November 15-én jelenik meg a Fényemberek sorozat 3. része, A Fény háborúja. Olvassunk bele a regénybe!
***
GYÓGYULÁS
Linette
Hetek teltek el a Várószoba sötétjében, hangtalanul. A hófehér, sivár falak csupán az én lélegzetemet visszhangozták, mégis éreztem, nem vagyok egyedül. Fixíroztam a sarokban heverő szellemalakot, magam sem tudom miért, hittem abban, hogy eljön a nap, amikor ismét felnyitja azokat a fekete szemeit és visszajutunk a földi dimenzióba. Nem kis kockázatot vállaltam érte. Többek között azt, hogy vele együtt itt rekedek a kapuban, amely az élők világát választja el a Mennyországtól és a Pokoltól.
Utóbbit Matt már megjárta, annak köszönhetően, hogy emberi életében szerencsétlenül járt, és Damian, a pokolszolgák ura magához szólította őt. Akkor, amikor Matt két évvel ezelőtt legjobb barátnőmet, Jane-t akarta megmenteni, mert attól tartott, esetleg elkeseredésében leugrik a házuk tetejéről. Mattnek halványlila sejtelme sem lehetett arról, mibe keveredik! Még bugyirózsaszín sem, amilyen most épp az én hajam. Ő sosem akart Sötét lenni, nem önként választotta a sorsát. Gyógyítóként részben ezért segítek neki, , részben pedig azért, mert Jane szereti, a barátjának tartja, és nem lehet mellette, mert a saját apját próbálja épp úgy visszarángatni a földi dimenzióba, mint én Matt Shelton-t.
Már legalább másfél hónapja itt rostokoltunk, amikor végre megmozdult, amiért hálát rebegtem a felsőbb erőknek. Akkor már kimondottan ingerült és türelmetlen voltam – legalábbis egy állítólag minden ízében jóságos lényhez képest. Ilyen gondolatok költöztek a koponyámba: kicsoda ő nekem? Még csak nem is ismerem! Haza akarok menni a többiekhez, hiányoznak. Istenem, a lélekszállítás a dimenziók között, a hivatásom, az is mennyire hiányzik! Szerintem már emberi életemben is lázas feminista, nyughatatlan tyúk lehettem, annak lenyomata tükröződik a mostani lelkemen is. Idegen tőlem, hogy csak úgy üljek a fenekemen, miközben Astrid Úrnő legfrissebb hírei szerint fellázadt a sár népe, és tenni kell valamit, mielőtt a zombik világuralomra törnek. Erről is részben Matt tehet – mármint a sáremberek megjelenéséről –, de amikor eddig a gondolatig jutok, mindig igyekszem száműzni, mert ettől vagyok csak igazán ideges.
Hogy lehet valakinek ennyi esze, könyörgöm? Feltámasztotta Christopher halott menyasszonyát, Keirát. Mindezt miért? Hogy az elszeresse Jane-től Chris-t, és a barátnőm végre az övé lehessen. Az nem fontos, hogy soha nem akart az lenni? Igaz, meg kell mondjam, egyetlen dolog imponál: az, hogy Matt mi mindent képes megtenni azért, akit szeret. Egy pont Shelton-nak.De még így is mínuszban van, nagyon is.
Szóval, amikor az áttetsző szellemalak végre kinyitotta a nagy, sötét szemeit, a Szárnyasokon(udvariasabban Őrangyalokon) keresztül azonnal jelet küldtem Jane-nek, miszerint van fény az alagút végén. Ő visszaüzent, hogy nála sajnos még nem állnak ilyen jól a dolgok, de örül, hogy Matt állapota kedvezőbben alakul, mint az apjáé, Abrahamé, akinek a lelke még mindig csupán mozdulatlan, áttetsző lenyomatként hever a Várószobában. Még a végén oda is el kell majd mennem, ha nem boldogul, hiszen ő nem Gyógyító. Amphibia, akinek a hatalma kétségtelenül nagyobb, mint az enyém – már csak azért is, mert szabad átjárása van az égi és pokoli dimenzió között -, ám szerény képességemnek már nem egyszer hasznát vette az évek során. De megint elkanyarodtam a tárgytól.
– Sikerült? Mondd, hogy sikerült! – kérte erőtlenül Matt, miután magához tért.
– Úgy tűnik, igen – feleltem szenvtelenül. – Ahogy látom, megmaradsz. Hogy vagy?
– Nem kedvelsz engem – a szellemalak halványan elmosolyodott.
– Majd elmúlik az érzés – vállat vontam. – Sötétként túl sok volt a számládon, amikor Astrid az utolsó pillanatban visszahúzott a megsemmisülés széléről. Nem is tudom, Jane-nek mivel sikerült meggyőznie. Az persze pozitív, hogy Damian kirekesztett a Pokolból, mert nem tartott elég gonosznak. Majd erre koncentrálok és igyekszem kedvesebben nézni rád, rendben?
– Szóval rossz emlékeket ébreszt benned az ábrázatom. Ezen nem csodálkozom – sóhajtotta, miközben nehézkesen ülőhelyzetbe tornászta magát a félhomályban. Még mindig különös volt gyengének, sebezhetőnek, de legfőképp áttetszőnek látni. Egy gondolattal elbánhattam volna vele, csakhogy már nem ellenség – egyébként is, ki tudja, képes lennék-e rá? A mi fajtánk zsigerileg elutasítja az erőszakot, akkor is, ha minden eszközünk megvan arra, hogy szükség esetén sokakat elintézhessünk. Ijesztő felelősség ennyi erővel együtt élni. Amikor eszembe jut, gyorsan kilakkozom a körmöm, vagy átfestem a hajam, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet, különben beleőrülnék.
– Nem marad képességem, igaz?
– Szemernyi sem – biztosítottam róla, és az információ nyomán arcára keserű kifejezés ült.
– Mi lesz ezután? Tudok a világotokról. Túl vagyok egy csomó borzalmon, nem várhatjátok el, hogy úgy éljek, mintha mi sem történt volna.
– Ha most elviszlek innen, visszakapod a régi életed, Matt. Ez volt az álmod, vagy nem? Mihez kezdtél volna, ha sosem szerzel tudomást az Égi Fény és az Örök Sötétség világáról? Most véghezviheted.
– Fene tudja. Szerettem volna karriert, egy menő sportkocsit, egy házat a kertvárosban. Hogy legyek valaki. Hogy legyen valamim.
– Nem attól leszel valaki, hogy mid van. Nem értem a halandókat. Egy életen át küzdenek azért, hogy még több dolgot kölcsönkapjanak, ahelyett, hogy élveznék magát a létezést – fejtettem ki, és szidtam magam, amiért hajlandó vagyok beszélgetni vele, amikor minden perc számít. A Szárnyasai, Jasmine és Neville azt kérték, legyek hozzá kedves, miután magához tér, hogy a lélek hazatérése szelídebben történhessen. Ezért teszem, csakis ezért, mert megígértem nekik.
– Kölcsönkapjanak? – ízlelgette a kifejezést, szavai visszhangba fulladtak az üres, arctalan Várószobában.
– Jaj, Matt, ne légy ilyen szörnyűségesen értetlen! Még a saját tested sem a tiéd, most sem abban vagy.
– Csak egy lenyomat vagyok, egy szellem, egy árny… – suttogta szomorúan, elgondolkozva, miközben próbált végigsimítani a saját karján. Persze, az érintése csak a levegőt szelte.
– Nevezzünk inkább léleknek – próbáltam tompítani, csak hogy vigasztaljam, mert bizton éreztem, sokkoló lehet azzal szembesülni, hogy ő pillanatnyilag nem egyéb, csak testetlen tudat.
– Hol a földi testem?
– Egy New York-i kórházban. Gépek tartják életben. Édesanyád és édesapád felváltva ülnek az ágyad mellett, a visszatérésedre várva.
– Apám… Az apám… Ha Jane nincs…
– Igen. Ha az Amphibia időutazása nem változtat meg dolgokat, az apád ma már csak por és hamu. Jane, Astrid és Roxanne sok mindent helyrehoztak az elmúlt hónapokban, de akad, ami túlnő a képességeiken. A sáremberek öntudatukra ébredtek és egyre többen vannak. Csatlakoznom kell az enyéimhez, hogy megállíthassuk őket valahogyan, ha ez egyáltalán még lehetséges. Bennünk, égiekben is tehetnek kárt, de a halandók képességek híján sokkal nagyobb veszélyben vannak…
– És én hogyan segíthetnék?
– Úgy, ha kimaradsz az egészből és vigyázol azokra, akiket szeretsz.
– Ez így nem fair veletek szemben. Elvégre, amíg teremtőerővel bíró Sötét voltam, én hívtam életre a zombikat. Most, hogy megtisztultam, nekem kell helyrehoznom, amit elrontottam. Ez így van rendjén.
– Emberként nem fog menni, te is tudod…
– Beszélek az Úrnőtökkel.
– Halandók nem beszélhetnek vele, Matt, és ha te innen perceken belül visszatérsz a földi dimenzióba, újra az leszel. Szerintem az Úrnő elveszi a velünk kapcsolatos emlékeidet is. Nem kell, hogy együtt élj a tudattal, hogy… – a francba, majdnem kicsúszott.
– A tudattal, hogy nincs elég bajotok a Pokol népével, még a nyakatokba zúdítottam egy másik, az emberiségre nézve végzetes fajt is – fejezte be helyettem a mondatot. – Nem akarok felejteni. Vállalom a tetteim következményeit.
– Vedd úgy, hogy a történtekről nem te tehetsz – próbáltam megnyugtatni. – Te pusztán a lehető legrosszabbkor mentél el Jane-hez. Miután megláttad, hogy ő és Chris azon a háztetőna Sötétekkel harcolnak, Damiannek két választása volt: vagy megöl, vagy gondoskodik róla, hogy tartsd a szád a létezésüket illetően. És mivel folyamatosan nagy csapatépítés zajlik nála, nem volt számára kérdés, mit tegyen…
– Azt mondta, különlegesnek tart. Hitt abban, hogy én vagyok az utódja – vetette közbe leplezetlen undorral a hangjában.
– Ugyan! Mindenkit ezzel ámít, amikor az udvartartásába kerül, hogy minél jobban teljesítsen. Hogy serényen gyűjtögesse neki a lelkeket…
– Nem számít, mi a célja. Nem érdekel Damian. Hadd beszéljek Jane-nel…
– Bocsáss meg, de nem lehet – szinte megsajnáltam, amint közeledtem felé. Ösztönösen visszahúzódott, miközben két kezem közé vettem őt, az ember formájú, szürkés, tompán csillogó energiahalmazt. Láttam a pillantásán, hogy pontosan tudja, mi következik.
– Nem hagyom annyiban. Mindent megteszek, hogy segíthessek nektek – ígérte lázasan. – Mondd meg Jane-nek, hogy szeretem…
– Tudja – bólintottam, és küldtem felé egy biztató mosolyt.
– Ígérd meg!
– Ígérem! – adtam meg magam, bár éreztem, felesleges ezt a tényt Jane-be sulykolnom, már így is annyi lelkifurdalással kell együtt élnie, amennyit ember nem bír el, egy Amphibiának viszont muszáj.
– Találkozunk még, Linette – fogadkozott a szellemalak, majd halványan elmosolyodott, lehunyta a szemeit és átadta magát az erőmnek. Most, hogy a sötét energiáktól egészen megtisztult a lélek , alig egy perc alatt sikerült visszajuttatnom a földi dimenzióba. Csöppet sem lepett meg, hogy ezt követően azonnal elálmosodtam. A Nagyságos Asszony – ahogy magamban nevezem Astridot-, így üzen nekünk, Fényembereknek. A következő feladatot mindig álmunkban kapjuk. Ha már róla van szó, nem szívlelem őt, de elfogadom, hogy ő a felettesem. Több mint ötszáz esztendeje neki dolgozom, és ez idő alatt sem sikerült a szívembe zárnom, ami azért komoly eredmény, mert igen barátkozó, nyitott és elfogadó vagyok mások devianciáival szemben. De a Nagyságos Asszony áthág minden határt, és az én megítélésem szerint gyakran hoz kegyetlen döntéseket, még akkor is, ha ő, a Teremtő jobb kezeként óriási hatalommal bíró, eredendően jó lélek. Ez számomra nehezen összeegyeztethető azzal, hogy gyilkolni is képes, ha az a dimenzió érdekeit szolgálja. Persze, ő finomabban fogalmaz: szerinte nem öl, pusztán szükség szerint más és más dimenzióba helyez lelkeket. Azt vallja, úgy kell tekinteni erre az egészre, mint egy nagyvállalatra, ahol mindenkit arra a területre küldenek, ahol munkaerőként éppen a legütőképesebben teljesíthet . Szerintem pedig egész egyszerűen arról van szó, hogy ideologizálja és legalizálja a gyilkosságot.
Egyébiránt a vesémbe lát, olvassa a gondolataimat, ezért pontosan tudja, hogy nem a szívem csücske. Mégsem reagál erre sehogy, amivel újra és újra felhúz. Legalább vitatkoznánk, veszekednénk, üvöltöznénk egymással – az is jobb lenne, mint ez a hidegháború, amit évszázadok óta folytatunk. Így esély sincs arra, hogy értsük egymást, ha nem kezel partnerként, nem avat be a dolgok hátterébe, csak Linette, ezt csináld; Linette, azt csináld; Linette, ide menj; Linette, oda röpülj… Még csak vissza sem kérdezhetek, mert az álmaimon keresztül történő kommunikációnk egyoldalú, mintha tévét néznék. Legalábbis, ameddig ő úgy akarja.
A Fényembereket amolyan robothadseregként kezeli. Nevetséges, hogy lelkekkel dolgozunk, és a mi lelkünket semmibe veszi. Olyan ez, mint a fodrász frizurája, vagy a cipész cipője, nagyon régen így érzem. A két Amphibia – azaz égi és pokoli dimenzióban is létezni képes lény -, Jane és Roxanne persze kivételt képeznek, velük beszél. Nem is tudom, számukra ez átok vagy áldás, mindenesetre, mióta Jane-ről kiderült, hogy kétéltű, én is többet tudhatok. Persze, Astrid arra kérte őt, tartsa a száját, ő azonban a jelek szerint úgy értelmezi a helyzetet, hogy ez a legjobb barátaira nem vonatkozik. Nagyon jól teszi. Mondom én, mint köztudomású rebellis.
Nem volt időm tovább töprengeni a hierarchiánkon, mert ellenállhatatlanul elnyomott az álom, kiürült az elmém, és belső szemeim előtt megjelent a Nagyságos Asszony. Smaragdzöld ruhában és ugyanolyan árnyalatú, ékkőként ragyogó szemeivel, ezüstporral szórt bőrével, rubinvörös, térdig érő hajával, amiért mindig irigyeltem. Nekem, míg létezem, marad ez a vicces, félhosszú apródfrizura, mert ugye mi, Fényemberek, sosem változunk. Épp ezért mindent megteszek, hogy a lehetőségeimhez képest időről időre megújuljak – ezt a Pasim, Alex értékeli, szerinte szexi a változatosság. A társaim azonban nevetséges feltűnési viszketegségnek tartják, Jane kivételével. Ő ismeretségünk első pillanatától pontosan érti, mi bajom magammal.
– Kérlek, hogy most rám összpontosíts, Linette – szólalt meg az Úrnő, naná, hogy pontosan tudta, elkalandoztam. – Viseld el, amit látni fogsz. Most nincs idő az érzelgősségre. Ha végignézted, azonnal indulnod kell!
Nem kérdezhettem, csupán bénultan figyeltem őt, az egyre homályosuló jelenést, amelyet felváltottak a közelmúlt emlékképei. Csakis azok lehettek, a földi történések, amelyek addig zajlottak, míg én Matt mellett voltam, a Várószobában. Olyan volt az egész, mint egy álom az álomban, méghozzá igazi lidércnyomás. Autók ütköztek egymásnak és gyulladtak ki, a Verrazano-Narrows híd leszakadt, kétségbeesett emberek rohangáltak az utcákon, gyilkosok öltek sikátorokban, a sáremberek pedig elhagyatott épületekbe csalták gyanútlan áldozataikat, hogy kiszipolyozzák belőlük a lelküket, és gyarapítsák szívtelen-agyatlan, pusztító társadalmukat. Nem volt időm feldolgozni a sokkoló képeket, mert egyik jött a másik után. Egy csatajelenetbe csöppentem, amelyben Fényemberek küzdöttek zombikkal. Az enyéim közül csak egyvalakit ismertem fel. Hosszú, sötét esőköpenye megtépázottan vergődött a szélben, amint erőn felül próbált ellenállni egy fakószőke, élőhalott nő gyilkos érintésének. Amikor a Fényember kisvártatva összeesett, azok pedig elkezdték marcangolni a testét, sikoltozni kezdtem álmomban…
– Ez nem lehet! Szentséges ég, ne! Jon! Jon! Jonathan… NEM! – ez nem lehet igaz. Amit most láttam, az képtelenség, szemen szedett hazugság. Nem kellett sokáig kutakodnom az emlékeimben, mert azonnal bevillant, mi történik egy Fényemberrel akkor, ha zombi-támadás áldozatává válik. Ilyenkor Astrid sem tehet semmit, mert nincs ráhatása a sárnép világára. Egy Fényember, akit legyőz egy ilyen megátalkodott lélekszipoly, testestől-lelkestől megsemmisül. MEGSEMMISÜL! NEM! NEM! AZ NEM LEHET, HOGY JON NEM LÉTEZIK TÖBBÉ! Az egyik legjobb barátom, akire felnézek, akit szeretek, akitől olyan sokat tanultam. Aki olyan kedves elnézéssel tűrte mindig is a bolondériáimat, aki igazán felnőtt volt közöttünk… NEM!
A fájdalmat, amit éreztem, alig tompította a következő jelenet, amelyben Abraham Andrews lelke sikeresen visszatért a földi dimenzióba. Álmomban az ajkamba haraptam, ökölbe szorítottam a kezem, minden tagomat megfeszítettem, mert fel akartam ébredni. Könyörögve kértem Astridot, mondja azt, hogy amit az imént láttam, tényleg csak egy éjjeli lidércnyomás, nem üzenet, nem a valós múlt újrajátszása. Amikor ismét megpillantottam őt, nem láttam a tekintetében reményt, pusztán együttérzést és bánatot. Ebben a pillanatban olyan volt mindkettőnk arca, mint egy-egy darab nyers hús – nem lehetett félreérteni.
– Ha már ennek kellett történnie, a lehető legértelmesebb áldozat volt – mondta Astrid Úrnő, és az én fülemnek olyan érzéketlenül csengetta hangja , hogy kedvem lett volna összekarmolni az arcát. – Jonathan-t gyakran foglalkoztatta a megsemmisülés gondolata, ezért is jelentkezett erre a küldetésre. Hogy kiderüljön, győzedelmeskedhet-e a Fényemberek szeretetenergiája az élőholtak felett. Hősként halt meg, Linette. Nem gyászolni, ünnepelni kell őt, hiszen hála neki, ma már tudjuk, ez az út nem járható. Jane és Roxanne már a New York-i kolóniával vannak. Menj oda! Tőlük megtudsz minden mást, ami tudható… Viseld el, gyermekem. Az élet ilyen.
MIÉRT? HISZEN TE TUDTAD, NEM IGAZ? TE MINDENT ELŐRE TUDSZ! HOGYAN ENGEDHETTED, HOGY EZT TEGYE MAGÁVAL? Némán üvöltött a lelkem, és egy pillanattal később a saját zokogásomra ébredtem, de nem a Várószobában, hanem a Central Park zúzmarás füvén – Astrid visszalökött a földi dimenzióba, én pedig ott ültem szánalmas, könnyáztatta arcommal, a szemfesték könycseppekkel keveredve folyt végig az arcomon. Lila miniruhámban, halványrózsaszín hajammal, fekete harisnyámban úgy nézhettem ki, mint egy drogos, aki elesett. Az egyik fa mögül hatévesforma fiúcska bámult rám, nagy, kék szemekkel. Valahonnan ismerősnek tűnt, és legnagyobb meglepetésemre rám mosolygott.
– Ne bámuld, Adam! Még a végén ránk támad, az ilyeneknél sosem lehet tudni – suttogta az idős hölgy, aki a semmiből pattant oda mellé, hogy elrángassa őt mellőlem. Szép. Már gyerekeket ijesztgetnek velem, hova jutottam?
Egy pillanatra ismét a gyermek tiszta, kíváncsi tekintetét, őszinte mosolyát láttam magam előtt, és ez adott erőt ahhoz, hogy felálljak onnan, hogy a tudatomra boruló gyásztól legalább járni tudjak. Jonathan-t már nem támaszthatjuk fel, de a mi kolóniánknak nem szabad feladnia. Nem, mert megannyi ilyen kisgyerek van még ezen a világon, aki semmiről nem tehet. Akinek élni kell, tapasztalni, álmodni és megvalósítani… Úgy létezni, ahogyan mi, égiek sosem létezhetünk – de a kezünkben a lehetőség, hogy tegyünk a halandók boldogságáért, ami azért számít valamit. Felálltam és vánszorogva elindultam Jane lakása felé, a parkon át. Csak ez a rohadt tűsarkú ne süllyedne bele folyton a sáros földbe. Bárcsak a zombikat is úgy agyontaposhatnám vele, mint szerencsétlen bogarakat. Csakhogy nem ölésre teremttettem, hanem arra, hogy lelkeket szállítsak a dimenziók között és másokat védelmezzek, ha úgy hozza a szükség.Szóval nem kisebb feladatunk van, mint gyilkolás nélkül végezni egy egyre terebélyesedő zombi-hadsereggel, úgy, hogy nehezítő körülménynek még itt vannak a Sötétek is. Astrid, kérem az áthelyezésemet. Lehetnék inkább Őrangyal?
***
A Fény háborúja előrendelhető a webboltban
November 15-én könyvbemutató, szeretettel várunk mindenkit az A38-as hajón 15 órakor!
Csatlakozz a Facebook eseményhez!