Sylvia Drummer: Fogjunk griffet! – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/fogjunk-griffet” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/sylvia-drummer-fogjunk-griffet-1673.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

2. fejezet

A legszebb ló gazdája

Későre járt, odabent az udvaron már elcsendesedtek az emberek. Éjfél után tilos volt zenével, tánccal múlatni az időt. Aki nem aludt el a fáradtságtól vagy fogadós borától, az éppen elvackolt, vagy csendesen beszélgetett a társával. Inea hátraosont az istállóhoz. Szorosan a falhoz tapadt, és résnyire kinyitotta az ajtót. Az őr keresztben elnyúlva aludt az ajtó belső oldalán. Halkan horkolt.
Inea megtorpant, aztán erőt vett magán és átlépte az alvó embert. Benn nyolc-tíz ló és valamivel több teherhordó szamár állt. Mindegyik a falhoz erősített vaskarikákhoz kötözve. Itt is csend honolt, az állatok bóbiskoltak, csak a sarokban rágcsált valamit az egyik szamár. Inea amennyire a sötétség engedte, szemügyre vette a lovakat. Volt egy, amelyik különösen megtetszett neki. Lelkiismerete lázadozott, de elhallgattatta. Egy lovat lehet pótolni, de neki nincs más lehetősége. Közelebb lépett a nagy, sötétpej csődörhöz. Persze ostobaságot csinált, mert egy kancát könnyebb kezelni, általában szelídebb és kisebb is, mint ez a csődör, de a ló kivételesen szép volt. Ahogy a lány megközelítette, hátracsapta a füleit, aztán okos, nagy szemeivel hátranézett, hangosan szimatolt és fújtatott. Megrázta a fejét, de nem nyerített.
–  Shsss, kérlek, gyönyörűm, légy csendben, shsss, nem akarlak bántani… – Inea halkan dünnyögött, keze kinyúlt, megsimogatta az állat nyakát. Tenyere alatt a ló teste meleg volt és bársonyos.
A ló tűrte. Talán hagyja, hogy kivezesse innét. Jó barátok lehetnek. Egy ilyen nagy ló erős, messzire jutnának, mire megvirrad. A kötőfék után nyúlt, hogy eloldozza a gyűrűről. Hirtelen valaki megragadta a csuklóját. A lány önkéntelenül felsikoltott és hátralépett volna, de a férfi, aki meglepte, erősen tartotta. Átrántotta a ló nyaka alatt a túloldalra. Inea rádöbbent, hogy óriási hibát követett el. Miközben az állatra koncentrált, megfeledkezett a környezetéről, arról, hogy milyen veszélyes helyen jár.
–  Ki az ördög vagy te, kölyök, és hová indulnál a lovammal, mi?! – sziszegte egy dühös hang a fülébe.
Magas, erős férfi volt a ló tulajdonosa, legalábbis Ineánál jó fejjel magasabb, és meglehetősen ingerültnek tűnt. A keze vaskapocsként szorította a lány vékony csuklóját. Egészen közel álltak egymáshoz, Inea a fal és a férfi közé szorult. Annyira megijedt, hogy szólni sem bírt rendesen, csak dadogott valamit.
–  Én csak… nem akartam… nem bántom…a… lovad…
–  Te egy lótolvaj vagy kiskomám, azám! De most rajtavesztettél!
Ekkor valami mozdult a lábuk mellett és a férfi meglepetten felhördült.
–  A fenébe, te dög! Eredj innét!
A sakálfülű kutya a lábát fogta és fenyegetően morgott. Ahogy a férfi megmozdult, a fogak erősebben csukódtak rá a bokájára.
–  Vidd innét a kutyádat!
–  Engedj el!
Az őr felneszelt a szóváltásra és felült. Szeméből ingerülten dörzsölgette az álmot. Próbálta felfogni, mi zajlik a sötétben.
–  Mi a fene történik itt?! Lopod a lovakat, te tetves?
A ló gazdája habozott egy pillanatig, aztán odavetette:
–  Aludj csak, ennek a kölyöknek itt a kutyája elkóborolt, azt kereste. Semmi baj nincs!
Az őr morgott valamit és visszavackolt.
Inea hálás volt az idegennek. El nem tudta képzelni, miért segített neki. Hirtelen vad gondolat cikázott át az agyán.
–  Ereszd már el, te ostoba! – szólt a kutyának és az csodák csodájára szót fogadott.
–  Végre!
–  Bocsáss meg kérlek! Nagyon köszönöm, hogy nem árultál el – suttogta az ismeretlennek. – Te jó ember vagy. Ha megfognak…
–  Jó, jó – morogta a férfi. – Eredj innét, és ne keverj több bajt. Más nem lesz veled ilyen irgalmas.
–  Neked jó szíved van, uram, megkönyörültél rajtam… Kérlek, fogadj föl szolgádnak. Hűséges leszek… tüzet rakok, mosok, főzök, ellátom a lovadat… Értek a lovakhoz…
–  Hé, kölyök, neked aztán van bőr a képeden! – dünnyögte a férfi hitetlenkedve. – Szó sem lehet róla. Majd pont egy lótolvajt fogok felfogadni szolgának! Különben sincs szükségem szolgára.
–  Kérlek! Igen nagy szükségem van a pénzre, csak egy-két napra legalább, aztán elmegyek… – próbálkozott makacsul a lány.
A ló tulajdonosa elbizonytalanodva méregette. Látta a szurtos kis fickón, hogy nagyon fontos számára a dolog, és a történtek ellenére volt valami a lényében, ami arra késztette, hogy segítsen neki. Pedig agyának minden zuga vészjeleket küldött.
–  Csak egy jó érvet mondj, hogy elvigyelek!
Inea kimondta azt, ami a szájára jött.
–  Egyszer még meg fogom menteni az életed.
A férfi felnevetett.
–  Valóban? Te aztán nem adod fel könnyen! Megmondom én a saját jövendőmet… Keservesen meg fogom bánni, hogy elviszlek, de hát üsse kő!… De figyelmeztetlek: ha elegem lesz belőled, otthagylak, ahol éppen járunk.
–  Úgy lesz – bólintott Inea boldogan.
–  Korán indulunk. Pirkadatkor ébressz fel! És nem ajánlom, hogy még egyszer a lovamhoz nyúlj, megértetted?! Úgyis felébrednék…
–  Igenis, uram, dehogy nyúlok hozzá! Úgy lesz, ahogy kívánod… Mi a neved, uram?
–  Menon. És a tiéd?
–  In… én csak…
–  No, hát nincs neved?
Inea tudta, hogy nem mondhatja meg a nevét, hiszen most fiúruhában van. Hirtelen a nagyapja neve villant az agyába.
–  Gabit a nevem.
–  Akkor hát, Gabit, eredj aludni!
Inea mit tehetett volna, szót fogadott. Menon tekintetétől követve elvackolt az istálló sarkában a széna között. Jó volt itt elbújva, de félt, hogy reggelre észreveszik, hogy megszökött és keresni fogják. Most azonban nem volt más választása.
Éjszaka többször is felriadt, nyugtalanul hánykolódott. Telt az idő, az idő pedig most igen drága volt neki. Alig várta, hogy távol legyen a várostól. Ugyanakkor tudta, hogy az idegennel szerencséje van. Még sötét volt, mikor valahol kukorékolni kezdett egy kakas. Inea úgy döntött, vállalja, hogy Menon megszidja, ha fölkelti. Bizonytalan, apró léptekkel közelítette meg a férfit, aki egy lócán aludt a köpönyegébe burkolózva. Kinyújtotta a kezét, hogy megrázza az alvó vállát, Menon azonban az első érintésre felriadt és tőrrel a kezében felugrott.
–  Igen éberen alszol, uram – riadt meg a lány. – Közeledik a hajnal… ideje indulnunk.
Menon kinézett a sötét éjszakába és már éppen le akarta teremteni az ostoba kis fickót, aki nem hagyja aludni, de meggondolta magát. Akármi is szárad a kölyök lelkén, nyilván minél előbb útnak akar eredni, hogy eltűnjön a környékről. Márpedig ha együtt vannak, neki is baja lehet. Valóban jobb, ha minél előtt elindulnak. Csak tudná, miért segít neki! Van valami a kölyökben, ami arra készteti, hogy húzza ki a pácból… Megadóan fújt egyet.
Hamar elkészültek, mire a nap első sugarai halvány pírba vonták a keleti láthatárt, már a városkapunál jártak. Menon megengedte, hogy Inea felüljön a teherhordó szamárra, ő maga pedig Parázs, a nagy csődör hátán ült. A kicsi, sakálfülű kutya kitartóan követte őket. Az őrök éppen nyitották a kaput, s mivel nem láttak rajtuk semmi gyanúsat, intettek, hogy mehetnek tovább.
Inea titkon nézegette útitársát. Nyúlánk, csinos férfi volt, enyhén hullámos, vállig érő hajjal, rövid szakállal és bajusszal. A szeme szépen metszett, barna, egészen sötét, bársonyos. A mozdulatai kimértek voltak, mint aki hozzászokott a hosszú utazásokhoz és ahhoz, hogy takarékoskodjék az erejével. Kardot viselt és Inea már tudta, hogy valahol egy tőrt is rejteget. Íja és egy tegeze is volt, tele nyilakkal.
Jóval később, egy árnyat adó facsoportnál megálltak. Menon leszállt a nyeregből és a nyeregtáskájából tiszta kendőbe csomagolt ételt vett elő.
–  Ideje reggelizni – jelentette ki.
A csomagjában két csirkecomb volt, az egyiket egy darab kenyérrel odanyújtotta a lánynak.
–  Vegyél, Gabit, amilyen gyönge legény vagy, rád fér.
Inea méltányolta ezt a nemes osztozást. Hiszen ő csupán egy szolga volt. Nem is emlékezett, mikor evett utoljára húst. Az illatára is összefutott a nyál a szájában. Boldogan harapott az ízletes sült combba. Omlós volt, enyhén fűszeres és elég zsíros.
A kutya feszült figyelemmel követte a mozdulataikat. Mindkettejüktől megkapta a csontokat.
–  Kócos…. – szólongatta a lány. – No, Kócos, gyere ide!
De a sakálfülű, borzas kis eb nem bújt oda a kezéhez, ahogy a kutyák szoktak. Figyelt és kutyamódra lihegett, mosolygott, még a farkát is csóválta, de nem ment oda Ineához.
–  Micsoda kis rátarti dög – nevetett a férfi. – Bezzeg, amikor rád förmedtem, egyből elkapta a lábamat.
Felállt, visszatette az elemózsiás szütyőt a nyeregtáskába. Elővette a kulacsát, meghúzta és odakínálta Ineának is, aki szintén kortyolt belőle. Menon hirtelen mozgást vett észre a szeme sarkából.
–  Igyekezz, ülj a szamárra!
Ő maga villámgyorsan Parázs nyergébe pattant. Inea rémülten látta, hogy egy őrjárat közeleg. Négy felfegyverzett, sötétkék zubbonyba öltözött katona rúgtatott feléjük.
–  Mit keresnek ezek a városon kívül? – dünnyögte Menon. – Vagy talán kit keresnek?…
Inea megdermedt. Vajon a férfi kiszolgáltatja-e őt? Ha igen, visszaviszik őt, Radakhoz, megverik, és végül mégis a gazdája ágyasa lesz. Hirtelen azt kívánta, bárcsak volna valami fegyvere, de persze nem volt semmije. Menon arca kifürkészhetetlen, zárkózott kifejezést vett fel, nem árult el semmit.
Az őrjárat közben odaért hozzájuk.
–  Kik vagytok? – kérdezte a vezetőjük harsányan.
–  Utazók – válaszolta Menon nyugodtan.
Lovával közelebb léptetett a katonához, ezáltal Inea a háta mögé került. A kutya Parázs mellé állt, hátracsapta a füleit, és vadul morgott.
–  Idegenek vagytok, mi pedig szökött rabszolgát keresünk, és a kapun csak ti mentetek ki ma reggel, idegenek. Hátha a szökött szolgát akarod elragadni?
–  Ez itt az én szolgám. Nem őt keresitek – jelentette ki határozott hangon Menon.
–  Mutassa a karját, hogy lássuk, nincs rajta bélyeg! – erősködött az őrjárat parancsnoka.
Inea összerándult. Úgy érezte, a bőrén felizzik a bélyeg és láthatóvá válik a ruhán át is. Vajon mi oka volna Menonnak arra, hogy megvédje őt, az ismeretlen kis lótolvaj fiút? Nyilvánvalóan semmi.
–  Úgy gondolom, elég érthetően megmondtam, hogy nem őt keresitek. Nincs tehát ok arra, hogy a karját mutogassa – nézett keményen a katonára Menon. – Különben azt kell hinnem, hogy meghazudtoltok engem.
Keze a kard markolatára csúszott.
–  Tizedes úr, mi egy lányt keresünk – szólalt meg az egyik katona a tiszt mögött. – Ez pedig itten egy fiú.
–  Pofád befogod! – mordult rá a tizedes anélkül, hogy ránézett volna.
Menon felvonta a szemöldökét.
–  Netán arról is meg kívántok győződni, hogy fiú-e?
Ő is anélkül szólt Ineához, hogy hátrafordult volna:
– Hé, Gabit, mutasd már meg a fütyülődet is nekik!
A helyzet komolytalanná vált, csupán Inea szívverése akadt el egy pillanatra. Rémülten nézett Menonra. A katona azonban élt a lehetőséggel és kemény vonásait vigyorra húzta. A herceg nem fiút keres, minek verekedjenek? A kakaskodásnak semmi haszna sem volna, csak néhány sebet szereznének be ettől a kemény fickótól. Valószínűleg legyőznék, de minek? Mit mondana a kapitánynak? Ok nélkül zaklattak két utazót?… Ki tudja, kiket ismer ez a fickó? Vállat vont.
–  Eredjetek hát békével! Az a lány alighanem még a városban van. Valahol elrejtőzhetett…
Megfordította a lovát és nyomában a másik hárommal, visszafordult arrafelé, amerről jöttek. Menon figyelte őket egy darabig, aztán megfordult és Ineára pillantott.
–  Gyerünk!
A lány zavartan pislogott rá. A kantárszárat gyűrögette.
–  Meg sem kérdezed…
Menon megvonta a vállát.
–  Minek? Már tudom. Jó lesz, ha sietünk.
Az út északnyugatnak kanyarodott, poros, szegényes ültetvények között vitt, ők pedig egész nap lovagoltak, csupán két rövid pihenőt tartottak. Inea, aki annak idején a faluban megtanult lovagolni, tőle telhetőleg igyekezett, s hajtotta a félelem is, hogy utolérhetik őket a herceg emberei, ha netán mégis rájönnének a cselre. Estére mégis teljesen kimerült. Szédült, dülöngélt a nyeregben, a szeme káprázott. Végül útitársa megkönyörült rajta. Egy alkalmas falusi kútnál vizet vett, de nem táborozott le rögtön, csupán amikor átértek a kis településen. Lekanyarodott az útról és lováról leszállva kantárszáron kissé távolabb vezette, ahol néhány bokor mögött biztonságosan pihenhettek. Ott Menon leemelte Ineát a csacsiról és adott neki egy pokrócot, hogy abba burkolja magát. Mire leszerszámozta és ellátta az állatokat, a lány már mélyen aludt, akár egy vackában összegömbölyödött kis kóbor macska. Kócos ott szuszogott a lábánál. Ahogy Menon mellélépett, felemelte a fejét, aztán visszaejtette a mancsaira. A férfi elgondolkozva nézte őket.
Hitt a sorsban, úgy gondolta, valami értelme kell legyen, hogy ő pont akkor volt a fogadóban, amikor a lány megszökött és hogy éppen az ő lovát akarta elkötni. Talán segítségére lehet abban a küldetésben, amelyben jár. Messze földről származik, sok mindent tudhat, legendákat, régi történeteket, amiket az öregek mesélnek… Valami azt súgta neki, hogy arról a vidékről jött, a hegyek közül, ahová ő el akar jutni. Gondolataiba mélyedve evett pár falatot, vetett belőle Kócosnak is, aztán köpenyegébe burkolózva elaludt. Tudta, hogy ha idegen közeledik, a lova felébreszti. A kutyát még nem ismerte, de Parázs füle és orra többet ért, mintha ő maga virrasztott volna egész éjjel.

A szoba falai remegni látszottak a gyertya fényében. Kint vihar dühöngött, a behajtott ablaktáblákat vadul verte az eső. Körülölelte ez a szoba, bezárta, megfojtotta. Rétekre gondolt, felreppenő madarakra, erdei tavak smaragd tisztaságára. Felállt, lebontott, derékig érő, szőke haját összefogta, három részre választotta, és kapkodó mozdulatokkal egyetlen, vaskos copfba fonta. Nem volt tükre. Gyűlölte az arcát, ezért kihajította a toronyszoba ablakán. Nagy csobbanással zuhant a várárok vizébe. Jó helyen van ott. Ezüsttükör az ezüst pikkelyes halak között. Sóhajtott, aztán lehajolt és elfújta a gyertyát, melynek fényénél eddig a naplóját írta. A sötétben dideregve, tapogatózva bújt be a hideg ágyba. Nem látta a vaskos, szépen megmunkált aranygyűrűt, de tudta, hogy ott van az asztalon, csendesen és könyörtelenül. Minden nappal közelebb kerül az esküvőjéhez.