:) Írok hozzá egy rövid kis folytatást, mert van velük kapcsolatban egy kép/érzés halom a fejemben, amit muszáj leírnom.