Három muskétásként is emlegetik a Vörös pöttyös sorozat régi szerzőit, és rengetegen várják már a könyveiket.
Ha tetszik a regény, megtalálod majd a könyvesboltokban, vagy a Könyvmolyképző márkaboltban.
Könyvbemutatók: régi szerzők november 24-én az A38-as hajón, új szerzők 25-én az Apacuka Kávéházban. Szeretettel várunk!
——————–
SPIRIT BLISS: A JÖVŐ ÁRNYAI
2. fejezet
A vászon előtt
Embertömegek hömpölyögtek az utcákon, holott az alkonyi nap már vörösre festette az eget. Volt, aki nevetgélve beszélgetett a barátnőjével, olyan is akadt, aki mogorván kerülte ki a vele szembe jövőt, de senki arcán nem ült félelem vagy rettegés. Nem tudtak a veszedelemről, mert az még megbújt előlük. A lábuk alatti csatornákban, a külváros romos és elhagyatott házaiban és elsötétített függönyű lakásokban.
Nem akartam megbámulni senkit, mégis valami furcsa késztetést éreztem, hogy belenézzek a velem szembe jövők arcába. Egy búzaszőke, kedves mosolyú lány – vajon ő túléli? És az a férfi… Hogyan fog meghalni? A vámpírok végeznek vele vagy más vég vár rá? Nők, férfiak, idősek, fiatalok, kisgyerekek és felnőttek – sok-sok potenciális áldozat.
Egy fiatal srác rám villantotta a fogsorát egy csábító vigyor kíséretében, ez visszarángatott a valóságba. Zavartan fordítottam másfelé a fejemet, mert szörnyen emlékeztetett Keith-re. Dús, fekete haj és melegbarna tekintet. Fájt látni. Önkéntelenül is a ruhámhoz dörzsöltem a kezemet, mintha még mindig iszamós lenne a vértől.
Mély levegőt vettem, aztán az utcatáblákra fordítottam a figyelmemet, nehogy eltévedjünk. Még a motelnél megkérdeztünk egy újságárust, hogy merre is található a mozi, amit keresünk, ő pedig szívélyesen útba igazított.
– Elvileg a következő lesz az – közöltem Valdemarral, aki csendben baktatott mellettem. Mintha még egy árnyékom nőtt volna… – Ott van – mutattam pár lépés után a régi épület feletti táblára – a kiírás egy Árnyékvilág című film premierjét hirdette vöröslő betűkkel.
Miközben a pénztár felé sétáltunk, előhalásztam a zsebemből a bankjegyeket, amelyeket Paytontől szedtem el. Pocsékul éreztem magam, mikor átkutattam, de nem volt más választásom. Valdemar ugyan felvetette, hogy szerez pár eurót, de a hangsúlyától kirázott a hideg. Nem akartam megtudni, hogyan érti a „szerez” szót.
– Hello! – köszönt az üvegablak mögött ülő jegyárus lány. A ruházata tiszta és ápolt volt, fehér egyeninget és piros mellényt viselt, de a nyitott szájjal való rágózás elrontotta az összhatást.
– Szia! A B terembe kérek két jegyet a hátsó sorba – hadartam el. Már majdnem hét óra volt a jegypénztár falán lévő óra szerint.
– A B terembe? – pislogott rám értetlenül.
– Igen, a B terembe – erősítettem meg a kérésemet kissé idegesen. Kifogtunk egy halláskárosult jegypénztárost vagy csak papagáj-üzemmódban működik? A gyomrom csomóban volt a gondolattól, hogy Casimir talán már odabent vár rám. Szinte láttam magam előtt a moziszékben ülve, ahogy tekintete a vászon helyett az ajtót fürkészi.
– De ott már húsz perce megy a film. Az A-ban csak most fog kezdődni. Biztos, hogy…?
– Igen, teljesen biztos. A B terembe akarok két jegyet! – kezdtem dobolásba a pult felém eső oldalán az ujjaimmal, hogy jelezzem, sietnék.
– Ookké – intézte el végül egy vállrándítással a szőkeség, aztán némi matatás után átnyújtotta a kért jegyeket a pénzemért cserébe. – Jó szórakozást! – vigyorgott ránk, de mikor meglátta Valdemar arckifejezését, lelohadt a lelkesedése. Most először támadt jó kedvem attól, hogy a kísérőm egy ijesztő, sötét alak.
Hevesen dobogó szívvel léptem be az ajtón, amin egy nagy B betű sárgállott. Ahogy a jegyszedő zseblámpája megvilágította a székeinket, kellett pár másodperc, mire legalább a körvonalakat ki tudtam venni, ám a hátsó sorokban nem láttam, akit kerestem. Csalódottan araszoltam Valdemarral a nyomomban a helyünkre, és sóhajtva ültem le.
Ahogy az ajtó becsukódott, még sötétebb lett. A vásznon valami romantikus film ment, de csak annyit fogtam fel belőle, hogy egy színészsrácról szól, aki épp angyalnak öltözve ugrál valami felhőkarcolóról a mélybe. Milyen ironikus, régen a fél karomat adtam volna azért, hogy nyugodtan szórakozhassak egy moziban filmet nézve, akár az Aranykorban a fiatalok, most meg cseppet sem érdekel ez az egész.
– Ha Mansfield ezt látná, szívszélhűdést kapna. Szinte hallom a hangját: Ez boszorkányság! – suttogta volt gazdáját utánozva Valdemar halálra vált hangon, aztán felnevetett. – De megnézném a képét!
– Olyan lelkesen szolgáltad, hogy azt hittem, a lába nyomát is csókolgatod.
– Ó, ő is! – húzta ki magát elégedetten, mintha erény lenne a kétszínűsége. – A hűség álcáját kellett viselnem, míg a szembejövő lehetőségre vártam.
– Azt el kell ismerni, hogy jó színész vagy – morogtam magam elé. A kínzókamrában tényleg elhittem, hogy én győztem meg őt a szavaimmal, fel sem merült bennem, hogy Hale-lel összejátszanak és átvágnak.
– Tudod, mikor először megláttalak, valahogy éreztem, hogy te leszel az.
– Mi leszek én? – szaladt össze a szemöldököm.
– A lehetőségem. Nem tudtam, mi módon váltasz meg a püspök és a Rend láncaitól, de abban biztos voltam, hogy szem előtt kell tartsalak. Már csak azért is, mert a látvány szerfelett jóleső a szememnek – villant felém a fekete írisz a sötétben.
– Ez fordítva nem mondható el – fontam össze magam előtt fázósan a karjaimat, miközben ismét az ajtó felé pislantottam. Miért nem jön már?
– A tévében a múltkor azt mondták: soha ne mondd, hogy soha! – húzódott Valdemar közelebb hozzám. Fintorogva rándultam össze. – Bölcs mondás.
– Akkor most jól figyelj… – fordultam felé, egyenesen a szemébe néztem, aztán néhány pillanatnyi hatásszünet után határozottan kimondtam. – Soha.
– Szeretem, hogy ilyen makacs vagy. – Ahelyett, hogy megsértődött vagy bosszankodott volna, mint vártam, vidámság költözött a vonásaira.
– Én meg rühellem, hogy te ennyire értetlen.
– Rühell?
– Utálom, gyűlölöm, idegesíti, bosszant, felháborít és elképeszt – soroltam, de egy figyelmeztető pisszegés belém fojtotta a többi szinonimát.
– Ellenséges vagy, pedig én próbálok kedves lenni… – hallatott megjátszott mártírsóhajt.
– Zaklattál, megkínoztál és átvertél. Ezek után csodálkozol azon, hogy ellenséges vagyok? – hördültem fel újabb dühös pisszt kiváltva egy előrébb ülő nőből. – Hát, neked van bőr a képeden! – suttogtam magam elé. Ahogy Valdemar leheletét megéreztem a fülemnél, mintha elektromos áramot vezettek volna az izmaimba.
– Az első esetben csak enyhe részegségre tudok hivatkozni, na meg arra, hogy túl kihívó voltál abban a ruhában, a másik kettőben pedig parancsot kaptam.
– Engem ez egyáltalán nem ér-de-kel! – dőltem annyira a másik irányba, amennyire csak a székkarfa engedte. – Undorodom tőled, és csak azért visellek el, mert talán még szükségünk lehet rád. Ennyi. Most pedig hagyj békén! – fordultam el tőle, hogy tovább szuggeráljam az ajtót.
A zaklatottság minden egyes másodperccel egyre inkább nőtt bennem. Ujjaim a karfát kapargatták, a lábam egyfolytában járt, de most még a toporgás sem segített. Átverés lett volna az egész vagy Casimirnek baja esett?
Ahogy hirtelen felkapcsolták a világítást, rájöttem, hogy már a stáblista gördül végig a vásznon.
– Vége van? Nem lehet vége! – járta végig a pillantásom a nézőteret. Az emberek felálltak és szedelőzködni kezdtek. Néhányan még a film hatása alatt voltak, és a gondolataikba merülve gépies mozdulatokkal indultak a lépcső felé, de akadtak olyanok is, akik már most elkezdték kivesézni a részleteket a barátaikkal. Egy férfi az üres popcornos dobozát egyszerűen csak ott hagyta a székén, mintha nem ismerné a szemetes fogalmát.
– Úgy tűnik, felesleges volt kiütni a barátodat – tápászkodott fel Valdemar is. A lába mellett valami fehér villant a látóterembe – lehajoltam, de csak egy csokoládépapír volt, viszont adott egy ötletet. Végigtapogattam a székem alját, aztán lehajolva benéztem alá.
– Menj arrébb! – slisszoltam át az előttünk lévő széksor és Valdemar között, aztán a többi széket is elkezdtem átvizsgálni.
– Te meg mit művelsz? – kérdőjelezte meg a hangsúlyával a józan eszemet.
– Ha nem jött el, biztosan hagyott itt nekem valami üzenetet – vetettem térdre magam. – Elnézést! – másztam el egy férfi és egy nő lábai mellett. Nem néztem az arcukra, nem akartam látni, hogy ugyanazt gondolják rólam, mint Valdemar.
A torokköszörülés csak fáziskéséssel jutott el a tudatomig. A kezem megállt tapogatózás közben, és az egyik székre támaszkodva pillantottam fel.
– Elnézést, de megkérdezhetem, hogy mit csinálsz? – A jegyszedő állt Valdemar mögött, és engem vizslatott. Fiatal srác volt – talán nálam két-három évvel fiatalabb -, igazi égimeszelő szőke hajjal és tengerkék szemmel.
– Öhm… Én csak… – pirultam el zavaromban. Segítséget vártam sötét kísérőmtől, de most bezzeg egy árva szót sem volt képes kiejteni a száján. Biztos voltam benne, hogy magában nagyon jól mulat. – Elvesztettem az egyik fülbevalómat, és azt keresem – vágtam ki magam végül.
– Egy fülbevalót szoktál hordani? – vonta fel a szemöldökét a srác.
– Tessék?
– Csak mert egyik füledben sincs fülbevaló, szóval vagy mindkettőt elhagytad, vagy csak egyet szoktál hordani – csípett füllentésen az ifjú Sherlock.
– Jé, tényleg! – tapogattam meg a fülcimpáimat. – Elfelejtettem, hogy otthon kivettem őket, aztán pedig csak az egyik fülemet fogtam meg, és éreztem, hogy nincsen benne. De hülye vagyok! – csaptam a fejemre kissé túljátszva a liba szerepét. Villámgyorsan feltápászkodtam, és leporoltam a ruhámat. Ahogy elvonultam a srác mellett, az elmebetegség jeleit kutatta rajtam, ezért sietősre vettem a lépteimet, még mielőtt ránk hívná a fehér köpenyeseket.
– Nem értem… – túrtam bele a hajamba idegesen, amint elhagytuk a mozi épületét. Az este hűvöse figyelmeztetett arra, hogy be kell valahonnan szereznem egy kabátot. Se üzenet, se semmi. Casimir nem tartana ilyen őrjítő bizonytalanságban direkt. Biztos, hogy történt vele valami!
– Én viszont igen. – Ahogy Valdemar megragadta a karomat, felszisszentem, és azonnal ellenkezésbe kezdtem. – Maradj nyugton, figyelnek minket!
– Mi?
– Ne nézz oda, de az a nő az út túloldalán lévő telefonfülkében már azóta telefonál, hogy megérkeztünk. Vagy egy zsáknyi aprót hord magánál, vagy valójában nem is beszél.
– Honnan tudod, hogyan működik a telefonfülke? – kérdeztem rá a pillanatnyilag legjelentéktelenebb információra, miközben hagytam, hogy Valdemar maga után húzzon. A hátam mögött hallottam, ahogy a fülke ajtaja nyikorogva kinyílik, majd becsapódik, de nem mertem visszafordulni.
– A televízióból rengeteget tanultam. Hasznos kis doboz, bár először elég bizarr volt a belezárt embereket bámulni. Mint egy apró tömlőc.
– Az emberek nincsenek belezárva, csak… – kezdtem volna bele a magyarázatba, ám Valdemar hirtelen megtorpant. A következő pillanatban lekanyarodtunk egy mellékutca felé, és sietősebbre kellett vennem az iramot, hogy lépést tudjak tartani.
– Többen vannak – jelentette ki, mire a pulzusom még jobban megugrott. Ezen az sem segített, hogy a nap már lement, és csak az utcai lámpák nyújtottak némi fényt. – Rossz ötlet volt idejönni.
– Hale emberei? Nem kaphatnak el minket! – préseltem össze az ajkaimat, és igyekeztem minél gyorsabban haladni.
– Erre! – fordultunk jobbra egy kis utcában, ahogy észrevettünk balról egy gyanús alakot közeledni. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy kóbor kutya, akit a sintérek terelnek, míg zsákutcába nem kényszerítik. Miért is nem hallgattam Paytonre?
– A francba! – Ahogy megláttam az utca végét lezáró magas téglafalat, kétségbeesetten nyögtem fel. Már nem fordulhattunk vissza – az egyetlen kiutat lezárta a felénk siető négy alak. Valdemarral felváltva rángattuk meg a két oldalon lévő épületek bejáratát, de mindegyik zárva volt.
– Fogd! – húzott ki egy tőrt a csizmája szárából, aztán felém nyújtotta. Gondolkodás nélkül vettem el tőle, miközben a fal felé hátráltunk. A míves markolat hűvösen simult a tenyerembe.
Felkészültem a harcra. A tőrt magam elé emelve védekező állásba merevedtem, miközben tekintetem a közeledőkre szegeződött. A félhomályban messziről nem láttam az arcukat, és azt sem, hogy van-e náluk valami fegyver, de a szemük csillanása nem vörös volt, és ez egy kissé megnyugtatott. Ha emberek, akkor a túlerő ellenére van esélyünk ellenük.
A szemem sarkából érzékeltem, ahogy Valdemar előrébb lép. A meglepettség egy pillanatra elfeledtette velem a félelmet – előbb néztem ki belőle, hogy az üldözőink karjai közé lök saját magát mentve, mint azt, hogy meg akar védeni engem.
Azt hittem, hogy követőink azonnal támadásba lendülnek, ehelyett lecövekeltek előttünk pár méternyire. A holdfénynek köszönhetően ismertem csak fel egyiküket, az égi sugarak megvilágították a vonásait – a jegyszedő fiú a moziból.
– Előre közlöm, hogy előbb döföm szíven magam, minthogy hagyjam magam elcipelni Hale-hez! – szólaltam meg. Büszkeség töltött el, mert a hangom egyáltalán nem remegett.
– Nem az a mocsok küldött! – lépett előrébb egy nálam talán pár évvel idősebb lány. Barna haja össze volt fonva egyetlen copfba, és előre vetette a jobb vállán, de még így is leért egészen a csípőjéig. Az arca ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt róla, honnan. Vállpántos fekete felsőt és farmert viselt, fegyvert viszont nem láttam nála, pedig a kiállása egy igazi harcosé volt.
– Akkor mit akartok?
– Elvinni valakihez, aki már nagyon régóta vár téged…
– Casimir? – eresztettem lejjebb a tőrt, és izgatottan tettem egy lépést előre. Ha Valdemar karja nem állít meg sorompóként, gondolkodás nélkül odasétálok a lányhoz.
– Te ostoba! Megőrültél? – Halk, de dühös szisszenése kijózanító pofonként hatott. – Honnan tudjuk, hogy tényleg az ő emberei? – Annyira látni akartam Casimirt, hogy bárkivel elmentem volna, aki azt mondja, elvisz hozzá. Zavartan hátráltam vissza a helyemre, de Valdemar nem bízott a józan ítélőképességemben, ezért a karja a levegőben maradt.
– Miért nem jött a mozihoz? – irányítottam vissza a figyelmemet a lányra.
– A biztonság kedvéért, hátha követnek téged. Meggyőződtünk róla, hogy biztonságosan találkozhattok. Azt üzente – hatolt a tekintetem mélyére a barna szempár –, hogy bár a szíve fölött hordott zsebkendődarabot az idő elpusztította, az érzései halhatatlanok, akárcsak ő maga. – A szerelem bizonyítékának selymes sálja körbefonta a testemet, én pedig pár pillanatra teljesen beleburkolóztam. Hagytam, hogy átjárjon, felmelegítsen és elbódítson. A levegő reszketeg utazást tett a tüdőmben, miközben a hallottak egyetlen mondatban manifesztálódtak bennem: Szeret, még mindig szeret engem.
– Igazat mondanak – erősítettem meg végül Valdemarnak is, hogy a lány szavai fontos jelentéssel bírnak számomra.
– Biztos vagy benne? – Bizalmatlanul mérte végig a velünk szemben állókat.
– Igen, teljesen biztos.
– Rendben, akkor menjünk – eresztette le a karját előlem. – De figyelek!
– Ő nem jöhet! Csak te – nézett rám dacos határozottsággal a lány. Teljesen ignorálta Valdemart, mintha beszélni sem lenne gusztusa vele. Megértettem. Legszívesebben én is ezt tettem volna, ám olyan volt, akár a kullancs. Ha már bemászott az ember bőre alá, akkor nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A gond csak az volt, hogy még nem jöttem rá, milyen csipesszel szabadulhatnék meg tőle véglegesen…
– Szó sem lehet róla. Nem mintha érdekelne, hogy mi lesz vele – biccentett felém Valdemar. -, de a kedvese rajtam keresné, ha nem vinném vissza épségben.
– Kedvese?
– Nincs kedvesem! – vágtam rá azonnal, mintha mentegetőznöm kéne, aztán előhalásztam a határozottságomat – vagy legalábbis a látszatát. – De nélküle nem megyek. Ha tényleg Casimir küldött titeket, akkor tudod, hogy mindenképpen látni akar engem.
– Tisztában vagy vele, hogy ki ő és miket tett – rándult meg a telt ajak.
– Igen. Ennek ellenére vállalom érte a felelősséget – jelentettem ki döbbent pillantásokat bezsebelve.
– Ostoba vagy, ha megbízol benne.
– Tudom, hogy bármikor elárulna, ha úgy hozná haszna – pislantottam a mellettem álló felé. Valdemar maga előtt összefont karral várta a vitánk végkimenetelét, és úgy tűnt, egyáltalán nem bánja, hogy kétszínűnek neveztem. Végül is, ezen semmi csodálkoznivaló nem volt, a bőr a képén igencsak vastagra nőtt.
– Akkor? – A lány kérdésére derűsen hunyorogtam Valdemarra. Valamiért elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy ha már el kell viselnem, legalább a markomban tartom. Engedelmeskednie kell nekem, mert ebben a világban nem boldogulhat egyedül. Főleg nem úgy, hogy felbosszantotta az egyik legveszélyesebb vámpírt az árulásával.
– Jelenleg abból van haszna, ha jóban van velem, nem igaz?
– Legnagyobb sajnálatomra, helyes a meglátás – húzta el a száját lefitymálóan.
– Szóval, mi legyen? – Profi pókerjátékosok nyugalmával vártam a döntést, de a gyomrom remegett. Csak blöfföltem, így is, úgy is elmentem volna Casimirhez, és nem voltam biztos benne, hogy ezt ők nem tudják.
– Rendben.
– De Martha… – A jegyszedő fiú előrébb lépve megérintette a lány könyökét. A mozdulat részéről elég bizalmas volt, ám Martha feszültté vált tőle.
– Casimir azt mondta, vigyük el hozzá. Várja – halkította le a hangját. Megnyugodva fújtam ki a levegőt: bele fognak menni. A fiú kelletlenül bólintott, aztán a tekintete korát meghazudtoló módon megkeményedett.
– Ha bármivel próbálkozol… – húzta feljebb az ingét a fekete szempárba bámulva. A nadrágjából egy pisztolymarkolat kandikált elő. – Ha nem tudnád, mire való, közlöm, hogy egy pillanat alatt kicsinállak vele.
– Ezerszer mondtam már, hogy ne mutogasd nyilvános helyen! – húzta vissza anyáskodóan Martha az inget. A szimbolikus kasztrálás fájdalma még rajtam is végigfutott. – Martha vagyok, ő itt Sam – mutatott a mellette állóra, akinek még mindig vörösben játszottak a fülei. – Ők pedig Vincent és Sebastian – folytatta a bemutatást a társaikkal. Vincent bizonytalanul felém intett, míg Sebastian flegma mozdulattal csak biccentett egyet. Amikor menekültünk előlük az utcákon, nem vettem észre, hogy ennyire fiatalok, most viszont, hogy itt álltak mind előttünk és a félelem hályoga leesett a szememről, rájöttem, hogy Marthán kívül egyikük sem idősebb, mint én.
Vincent maximum tizenhatnak tűnt, hosszabb haja a szemébe lógott, ezért fél másodpercenként odanyúlt, hogy elkotorja és a füle mögé tűrje. Magas, vékony srác volt, olyan esetlen, hosszú karokkal és lábbakkal, amikkel nem tudja, mihez is kezdjen.
Sebastian alacsonyabb volt, de jóval izmosabb. Valami iskola sportcsapatának a kabátját viselte – egy nagy, kék B betű volt a vörös anyagon -, úgyhogy biztosan rendszeresen edzett. Szúrós tekintettel figyelt minket, mintha nem tetszene neki a jelenlétünk.
– Azt hiszem, nekünk nem kell bemutatkoznunk…
– Nem, nem kell. Induljunk. Csak előre! – mutatott irányt a karjával Martha. Nem kérte el a tőrömet, de minden mozdulatunkat figyelte.
– Hová megyünk pontosan? – érdeklődtem. Reméltem, hogy a sötétben nem kell túl sokat sétálnunk. Elég kicsi volt az esély arra, hogy egy vámpír előmerészkedve pont ránk találna támadni, de a régi berögzülést, miszerint a sötét rossz, a logikus érvek nem tudták egy pillanat alatt kitörölni.
– Majd meglátjátok.
– Honnan… honnan ismeritek Casimirt? – tettem fel egy újabb kérdést. Az előző kitérés után nem igazán számítottam válaszra, csak a zavaró csendet akartam megtörni.
– Megmentette az életünket – szólalt meg mégis Vincent, mielőtt még Martha felelhetett volna. Bezsebelt ezért egy rosszalló pillantást a társaitól, mire szégyenlősen elhallgatott.
– Megmentette?
– Bastiant egy vámpír támadta meg, Vinc-t az apja bántalmazta, Sam megszökött az árvaházból és majdnem éhen halt az utcán, engem pedig egy szatír keze közül mentett meg. Így vagy úgy, mind tartozunk neki az életünkért – foglalta össze röviden Martha.
– Igen, ő olyan, mint Superman vagy Batman – bólogatott hevesen Vincent. – Segít azoknak, akik bajban vannak.
– És… mesélt rólam? – A hangom kissé megremegett, erre elpirultam. Mikor kiértünk a sikátorból, tétovázva emeltem feljebb a tőrt, fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele. Az emberek közé vegyülve nem tartogathattam a kezemben, viszont a ruhám nem volt alkalmas arra, hogy elrejtsem.
Mikor Valdemar a kezem felé nyúlt, ösztönösen összerezzentem. Gúnyos mosollyal vette el tőlem a fegyvert, és a kabátja alá dugta.
– Nem igazán. – Vincent válasza csalódottsággal töltött el.
– Értem… – motyogtam magam elé.
– Szerintem túlságosan fáj neki rólad beszélni. De az biztos, hogy minden nap gondolt rád. Alig várta, hogy újra rád találjon – egészítette ki hadarva önmagát.
– Balra! – Martha utasítására mind ráfordultunk a Corvin Place-re – legalább is a tábla szerint ez volt az utca neve.
Annak ellenére, hogy már besötétedett, elég sok ember sétálgatott idekinn. A város pulzálva lüktetett a benne kavargó élettől. Senki sem figyeltek ránk, csak egy csapatnyi kószáló kölyöknek hittek minket. Fogalmuk sem volt arról, hogy miféle titkok súlya nehezedik a vállunkra.
Az ütemes jazz zene halk dallama csak lassanként jutott el a tudatomig. Egy zöld ajtó mögül szivárgott ki, és messze kergette az éjszaka csendjét. Hogy a megtorpanásom a zene szépségének volt köszönhető vagy egyszerűen csak megéreztem, hogy a végcélunkhoz érkeztünk, fogalmam sem volt. Mindenesetre megálltam az ajtó előtt, és úgy bámultam rá, mintha valami vonzana odabentről.
– Vigyázz a lépcsőn, elég meredek – rángatott vissza a valóságba Sam hangja. Kitárta előttem az ajtót, és várakozva rám pillantott. Mély levegőt vettem, aztán beléptem a sötét és szűk lépcsőházba.