Pici volt, vacak és törékeny. Haja rövidre és fiúsra volt nyírva, tincsei kedvük szerint táncoltak a szél zenéjére, miközben a fal tövében gubbasztva zokogott. Próbált halk lenni, de újra és újra hangosan előtört belőle a sírás. Nem tudta abbahagyni. Annyira el volt foglalva magával, hogy nem hallotta meg a közeledő léptek zaját. Ijedten nézett fel, amikor valaki megérintette a vállát. Könnyein át nem tudta jól kivenni az ismerős arcot.
– Nyugi, csak én vagyok – érintette meg kissé esetlenül a lány vállát a fiú. Mintha csak valami forrót ért volna a keze, rögtön el is rántotta. A lány elmosolyodott egy pillanatra, de utána újból lefelé görbült a szája. Úgy érzékelte, a fiú undorodik tőle, azért engedte el a vállát olyan gyorsan.
– Mit akarsz? – kérdezte kissé elutasítóan, zöld szemét cipője orrára szegezve.
– Csak mondani akartam valami fontosat, de nem gondoltam volna, hogy itt talállak. Nem szolfézsórán kéne lenned? – guggolt le hozzá a fiú, hogy arcuk végre egy szintbe kerüljön, ám a lány továbbra sem akart a szemébe nézni. Arca viszont kipirult a haragtól és a zavartól.
– Elmaradt a szolfézs. Nyugodtan kérdezd meg bárkitől, ha nem hiszed! – mondta, és dühösen a fiúra villantotta a szemét.
– Nem vádoltalak semmivel – mondta nyugodt hangon a fiú, állva a lány tekintetét, majd sóhajtott és így folytatta: – Nyugi, nem akarlak bántani.
– Akkor mit akarsz? Nekem már nem számít. Úgyis mindenki ezt teszi – motyogta a lány, és lassan kicipzározta a táskáját, amiből egy adag szemét hullott ki. – Ezt nem én raktam bele – tette hozzá furcsán halott kifejezéssel az arcán.
– Gondoltam – mosolyodott el szánakozva a fiú.
– Te most nevetsz rajtam?
– Nem, dehogy – rázta a fejét. Elkomorodott. – Eszembe se jutna, és akár hiszed akár nem, meg sem fordult a fejemben, hogy te tömted volna tele szeméttel a táskádat.
– Nem számít. Úgyis szemét vagyok, ezek itt a rokonaim. Legalábbis ezt mondták – állt fel hirtelen a lány, és megrázta a haját, mintha csak a bánatot akarná elűzni magától, majd ismét a fiúra pillantott.
– Mit is akartál mondani? – kérdezte szipogva.
– Tessék, levendulaillatú – nyújtott felé egy zsebkendőt a fiú. – A nővéremtől van. Én nem használok amúgy illatos zsepit. Az gáz lenne.
– Köszi. Igen, az valóban gáz lenne – nevetett bele az orrfújásba a lány, megnyomva kissé a „valóban” szót a mondatban.
– Szívesen – válaszolt vörösödő fülekkel a fiú, és kuncogott ő is egy kicsit. Aztán hallgattak. A lány szipogott. A fiú tanácstalanul figyelte a lányt, akinek a légzése lassan megnyugodott.
– Sajnálom – suttogta a lány, arcát tenyerébe temetve.
– Semmi baj – nyúlt a kezéért a fiú, és megpróbálta elkapni a pillantását. – Figyelj, szombaton lesz a szülinapom. Szeretném, ha eljönnél megünnepelni velem. Nem leszünk sokan. Nem kell most válaszolnod!
A fiú zavarba jött, ahogy lenézett összeérő kézfejükre. Gyorsan felpattant és lapáttenyereit a háta mögé rejtve kezdett motyogni:
– Az a szemét, aki mondja. Hallod? Mármint te az előbb mondtad, de én másokra gondoltam. Tudod, a többiekre, akik… – nem tudta folytatni.
A lány pontosan tudta mire gondol. A többiekre, akik cikizték őt a bátyjaitól örökölt ruhái, a rövid haja és az alapvetően fiús kinézete miatt. A lányok rendszeresen kizárták őt az öltözőből, vagy éppen nem engedték ki. Mikor, hogy esett. Folyton arról faggatták, ő fiú-e vagy lány tulajdonképpen, és kaján mosollyal az arcukon várták a választ. Ő pedig nem lehetett dühös, hiszen „csak viccelődtek” vele. Mégis elvesztette időnként a türelmét. Egyre többször mostanában. Lehunyta a szemét. Teljesen elvörösödött. Visszaemlékezett, mennyire sok időbe telt annyi pénzt öt– és tízforintos visszajárókból összekuporgatnia, (mivel zsebpénzt külön nem kapott) hogy kilyukaszthassa a fülét. Direkt rózsaszín köves fülbevalót választott. Az anyja pofonvágta, amikor először meglátta, hogy „mit művelt magával” , ő azonban nem bánta, mert még mindig reménykedett, de hiába. Az állandó kérdezősködés ezután sem maradt abba. A fél füle egyébként is begyulladt, így hamarosan már csak az új ékszer felét viselhette, amit a többiek szintén nem hagyhattak szó nélkül. Szeretett volna csinos ruhákban járni ő is. Szerette volna megnöveszteni a haját, de az anyja a kötelező úszásra hivatkozva, („Nagyon macerás szárítani.”) mindig túl korán levágta a göndör loknikba álló fekete tincseit. Szeretett volna csinosabb arcot, kezet, alakot. Nem volt hiú, de kétségbeesetten vágyott arra, hogy szép legyen. Legalább egyszer.
Ezekre gondolva a lány időközben szorosan lezárt pillái alól újra szivárogni kezdtek a könnyek, nyomukban fénylő csíkokat hagyva az arcán. Hallgattak ismét. A lány hálás volt, amiért a fiú nem folytatta a korábbi mondatát. Így is megértette, mit akart mondani.
A fiú szó nélkül átnyújtott neki egy újabb, ezúttal bodzaillatú zsepit, majd lassan elkezdte visszahúzni a lány táskájának a cipzárját. Pár szemét kihullott belőle. A délutáni fény ékszerként ragyogtatta meg a csokis papírokat. A fiú már épp lehajolt volna értük, de a lány hangja megállította:
– Hagyd. Szerintem szép.
– Tessék? – nézett rá meglepődve a fiú.
– Csillog. Pedig szemét – mosolygott a lány.
– Aha, csillog – hagyta rá sután a fiú, és felvette a vállára a saját táskáját – Gyere, menjünk! Hazakísérlek.
– Még maradok, de köszönöm – mondta a lány fel sem nézve.
– Hát akkor… – állt tétován egyik lábáról a másikra a fiú – Megyek, szia!
Elindult, eltűnt a sarkon, de nem telt el három perc sem és már visszafelé szaladt. A lányé mellé rakta a saját táskáját. Gyorsan kinyitotta, és alufólia galacsinokat vett elő belőle.
– Nézd – szólt a lányhoz, és odatette a csokis papírok mellé a földre –, az enyémet is tele rakták.
A fülei belevörösödtek kissé a hazugságba, de rendületlenül folytatta:
– Csináljunk kiállítást belőle!
A lány meglepetten pislogott, amíg a fiú szépen elrendezte a „kiállítási tárgyakat”. Egész érdekesen mutattak együtt. Visszagondolva, talán még egy modern művészeti galériában is megállta volna a helyét a „kompozíció”.
A lány lassan felállt, leporolta a térdét, végül egy hosszú pillanatra a fiú szemébe nézett.
Ezután lehajolt, hogy óvatos mozdulatokkal mindent összeszedjen a földről, majd könnyeit nyelve, rekedten szólalt meg, egyik törékeny kis karját a fiú felé nyújtva.
– Sajnálom, hogy ilyet tettek veled. Menjünk. Csak menjünk haza, jó?
A lány mosolygott. Tudta. Ahogy a fiú is. Hallgattak. Végül kézen fogva indultak el. Mindkettőjük tenyere izzadt, de ez egyiküket sem zavarta különösebben. Természetesnek tűnt, éppúgy, ahogy a csokipapírok és egyéb szemetek kidobása is. Ügyesen szétválogatták, és a szelektív gyűjtőhelyre vitték a „kincseiket”.
– Ma is tettünk valamit a bolygóért – próbált viccelődni a fiú. A lány felkuncogott, majd ijedten kapta a szája elé a kezét. Az osztályban mindenkit idegesített a nevetése.
A fiú azonban nem tűnt ingerültnek. Évfolyamtársak voltak. Szégyenlős mosollyal az arcán figyelte, ahogy a lány újra összefűzte ujjaikat, hogy így folytassák a rövid sétát, ami még hátravolt. A keresztutcánál, ahol szétváltak útjaik, végül elengedték egymás kezét, de attól a naptól kezdve többet beszélgettek. Később kiderült, hogy a fiú mégis illatos zsepiket használ, méghozzá a kedvence az epres(!), a lány azonban szemet hunyt a hazugsága felett.
Igazából, ő is lógott a szolfézsóráról aznap.
A csoportból senki nem akart melléülni, ez pedig rosszul érintette. Ennek ellenére többször nem lógott. Órák után ugyanis, már nem kellett egyedül hazamennie. Hamar megszerette ezeket a sétákat.
Csak ahhoz volt nehéz hozzászoknia, hogy a fiú szépnek látta.
Nagyon kedves novella, engem meghatott.