Vittorio Verossi: Aliz

– Lelkisegély Vonal, üdvözlöm. Martos Réka vagyok, miben segíthetek? – veszem fel a hívásfogadó gombra klikkelve a rejtett számról befutó, újabb telefont. A vonalat súlyos levegővételek recsegtetik a túloldalon, ebből tudom, hogy az illető hallgat engem. – Ott van még? Szeretnék segíteni.

– Aliz is ezt hajtogatta – szólal meg végre egy reszketeg lányhang a telefonban –, mielőtt teljesen magamra hagyott volna. Most aztán fogalmam sincs, mit csináljak.

– Én nem tervezlek magadra hagyni – felelem rutinos munkatársként –, hiszen azért ülök itt, hogy segítsek. Hogy hívnak?

Hosszúra nyúlik közöttünk a hallgatás. Már éppen újra szóra nyitnám a számat, amikor kiböki:

– Betti.

– Hány éves vagy?

– Tizenhat.

Zaklatott lélegzése baljósan susog a telefonban. Mióta önkéntes szolgálatot teljesítek a Lelkisegély Vonalon, megtanultam, hogy a közhely igaz, a csend gyakran valóban beszédesebb ezernyi kimondott szónál.

– Kicsoda Aliz? – igyekszem felgöngyölíteni a szálakat. Egyértelmű, hogy Bettinek nehezére esik rászánnia magát a segélykérésre.

– Ő mondta, hogy öntsem a patkánymérget a levesbe. – Szívem elszoruló torkomba ugrik, ott kezd dörömbölni. – Szerinte, ha nem teszem meg, anyáék megöltek volna álmomban.

„Megöltek volna”, múlt idő. A gondolataim száguldoznak. Csak nem gyilkolta meg a saját szüleit?! Önkéntelenül kiegyenesítem a gerincem, érzékeim kiélesednek.

– Tehát megtetted, Aliz mégis magadra hagyott? – Erőnek erejével próbálom megőrizni hangom simogató nyugodtságát, miközben elönt az adrenalin.

– Sőt, magával vitte a hangfelvételt is – suttogja Betti alig hallhatóan.

– Milyen felvételt? – puhatolózom.

– Ő vette fel diktafonnal, amikor anyáék a megölésemet tervezgették – sóhajtja. – Ő játszotta le nekem tegnap, különben nem is tudtam volna a dologról. Aliz szerint, ha megmutatjuk a felvételt a rendőröknek, akkor nem eshet bántódásunk. A felvétel bizonyítja, hogy mindent önvédelemből tettünk.

– Aliz a testvéred? – kérdezem óvatosan („Tettünk?!”), ám ő zavartan, botladozó nyelvvel folytatja:

– Úgy tűnik, minden másolatot is letörölt. Most fogalmam sincs, mitévő legyek. – Pánik bujkál a hangjában. – Teljesen egyedül maradtam! Azt hiszem, anyáék meghaltak!

– Hol vagy most, Betti? – Muszáj kiderítenem, különben ki tudja, mi történik?

– Itthon… – rebegi. Sírósan elcsuklik a szó vége.

– Hívhatok segítséget neked, hogyha szeretnéd – ajánlom fel, imádkozva, hogy ne ijesszem el azonmód a felvetéssel. – Talán még nem késő, és a mentősök megmenthetik a szüleidet.

– De nincs meg a felvétel… – hüppögi. – Ráadásul, ha Aliz hazudott abban, hogy mellettem marad, és együtt mindent rendbe hozunk, akkor… – olyan hatalmasat nyel, még én is hallom. – Akkor hazudhatott másban is. Mi van, ha…?

Hirtelen elhallgat. Dermedt csend borul ránk.

– Ha…? – visszhangzom kisvártatva, Betti pedig nyöszörögni kezd.

– Mi van, ha Aliz meghamisította azt a hangfelvételt?

Fogalmam sincs, létező személy-e Aliz. Fogalmam sincs, valóban találkozott-e Bettivel a közelmúltban. Egyet tudok biztosan: szükségem van Bettiék címére.

– Ha Aliz meg is szökött, a rendőrök megkereshetik – igyekszem rábeszélni, hogy kérjen hatósági segítséget. – Senki sem akar bántani téged, Betti.

Szívet tépően felzokog. Csitító szavakat duruzsolok a telefonba. Hosszan hallgatom a bömbölését és szörcsögését, közben kérdezgetem, próbálom beszélgetésre bírni, hiába.

– El kell mennem – nyögi végül. – Muszáj megkeresnem Alizt, nehogy másokat is bántson.

Azzal kattan a vonal, őrjítő prózaisággal. Elvesztettem. Letette.

Reszkető kézzel állítom passzívra a hívásfogadó státuszom.

 

Az esetet követő hetekben egyfolytában a híreket lesem, nem hallok-e mérgezéses esetről vagy rejtélyes családi tragédiáról. Ám még csak hasonló történet sem dúlja fel a kedélyeket a sajtóban. Talán Betti a gyilkosságot is mindössze elképzelte, reménykedem, miközben telnek a napok.

A Lelkisegély Vonalnál szokványos, hogy végighallgatjuk egy drámai élethelyzet részleteit, majd sosem tudjuk meg, hogyan zárul le. Próbálok nem aggódni a hívóimért, próbálom elképzelni, hogy jóra fordul az életük… Betti esete viszont olyannyira felkavar, hogy végül felfüggesztem a telefonos önkéntesi tevékenységem, és kénytelen-kelletlen visszavonulok egy hónapra.

A munkatársak mosolyogva köszöntenek a visszatértemkor. Elfoglalom a helyemet az asztalomnál, fülemre igazítom a mikrofonos fejhallgatót. Fészkelődöm kicsit a forgószékben, majd egy mély légvétellel aktívra állítom a hívásfogadó státuszom.

– Lelkisegély Vonal, üdvözlöm. Martos Réka vagyok, miben segíthetek? – veszem föl az első, rejtett számról befutó telefont.

– Te hová menekülnél, ha meg akarnának ölni? – recsegteti a vonalat egy enyhén ziháló lányhang.

– Ha meg akarnának ölni? Miért kérdezed? – A torkom rögtön kiszárad, a gerincem kiegyenesedik ültömben.

– Azt hiszem, üldöz engem.

– Kicsoda?

– Betti.

Fordul egyet velem a világ, karikák kezdenek táncolni a szemem előtt. Sebes pislogással sietnék elűzni őket.

– Betti kicsoda neked? És miből gondolod, hogy üldöz? – préselem ki magamból.

– Talán a felvételeket akarja tőlem – motyogja a lány. A háttérzajból ítélve éppen egy út mentén gyalogol, forgalom zörejét hallom.

– Milyen felvételeket?

Immár biztosra veszem, hogy Aliz és Betti ügye talált vissza hozzám.

– Nincsenek nálam! – csattan föl élesen. – Betti egyébként is teljesen bedilizett. Azt képzeli, hogy miattam megölte a szüleit.

„Miattam megölte”, nem „ölte meg”, fut át a fejemen.

– Tehát igazából nem ölte meg őket? – vetem föl, igyekszem megőrizni szavaim tárgyilagos nyugodtságát.

– Fogalmam sincs! – hisztéria remeg a hangjában. – Én csak próbálok meglógni előle. Igazából Betti az, akitől bármi kitelik, nem pedig én.

– Szóval most menekülsz? Merre jársz?

Muszáj kiderítenem, hol keressem! Ugyan egyelőre semmit sem említett, ami miatt mentőt vagy rendőrséget kellene riasztanom, de ez hamarosan megváltozhat.

Ezen a ponton még csak annyi biztos, hogy egy erősen zavart fiatallal beszélek.

– Emlékszem rád, Bettinek is te segítettél – vált hirtelen ellenséges tónusra. – Ha megmondom, hol vagyok, továbbadod neki, ha ő is felhív, nemde?

– Mi senkinek sem adjuk tovább, amit a hívók mondanak.

A szavak mintha maguktól születnének az ajkamon a maguk simogató lágyságával. Közben az elmém sikoltozik: Emlékszik? Emlékszik?! Lehetséges, hogy Betti és Aliz egyetlen, hasadt személyiség? Egy szökött kamasz, aki az agyrémeitől hajtva kóborol a világban?

– Tudod mit, Aliz? Te vagy Aliz, ugye? – igyekszem szóval tartani.

Zajosan szuszog a telefonba, legalább tudom, hogy vonalban maradt.

– Semmit se árulj el nekem. Csak menj be valamelyik rendőrörsre! Ott majd megvédenek Bettitől, ha tényleg vadászna rád.

Ha jelentkezik a képtelen meséjével a hatóságnál, talán rájönnek, milyen állapotban van. Akkor kaphatna szakszerű segítséget.

– Nem tudom – mormogja. – Betti rám akarja kenni a gyilkosságokat. Talán már megelőzött, és mindent kitálalt a rendőrségnek.

– Ha ki is tálalt – tükrözöm tudatosan a szóhasználatát –, a rendőrök pártatlanok. Megvizsgálják mindkettőtök verzióját, és semmiképp sem hagyják, hogy Betti bántson.

– Nem tudom… – ismétli a lány. Azzal kattan a vonal.

(A novella eredetileg az Irodalmi Jelenben került közlésre.)

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (8 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Hátborzongató. Nyugtalanul aludtam miután olvastam, szóval csak gratulálni tudok, ebben a műfajban ez a legnagyobb dicséret szerintem:)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük