Rose Valley: Békák földjén – 1. részlet

Nong, a béka

 1.

 Az élelmiszerbolt úgy simult az alkonypiros és alabástromszín begóniákkal övezett Pagony Motel egyszintes téglaépületéhez, akár hűséges kutya a gazdájához. Melegsárga keretű koromszín táblán akciós szalámit és dobozos tejet hirdetett.

A boltocska kirakatául szolgáló egyetlen üvegfal mögött két eladó üdítőket pakolt a polcokra, bodzafehér köpenyt és tulipánpiros kötényt viseltek, beszélgettek.

A helyiségben frissen sült kenyér illatozott. A zsömlék és túrós piték pultjánál egy csapatnyi kisiskolás nézelődött, rövidnadrágjuk és pólójuk túra kezdetét sejtette, bár a pénztárossal beszélgető hatvanas éveiben járó tanárnőjük szűk szoknyája és blúza nem segítette volna a sziklamászást.

A színes édességek sorában két gyerek válogatott. Az alsó polc rekesznyi kekszében egy hollófürtű copfos kislány turkált, a felső csokoládétáblái között pedig a mézszőke barátnője.

– Én még szeretnék egy ilyet is – mutatta a szöszke az íriszkék papírú mogyorós tejcsokoládét.

– Azt inkább ne!

– Miért?

– Mert nagyon drága, és már így is túl sok csokit vettünk! Füsthaj le fog minket szidni!

– Ugyan már, Samira, most nyaralunk, és egyébként sem fogja mindenki táskáját végig kutatni!

– Moira, Samira, elég lesz az édességből, vegyetek szendvicsnek valót is! – recsegte a sor végén bekukkantó tanárnő; fején rövid deres haj göndörödött, nyakában cigánymeggy méretű, fátyolszín gyöngyökből álló nyaklánc himbálózott.

– Igen, Mrs. Ashbell! – kiáltotta oda Samira, majd barátjának súgta. – Na, ugye, mondtam!

– Én azért ezt elteszem – mondta Moira, azzal az amúgy is teletömött táskájába erőltette a csokit.

– Moira!

– Ha nem mondod el, nem tudja meg senki! Ezt meg te tedd el, nekem már nem fér sehova!

A szőke kislány egy zacskó gumicukrot tömött társa rövidnadrágjának zsebébe.

– Moira, nem! – Samira ijedten nézett barátjára.

– Ne félj, nem lesz semmi baj, csak tedd el!

Néhány perc múlva már a pénztárnál ácsorogtak. Samira falfehér volt, Moira az ajka belsejét rágcsálta, és az ujjaival a futószalagon dobogott.

A sor viszonylag gyorsan haladt. Amikor a lányok következtek, a kasszás kisasszony lehúzta a vonalkódokat. – Öt negyven – közölte egykedvűen.

Moira és Samira kiszámolta a pénzt, majd átsétáltak a biztonsági kapun, az mindjárt megszólalt. Hangos sivítás töltötte be a kereskedést. A megszeppent Moira barátja felé kapta a fejét, aki dermedten állt és még a korábbinál is fehérebb volt.

Egy női cipő egyre hangosabban kopogott a padlón. Mrs. Ashbell sietve közeledett, azonban a biztonsági őr gyorsabb volt.

– Ürítsétek ki a zsebeiteket! – parancsolta az őr, és összeráncolta a szemöldökét.

Samira arcába vér tolult, ahogy a gumicukor előkerült.

– Ez meg mi? – morajlott Mrs. Ashbell hangja, arca haragráncai elmélyültek. – Te loptál? Hogy tehetted! Nagyot csalódtam benned, Samira!

– De én…

– Tanárnő, kérem, nem Samira hibája, én mondtam neki, hogy tegye el! – vágott közbe Moira, majd odaadta a csokoládét. – Kérem, ne őt büntesse meg, én vagyok a felelős!

Időközben az üzletvezető is megjelent, a biztonsági őr gyorsan beszámolt neki a történtekről.

– Moira, miért tetted? – kérdezte Mrs. Ashbell.

– Azért, mert nincs elég pénzem. Anyával mindig vettünk ilyen édességeket, rá emlékeztetett – mondta Moira, miközben a padlót bámulta.

– Én megértem, milyen nehéz a szíved, de nem lophatsz, amikor csak eszedbe jutnak az elhunyt szüleid.

– Tudom, Mrs. Ashbell, sajnálom, nem fog többet előfordulni!

A tanárnő nézte még egy darabig a kislányt, majd az üzletvezető felé fordult. – Uram, a gyerekek tudtommal most először tulajdonítottak el valamit, nem hiszem, hogy ez újra előfordulna.

– Értem. Azt hiszem, most az egyszer eltekinthetünk a súlyosabb következményektől. Elmehetnek, amit kifizettek, elvihetik!

– Köszönjük! – mondták a gyerekek, és elkullogtak, Mrs. Ashbell azonban megállította őket a kinyíló üvegajtóknál.

– Moira, nem ez volt az első eset, hogy rossz fát tettél a tűzre. Mostanában egyre több baj van veled. Erre az osztálykirándulásra is csak a nénikéd kifejezett kérésére jöhettél el. Eddig elnéző voltam, mert tudom min mentél keresztül, de ami az előbb történt, az minden határon túlmegy. Samira, valóban Moira vett rá a lopásra?

A kislány a barátja felé lesett, az alig láthatóan intett neki.

– Igen – motyogta Samira.

– Értem, ebben az esetben csak te kapsz büntetést, Moira. Nem jöhetsz velünk a Bellhart-tóhoz, itt kell maradnod a motelban!

Moira komoran nézett az idős tanárra.

– Jól van, akkor menj vissza a szobátokba, a recepción elkérheted a kulcsot! – utasította Mrs. Ashbell.

A többi kisiskolás a közért előtt gyülekezett, hangos gyerekzsivaj törte meg Wolfrich városka reggeli csendjét.

Moira kedveszegetten bandukolt a motel kis tornyos főépülete felé. Lágy szellő simogatta a szőke tincseit, melyek olykor a szemébe libbentek. Ez nem igazság! Én is látni akarom a tavat! – gondolta dacosan. Megtorpant, és az osztálya felé lesett.

Samirán kívül senki sem figyelt rá, Mrs. Ashbell éppen tyúkanyóként terelte össze a tanítványait.

Moira ekkor sarkon fordult, és a Pagony parkolójában időző salátazöld-szénfekete sávos turistabuszhoz szaladt, majd villámgyorsan felrohant a néhány lépcsőfokon, és elbújt az utolsó előtti, jobboldali sorban.

Mrs. Ashbell és a gyerekek a járműhöz sétáltak, aminek felzúgott a motorja. Mindegyikük a felnyitott ajtójú csomagtartóba rakta a szendvicsektől és nyalánkságoktól duzzadó táskáját, majd beszálltak a buszba, mely úgy nyelte el a lépcsőkön fellépdelő gyerekeket, akárcsak a pompás királylepke hernyója a friss faleveleket.

A lurkók izgatottan forgolódva, egymás szavába vágva helyezkedtek el a citromsárga csíkozott üléseken. Nem egyszer összevesztek azon, ki hova üljön, azonban a Moira közelében lévő ülések üresen maradtak.

A kislány lopva kikandikált az ülés mögül, amikor meglátta, hogy Samira rémült tekintettel keresi őt. Moira intett felé, a barátja pedig gyorsan leült mellé.

– Mit csinálsz? Jaj neked, ha Füsthaj meglát! – súgta Samira a földön kuporgó Moirának.

– Nem fog! Te csak tégy úgy, mintha egyedül lennél!

Mrs. Ashbell egy fiatal, kanárisárga nyári kalapot, olajzöld pólót és sortot viselő nővel váltott pár szót a busz mellett, majd mindketten felszálltak.

Az idősebb tanárnő beszélt a sofőrrel, aztán tanítványai felé fordult. – Csendet! Üljetek le, és kicsit figyeljetek rám! Hadd mutassam be nektek Kathleen Alysát, az itteni iskola egyik tanítóját, aki a Bellhart-tónál fog minket kalauzolni. Legyetek szívesek, üdvözöljétek!

– Jó napot kívánunk! – hangzott egyszerre, miközben a busz lassan útnak indult.

A huszonéves tanító helyet cserélt idősebb kolléganőjével, aki leült az ajtó melletti széken.

– Remélem, mindenki kellemesen fogja érezni magát a mai kiránduláson. Mint ahogy azt Mrs. Ashbell már említette, a nevem Kathleen Alysa, de szólítsatok nyugodtan Kate-nek vagy Miss Alysának.

– Miss Alysa, én nem hiszem el, hogy a Bellhart-tóban óriás békák élnek! – jelentette ki a második sor jobb széléről egy duci kisfiú.

– Mi a neved? – kérdezte Miss Alysa.

– Jack.

– Nos, Jack, erre nemsokára visszatérek azonban előbb Wolfrich-ról szeretnék nektek mesélni egy kicsit. A gránithegységgel, fenyőerdőkkel és meglehetősen mély tóval körülzárt települést ezernyolcszázhatvanhétben alapította három család, a Wollanderek, a Friamandok és a Chatmanok. A családok összefogtak, és egy év alatt felépítették a város közepén található templomot, majd köré a házaikat is. Az idő elteltével egyre több ház épült. Üzletek és kocsmák nyíltak, végül egy iskola is megnyitotta a kapuit, így a néhány házból álló falucska lassan kisvárossá nőtte ki magát. Az emberek egyszerűen élték mindennapjaikat azonban egyszer olyan szokatlan dolog történt, ami egy legenda kialakulásához vezetett. Nyomtalanul eltűnt két ember. Azt beszélik, hogy egy szép nyári napon az egyik Wollander gyerek, Wallace Wollander, aki akkoriban úgy tíz éves lehetett, egyedül ment a Bellhart-tóhoz játszani. Leült a parton, és kavicsot dobált a tóba, amikor egy akkora békát pillantott meg a vízben, mint egy kisgyerek. Wallace hazáig szaladt, és elmesélte, mit látott, de nem hitt neki senki. Kivéve egy embert, a bácsikáját. Az öreg Wollander kémikus és csillagász volt, kedvelte a furcsaságokat, így másnap reggel az unokaöccsével letáborozott a tóparton. Napokig laktak ott, amikor a szülők egy alkalommal üresen találták a tábort. Minden holmijuk megvolt, azonban a bácsi és a gyerek eltűnt, mint kristályok között a gyémánt.

– Biztos a tóba fulladtak! – mondta Jack.

– A kutatóegységek gondoltak erre, azonban mivel a Bellhart egy bányató és nagyon mély, a nehézbúvárokkal csak egy részét tudták átkutatni, de nem találtak semmit. Azóta sem kerültek elő a maradványaik.

– Akkor hova tűnhettek? – kérdezte Samira.

– Nem derült rá fény! Azonban szóbeszéd kapott lábra, hogy a tóban egy szörny él, és az vitte el a két embert.

– Vagy az a béka, amit Wallace látott.

– Az igazság az, hogy senki sem tudta elhinni, hogy egy béka, még ha olyan nagy is, embert eszik. Így aztán százharminc évvel később a nagyapám, Clayton Awelt, aki a Wollanderek egyik leszármazottja, úgy döntött, elindul, és kideríti mi az igazság. Miután hetek múlva visszatért, beült a helyi kocsmába, megivott egy pohár bort, és a kandalló mellett összegyűlt népnek mesélni kezdett. Látta az egyméteres békákat, akik két lábon és ruhában járnak, mint az emberek, és a nagyhatalmú békakirály birodalmában, Gombavölgyben, gombaházakban laknak. Összebarátkozott az egyik békával is, aki megmutatta neki a birodalom szigeteit. Még azt is mondta, hogy Avoro királynak mesésen fényűző kastélya van, ahol szolgák lesik minden kívánságát, a kincstár pedig szebbnél szebb drágakövekkel van tele. Persze az emberek nem hittek neki, többen azt mondták, hogy lázálmai vannak.

– Samira, kérdezd meg, hogy ő kereste-e már Gombavölgyet! – súgta Moira.

– Miss Alysa is megpróbálta már felkutatni a békák birodalmát?

– Ne mondd már, hogy te elhiszed ezt az egészet! Csak a kisbabák hisznek a mesékben! Kisbaba! Kisbaba! – kántálta Jack.

– Hagyd abba! – sértődött meg Samira.

– Gyerekek, elég volt! Jack, sok minden létezik, amit még senki sem látott és sok legenda van, ami valóságon alapul. És a kérdésedre felelve – mutatott Samira felé a tanító –, még nem kutattam a birodalom után.

– Kérdezd meg, hogyan lehet oda eljutni! – suttogta Moira.

– Nem kérdezem meg! Engem csúfoltak ki helyetted! – dorgálta meg halkan barátját Samira, amikor Mrs. Ashbell megjelent a soruknál.

– Moira, mit csinálsz te itt? Ez több a soknál, megengedhetetlen a viselkedésed! – zsörtölődött a tanárnő, miközben a kislány az ülésbe ült.

– Nagyon sajnálom, csak látni szerettem volna a tavat!

– A tó látogatása jutalom, és nem jog! A többiekkel szemben igazságtalanság, ha te jöhetsz, mert sajnálunk, miközben folyton megszeged a szabályokat. Most már mindegy, nem fordulunk vissza, majd a tónál a buszban maradsz! Abban viszont biztos lehetsz, hogy a nagynénéd tudomást fog szerezni a történtekről!

– Nem érdekel! Úgyis csak meg akart tőlem szabadulni, azért könyörögte ki, hogy eljöhessek! – motyogta Moira.

– Nem szabad hálátlannak lenned, lányom! – mondta feldúltan Mrs. Ashbell.

A kislány nem válaszolt, nem is nézett a tanárnőre, aki előresétált, és leült.

– Nos, hol is tartottam… – kezdte Miss Alysa, amikor Moira közbevágott.

– És hogy lehet eljutni Gombavölgybe?

– A nagyapám sajnos erről nem beszélt, már nem volt rá ideje. A nagy kaland után ugyanis nagyon beteg lett, és nem sokára meghalt. De annyit még elárult, hogy Gombavölgy bejárata a Bellhart-tó sziklabarlangjainak egyikéből nyílik. Ezek után persze sokan keresni kezdték az alagutat. Mára már turisztikai látványosság lett a Bellhart-tó barlangrendszere. Sok új termét, folyosóját feltárták a sziklának azonban a békabirodalom bejárata mindeddig rejtve maradt.

– De a tanárnő mégis miből gondolja, hogy az óriás békák tényleg léteznek? Hisz Clayton Awelt nem hozott magával semmi bizonyítékot! – mondta egy rövid hajú kislány a busz közepéről.

– Én egy szóval sem mondtam, hogy nem hozott – viszonozta Miss Alysa, és rejtélyes mosoly jelent meg az arcán.

Megrökönyödés telepedett a gyerekek arcára, csak a motor zúgását lehetett hallani.

– Hozott magával egy olyan békát? – kérdezte elkerekedett szemmel a rövid hajú kislány.

Miss Alysa elmosolyodott. – Nem, azért azt nem, de mást hozott. Na, van ötlete valakinek, hogy mi lehetett az?

– Békaköröm! – rikoltotta Jack.

– Békacomb! – kiáltotta egy vékonyka kisfiú.

Az összes gyerek hangosan felkacagott, a busz úgy zengett, mint a harangtorony belseje a déli konduláskor.

– Nem. Van még ötlet? Nincs? Akkor megmondom! Amikor a nagyapám megérkezett, a jócskán dudorodó hátizsákjából egy szaruszín, lekerekített végű tárgy kandikált ki. Az ivóban persze mindenki azt kérdezte tőle, mit rejteget, mire a nagyapám azt válaszolta: „Én nem rejtegetek semmit, csak elhoztam a szörnyet, amire mindannyian kíváncsiak vagytok!”, azzal kinyitotta a táskát, és elővett belőle egy fél méter átmérőjű békakoponyát.

– Egy csontot? Mi is megnézhetjük? – kérdezte izgatottan Moira.

– Nemcsak egy csont volt, hanem egy teljesen ép koponya. A városi múzeumban van kiállítva, egész évben látogatható – válaszolta Miss Alysa.

– Lehet, hogy csak egy dinócsont volt, amit a barlangban talált – kételkedett a vékonyka kisfiú.

– Remek észrevétel! A múzeum munkatársai is megvizsgáltatták a leletet, és bizony az eredmény szerint egy ma élő kétéltű koponyája.

– Akkor mégis csak az a béka vitte el a két embert, amelyiket a Wollander fiú látott! De vajon a béka miért volt ott a tóban? Miért jött az emberek világába? – kérdezte Moira.

– Az, hogy a béka lett volna a tettes, sosem derült ki. Viszont a legenda szerint Avoro király birodalma egészen a Bellhart-tó partjáig terjed, vagyis a béka nem hagyta el a birodalmat, csak a határáig ment.

– Miss Alysa, kérem, meséljen még azokról a békákról.

– Nos, úgy tartják, hogy félméteres szúnyogokat esznek…

– Tessék, szerinted hol találnának olyan nagy szúnyogokat!? – csattant fel Jack.

– Náluk biztosan vannak, ezért is nőhettek meg annyira! – kontrázott Moira.

– Én nem hiszem el! Akkora békák egyszerűen nem létezhetnek!

– Nem elképzelhetetlen, hogy léteznek. Sok hatalmas élőlény élt már a Földön. Ott vannak például a dinoszauruszok, de a kétéltűek között is akadt jó néhány nagyobb testű faj abban az időben. Nos! Clayton Awelt a felfedezése miatt Wolfrich díszpolgára lett, a város pedig a tiszteletére minden évben megrendezi a Bellhart-tó fesztivált. Emiatt jöttetek ti is ide, ugye? – kérdezte Miss Alysa, a gyerekek lelkesen bólogattak. – Nagyszerű! A városunk mindig nagy izgalommal készül erre az eseményre. Nézzétek csak, ott van a Bellhart-tó! – Miss Alysa az elsuhanó fenyőtörzsek között felbukkanó édesvíz felé mutatott. – Na, ki lesz az a szerencsés, aki megpillantja Avoro király egyik alattvalóját?

Az összes gyerek a busz víz felőli oldalára sietett, és az ablakra tapadt.

A Bellhart szikkadt, néhol füves partja sekélyen merült a vízbe. Csöndes tükrében a vidék szikár magaslata palaszürke ikerhegyként látszott, a csupasz ormok kiszögelésein érintetlen hó pihent. A nyugati és északkeleti bércről lerohanó fenyvesek fái a domború partszakaszok felé nyomultak, majd megtántorodott tömegük lecövekelt a víz szélén.

Az északnyugati lejtőnél árválkodó Wolfrich városka házai szégyenlősen megbújtak egymás mögött, míg néhol felfutottak a hegyoldalra.

A busz a Bellhart egyik öbléhez vezető poros útra kanyarodott.

A parkolónál a motor zúgása megriasztott néhány parton szendergő vadkacsát, melyek felröppentek, a víz felett leírtak egy nagyobb kört, majd a tóra ereszkedve tollászkodni kezdtek.

A jármű csikorogva lefékezett, a gyerekek pedig csacsogva kiözönlöttek belőle.

Moira is az ajtó felé indult, de Mrs. Ashbell megállította. – Megmondtam, hogy a buszon maradsz!

A kislány csalódottan visszafordult, levágta magát egy ülésre, és durcásan kibámult az ablakon, mely a Bellhart-tó öblére nyílt.

 Az öböl túlpartját meredek sziklafal határolta, repedéseiből zuhatag ömlött alá. A vízesés közelében tavirózsa terpeszkedett, a levelei között halak úszkáltak.

A nap sugarai táncot roptak a csintalan víztükörrel, melyen apró molnárkák korcsolyáztak, miközben gyűrűket rajzoltak a felszínre.

Az öbölből túra utak indultak a hegy és az erdőség felé, míg a tengerpartról hozatott homokon turisták napoztak.

Aznap különösen meleg volt.

A tóparton, egy gyékényen rézvörös hajú nő hasalt, bokáján hermelinfehér kagylós bokaláncot viselt.

Kissé távolabb, szirénakék sávos napernyő árnyékában egy kempingszék árválkodott, mellette nyugágyon egy szépkorú nő nyári ruhában olvasott. A közeli halsütöde zsongó teraszáról virágos bermudás férfi igyekezett felé, majd a nála lévő két korsó sör egyikét a neje kezébe nyomta, aztán leült a székébe, és elégedetten nagyot kortyolt a hűsítőből. Ajkáról élvezettel nyalta le a habbajuszt.

A külszíni bányaművelés után visszamaradt Bellhart-tó vize jéghideg volt.

A sekélyebb parti részén négy gyerek pancsolt; testvérek lehettek, hat-kilenc évesek, mindegyik írvörös és szeplős.

Méteres, paradicsompiros Porsche-alakú gumicsónak miatt veszekedtek. A nagyobb fiúk folyton lelökdösték róla a sikoltozó lányokat, de a mellettük ázó krómmetál matracra rá sem hederítettek. Végül a legnagyobb fiú otthagyta mindegyiket, és a parton egy nagyobb vödörrel a Buckingham-palota újraépítéséhez is elegendő mennyiségű homokot kezdett felhalmozni. A többiek egy perc múlva követték.

A gyékényen fekvő nő a gyerekek zsibongására felkönyökölt, majd magához hívta a legkisebb lányt, akinek derékig érő haja lobogott, ahogy az anyjához szaladt.

A nő naptejet vett elő, és vastagon a gyerek hátára kente, majd visszafeküdt, és tovább napfürdőzött, a kislány pedig a testvéreihez szaladt.

 Moira merengve nézte a nyaraló családot, és az anyjára gondolt.

Fodrozódó muskotályszőke hajára, zsengezöld szemére, melyet ő is örökölt. Még a nevetését is hallotta, ami egy pillanat alatt sikolyba torkollott, aztán minden elcsendesedett.

Moira semmire sem emlékezett az autóbalesetből, csak az édesanyja arccsontján elkanyarodó vérpatakra, mely a feje alatt tócsába gyűlt.

– Szia!

Moira megrettent, és a busz ajtaja felé kapta a fejét. Samira állt a lépcsőn, mosolygott.

– Mit csinálsz itt? Elkaphatnak!

– Ugyan, Füsthaj az engedélyekkel bajlódik! Állítólag egy idegenvezető is kellett volna, mert természetvédelmi területre akarunk belépni, de senki sem intézte. Füsthaj most totál ideg. Gondoltam meglátogatlak. Mit fogsz itt csinálni, amíg mi túrázunk? Már ha valaha elindulunk.

Moira megvonta a vállát. – Majd nézem, hogy azok a homokozó gyerekek milyen jól szórakoznak.

– Sajnálom, hogy lebuktunk!

– Mindegy.

Moira ismét a tó felé nézett. Egy messze merészkedett matracon meglátta a két írvörös hajú kislányt. A kisebbik ugrálni kezdett az ingatag gumiladikon, míg a testvére hangosan kacagott.

– Nézd csak, az a kislány mindjárt beleesik a vízbe! – mondta Moira.

A matrac egyre hevesebben hullámzott a gyerekek alatt. A következő másodpercben éles sikítás és halk csobbanás hallatszott. A nyughatatlan kislány a vízbe csúszott, hosszú haja lebegő békanyálként terült szét a tó felszínén. – Segítség! Anya, segítség! – kapálódzott ijedten, miközben többször elmerült. Zokogó nővére jajveszékelve markolta a matracot.

A rézvörös hajú nő felugrott, majd fejét fogva tétován megállt a víz szélén. – Lea, Annie! Kicsikéim! Istenem, segítsen valaki, a kislányaim! Segítség!

Moira felpattant, és kiszaladt a buszból. – Gyere, segítenünk kell!

Samira barátja után szaladt, de a busztól néhány lépésre megtorpant. – Várj, miért mi menjünk, egy csomó felnőtt van még itt!

– Látsz egyet is, hogy segítene? Gyere, az a fuldokló kislány már nem bírja sokáig!

– Biztos mindjárt érte megy valaki!

– Nem fog! Gyere!

– Szóljunk inkább Füsthajnak!

– De hol van?

– Nem tudom!

– Én nem hagyom, hogy meghaljon! Most nem! Anyát és apát hagytam, de őt nem fogom!

– Az nem a te hibád volt!

– De igen, az enyém volt! Nem tettem értük semmit! – kiáltotta dühösen Moira, majd sarkon fordult, és elszaladt.

Kín metszett a szívébe, ahogy a szülei emléke előtört. Majd mélyen a lelkében egy titkos hang szólalt meg, mely szűnni nem akaróan ugyanazt hajtogatta: „Vétkeztél! A te bűnöd volt!”

Könny futotta el a szemét, üresnek érezte magát és sehogy sem lelt feloldozásra.

Megállt a víznél, és haraggal telve letörölte a könnyeit, mintha ezzel elsöpörhette volna a lelkét mardosó gyötrelmet, aztán megpróbált belepréselődni a Porsche-gumicsónakba.

Samira éppen utolérte.

A szőke kislány helyet adott barátjának, majd megmarkolta a műanyag lapátokat, és evezni kezdett.

Néhány turista a sütöde teraszáról a parton zokogó nőhöz szaladt.

– Mi a baj?

– A kislányom vízbe esett, a másik meg nem tud kijönni! Én nem tudok úszni, kérem, segítsen! – mutatott a bajba került gyerekek felé a nő.

 Két férfi a hirtelen mélyülő tó dermesztően hideg vízébe gázolt, és, Moiráékat követve, a fuldokló felé kezdtek tempózni.

– Ebből baj lesz, Moira, mindig beleviszel valamibe! – Pityergett a félelemtől remegő Samira.

– Nem lesz baj, ígérem!

Mrs. Ashbell elfehéredve nyargalt a partra. – Állj! Úristen, Moira, Samira, állj! Azonnal gyertek vissza!

Moira meg se hallotta. Gyakorlott mozdulatokkal hajtotta magukat a vízen, úgy ahogy azt egy éve elvesztett szüleitől tanulta.

A fuldokló kislány egy vízből kiálló, rücskös felületű sziklához evickélt. Nagy nehezen kimászott rá, és leült, reszketett, tüdejéből tóvizet köhögött fel.

A megmentésére siető, elől úszó férfi ekkor irányt váltott, és a matracon kuporgó kislány felé kezdett úszni. Mire elérte, görcs állt a lábába, többször elmerült, végül sikerült megragadnia a lélekvesztőt.

A mögötte úszó társa hamar beérte őket, megkerülte a matracot, majd maga előtt tolva a part felé igyekezett.

– Moira, látod, az a kislány már biztonságban van és a másiknak is sikerült arra a kőre kimásznia. Akár vissza is fordulhatnánk, kérlek! – könyörgött Samira.

– Nem tehetjük! Látszik a bácsin, hogy elfáradt, mi pedig közel vagyunk.

– Büntetést fogunk kapni!

– Én nem hagyom ott!

Moira a kő felé irányította a billegő játék gumicsónakot. Ijesztő elszántság csillogott a szemében.

Hamar az agyagszín sziklához értek.

– Samira, fogd meg a sziklát, nehogy elsodródj! – mondta Moira.

Samira úgy tett.

Moira megkapaszkodott egy éles szegélyű hasítékba, és a nyálkás kőre lépett. Nyomban kiszaladt a lába. Hanyatt esett, feje keményen a sziklához koppant. – Au! Samira, maradj a csónakban, nagyon csúszik!

Moira fájós fejét dörzsölgetve óvatosan feltérdelt, és a vacogó kislány felé fordult. – Ne félj! Én Moira vagyok, téged hogy hívnak?

– Le…a.

– Jól van, Lea, ülj a csónakba, Samira kivisz a partra!

Moira megfogta Lea karját, az pedig bemászott az imbolygó gumiautóba.

– Samira, menjetek!

– És veled mi lesz?

– Majd visszajön értem valaki, te csak vidd ki Leát! – mondta Moira, és ellökte a gumicsónakot.

Samira bátortalanul evezni kezdett, de a gumiporsche sehogy se akart mozdulni.

– Jobban nyomd a vízbe a lapátot, aztán jó erősen húzd meg! – adta az utasítást Moira.

Samira úgy tett, és a csónak elindult.

Moira elhelyezkedett a kövön, és a távolodó gyerekeket nézte.

Közben a két férfi és a nagyobbik kislány szerencsésen partot értek.

Az anya gyermekéhez szaladt, és magához ölelte, mindketten sírtak.

A kirándulóbusz mellé élesen szirénázó rohamkocsi kanyarodott. A mentősök a kimentett kislányhoz siettek, majd a férfiakat is megvizsgálták, amikor pedig az autóladik is kikötött, Leát is ellátták.

Mrs. Ashbell Samirához szaladt, és láthatóan megszidta, aki lehorgasztott fejjel hallgatta.

Most már minden rendben van, mindannyian biztonságban vannak – gondolta Moira, és megsimogatta sajgó kobakját, majd a vízesés felé fordult, és a vízfelszínen csúszkáló molnárkákat nézte. Hirtelen tátva maradt a szája.

Méternyi, borostyánzöld varangy bámult rá dülledt, tűzvörös szemmel a kő mellől.

Avoro király egyik alattvalója! Tudtam, hogy léteznek! – örvendezett magában Moira, majd lopva a part felé lesett, ahol mindenki a törölközőbe csavart gyerekek és megmentőik körül ténykedett. Újra a béka felé fordult.

– Üdvözöllek, Moira Tillman vagyok, nem kell tőlem félned, nem bántalak! De kár, hogy nincs itt Samira, tuti, hogy elájulna, ha meglátna! – Elgondolkodott. – Hát téged, hogy hívnak?

– Nongnak – vartyogta a varangy.

Moira ismét eltátotta a száját. – Ez fantasztikus! Még soha nem beszélgettem békával.

– Én viszont emberrel igen.

Moira elnevette magát. – És mit keresel itt? Nem félsz, hogy más is meglát?

– Nincs választásom. – Hatalmas könnycsepp buggyant ki Nong szeméből. – Elragadták tőlem a családomat, és Zufoxhoz vitték a Fekete Börtönbe, ahonnan még soha senki nem jött vissza. Nem tudom, hogyan szabadíthatnám ki őket.

– Nagyon sajnálom! – Moira nem tudott ellenállni, és megcirógatta Nong bumszli fejét.

– Az előbb láttam, milyen bátran megmentetted azt az embergyereket, gondoltam talán… – kezdte Nong, amikor Moira befejezte a mondatot.

– …segíthetnék neked is.

Nong bólintott.

– Nem igazán tudom, hogy mit tehetnék. Én csak egy kislány vagyok, de megpróbálhatom.

Nong arca felderült, mosolyra húzódó szája szinte körbe érte a fejét. – Gyere, mássz a hátamra, elviszlek az otthonomba!

A varangy a sziklára lépett, Moira pedig a brekegő széles, hűvös hátára hasalt, miközben átölelte a béka vaskos nyakát.

– Kapaszkodj! – vartyantotta a varangy.

Nong ellökte magát, és a vízesés felé kezdett úszni. Átkelt a vízfüggönyön, majd egy meredek sziklafalnál lebegve megállt. – Most vegyél egy mély levegőt, lemerülünk az átjáróig! Felkészültél?

Moira szíve hevesen vert, vacogott a foga, kiszáradt a szája, de mélyeket lélegzett, majd hosszan kifújta. – Mehetünk! – mondta egyszer, és vett egy nagy levegőt.

Nong alámerült. Gyorsan ereszkedett.

Miközben a Moira orrából kiszálló buborékok egyre hosszabb ideig szálltak a fenti világba, a tó vizébe hatoló fényt óceánkék homály váltotta.

A zord, résekkel és hasítékokkal szabdalt sziklafal mentén, a kisebb kiszögeléseken gigantikus hínár és békaszőlő erdőfoltok hajladoztak jobbra, balra.

A víz egyre zimankósabb lett. Moira remegett, mint a karácsonyi kivizselé, és a színe is kezdett hasonlítani rá.

Nong éles kanyarral egy nagyobb, bogárfekete lyukba tempózott, majd ide-oda kanyargott.

Moira levegője egyre fogyott, feszülő tüdeje iszonyatosan szúrt. A varangy nyakát szorongatta, mintha csak apró lélegzetnyi oxigént kaphatott volna ettől, azonban fojtó légszomja nem csökkent.

Nong torpedóként suhant, majd egy rövidebb, vízszintes alagút után kis barlangi tavacskából bukkant elő.

Moira hörögve lélegzett, majdnem szétrepedt a tüdeje.

Nong kimászott a partra, és az utasát is kihúzta.

– Jól vagy? Siettem, ahogy tudtam…

– Most már minden rendben – nyögte remegve Moira, majd körbe nézett.

Halovány fényben derengő sziklaüreg alján voltak, ahonnan olyan szűk és meredek emelkedő vezetett egy nagyobb, verőfényes hézaghoz, hogy Moira úgy érezte, a kőfalak menten összenyomják. – Hol vagyunk?

– Ott fent, látod azt a hasítékot?

Moira bólintott.

– Az Gombavölgy bejárata.