Silenne A. Morte: ParaDies: A bostoni krimiéjszakák

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-bostoni-krimiejszakak” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/silenne-a-morte-a-bostoni-krimiejszakak-1436.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

 

 

Furcsát álmodtam. Valami vámpírról a folyóparton, akinek adtam a véremből. Csak tudnám, honnan szedi a tudatalattim ezeket a marhaságokat… Még hogy én hagyom, hogy egy vámpír igyon belőlem… nevetséges! FBI ügynök vagyok, nem valami hülye, két lábon járó, vámpírista vértasak, aki arról álmodozik, hogy egy szép éjszakán majd megcsapolják!
Felültem az ágyban, és idegesen a hajamba túrtam. Ez újonnan szokásommá vált: az idegeskedés, a hajbizgerélés és az éjszaka közepén furábbnál furább álmoktól való felriadás is. Éjfél körül járhatott az idő, megint nem aludtam sokat. Fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, egyenesen hasznavehetetlennek. Az elmúlt hetek után mondjuk… érthető.

Körbepillantottam a szobában: meglehetősen konzervatív kis hálószoba volt, egy fekete keretbe foglalt, fehér ágyneműs ágyban feküdtem, az előttem lévő falon LCD tévé nézett velem szembe a falra szerelve, amin még a félhomályban is jól látszott a kétségbeesett, összeroppant sziluettem. Emlékszem Matt mennyit szenvedett vele mire felrakta. A tévétől jobbra volt a nappaliba vezető ajtó, ami mindig nyitva állt, akár le is szereltethetném. A baloldalon egy kis fésülködőasztal kapott helyet, fekete mahagóni fából, fehér díszcsíkokkal és egy tükörrel. Még a nagymamámé volt, aki nemrég halt meg, és rám hagyományozta. Szeretem a régi darabokat, valahogy megnyugtatnak, annyi emléket felidéznek bennem… A bal oldali falon egy hatalmas galériaablak terpeszkedett, a jobbon pedig két fekete ajtó nyílt. Az egyik a gardróbot, a másik a fürdőszobát rejtette.
A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva volt, és odabenn égett a lámpa, ami kellemes félhomályt teremtett a szobában. Összeráncoltam a szemöldököm.

Nem emlékszem, hogy felkapcsolva hagytam volna a villanyt. Határozottan úgy emlékszem, hogy nem is jártam a fürdőben, mióta tegnap négy körül hazaértem, mert egyből bedőltem az ágyba. Óvatosan takaróztam ki, és felálltam. A pillanatokkal előbbi fáradtságot úgy űzte ki belőlem az adrenalin, mint egy hurrikán a parti népeket augusztusban.
Abban reménykedtem, hogy csak Nick tett nálam újból éjszakai, meglepi látogatást, vagy Hector ugrott be a kölcsönkért tréningcuccokért, amiket kimostam neki, és nem akart felkelteni.
Ahogy feltápászkodtam, az ágy végében megmoccant valami idegen tárgy. Összerezzentem, de minden lélekjelenlétemre szükségem volt ahhoz, hogy ne ordítsak fel. Az ember máz csak ilyen: ha ráijesztenek, ő is ijesztő akar lenni. Csak nem mindig jön össze neki.
Alaposabban megnézve egy világosbarna bőrdzseki hevert az ágyra terítve, ami csúszni kezdett, barnás foltot hagyva maga után az ágyneműn. Véres volt.

A francba. Ez nem Nick és nem Hector. Ez valami beteg állat, aki egy FBI ügynök lakásán mossa le magáról az áldozata vagy mit tudom én kije vérét! Ez beteg!

Gyorsan előhúztam a párna alá rejtett szolgálati fegyvert, és kibiztosítottam. A paranoia kifizetődő adottság.
Főleg, ha valaki olyan járkál a lakásomban, akinek nem kéne…
A fürdőszoba ajtajához léptem, a bal lábammal kinyitottam az ajtót, és két kézzel magam elé tartottam a fegyvert. A rövidke puskacső egyenesen egy nagy, széles, fehér mellkasnak szegeződött. Felpillantottam a tulaj arcára és rögtön éreztem, hogy nem kellett volna: olyan meglepett vámpírarccal, találkoztam, mint még soha. Pedig volt már szerencsém egy-kettőhöz. Ez esetben viszont az én arcomon is a döbbenet köszönt vissza. Hiszen azt csak álmodtam!
– Lenne szíves eltenni a fegyvert, Miss Warren? – szólalt meg halkan, megnyugtatóan. A hangja mélyebb, karcosabb volt, mint amihez az én fülem szokott, furcsa vibrálás rezegtette meg a dobhártyám, ahogy beszélt, amit hallani nem igazán lehet, inkább csak megérezni. Minden kétséget kizáróan vámpírral volt dolgom.
– Nem – vágtam rá, kitartóan a mellkasát bámulva. Ha akartam volna meg tudtam volna számolni a kis, barna, pihés szőrszálakat a mellkasán, de nem akartam. Próbáltam megállni. Ahogy azt is, hogy ne nézzek a szemébe. – Honnan tudja a nevemet?
– Ki van írva az ajtajára, Emily – felelte és a hangján hallatszott, hogy épp azt találgatja, hogy miért viselkedek így. Mint akinek kihagyott az emlékezete… Azt én álmodtam! Csak egy hülye álom volt! Soha nem másznék rá egy vámpírra! Fúj!
– Maradjunk a Miss Warrennél. Azt jobban szeretem – nyilatkoztattam ki, majd jó zsaruhoz híven vallatni kezdtem. – Mit keres itt? Egyáltalán ki maga?
– Maga megmentette az életem, én pedig miután elájult, hazahoztam.
– Milyen életét? Maga HALOTT! Azt csak álmodtam! – kiáltottam föl. Kezdtem magam is kételkedni ennek az állításnak az igazságtartalmában.
– Nos, akkor úgy tűnik egyazon párhuzamos dimenzióba kerültünk, mert igenis megtette – felelte egyszerűen. – Gondoltam nem bánja, ha megmosom a karom és a ruháim, mielőtt távozom, hogy ne véresen járuljak honfitársaim elé, Miss Warren – folytatta zavartalanul, miközben egyetlen mozdulattal eltávolította a fegyvert az útjából, és felvette az ágy mellett heverő bőrdzsekit, majd a vállára vetette. – Azonban úgy látom, hogy tévedtem, és magát ez nem igazán érdekli. Dühös és feldúlt. Sok vért vesztett, érthető, hogy nem érzi jól magát. Jobb, ha távozom – szólt hidegen, egy pillanatot se hagyva nekem, elindult a kijárat felé. – Van egy olyan érzésem, Ms. Warren, hogy még találkozunk – szólt vissza a válla fölött, azzal a vámpírokra jellemző, megszokott, mindentudástól izzó tekintettel. – A viszont látásra és… köszönöm.
Azzal otthagyott.

Álltam a fürdőszoba előtt, a kiszűrődő fényben, stukkerrel a kezemben, „dühösen és feldúltan”, egyenesen ijedten a gondolattól, hogy mit is ért a viszontlátás és a sokat sejtető tekintete alatt és csak bámultam utána. Talán mégsem álmodtam, és ha így van, hát így váljon valóra minden álmom…

***

Matthew Blackwave mellém sétált, bár közeledését inkább somfordálásnak nevezném. Úgy helyezkedett, hogy senki ne láthassa, ahogy végigsimít a fenekemen, majd a saját kezébe fogja az enyémet. Még mindig nem fogta fel a szó jelentését: vége. Ahogy bizonyára azt sem tudja, hogy mi az intim szféra.
Matt jóval magasabb, mint én, karcsú és izmos, amolyan férfiideálszerű, akiről sugárzik a „bad-boy” életérzés és mindeközben jófiú is, mert hát zsaru. A haja, mint mindig, most is össze-vissza áll, mintha valaki jól beletúrt volna sötétbarna üstökébe, az arca diszkréten borostás, a szemeiből pedig csak úgy süt a vadászösztön és a tesztoszteron hatása.
Még jó, hogy fiatalabb, mint én vagyok.
– Veszélyes vizekre evez, ügynök úr… – mormogtam felé, mintha csak a kezemben tartott papírokról jegyeztem volna meg valamit. Bevett szokás volt ez valaha köztünk, amikor még meggondolatlan és kéjsóvár, élveteg szingli (értsd: véncsaj) voltam. Nem vagyok rá büszke. Kifejezetten nem.
– Bírom a veszélyt, te is tudod, Em – válaszolt hasonló módon, de az ő hangjában ott bujkált a kihívás. Abszolút nem volt kedvem flörtölni vele. Most nem. Régebben, mondhatni jártunk, de ez ugyebár tiltott itt az FBI-nál, úgyhogy titokban tartottuk. Utálom a sumákolást, ráadásul fiatalabb is, mint én. Mindig is éreztem, hogy hibát követek el, de nem érdekelt, mert édes bűn volt. De attól még… bűn.
Amolyan se veled, se nélküled kapcsolat volt a miénk, alkalmi és nem komoly. Részemről legalábbis még mindig nem tartozik a „komoly kapcsolat” kategóriába.
– De nem most, és nem itt. Menj át a vámpírügyiekhez, ha veszélyre vágysz! Láttad Dean Kreint tegnap? A kórházban azt mondták soha többé nem fog rendesen látni, mert a vámpír kis híján kikaparta a szemét. Erre vágysz? – csattantam fel, mit sem törődve a közönséggel. Még mindig a múlt éjszaka járt a fejemben, ideges voltam. – Sajnálom, de nem vagyok ma valami remek hangulatban – szabadkoztam. – Mindössze négy órája annak, hogy arra ébredtem, hogy egy félmeztelen vámpír mossa a sebeit a fürdőszobámban, és nekem ez épp elég veszély volt mára – jegyeztem meg pókerarccal, semleges hangon, majd besétáltam az irodámba, és megnéztem egy címet az adatbázisban. A gép azonnal kidobta a kért adatot, én pedig gondosan lefirkantottam egy cetlire, majd a többi mellé ragasztottam az asztalon. A káosz tökéletes rendezettsége megnyugtatta a lelkem. Legalább itt még minden rendben van.
– MI? Egy vámpír a fürdőszobádban? Mit keresett ott? – kiáltott rám számon kérően, miután bezárta az ajtót.
– Azt hittem, hogy álmodtam, de nem így volt, Matt. Megesik az ilyesmi. Önzetlen voltam anélkül, hogy tudatában lettem volna annak, kivel és mi módon – feleltem hadarva, és most már komolyan idegesen. Miért kell bolhából elefántot csinálni? Elmúlt, túl vagyunk rajta, felejtsük is el. Persze, ha az olyan könnyű volna…– Mindenki követhet el hibákat.
– Miket hadoválsz itt össze?
– Matt – néztem fel rá komolyan –, semmi közöd hozzá. Dolgozni vagyunk itt, nem cseverészni, és egymás magánéletében turkálni.
– Miért, én nem vagyok a magánéleted része? Ami kettőnk köz… – kezdte felháborodottan, de mielőtt még feltehette volna a szokásos lemezt, megcsörrent a telefonom, én pedig az ujjamat felemelve csendre intettem őt, mielőtt felvettem volna. Nem is jöhetett volna jobbkor ez a hívás.
– Halló, itt Warren nyomozó – szóltam bele a kagylóba, határozottan és jellegtelenül. Ahogy tanították.
– Miss Warren, kérem, azonnal jöjjön ide, ez valami hihetetlen… – nyüszítette valaki a túloldalról, akiről csak vélni mertem, hogy a seriff. A hangja enyhén szólva is olyan volt, mint aki mindjárt összecsinálja magát.
– Nyugalom, mondja el mi az, ami ennyire megijesztette – kértem higgadtan.
– Vámpírok… kérem, jöjjön gyorsan… Még viszonylag frissek, de ide kéne hogy jöjjön, mielőtt felkel a nap.
– Ééértem. Miért nem a vámpírügyi osztályt hívta? – kérdeztem rá. Jobb, ha nem kezdek olyanba, ami nem rám tartozik.
– Ők irányítottak magához, jelenleg nincs kapacitásuk az ügyre. Jöjjön ki. Kérem – szedte össze kissé magát.
– Hova menjek? – kérdeztem gyorsan. Mintapéldánya vagyok a tökéletes zsarunak. A telefonban. Tényleg, fantasztikus lenne, ha mindent elintézhetnék telefonon keresztül, akár egy robot.

A valószínűleg újonc seriff, remegő hanggal ugyan, de megadta a címet. Fel nem bírtam fogni, hogy mi lehet ennyire szörnyűséges néhány halott vámpírban. Hiszen Bostonban még az élve holt vámpírok is viszonylag barátságosak. Értem ezt úgy, hogy nem csinálnak tömegvérengzéseket, mint például Európában. Örülnek, hogy nem vadásznak rájuk, és vannak helyek, ahol „ébredés után” elszopogathatnak egy palack 0 pozitív ízesítésű szintetikus vért. Nem mind teszi ezt, de 90% igen, ami számomra jó aránynak tűnik: Csak a maradék 10%-ot kell sittre vágnom.

– Halottnál is halottabb vámpírok, öt mérföldre innen. Oda kell érnünk, és minden egyes nyomot összeszednünk, mielőtt a napocska lenne szíves hamuvá égetni a bizonyítékokat – közöltem a helyzetet Mattel, aki láthatólag még mindig azon volt megsértődve, hogy nem tekintem az életem szerves részének. – Szedd össze a többieket, én megyek az autóért.
– Rendben – vett erőt magán. – De ez a meccs még nincs lejátszva, Em – pillantott rám dacosan, mélybarna szemei szikráztak a neonfényben, és rajtam kívül valószínűleg minden nőnemű egyed szíve meglágyult volna, de én nem engedhettem meg magamnak ilyen luxust. Nem vagyok az a fajta. Már nem.
– Egy fenét nincs! De most igyekezz! – vetettem oda, majd elindultam a mélygarázsba a szolgálati járgányért.

***

Letértünk az útról egy kis erdei ösvényre, a földúton még ott henyéltek a tegnapelőtti esőből visszamaradt tócsák. Az jutott eszembe, hogy ha nem vigyázok, holnap megint mehet a mosóba az autó. Ez a sáros is utacska nem gyerekjáték, főleg nem egy ekkora járgánnyal. És persze, ahogy befejeztem a mondatot a fejemben, elkerülhetetlenül áthajtottam a legnagyobb latyakon. Hallottam, ahogy a szutyok felfreccsen a karosszériára.
– Bassza meg – szűrtem érzéssel a fogaim között.

Tovább zötykölődtünk, és azon kezdtem filózni, hogy ki a jó élet ennyire amatőr, hogy ide hozza egy vámpír holttestét. Tudhatnák, hogy az erdészek folyton járkálnak, és gyorsan rálelnek az ösvény környezetében elhelyezett hullákra. Richard, Matt és Kevin csöppet sem lelkes arccal ültek a hátsó ülésen, míg én és Debbie elöl ültünk. Én vezettem, a fiúk nyafogtak, a mellettem utazó lány pedig épp az ügyről faggatott, ami kissé frusztrált a jelen helyzetben. Nem aludtam az éjjel, szarul indult a napom, még Matt is nyafogott egy sort és most meg ez a megkrepált vámpírbrancs… Csodás. A garantált fejfájás receptje.
– Fogalmam sincs semmiről, Deb, én is csak azt tudom, hogy határozottan halott vámpírokat találtak, de mindjárt odaérünk, és meglátod, mi a szitu – ígértem, amikor már láttam fák levelei közt is jól látható villogók fényét, a sárga biztonsági szalagot és az ösvény mellett parkoló furgont, ami a helyszínelő csapaté. – Elvileg itt bekanyarodunk és…
Belém fagyott a szó, Richard pedig füttyentett egyet a látványtól. Debbie öklendezni kezdett, Matt pedig halkan ennyit suttogott:
– Te jóságos Isten…
Kevin is mormogott valamit a bajusza alatt, majd fapofával (mint mindig), kiszállt az autóból. Ezt szerettem benne: célzott tárgyilagosság, semmi érzelem. Elvégzi a munkáját, nem nyafog, ha valami nem sikerül, és még a tanácsai sem hatnak álszentül. Igazándiból, bírom Kevint, rendes tag. Termetes ember, szőke rövidre nyírt haja, olyan hatást kelt, mintha most jött volna a katonaságból, két ezüstszürke szeme úgy mérte fel a terepet, mint egy vadászkopóé a zsákmányt. Követtem példáját, és kiszálltam az autóból.
– Igyekeznünk kell, Em, a nap 6:32-kor felkel, és a hulláknak addigra már a halottasházban kell lennie a pince legmélyén – közölte a tényeket, majd egyenest a halottkém felé vett az irányt. Nem csodálkoztam, hogy tudja mikor kel a nap, mert ő (velem ellentétben) magával hordja a Természetfeletti Kisokost, amiben minden napkelte és napnyugta fel van tüntetve napra és percre pontosan, hogy a munkánk hozzá tudjuk igazítani.
– Munkára, gyengegyomrúak! – szóltam hátra a többieknek, majd a seriffhez sétáltam. – Jó reggelt!
Szerencsétlen olyan falfehér volt, hogy még Alaszkában is csak úgy virított volna. Kedvem lett volna azt mondani: „Nyugodtan menjen arrább, és hányja ki a vacsiját, senki sem fogja kiröhögni.” De persze hazudtam volna.
– Csak tudnám, mi a jó benne, nyomozó…
Ismét a hullákra esett a tekintetem: öt vámpír rendesen megkínozva, keresztre feszítve, és a biztonság kedvéért karóval szíven szúrva. Két nő és három férfi. Az egyik férfi nagyobb kereszten függött középen, mintha ő volna a legfontosabb, mintha az elkövetők őt tartanák legfontosabbnak.
Barna, hosszú haja csapzottan tapadt itt-ott a koponyájához, arcán hosszú, szinte eleven vágásnyomok. Ezüstöt használtak, az lassabban gyógyul. Néhány ujját eltörték, és a bordái közül is sérült egy-kettő, ahogy a halottkém állította. A többi sem volt valami fényes állapotban, de ez… ez a vámpír különösen rosszul járt. Mindnyájan meztelenek voltak, szó se róla a bőrükön rengeteg seb és égésnyom volt, piszkosak voltak és meggyötörtek, mint akiknek megváltás lett volna a halál. Még vámpír létük ellenére is szánalmasan festettek. És persze gyomorforgatóan. Egyértelműen kegyetlen halált haltak.
– Hé, főnök, ezt azt hiszem, látnod kéne! – kiáltott nekem Richard. Azonnal felé léptem, az arcáról leolvastam, hogy valami fontos nyomra bukkant. – A helyszínelők azt mondják, hogy vámpírvér.
A földön a keresztek előtt a még harmatos fűben felirat díszelgett kékes vérrel festve:
„THE PARA DIES,
if you don’t give back, what is ours…”

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.1/10 (15 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük