Három muskétásként is emlegetik a Vörös pöttyös sorozat régi szerzőit. Rengetegen várják már a könyveiket.
Ha tetszik a regény, megtalálod majd a könyvesboltokban, vagy a Könyvmolyképző márkaboltban.
Könyvbemutatók: régi szerzők november 24-én az A38-as hajón, új szerzők 25-én az Apacuka Kávéházban. Szeretettel várunk!
———————-
SZUROVECZ KITTI: FÉNYEMBEREK – 2.
„Dala gyász volt, szentelt bánat,
Halkan cseng hangja a lánynak,
Míg arcára halál sápadt,
Szemére mély árnyak szálltak.
Fordul a hajó: elöl Camelot.
Lélek a parton még nem jár,
Messze még a soktornyú vár,
Bárkájában halott ő már,
Nem dalol, s messze Shalott.”
(Tennyson: Shalott asszonya)
Prológus
MATT
Tíz körömmel vájtam a földet. Vizes volt, hideg, a szél pedig veszettül
fújt körülöttem, de én egyáltalán nem fáztam. A meleg orkánkabát
is igazán felesleges volt, amit a földi dimenzióban a külsőségek
kedvéért viseltem. Eljött a perc, amikor elegem lett belőle.
Ledobtam magamról, immár kényelmesen kapartam tovább, az ajkam
arra a szokásos, gonosz mosolyra húzódott, amikor végre megláttam
azt, amit kerestem.
– Nolessel! – sziszegtem magam mögé. – Add a lámpát!
Egy tárgy repült felém a sötétben, a reflexeim pengeélesek voltak,
így nem jelentett gondot elkapnom. Rávilágítottam a fára. Mintha
csak tegnap temették volna a nőt, a koporsó tökéletes épségben
volt.
– Igen, úgy tűnik, ő az… – olvasta a zseblámpa fényében a feliratot
Nolessel. – Jó munkát végeztünk. Megtaláltuk, Matthew.
– Fogalmazzunk úgy, hogy megtaláltam, rendben? – dörrentem
rá. Puttana. Ami most sikerült, az kemény féléves munkám eredménye.
– Legalább kiásni segíthettél volna.
– Vigyáznom kell a körmeimre – mondta önérzetesen. Szép volt,
de utáltam, ahogyan ő is engem. Ez persze nem újság, mert mi általánosságban
így érzünk egymás iránt, de azért összedolgozunk, ha
úgy kívánja a szükség. Most úgy kívánta.
– Gyerünk, segíts kiemelni!
Nolessel egy másodperc múlva már velem szemben állt. Ketten
olyan könnyedén emeltük ki a földből a nehéz tölgyfa koporsót,
mintha az hungarocellből lenne. Élveztem az erőmet. Másom úgysem
maradt.
– És most? – kérdeztem, miután a tetem koporsója a temető
nedves földjére került. Idegesen körbepillantottam, majd lekapcsol-
tam a lámpát, mert hangok szűrődtek be az utcáról. Csak néhány
szombat esti, szórakozni vágyó fiatal haladt el a sírkert előtt, felszabadultan
röhögtek valamin. Valamikor, nem is olyan régen én is így
éltem: hétvégenként bulizni jártam, és nem foszladozó hullákat bányásztam.
Régi, szép idők.
– Remélem, nem jut eszükbe a temetőbe jönni, partizni. Az a szőke
srác egyszerűen cukorpofa volt. Nagy kár lenne érte… – Nolessel
megnyalta vörösre festett ajkait. – Hm… Talán később, ha végeztünk,
utánuk megyek.
– Ne húzzuk az időt! Mit kell tennem? – kérdeztem, s a hangom
enyhén remegett.
– Annyi biztos, hogy én hátrébb lépek. Damian azt mondta, a
feladatom csak annyi, hogy végignézzem az átalakulást és segítsek a
bunyóban, ha netalán tombolni kezd.
– Sanszos?
– Zombiknál sosem tudni. De állítólag neked van valami képességed,
ami egészen emberivé teszi majd…
– Remek…
Nolessel elkacsázott a tűsarkain, a szemem sarkából láttam, amint
leül egy távolabbi sírkőre. Én pedig hozzáláttam. Végigfuttattam az
ujjaim a sima tölgyfán, aztán újra bekapcsoltam a lámpát, és rávilágítottam
a pontokra, ahol lezárták. A szögek nem jelentettek gondot.
Forró, erős kezeim egy pillanat alatt feltéptek minden anyagot,
s már csak egy karnyújtásnyira voltam a halottól, akiből perceken
belül új lény lesz, aki talán megválthat engem, és visszaadhatja az
álmaimat…
A hullán már nem látszottak egykori szépségének nyomai. Foszladozó,
eldeformálódott tagok, arc, fej, szemek sehol, torz, alaktalan
massza. Megkockáztatom, talán még annál is gusztustalanabb volt,
mint ahogyan mi kinézünk eredeti állapotunkban. A Pokolban. Hm.
Otthon, édes otthon. Amint átlépjük a saját dimenziónk kapuját,
szörnyetegekké
változunk. Ő azonban szép lesz. Kap egy második
életet, hogy segíthessen nekünk. Jobb kezemet arra a pontra tettem,
ahol a szívének kellett lennie. Nem undorodtam. Lehajoltam,
s a két karomat szélesre tártam, valahogy úgy nézhettem ki, mint
amikor a gyerek azt játssza, hogy ő a kanyarodó repülőgép. A villám
pedig, ahogy vártam, a következő pillanatban lecsapott. Persze, rögtön
eső követte, éreztem, amint a Fényesek küzdenek ellenem, de
tudtam, hogy erősebb vagyok náluk. Minden erőmet bevetve arra
koncentráltam, hogy a sötét energia akadálytalanul áramolhasson
a testemen át, bele abba az alaktalan masszába, ami másodpercről
másodpercre kevésbé tűnt taszítónak. Épült a húsa, a bőre, fényesedett
a haja, s a zseblámpa fényében szemeket pillantottam meg, az
éjszakánál sötétebb íriszekkel. A villámlás egyszeriben megszakadt,
én pedig tőrt vettem elő. Túl hirtelen mozdultam, így sebet ejtettem
a vadonatúj női nyak finom bőrén. Kékes vér csordult ki. Egy
tökéletesen természetellenes lény vére. Megdöbbenten meredtem a
saját teremtményemre.
– Maradj nyugton…! Ne moccanj, mert a társam pengéje újra
hullát gyárt belőled! – Nolessel hangja egész közelről jött, éreztem,
hogy mellettem áll, és ő is az újonc arcába mered. A zombi felzokogott.
Könnytelenül, hisztérikusan.
– Hol vannak? Élnek? – üvöltötte artikulátlanul, majd mit sem
törődve a nyakához szorított késemmel, felpattant, és elkapta Nolessel
torkát, akinek félelem villant a szemében. Nem csoda. Az élőhalottak
erősebbek az egyszerű pokolszolgáknál.
– Élnek – sziszegte Nolessel, mire a lány engedett a szorításon. –
Élnek, és megkapod őket…
– Üdvözöllek az új életedben – szólaltam meg, rávillantva a mosolyom
a jövőm zálogára. – Örülök, hogy létezel.