Tea Teodore: MagicStop – A varázskavics -2.

1. részlet

Az új lány

       Eltelt a nyár anélkül, hogy Timi akár csak egyszer is találkozott volna a lányokkal. Igazán nem is hiányoztak neki. Az utolsó kísérlet, még a nyár elején, hogy a hármast összehozzák, csúfos kudarcba fulladt. Kori filmet akart forgatni, ami teljesen felvillanyozta Timit is, de kiderült, hogy az egész csak egy ürügy az úgynevett pasizásra. Timi fantasztikus tervekkel, forgatókönyv ötletekkel vetette bele magát a munkába, de a két lány mindegyiken csak fanyalgott. Mikor már kellőképpen dühösen megkérdezte, miről szóljon a film, Kori szavai jeges zuhatagként érték. A terve ugyanis az volt, hogy kinéz egy helyes fiút, és őt követi kamerával.

– És, miről fog szólni a film? – kérdezte Timi, aki még mindig nem kapcsolt.

– Jaj, hagyd már azt a hülye filmet! Az egészet azért csináljuk, hogy ismerkedjünk, nem érted? Aztán Gabinak és neked is szerzünk egy fiút, és az egész nyarat végiglógjuk a pasinkkal – vágta ki büszkén Kori, miközben a szeme alá kent kék festéket próbálta a helyén tartani. – Nincs egy tükröd? Jesszusom, olyan rohadt meleg van, hogy az összes sminkem lefolyik.

      Nagyjából ezzel a jelenettel fejeződött be a tanév Timi számára. A szeptemberi iskolakezdéskor már csak, hűvösen köszöntek egymásnak. A két lány, ha lehet, még jobban ki volt festve, mint eddig, ami annál is szembeötlőbb volt, mivel pont ők tűntek jóval fiatalabbaknak a koruknál.

      Ezen a napon valami vibrált a levegőben. A csípős szeptemberi reggelben tapinthatóan benne rejlett a nap melege, ami percről percre langyosítja a hűvös levegőt.

      Fázósan húzta be rövid kabátján a cipzárat, miközben befordult az iskola oldalán. Előtte egy magas lány lépkedett. Timi nem látta az arcát, mégis úgy gondolta, nem az iskolájukba jár. Szeretett volna gyorsabban menni, de mikor megpróbálta utolérni, akkor vette észre, milyen hosszúkat lép, és mire beért a kapun, már szem elől vesztette.

      Becsöngettek, de Zsuzsa néni, az osztályfőnök, aki a történelmet is tanította, nem jelent meg. Helyette Ármin hozta a kulcsot. Alig hogy leültek megjelent a tanárnő, mögötte a hosszú lány, akit reggel követett. Magas volt és karcsú, mint Timi. Csak most figyelt fel haja gyönyörű színére. Vörösbe hajló szőke hosszú tincsei szabadon terültek szét a hátán.

      – Ha mindenki megtalálta a helyét, még Ádi is, akkor bemutatom az új osztálytársatokat, Fábián Lilit. Mától a mi osztályunkba jár. Igen messziről érkezett, ezért kérek mindenkit arra, segítsen neki a beilleszkedésben. Most keresünk neked egy helyet. Timi! Ül valaki melletted?

Timi felpattant. Nem tudta, mit mondjon, hiszen az utóbbi időben a két volt barátnője teljesen magára hagyta, így nagyrészt egyedül ült egy padban, bár az eredeti ülésrend szerint Kori ült volna mellette. Hirtelen eszébe jutottak anyja szavai: ne foglalkozz velük, ha ennyire csak egymással vannak elfoglalva, keress magadnak valakit. Persze ezt könnyű mondani, de ebben az osztályban nincs senki, akivel szívesen barátkozna. Amúgy a lányokat mostanság csak a smink, és az öltözködés érdekelte, csupa olyan, amivel Timi nem foglalkozott.

      – Nem, nem ül senki mellettem. – Mondta hirtelen, és tűntetően Korira nézett.

      Lili, foglalj helyet Timi mellett! Téged pedig arra kérlek, segíts neki, és amíg Lilinek nincsenek könyvei, közösen használjátok a tiédet.

      Lili meg sem várva Zsuzsa néni szavainak a végét, határozott léptekkel Timi padjához ment, és leült. Timi is leereszkedett és közelről megszemlélte a lányt, miközben az a tolltartóját kirakta a padra. Hihetetlenül nagy kék szemeit hatalmas hosszú szempillák keretezték, ugyanolyan aranyba hajló, csillogó vörös színben, mint a haja.

      Nem csak Timi nézte meg alaposan. Az egész osztály bámulta, ki titokban, ki pedig, és leginkább a fiúk, leplezetlenül. Adri az első sorban többször hátrapillantott, és láthatóan sápadt arccal nézte a fiúk kiváncsi tekintetét. Timi látta, hogy Adri számára elérkezett az igazi rivális, az a valaki, aki letaszíthatja a központi helyéről, amit eddig tökéletesen magáénak érezhetett.

      Az óra folytatódott, a maga szokásos, unalmas módján. Talán csak kicsit csendesebben, mint más napokon. Ez még Zsuzsa nénit is meglepte, aki eleinte kissé tétován kapdosta fel a fejét a túlzott csöndre, majd egyre jobban belelendült. Timi felfigyelt arra, mennyire érdekesen mesélt a török megszállásról. Szinte hálás volt Lilinek, hiszen a fiúk szokásos őrjöngése miatt, az órák nagy részét egyáltalán nem szokta hallani. Vajon meddig marad ez így?

      A közösen használt könyv fölött a két lány feje szinte teljesen összeért. Timi, aki máskor nehezen oldódott fel idegen közelében, most, mintha csak az öccse lenne mellette, nagyon jól érezte magát. Egyáltalán nem gondolta, hogy Lili idegen. Olyan volt, mintha mindig is egymás mellett ültek volna. Az különösen tetszett neki, hogy Lili talán még nála is magasabb, így végre nyugodtan kihúzhatta a hátát anélkül, hogy rettenetesen magasnak érezte volna magát.

      Timi nagyon hirtelen nőtt meg. Észrevétlenül egy év alatt 17 cm-rel lett magasabb, jócskán kitűnve ezzel az osztályátlagból. Zavarta, hogy mindene olyan hosszú, hogy mindenki őt nézi. Pedig valójában nem is volt annyira magas, de 180 cm-vel anyját is lehagyta. Felvette azt a rossz szokást, hogy állandóan lehajtott fejjel járt, abban reménykedve, hogy így talán alacsonyabbnak látszik. Persze, valahol ő is tudta, hogy ez nem így van, de ha már lefele lógott a feje, akkor legalább nem látta a rá szegeződő pillantásokat. Szerencsére nem csak magas lett, hanem kifejezetten manökkeni alkatúvá is vált.  Úton útfélen kezébe nyomták modelliskolák szórólapjait, amik a legközelebbi szemetesben landoltak.

      A csengő hangjára felbolydult az iskola. Rettenetes hangzavarral indultak ki a fiúk a teremből, meg sem várva Zsuzsa néni utolsó szavait. Timi is szedelőzködött, mikor hirtelen eszébe jutott, talán Lili nem is tudja, hogy ki kell menni a teremből.

      Gyere, ki kell mennünk!

      – Jó – mondta Lili, és az ajtó felé indult.

      – Várj! Hozd a táskád is!.

      – Miért? – állt meg a lány.

      – Másik terembe megyünk. Biológia lesz.

      – Hát nem ide jön a tanár? – kérdezte, és tolltartóját a táskájába csúsztatta.

      – Minden órán másik terembe vándorlunk. Szerintem is nagy marhaság.

      – Nálunk a tanárok jöttek. – Lili a vállára kapta táskáját. – Mehetünk.

      Honnan jöttél? – Timi meglepődött a saját merészségén. Rendszerint ő volt, aki mindent utolsónak tudott meg, és aki soha nem kérdezett semmit. – Már ha nem gond, hogy elmond…

      – No problem. Erdélyben születtem, de aztán nagyon sokfelé kellett laknunk. Most Amerikából jöttem.

      – …mesterségem címere…ismered?

      – Aha. Rémlik valami. Ez egy játék, ugye?

Timi r nem tudott válaszolni, mert kiértek a teremből és a folyosón őrületes hangorkán fogadta őket. Csak mutogatva irányította Lilit a bioszterem felé, ahol már ott álltak a többiek egy nagy halom egymásra dobott táska mellett.

      – Kimegyünk a Lilába. – hajolt Timi füléhez Kori.

      – Jó. – Mondta Timi, és lehajolt, hogy kivegye a reggelijét a táskájából. Kori és Gabi egy ideig tétován állt, majd elindultak a lépcső felé.

      Hova mennek? – kérdezte Lili.

      – A Lilába – válaszolta Timi, majd észbe kapva kiegészítette. – Oda jártunk régebben, ha csokit, vagy rágót akartunk venni.

      – Te nem mész velük?

      – Nem.

Timi elgondolkodott. Mostanában a két lány mindenből kihagyta, így eszébe sem jutott velük tartani. Tulajdonképpen meg is lepődött, hogy szóltak neki. Legtöbbször mire kiért a teremből már el is tűntek, és mikor visszaértek azt állították, nem látták, ezért nem hívták, vagy egyszerűen nem mondtak semmit. Kétségtelenül rosszul esett neki, de igazán nem hiányzott. Ilyenkor rendszerint a tegnapi szappanopera részleteit tárgyalták ki, ami teljesen hidegen hagyta Timit, vagy az éppen aktuális szerelmük becserkészése volt a téma. A legrosszabb az volt, amikor sminkekről, ruhákról, beszélgettek. A filmkészítés volt az utolsó ötlet, amit még úgy tűnt, együtt terveznek. De csak úgy tűnt. Ez volt a végső lökés, hogy Timi otthagyja őket.

Ez komoly döntés volt részéről. Eddig még soha nem tett ilyet. Leginkább őt szokták otthagyni, lerázni. Olyankor egész nap sírt, és mikor végre megkönnyebbült, megértette anyja szavait. Igaza volt. A barátsághoz több kell, mint a rászorultság, vagy az egyedüllét. Vannak olyan dolgok, amiért nem érdemes barátságnak tartani a szükségszerű együttlétet. Eleinte azért nem hitte, hogy még egyszer az életben jól érezheti magát, de lassanként rájött, mennyivel kellemesebb így az élet, hogy az utcán nem nézik meg őket az emberek, nem tesznek megjegyzést Korira, és ezzel rájuk is. De tény, hogy hiányzott neki az együttes viháncolás, forródrótos telefonok, titkok, amiket minden nap elsuttogtak egymásnak.

Aztán a két lány teljesen kirekesztette, de – ahogy anyja megjósolta – egyre gyakrabban vesztek össze. Így mindkettő Timihez tért vissza, és ezzel különleges helyzetbe került. Visszatértek a kis titkok, néha még egészen jól érezték magukat együtt. Timi végre felszabadult. Már tudott nemet mondani, és kilépni abból, ami nem tetszett neki. A két lány barátsága ugyanolyan maradt: hol összevesztek, hol kibékültek, és ilyenkor leginkább Timit hagyták ki mindenből. De ez már nem zavarta. Most sem érzett keserűséget, amiért csak odavetették, hova mennek, és pontosan tudta, jól döntött, hogy nem ugrott kegyes leereszkedő hívásukra.

      – Miért? A barátaid, nem?

      – Tulajdonképpen nem, de ez bonyolult. Neked vannak barátaid?   

      – Nincsenek. Illetve vannak, de túl sok helyen…Szerte a világon.

      – Az nagyon izgalmas lehet.

      – Ne gondold. Állandóan változik a környezet körülöttem, az emberek a tájak, és a barátok.

      – De azért tartod velük a kapcsolatot nem?

      – Igen…vagyis inkább nem…

Timinek feltűnt, milyen furcsán mondta ezt a lány. Arra gondolt, ha neki lenne barátja valahol a világ más részén, biztosan gyakran írnának egymásnak e-mailt, mert az a legolcsóbb.

Lilit sokan megnézték. Szinte mindenki csak véletlenül sétált pont erre, hogy megnézhesse az új lányt. Lili nyugodtan nézelődött ki az emeleti ablakból. Timi arra gondolt, hogy ő biztosan rettenetesen zavarban lenne, még megmozdulni sem merne.

      – Nem zavar, hogy mindenki téged néz?

      Lili egykedvűen vetett hátra egy pillantást.

      – Nézzenek, ha jól esik nekik.

      Hé, te új csaj! Jó a segged! – Timi olyan gyorsan fordult meg, hogy lesöpörte a párkányra tett reggelijét.

      – Fogd be Ádi! – kiáltott dühösen. Lili megfogta a karját, és finoman visszahúzta maga mellé.

      – Hagyd! Nem érdemes az ilyeneket észre venni.

      – Hé, nem hallod, hogy bókoltam neked. Hé! Jó a segged! –  mondta még hangosabban a fiú és rettenetes vihogás, röhögés volt a jutalma a többiektől.

      Lili nyugodtan megfordult, kiegyenesedett, és lassan egészen a fiú elé állt. Jó egy fejjel magasodott fölé.

– Neked viszont nem. – mondta halkan, de ettől olyan csend támadt, mintha egyenesen az igazgató lépett volna közéjük. Az osztály bajkeverő bohóca annyira meglepődött, hogy csak akkor tudott megszólalni, mikor Lili visszakönyökölt az ablakba.

      – Jé, most látom, lett még egy zsiráfunk! – Timi még csak levegőt vett, hogy azonnal visszavágjon, de máris karján érezte Lili kezét.

      – Csak nem akarsz visszavágni ennek a piszkalábú gatyás ölyvnek? – Még válaszolni sem tudott, úgy elfogta a nevetés ettől a jelzőtől.

      Tavasz óta, Ádika, ahogy egymás közt hívják, valami szörnyű gatyaszerű holmiban mászkált, ami a bermuda és a száras alsógatya keresztezésének tűnt, de lehet, hogy csak azért látszott annak, mert hihetetlenül vékony alsólábszára minden tekintetet magához vonzott. Már nem csak az osztály bohóca volt, mint régen, de egyre nagyobb stikliket is megengedett magának. Ez köszönhető volt annak, hogy valami oknál fogva, Adri védő-szárnyai alá vette. Az okra senki sem tudott rájönni, de ahogy már lenni szokott, ha Adri valakit védelmez, akkor udvarhölgyei szokásnak megfelelően behódolnak, a többiek pedig megpróbálnak tudomást sem venni a stiklikről, amit a védence elkövet. Már ameddig lehet. Mert amikor Ádika széttörte a szigeti kisautót, valaki mégis csak elmondta otthon, hogy mindnyájuknak közösen kellett kifizetni a kárt. Kori papája azonnal hívta Zsuzsa nénit, aki Ádika szüleitől be is vasalta a pénzt. Timi nem volt ott a kiránduláson, de hallotta Koritól és Gabitól mi történt. Anyjának elmondta, ha ott lett volna, ő biztosan elmondja azonnal Zsuzsa néninek, hiába akarta Adri titokban tartani.

      – Jól érzed magad? – kérdezte Zsuzsa néni, aki szokásához híven észrevétlenül jelent meg a lányok mellett.

      – Igen, jól. – Válaszolta Lili.

      – Arra kérlek Timi, hogy segíts egy kicsit Lilinek a felzárkózásban. Lili külföldről jött, és egészen mást tanult eddig.  Most be kell hoznia a lemaradást, úgyhogy egy ideig senki sem osztályozza, mert lehet, hogy egész anyagrészek hiányozhatnak. Lili! Ha bármivel kapcsolatban van kérdésed, nyugodtan fordulj Timihez, vagy Adrihoz, és természetesen hozzám. Rendben?

      – Igen, köszönöm.

      Zusza néni jellegzetes kacsázó módon eltotyogott a tanáriba.

      – Ki az az Adri?

Timi szívébe belemart a féltékenység. Tudta, hogy bármit mondhatna, hogy még csak a lehetőségét is kiiktathassa egy majdani barátságnak, de az is tudta, ő képtelen erre.

      – Ott, az a szőke Ádika mellett.

      – Ők járnak?

      – Ugyan már! – Timi hirtelen belegondolt, milyen nevetségesen néznének is ki. Adri, aki már most minimum tizenhatnak látszik és Ádika, aki botlábával egy hirtelen meghúzott nyolcéves benyomását kelti.

      – Pedig lehet…- Lili elgondolkodva nézte a két újdonsült osztálytársát. Timi azonnal tiltakozni akart, de mintha csak megbénult volna. Valami furcsa gát nem engedte, hogy megszólaljon. És még valami. Ahogy Lilire nézett, egy pillanatra úgy érezte, képes úgy látni a megszokott arcokat, mint ahogy a lány. És a gondolat már nem is tűnt annyira lehetetlennek…

      Hé! Timi! Nálad van a kisebbik nagyítóm? – harsant fel Dominik éles hangja, amivel utat nyitott a tömegen keresztül.

      – Nincs.

      – Pedig tuti, hogy nálad volt legutoljára. Tegnap láttam a kezedben. Hová tetted?

      – Leraktam az asztalodra.

      – Úristen! Ezt nem mondod komolyan! Képes voltál csak úgy letenni az asztalomra? Anélkül, hogy figyelmeztettél volna, hogy nehogy elfelejtsem elrakni a tasimba? Te megőrültél?

Dominiknak különleges képességei közé tartozott, hogy akkora hangerővel és olyan vehemenciával tudott üvölteni, amire nagyanyáink nemes egyszerűséggel csak azt mondanánk, hogy falrepesztő. Valójában a figyelmet a másodperc töredéke alatt tudta ezzel a képességével magára irányítani. Ilyenkor minden mondat félbeszakad, a mozdulatok mozdulatlansággá merevednek. Pont úgy, mint amikor egy filmet az ember egy pillanatra megállít. A nagy tiráda befejeztével Dominik is észrevette a figyelő csendet, majd hirtelen mozdulattal megfordult, és bájos mosoly kíséretében látványosan meghajolt.

      – Köszönöm, köszönöm!  A virágokat a 3/a-ba kérem. – azzal, mint aki teljesítette kényszerű ámde népszerűségéből fakadó kötelezettségeit, visszafordult a lányokhoz.

      – Húzz innen! – Timi mindig dühös volt, ha ennyi szempár kereszttüzébe került. Kifejezetten utálta, ha többen nézik. A legutálatosabb élménye a zongorakoncert, amit minden évben kétszer kell túlélnie. Szó szerint túlélnie. Amikor tekintetek tüzében kell lejátszania a darabot. Ilyenkor a szive megállás nélkül a torkában dobog, nem csoda ha a ritmus legtöbbször nem egyezik a kottában leírtakkal. 

      Ő kicsoda? – kérdezte Lili, akinek láthatóan tetszett a göndör fürtös szőke kisfiú.

      Az öcsém, Dominik. Ő Lili, az új osztálytársunk.

      – Szia! Dominik vagyok. Bármikor szívesen feleségül veszlek. Csak ha lehet, már ne legyél sokkal magasabb. Számításaim szerint én kb. 197 cm leszek, és bár imádom a magas csajokat, de azért  a 190 cm szerintem a határ. Hány centi vagy?

      – 182.

      – Nyámi! Tök jó! A kedvenc nevem a Lili. Tényleg ide jársz? Akkor, minden nap láthatlak? Ez már majdnem olyan, mintha együtt élnénk! Gondolj bele! A nap nagy részét itt töltjük. Szerintem a mi kapcsolatunkat nyugodtan nevezhetjük inverz házasságnak. És még kitoldhatjuk az együttlétünket, ha ma eljössz hozzánk. Ugye eljössz? Atya-gatya! A csöngő. Mennem kell! Timi vedd rá, hogy eljöjjön! – Azzal Dominik elviharzott a folyosón.

      Bocsi. Teljesen lökött.

      – Szerintem aranyos. De mért mondta, hogy nyami?

      – Ez a hülye szokása Ha valami tetszik neki, ezt mondja. Rém idegesítő.

      – Nekem még új.

      De, tényleg feljöhetnél hozzánk.

      – Jó…majd megbeszéljük. Nem kell bemennünk a terembe?

      A két lány hosszúra nyújtotta a lépteit, hogy minél előbb elérjék a már becsukódni készülő ajtót. Timi ismét megállapította, hogy Lili hatalmas lépteit egyszerűen nem tudja utolérni.

      Ahogy várható volt, minden tanár kérdezett valamit Lilitől, de annál többet, hogy több helyen is élt a világban, senki sem tudott meg róla. Lali bácsinak, az igazgatónak azt is elárulta, hogy a leginkább a fizika és a kémia érdekli. Timi úgy gondolta, valami csoda történt. Mindig is azt képzelte, hogy ilyenekkel csak a fiúk foglalkoznak, mint például az öccse, vagy János bácsi, aki a számítógépüket szerelte és rendszeresen chippekkel látta el az öccsét. Teljesen meglepődött, hogy egy lányt ilyen reáltárgyak is leköthetnek.

      Misszív nagyon szomorúan kénytelen volt felmentést adni Lilinek, lévén anyanyelvi szinten beszélt angolul. Azért mézes-mázos kedvességgel megkérte, ha lehet, vegyen részt az órán, talán segíthet neki.

      Szünetekben annyi elintézni valója akadt Lilinek, hogy Timi csak az órák elején találkozott vele, mikor már becsöngettek. Tanítás végén kiderült, Lili pont a másik irányban lakik, mint ők.

      Otthon épphogy belekezdett a leckeírásba, szinte azonnal megcsörrent a telefon. Timinek hirtelen eszébe jutott, hogy még a telefonszámát sem adta meg Lilinek. Mi lesz, ha valamit nem tud, vagy nem ért?

      – Halló!

      – Szia! – csendült fel a túlsó végen Kori hangja.

      – Szia.

      Na, milyen az új lány?

      – Te is láttad, nem?

      – Jó, de egész nap melletted ült. Láttad a szempilláit? Kész őrület, hogy nem festi!

      – Szerintem így szép.

      – Jó, de azért szerintem ciki… Mit mesélt? Van már pasija?

      – Honnan tudjam?

      – Jó, ha nem akarsz beszélni róla, akkor szia.  

      A vonal megszakadt. Timi tulajdonképpen örült neki. Egyrészt tényleg nem tudta mit is mondhatna, hiszen ő maga sem tudott semmit Liliről, másrészt, ha tudott volna, akkor sem biztos, hogy elmondaná Korinak. Magában számolni kezdett. Ilyenkor tudta, hogy maximum öt perc és ismét csörögni fog a telefon a vonal másik végén Gabival, akit Kori felbuzdít, hogy hívja fel őt. A szokásosnál is rövidebb idő telt el a csörgésig.

      – Igen.

      – Tényleg nem mondott semmit magáról? – indított Gabi, aki nemes egyszerűséggel soha nem köszönt. Ez, most, hogy már nagyok voltak, lassan mindenkinek feltűnt, de legfőképp Timi anyjának, aki eleinte kifejezetten csak neki köszönt, de miután erre sem reagált a lány, egyszerűen levegőnek tekintette.

      Semmit.

      Akkor miről beszélgettetek.

      – Csak bemutattam neki az osztályt.

      – És rólunk mit mondtál?

      – Semmi különöset.

      – Mégis mit?

      – Hát, hogy egy ideig sokat voltunk együtt…mást nem.

      – Aha…Rémes ruhái vannak, nem?

      – Nekem tetszett.

      Szerintem meg röhejes volt.

      Gabi meg volt győződve arról, hogy remekül öltözködik. A reggeli indulás előtt egy órával már ruhákat próbált. Ugyanakkor Timi megrökönyödve figyelte, milyen össze nem illő színeket tudott magára aggatni. Ettől aztán bármilyen jó márkájú ruha volt rajta, az összhatás csapnivalónak tűnt. Lili egyszerű, ám ízléses farmer top és blúz összeállítása pont olyan volt, mint amilyeneket ő szokott kikapni reggel a szekrényből.

      – Én is így öltözködöm.

      – Á, dehogy, az más… mennem kell! – és ahogy a vonal végén feltűnt, úgy fejezte be.

      Na végre! – gondolta Timi, most már tanulhatok.

      Abban a pillanatban csörrent meg a kulcs a zárban, mikor a szobájába ért. Dominik szokásához híven egyenesen kivágta az ajtót, cipőit menet közben rúgta le magáról és beviharzott a szobába.

      – Hol van? – kérdezte, miután gyorsan felmérte a szobát.

      – Kicsoda?

      – Hát Lili!

      Gondolom, otthon.

      – Gondolod? Hát nem mondtam, hogy jöjjön fel?

      – Dominik! Eszednél vagy? Mit képzelsz? Mondasz valamit és mindenki ugrik?

      – Na, jó! Nem mindenki…de fogadjunk, hogy nem is hívtad!

      – Nyertél.

      – De mért nem?

      – Nem volt rá időnk…és másfelé ment haza…

      Szia kicsim – köszönt be anya. – Volt ma valami érdekes?

      – Volt – kiáltott közbe Dominik. – Timinek lett egy új osztálytársa, már mondtam.

      – Igen, már mesélted, meg azt is, hogy neked nagyon tetszik. De, engem most Timi érdekel.

      – Ezen kívül semmi – mondta Timi.

      – Hogy fogadták a többiek?

      – Hülyén. Ádika próbálkozott azzal, hogy már két zsiráf van, de Lili nem engedte, hogy visszavágjak.

      – Végre egy értelmes lány! Máris szeretem.  És a libák?

      – Anya! Kértelek, hogy ne hívd így őket! Egyébként már volt körtelefon, hogy mit tudok róla, mert bezzeg a suliban messzire elkerülték.

      Most költöztek ide?

      – Aha…

      – Honnan?

      – Amerikából. De sok helyen lakott.

      – Mi ez a furcsa a hangodban?

      – Nem tudom. Nekem nagyon szimpatikus, de például azt mondta, hogy hiába van sok barátja, nem tartja velük a kapcsolatot. Ez olyan furi.

      Lehet, hogy csak mondta. Tudod, kicsim, a kapcsolatok mindenkinél mást jelentenek. Ha például olyan barátai voltak, mint neked a lib…   bocsi, a lányok, akkor, elképzelhető, hogy egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy tudjanak egymásról. Ha elköltöznénk, valószínűleg csak egy ideig tartanátok ti is a kapcsolatot, azután, főleg, ha igazi barátra lelnél, egyre ritkábban.

      – Lehet…

      – Mondd a számát! – kiáltott Dominik a telefon mellől.

      – Nem tudom.

      – Micsodaaa…? Nem kérdezted meg a számát? Te teljesen hülye vagy!

      – Elég, Dominik. Állítsd le magad! – szólt rá anya erélyesen. 

      Dominik duzzogva bevonult az íróasztalához és látványosan nem csinált semmit. Ez nagyjából abban merült ki, hogy az asztalra tette a lábát és a dobütőjével különböző ritmusokban ütögette a könyveit. Anya kipakolt, és nekilátott a vacsorakészítésnek. Timi bármennyire is akart, egyszerűen nem bírt tanulni. Kiment a konyhába, hátha segíthet valamit.

      – Már kész vagy? – kérdezte anya.

      Nem, de rettenetesen idegesít Domi dobolása.

      – Jó, akkor csináljuk meg a vacsit, addig lehiggad. Azért elkérhetted volna a számát, vagy legalább a tiedet megadhattad volna.

      – Jó, igazad van. Hülye vagyok.

      – Ezt senki sem mondta. Csak szegénynek bármi gondja van, így holnapig nem tud senkihez fordulni. Persze, ez még nem a világ vége! Ne izgulj!

Timi a kenyereket kente, mikor megcsörrent a telefon. Szokásához híven Dominik rakétasebességgel repült ki a szobából.

      – Halló! Itt Dominik! Ha engem keresel, megtaláltál…. Sziaaa…de mért nem….és holnap?…. biztosan?…Jó, adom. – Dominik odaszólt a nővéréhez. – Téged keresnek. Timi letette a kenyeret és magában már felkészült egy újabb rohamra a lányoktól.

      – Igen…

      – Szia, Lili vagyok!

      – Szia! Épp most mondtam anyukámnak, milyen hülye vagyok, hogy nem kértem el a számod és az enyémet sem adtam meg. Honnan tudtad meg?

      – Zsuzsa nénitől. Csak azért hívtalak, mert nem találom azt a törileckét, amit felírtam. Szerinted rossz könyvet kaptam a könyvtárban? 

      – A lecke a tavalyiban van. Megvan neked?

      – Nincs, csak az ideit kaptam meg.

      Elviszem neked, mondd a címet!

      – Áz nem jó… még teljes a felfordulás nálunk… de mi lenne, ha a suli melletti parkban találkoznánk?

      – Jó. Fél óra múlva?

      – Remek. Szia.

      – Szia.

      Timi boldogan kapta fel a könyvet, és máris indult volna.

      – Állj! Én is megyek! – állta el az útját az öccse.

      – Nem jöhetsz, dobra mész.

      – Akkor is megyek…

      – Dominik! Ülj le vacsorázni. Timi! Te is. – Anya összeterelte tiltakozó csemetéit az asztalhoz.

      – De, anya! Elkések!

      – Drágám! Öt perc alatt ott vagy. Úgyhogy most vacsizol.

                                                                       *

 A parkban ilyenkor már nem volt ismerős. Timi rögtön kiszúrta Lilit, aki egy pad tetején ült és ütemesen lóbálta a lábát.

      – Szia!

      – Szia! Régóta vársz?

      – Dehogy. Kérsz medvecukrot?

      – Ki nem állhatom.

      – Nekem a kedvencem. Ezek a tavalyi könyvetek? Milyen szépen néz ki. Nálunk mindenki könyve egy hónap után cafatokban lóg.

      – Nálatok… most hol, melyik ország?

      – Amerikában. A németeknél tökéletesen rendben van minden, annyira, hogy begolyózik tőle az ember.

      Jó lehet ennyi helyen lakni…

       Ne gondold. Sehol sem vagy otthon. Alig van valami, ami igazán az enyém. Nem rendezkedhetünk be hosszú időre sehol.

      – Miért?

      – Mert a papámnak mindig más helyre kell költöznie. Ahova a cég éppen küldi…

      – Mit csinál?

      – Kutató. Mikrobiológia.

      – Aha… – Timi megpróbált értelmes arcot vágni, bár csak halvány sejtelme volt arról mi lehet ez a foglalkozás. – És anyukád mivel foglalkozik?

      Fogalmam sincs. Hatéves voltam, mikor elhagyott minket.

      – Hogy? Úgy értem, hogyan hagyhatott el téged?

      – Ez hosszú történet.

      – Jó neked, csak hosszú történeteid vannak. Elmondod?

      – Mindet biztosan nem legalábbis most, mert nincs annyi idő. Anyámnak elege lett, és egyszerűen elment Erdélyből. Nem bírta a szegénységet. Tudod Erdélyben sok szegény ember volt akkor, magyar is, román is. Apám azt mondta, hogy a gyűlölködésnek táptalaja a szegénység.

      Nekem is vannak rokonaim Erdélyben.

      – Tényleg? Hol?

      A csíki hegyekben. A nagybátyám jött onnan, de ő itt is maradt.

      Gyönyörű hely. Mi is onnan származunk. Bár igazából nem emlékszem már rá.

      – Nem szoktatok hazamenni?

      – Nem, apát mindig máshova hívják. Mikor anya elment, mi apával Bukarestbe költöztünk. Angol iskolába jártam, egész nap csak angolul beszéltek velünk. Bármennyire is utáltam, hasznos volt, mert egy év alatt megtanultam a nyelvet. Aztán elmentünk Németországba.

      – És meddig maradtatok Németországban?

      – Talán egy évig.

      Akkor németül is tudsz?

      – Csak keveset. Angol suliba jártam. Aztán jőtt Portugália. Azt nagyon szerettem. Majdnem két évet éltünk Lisszabonban, de tovább kellett mennünk Olaszországba.

      – Azt mondtad, hogy a barátaiddal nem tartod a kapcsolatot.

      – Ez nagyon bonyolult…, amikor először költöztünk el, két barátnőm volt Németországban. Utánam jött egy új lány az osztályukba, akit én nem ismertem. Ezt is levélben írták meg. Aztán nekem is lett egy új barátnőm, így időm sem volt levelezni. Addig halogattam a levélírást, amíg már nem tudtam, mit is írjak. Olyan távolinak tűnt az egész barátság. Már nem tudtam, mit szeretnek, ismeretlenekről írtak történeteket, akiket soha nem láttam. Az már nem olyan volt, mintha velük lennék.

      Timi tökéletesen értette, miről beszél. Ugyanezt érezte ő is, amikor a lányok kirekesztették, és még csak az sem kellett hozzá, hogy barátai pár ezer kilóméterrel messzebb legyenek.

      – Lehet, hogy csak nem találtad meg az igazi barátot. – Mondta Timi merengve.

      – A papám is ezt mondja…

      – És most mért éppen Magyarországra jöttetek?

      – Hát tudom én? – Lili nagyot nyújtózott, és leugrott a padról. – Sétáljunk egyet. Megmutatod a Lilát?

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 4.8/10 (4 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Alig emlékszem az első részre, de a hiányzó emlékek nem akadályoznak az olvasásban. Ez nem jó, mert ha az első fejezet nélkül működik a történet, akkor miért kellett elolvasnunk?
    Pongyola nyelvi közegbe kerültem, pedig az első részben megjelenő varázslat folytatását kerestem. Sok semmitmondó párbeszéd, és igazából eseménytelen elbeszélés. Nem tudom, hogy a tiniknek ez kell-e. Meglehet, hogy igen.
    Egy a történet vonalához tartozó megjegyzés: Olyan utalásokat találunk a múltról, amelyek a gondok sokasodását úgy adják elő, mintha azok az iskolába járás részei lennének, azonban az eltelt időben vakáció volt. (Legalábbis így tudjuk).
    Nem tetszik, hogy az új lány ötven perccel az érkezése után olyan magabiztosan veszi a védelmébe Timit, mintha fordított lenne a szerepük.
    Kicsit szervezetlennek találom az egészet.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük