A balatoni igazgyöngy
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl, egy náddal benőtt kis sziget. Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, sirályok, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet. Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy ezen a szigeten lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy az emberek mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett, maga körül mindent elrendezett. Fényes tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.
Hajnaltájban, ha kiülsz a szépséges tó partjára, láthatod őt sok-sok pajtásával egyetemben. Sajnálhatod, hogy nem üldögélnek a kezedben.
Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott az északi part királyának, Szürke Felhőnek fülébe. Messziről megleste, szíve beleremegett, a szép sirálylányba menten beleszeretett. Szaladt gyámapjához rögtön, hogy jegyajándéknak ugyan mit küldjön? Apja pedig, kinek neve rang: a vénséges vén Tihanyi Visszhang. Az öreg pedig bölcs lévén, mást úgyse tehetett, a lánykérésbe beleegyezett. Követeket küldött hát Ezüstholdhoz s megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.
De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána. Ó jaj! Eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett. Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett. Hallotta már az öregektől, nem is egyszer: – Ha baj van nem kell más vegyszer, mint a tiszta szó. Kérni nem szégyen, s szavadnak foganatja lészen.
Kérte hát a szárcsát, hogy a gyöngyért bukjon le, de a szárcsa nem tudott leúszni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta. Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.
– Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked? – Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.
– Mondd el kérlek! Ha tudok segítek. – Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.
– Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang fiának jegyajándékát. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.
– Ha tudok, segítek. – Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.
Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellet csak kinyújtani markát. Hanem jaj! Mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta, ilyet még úgyse evett, de remek! Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt, ó… Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába bele is fúródott.
Szóval, elnyelte a homok s felette a hullámok fodra, egy kis iszappal is beborította. Eltűnt, mintha ott se lett volna. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen, s sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy finom lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Keresték egy nap, keresték két nap, harmadnap egy szeleburdi kis hal a felszínre hozta. Szeretett az iszapban turkálni, a sok homokot át- meg átszitálni.
Nohát, hogy örült a tündérgyermek! Nézte-nézte! – Szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre! – Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem hogy hejehuja, haj!
Legszebb madár a siráááály,
ő az igazi kiráááály!!!
Itt áll büszkén Szürke Felhőőőő,
napsugárban fürdőzgetőőő!
Ezüsthold lett néki párjaaaa,
szárnyuk a világot járjaaa!
Szóval az egész balatoni sirálysereglet erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Csapatban jöttek, keringtek, szálltak, tuti, hogy egy cseppet sem fáztak. A zenét a szél húrjai adták, táncparkettnek az öböl csónakjait kapták. A menyasszony fátylát teliholdból szőtték, a vőlegény kalapját kagylóhéjból vésték. A hangosításra nem költöttek semmit, Vén Visszhang ismeri a trendit. E téren ő a verhetetlen, kihangosítása kegyetlen. Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt. A tündérgyermek tapsolt, ugrott, ezüsthídon végigforgott. Piruettet csinált négyet, amit mondok elhiggyétek!
Aztán hajnaltájban elfáradt a násznép, – pirkadni kezdett, még most is látom az egészet. Mégpedig hogy merre láttam? A déli part zugában. Szusszanó, furcsa hajnalon ott üldögéltem én a parton, pont Balatonbogláron.
Kérdezheted: – mindez igaz-e vagy se?… Nem tudhatom,… de azt igen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.
***
A hótündér
Egyszer volt, hol nem volt, volt a föld kerekségén innen, de a jéghegyeken túl, ott, ahol a jég- és hótündérek országa van, hogy az egyik tündér kikönyökölt egy szürke felhő ablakán. Hótündérnek nevezték, a társai szerették. Kedves volt, szelíd és megnyerő, sugárzott belőle a tetterő.
Azt nézte merengve, hogy nem látja-e jegyesét, Zuzmarongot, kinek karján ismerte meg a boldogságot. Akkor szerettek egymásba, mikor a Jégvirágok ünnepén, álarcot öltöttek, akárcsak te meg én. Táncoltak lejtve, sorokban libbenve, egy kicsit sem pihenve. Tánc után bújócskáztak az oszlopok között, szívükbe a szerelem akkor költözött.
Hótündér hát nézett jobbra-balra, körbe, le, kereste szerelmét merengve. Jegyesét nem látta, de látott egy csodálatos kerek erdőt. Kerek erdő közepében tisztás. Tisztás közepében egy tó, rajta kemény jég, csúszható. Gyereksereg húzta fel a korcsolyát, hogy lábuk suhanhasson e szépséges tavon át.
Zúzmarás volt vastagon minden ott, Zuzmarong gondosan dolgozott. Mindent betakart már, puha pihék táncoltak, rég aludt minden bogár. Hótündér boldog volt, szerette a telet, amikor a világ oly kerek.
Zuzmarong kéznyoma mindent befedett, fűszálra, háztetőre, hegytetőre hókristály szilánkok ezrével kerültek. Szeretett dolgozni, e fehéres sziporkákkal mindent telides-telepakolni. Még hátra volt három város, hat mező, kilenc határ, tizenkét erdő, tizenöt kendő, tizennyolc polc, huszonegy tündehegy, huszonnégy pohár, huszonhét hosszmérték és harminc kilincs, hogy sose mondhasd azt, hogy nincs!
Jaj, de a gyönyörű kristálycsillagok most hirtelen megfagytak ott! Potyogtak lefele, foltos lett a hólepel teteje. Hogy mi lelte őket? Tudhatja bárki. Fagykirály vonta meg a vállán a pántot, arcán mosolyt senki se látott. Büszkén lovagolt ide, hideg a keze, hideg a szíve. Patkója alatt a jég zizeg, hogy kiráz mindenkit a hideg.
– Nem akarok zúzmarát vagy deret, sem sziporkázó hegyet!
– Nem akarok mást csak csontig hatoló hideg telet! – Fagykirálynak hangja metsz, szeme szúr, jól tudja, hogy ő az úr.
Hogy minek jött ide?
Hótündért kereste.
Bizony, a hatalmas Fagykirály teszi a szépet neki, de ő e királyt nem kedveli.
Hogy is szerethetne az ember lánya oly valakit, akinek kedves szava soha, de soha sincs. Mosolyt sose láthatsz rajta, egyáltalán nem az a fajta. Lovának neve is Akarni. Akarni a jégkirály jéglova, jeget eszik, mint az ura.
Fagykirály hát megérkezett, s vetette hideg kék szemét fel a felhőben könyöklő Hótündérre. A lány arca a nézéstől elkomorult, szép homloka beborult. Felállt az ablaktól, hátralépett. Mikor érti már meg ez a király, hogy udvarlása nem sirály, hogy mást szeret szíve, másért dobog, mást jelöltek számára a csillagok.
Akkor, ahogy ezeket gondolta, felugratott a király az ablakba. Makacs volt és dacos, szava is haragos:
– Jégtáblákra karcoljam, hogy szívem téged akar??! Nem lehet itt semmi zavar! Add nekem a kezedet! Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Ordította, kiabálta, jégcsákányát földhöz vágta.
– Ha nem teszed megjárod ám, kétszer nem kér meg a szám! Eljövök érted! Érted? A herceged végrendelhet. Meglátjuk ki az erősebb, nem kérem ki a véleményed!
Hótündér megdermedt e szavakra, nem tudta, hol a határ. A gonosz király mit tesz? Hát nincs akadály?
Nagy szürke felhőt fújt feléje, gondolta lesz, ami szívét lehűtse. De Fagykirály csak jött újra, dúlva-fúlva, a kosarat elutasítva. Szitkozódott, istenkedett, Zuzmarongra fenekedett.
Ott állt kevélyen, csak egy jégszilánk volt a szíve helyében. Uralkodott és uralkodni vágyott köpenyét messzire lendítve, hideget terítve. Kereste a herceget, ki választottja szívét birtokolja, de hál isten, – ilyen az élet -, ahol a zúzmarának kristálya csillan, ott a jég aligha villan. Nem érhet oda Jégkirály lehellete. Az Isten a világot ilyennek teremtette. Jégkirály hát dúlt-fúlt, tervet eszelt, ráspolyával körmöt reszelt. Kitalálta, hogy Zuzmarongot odacsalja, jégkezével megmarkolja. Megküzdenek, ölre mennek. Másnap egy ifjút temetnek. Ivott is a medve bőrére, nagyot köpött tenyerébe.
Levelet írt jégpapírra, éles kés volt az ő tolla. Megkereste jég szolgáját, hajtsa végre az óhaját.
– Jéglakájom! Jer ide! Figyelmedet rám szenteld te! Itt e levél, félbehajtám, fagyos jéggel lefagyasztám. Zuzmarongnak által add ám! El ne kottyantsd, hogy ki küldte, nyelved némuljon örökre!
Mi van benne? Mi volna más, minden szava csak hazugság.
A jégszolga rohant, szaladt, Zuzmarongra lám ráakadt. Kézbe adta a levelet, nem várt reá feleletet.
A herceg meg néz utána, nem tudta, hogy ki szolgája.
Baljós érzet kélt szívében, vajon mi van a levélben? Fagyos jégből pecsét rajta, olvasásra az biztatja. Tudnia kell mi az ábra, hátha bajban a mátkája. Szeme tapad a sorokra, öklét markolja szorosra.
„Ha e levelet kézbe vetted, bizony nagyon kell sietned! Bajban van a szép Hótündér, élete már semmit sem ér. Fagykirálynak szobájában éhen is hal egymagában. Lekötözve van a teste, aléltan ül minden este. Jégpalota jégvilága a lelkét már általjárta. Által járta, által – ó , készül már a koporsó!” Írta: Egy Jóakaró
Zuzmarongnak karja villám, lába szél, akarata edzett acél. Rettenetes kétség fogja, Hótündér tán a jég foglya?
Mi lesz most?
Mi lenne hát?
Megy és megküzd jégkirállyal, nem riasztja semmi párbaj!
Hanem, – hogy s hogy nem, semmi sem titok. A párbaj Hótündér tudomására jutott. Kezét töri, hull a könnye, semmiképpen nem akarja, hogy szerelme párbajozna. Szíve szorul, álma sincs, a herceg néki drága kincs. Izgul, fél, remeg a keze, barátnőjén jár az esze.
– Igen Jégvirág segíthet! – S már kapja is magát, hogy a jéghegyeken át meglátogassa rég nem látott barátnéját.
Jégvirágnak az a titka, hogy a szíveket megnyitja. Belelát a gondolatok mélyére, eldugni semmit sem lehet előle. Családjuknak hatalma van a hidegek felett, a varázslás számukra jól ismert terület.
Fagykirály szívében nem lelt semmi jót, csak pökhendi parancsszót. Párbaj, cselszövés, halál – egy jégdárda Zuzmarong felé száll…
– Hoppáá! Ezt már nem hagyom, elő a varázsbotom! – Gondolta, mi lenne, ha a királyból jégcsapot rendelne?
A gondolatot tett követte. Ruhaujján nagyot rázott, egy cseppet sem teketóriázott. Varázsló atyjától jégpálcát örökölt, ha tenni kellett nem sokat szöszmötölt. Lendített néhányat, villant a jégpálca, jégcsappá változott a zord Fagykirály háta.
Fagykirályból jégcsapot kovácsolt. A házak ereszére varázsolta, s a varázsigéket nem számolta. Kettőt, négyet, százat is suhintott vele, házfedélre, lámpákra, ereszre tette.
Azóta is ott lóg minden télen az ereszek hűvösében, vagy sziklákon lógva fakaszt minket mosolyra.
Micsoda alak, sok a lába meg az orra, nahát, ki látott ilyen csudát?
Az ablakokon meg ott díszlik, kavarog a jégvirág, ki mindenkinek szívébe belelát.
Hótündér és Zuzmarong pedig, úgy karácsony táján egybekeltek és hét országra szóló lakodalmat rendeztek. Fehér lett tőle az erdő, a rét, amikor Hótündér magához ölelte kedvesét. Fogadalmat tettek, egymást el nem hagyják, hóbundával az alvó földet békébe ringatják.
Jézuska születése napján történt az eset, amit megtartott az emlékezet. Ilyenkor az emberek szívéből sugárzik a szeretet, nem gondolnak másra, csak a jóra, szépre, a karácsonyi gyertyafényre.
Hát ez a sugárzó szeretet megérintette Fagykirályt. Szíve helyén formálódott a jégszilánk. Megtanulta, hogy csak az önzetlen szeretet kötheti össze a szíveket.
A szeretet a legfőbb és legfontosabb érzelem, ha szeretünk nem riaszt bennünket a félelem.
Szeretve szeress, bajt gondot ne keress, búslakodás helyett csak nevess. Meglátod vágyaid képe ottragad és akkor jól érzed magad.
Derűből derű fakad, soha ne hagyd el magadat!
Néhol rímelnek a sorok, és azt hiszem, hogy az próza esetén nem szerencsés.
A meséket félig versben, félig prózában írta a szerző. Szerintem ezt előre el kell dönteni, és ha minden rím egyezik, akkor inkább versben kell lejegyezni. Akkor tuti jobb lesz. (A tuti szót viszont csak itt tudom elfogadni, egy gyenge prózarím miatt semmiképpen sem illeszteném a kissé archaikus szövegbe.)
A ritmusos és rímelő sorokat itt-ott döccenve, de érdeklődéssel olvastam, míg ide nem érkeztem:
”Gyereksereg húzta fel a korcsolyát, hogy lábuk suhanhasson e szépséges tavon át.” Ez versben is erőltetett, – nem egyezik a szótagszám, döccen a ritmus – prózában egyenesen nyelvtörő.
A versben a szótagok számát nem feltétlenül kötelező tartani, de a ritmust, gyerekversben különösen fontos követni. Nagyon gyenge vagyok a verselésben, de a következő sort sem prózában, sem versben nem írnám le. „huszonhét hosszmérték és harminc kilincs, hogy sose mondhasd azt, hogy nincs!”
Ha verset írnék, akkor agyalnék rajta annyit, hogy jó legyen, prózában pedig messze elkerülném a ritmustalanul rímelő mondatvégeket. A „kilincs” sehogyan sem rímel a „hogy nincs” vagy „nincs” szavakkal.
El is vette a kedvemet a tovább olvasástól a sok kellemetlen mondat. Pedig hangulata volt a meséknek.
Nekem sem passzolt össze próza és rím. Én nagyon szeretem a meséket, a verses meséket is. A történetek kedvesek, hangulatosak voltak és el tudnám képzelni mindkettő változatot az olvasottakhoz, azonban nem keverve. Talán az utóbbira szavaznék, annak ellenére, hogy a mesék ötletessége prózában is éppen eléggé figyelemfelkeltő lenne. (A szövegidegen szavakat az előttem szólók már jelezték, ezért én nem teszem meg újra.)
Hat bekezdést el tudtam olvasni, mielőtt a líra-epika katyvasz és az álnépies nyelvezet az utolsó jobbhorgot mérte volna az állkapcsomra. Most a földön fekszem és ott gépelek.
Hogy a mese végén olvasható zsebbölcsességek szintjén maradjak tanácsommal: Mindent nem lehet egyszerre, a kevesebb néha több.
Reggel elolvastam és most még egyszer bele-belekaptam, hogy meg tudjam írni a véleményem. Még mindig ugyanazon az állásponton vagyok, hogy rímek nélkül sokkal jobb lenne. A mesék aranyosak, ötletesek, de valahogy elveszik a mondanivaló a rímek közt.
Az első mesében még annyira nem is szembetűnő, kevés a rím. Bár döccen a szöveg az elején, mikor hirtelen rímelni kezd, és becsúszik ugyan egy-két oda nem illő szó, pl.: tuti, trendi kegyetlen, de ez még elmegy. A második mesét viszont már erőltetettnek éreztem, mintha csak valamiféle játék lenne a szavakkal, és nem a történetmondáson lenne a hangsúly.
A szöveg ritmusa, pontosabban a helytelen ritmus kizökkentett olvasás közben. Ezt Attila bővebben elmagyarázta, és egyet kell értenem vele.
Ezekből aranyos meséket lehetne kanyarítani, de én elgondolkodnék, hogy kellenek-e ezek a rímek vagy sem.
Nem tudom hova tenni a mai művet… mert szerintem egyértelműen vers, hiszen többnyire rímel(változó minőséggel, de akkor is), a formája mégis próza. Azért elmondom a benyomásom. Kisgyerekek egy színes képekkel körített könyvecskében biztos odáig lennének érte. Ami engem megakasztott, az a sok „szóval” kezdés, meg az olyan szavak, mint „tuti”, „trendi”. Nincs ezekkel baj, csak nekem nem odaillő mondjuk egy olyan gyönyörű kifejezés után, mint ” szavadnak foganatja lészen”. Ez valami meseszép, folyton visszaolvasom. : )
Nem vagyok célközönség, úgyhogy nem fogott meg, de mint mondtam, kisgyerekek biztosan élveznék.
Nem merek véleményt nyilvánítani versügyben. Csupán jelzem, hogy láttam pályázatnyertes rímtelen verset – sőt tetszett is, – és tökéletesen rímelő, ugyanakkor feledhető művet. Láttam nyomtatva rímelő prózát – nem nevezték versnek –, vagyis úgy vélem a rímeket nem csupán versekhez lehet használni. Magam, pl. zene ritmusának ábrázolásához is használtam, és ha valahol nem volt igazán mindenhol dallamos, az vesse rám az első követ, aki nem hallott még tördelt dallamú, ritmusú zenét. Rímeket használnak például nagyon sok dalszövegnél, amelyek versként élvezhetetlenek. Apropó olvastam olyan – nyomtatott – kritikát egy tökéletesen rímelő versről(?), hogy épp a tökéletes rímei miatt inkább dalszöveg, mint vers. Petőfi sok versét ma már kiszórnák a pályázatokról, ugyanakkor nem egyet megzenésítettek, de nem csak az övét, hanem pl. József Attiláét, és más költőkét is. Hol húzódik hát a határ a vers, és a nem vers között? Ki tudja szászszázalék biztonsággal elhatárolni a verset, a rímelő prózától? Én nem. Maximum azt tudom leírni, hogy tetszett, vagy nem tetszett, de – mivel kinőttem a mesékből – most inkább tartózkodom.
Érdekes, hogy ennyire beleakaszkodtatok a rímelés-próza viszonyába, miközben tartalmi észrevétel szinte nincs is.
A verses mese régi hagyománya a magyar gyermekirodalomnak. Nem lennék olyan szigor, mint Attila, és nem számolnék szótagokat, mert a gyermekiség játékossága éppen a kötetlenségről, szabadságról szól. A szótagszámoló felnőtt csak megfojtja azt. Egy gyereket vajmi kevéssé érdekel majd, hogy egy-egy sor hosszabb, vagy rövidebb és magasról tesz majd a költészeti szabályrendszerre. A verselés ma már korántsem a korábbi kánont kell kövesse, több „elhajlás” megengedett, sőt, egyes esetekben meg is kívánja az olvasó.
A fenti részletekkel inkább az a gondom hogy túlságosan leegyszerűsített világot mutatnak be. A vízbe ejtett gyöngy motívuma sajnos unalomig ismételt már. A konfliktusokat érzékelem, de túlságosan „light”-nek tartom, nyugodtan lehet ennél bevállalósabb egy mese. A természeti képeket jónak tartom, mert ismerjék meg a gyerekek, és főleg jó a Balaton-közelség, de dolgozhatna szélesebb ecsettel a szerzőpáros, amikor a flórát-faunát felfesti. A gyerekek új, izgalmas szereplőkre vágynak -akár egy sirályban is.
Összességében jó kezdeményezés a verses mese, de azt kell mondanom, nem hoz újat, érdekeset számomra a hasonló művek terén. Nekem az volt a legizgibb, hogy anya-lánya munka,az idei mezőnyben ilyen másik biztos nincs, ha jól sejtem.
Gyönyörűek a metaforák,hasonlatok, megszemélyesítések. És ahogy belecsempészted a gyermeki ártatlanságot.. Eddig nem nagyon szerettem a rímes meséket,de ez levett a lábamról. Tetszett nagyon, ahogy ezt a külön világot bemutattad nekünk! Élmény volt! Gratula!
Engem a verses megoldás nem zavart egyáltalán. Tapasztalatom alapján a gyerekek a minőségétől és ritmusától függetlenül is imádják a rímeket. Ettől elvonatkoztatva meg megállja a helyét a történet az általam ismert mai mesék között. Persze nem népmese, de nem is volt sok száz évük rá, hogy megírják, és nem is hiszem, hogy azokat kellene alapul venni. A műmesék között azonban, számomra nagyon jó helyet foglalnak el, hiszen legalább akarnak valamit mondani. Rengeteg olyan mesét, történetet olvastam aminek még keresve sem találtam meg az értelmét vagy a tanulságát.
Kedves Aranymosók!
Minden hozzászólást elolvastam egyszer, kétszer, háromszor. Jól esett érezni a sok rám fordított időt. Nagyon fura hallani, mármint olvasni a sok véleményt. Kell-e rímes mese, jobb-e a próza, milyen mély a mondanivaló, könnyű-e a téma, elcsépelt-e a vízbe hulló szivárványgolyó, döccen-e a szótagszám, tetszett-e a szóvicc a kilinccsel és a ninccsel, zsebbölcsesség-e a szeretet fontosságának emlegetése, álnépies lennék tényleg, leegyszerűsített-e az én világom, a tuti és a trendi miért vívta ki zúzó ellenszenveteket, ki a célközönség, vajh Petőfinek tetszene-e ( Én őt persze szeretem.), legyen-e, lehet-e ebből könyv, van-e hozzá illusztráció (van egyébként jó sok), lehet-e egy sirály igazi meseszereplő, egyáltalán kell-e ilyen a mai gyerekeknek – s ugye milyen jó, hogy a társszerző az anyám!!???
Ezen idézeteket különösen köszönök:
” Hihetetlen ereje, hangulata volt ennek a mesének. Maga a mese is szívmelengető.” ” A történetek kedvesek, hangulatosak ”
Kérésem felétek: Úgy olvassátok mint egy régi-régi diafilmet. Lassan, mesés hanghordozással, meg-megállva, álmodozva.