Róbert Katalin: Szívből, színből, igazán – 3. részlet

Korábbi részek

(Lilla)

Drámatagozatos gimnáziumba készültem. Évek óta versmondó versenyekre jártam, részt vettem az általános iskolai drámaszakkörön, főszerepet kaptam a karácsonyi előadásokban. Tehetségesnek éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy az iskolából egyenes út vezetne a Színművészetire. Szerettem, ha körülöttem forognak a dolgok, ha én állok a színpad közepén, ha az én szavaimtól, hangsúlyomtól, mozdulataimtól függ minden, ami a darabban történik. Én mindig elhittem, hogy tényleg rajtam áll vagy bukik az előadás. Akkor is, ha enyém volt a legkisebb szerep.

Anyuék minden előadásra eljöttek. Ákos és Alex is – Ákos unottan, félig bóbiskolva ülte végig a szereplésemet, Alex hűvös, kissé becsmérlő pillantással. Mintha ő tudná csak igazán, hogy milyen a tökéletes színjátszás, és én mennyire távol állok tőle. Valószínűleg tényleg tudta, és igaza is volt, de akkor, kilenc-tíz évesen ez rettenetesen zavart. Kisgyerekként felnéztem Alexre, talán azért, mert ő volt az egyetlen a családból, aki nem ajnározott. Mint a macskák, akiknek mindig pont az kell, aki nem szereti őket, úgy vártam azt, hogy Alex is beismerje, mennyire tökéletes vagyok. Ő meg makacsul hallgatott.

Tizenegy éves koromban úgy döntöttem, nem kell a színészet. Egy év sem volt hátra a felvételiig, amikor bejelentettem anyuéknak, hogy mégis ugyanabba az iskolába akarok járni, mint Ákos és Alex. Csakhogy nem biológia és nem is általános tagozatra, hanem a nyelvi osztályba. A tolmácsképző… Ákos és Alex abban az egyben egyetértett, hogy elkényeztetett libákkal és nagyképű fiúkkal vannak tele a nyelvtagozatos osztályok, de nem érdekelt. Pontos – és végtelenül gyerekes – tervem volt arról, hogy ha odamegyek, hogyan lesz közös az életünk Patrikkal.

Az nem jutott eszembe, hogy ő akkor is két osztállyal fölöttem fog járni, ha egy tagozaton leszünk, és az sem, hogy ő soha nem foglalkozna azzal, hogy az elsősöket vagy általában a fiatalabbakat pátyolgassa. Nem járt gólyatáborba, nem jött oda hozzánk szünetben, hogy tanácsot adjon a tanárokkal meg a tanulással kapcsolatban, és általában amíg nem kezdett lányokat felszedni, keresztülnézett mindenkin, de a két évvel fiatalabbakon aztán végképp. De én mindebbe nem gondoltam bele, amikor apuval magántanárt fogadtattam, és hat hónap alatt annyira felhoztam az angoltudásomat, hogy felvegyenek.

Arra tisztán emlékszem, hogy amikor megvoltak az eredmények, Alex szemében végre láttam némi elismerést. És Patrik úgy sétált el mellettünk – az aulában kitett hirdetőtábla előtt álltunk Alexszel –, mintha nem is ismerne minket. Éppen haragban voltak, szóval még csak neki sem köszönt, nemhogy meghallgatta volna a jó hírt, hogy én is tolmácsképzős leszek, vagy bármi jelét adta volna annak, hogy akár csak egy kicsit is érdeklem. Ha akkor el is bizonytalanodtam, hogy érdemes volt-e feladni a drámatagozatot ezért, ma már nem bánom. Több mint valószínű, hogy színésznőnek pocsék lennék, viszont a nyelvekhez van érzékem – ebben most már biztos vagyok.

Ugyanakkor kezdtem franciául tanulni, amikor Patrik. Önerőből, azért, mert érdekelt – legalábbis apunak ezt mondtam, amikor megkértem, hogy keressen nekem egy magántanárt. „Azért, mert én akarok lenni a legjobb.” És apu volt annyira büszke arra, hogy ambiciózus kislánya van, hogy kerített nekem egy tanárt. Persze, Patriknál lassabban haladtam, de azért még így is sikerült annyi mindent megtanulnom, hogy később, amikor az osztályban elkezdtük a franciát, halálra unjam magam. De nem bántam.  Addigra már előfordult, hogy Patrikkal franciául beszéltünk, és az érzés, hogy van egy közös titkunk, megért annyit, hogy unatkozzak az órákon.

Szeretem a bátyámat. Vera, a legjobb barátnőm, az egyetlen, akinek legalább körülbelül elmondtam az igazságot Alexről és Patrikról – azt hiszem, teljesen őszinte nem is lehettem volna, mert igazából fogalmam sincs, hogy mi van köztük –, azt mondta, ő a helyemben gyűlölné Alexet. Én nem tudtam és nem is akartam utálni. Azt sem akartam, hogy szenvedjen, mégis újra meg újra belementem olyan helyzetekbe, amikről tudtam, hogy fájdalmat okoznak neki. Egyszerűen túl jó volt. Patrik hangja ellágyul, ha franciául beszél. A megváltozó hangsúlyok, kiejtés miatt mindig különlegesnek éreztem mindent, amit mond, és különlegesnek éreztem magamat is, amiért nekem mondja, úgy, hogy csak én értsem.

Alexszel magyarul is beszélt ezen a hangon. Persze, csak akkor, ha kettesben voltak, ha azt hitte, senki sem hallja, ha olyasmit mondott, amit csak neki szánt. Én mégis meghallottam. Vera szerint ostobaság kihallgatni, meglesni őket, ezerszer elmondta, hogy jobban tenném, ha keresnék valaki mást, nem Patrikra várnék. De valami bűnös vágy hajtott, hogy tudjam, mit tesznek, még ha fájt is. Vera a legjobb barátom, de sohasem tudott mit kezdeni azzal, hogy Patriknak milyen hatása volt rám. Nem látta azt, amit én láttam. Az egyetlen, aki értette, hogy mit érzek, az Alex… Tudtuk, anélkül, hogy kimondanánk, és néha, ha Patrik őt bántotta, az nekem is rossz volt.

Évek óta megvolt a tervem: tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Tudtam, hogy mikor milyen nyelvvizsgát teszek majd le, hogyan készülök a felvételire, milyen szakra akarok járni, hol szeretnék dolgozni. Tudtam, hogy nemzetközi kapcsolatokat akarok tanulni a Közgázon, hogy olyan munkát akarok, amivel sokat lehet utazni. Tudtam, hogy kivel akarom leélni az életemet. És azt is tudtam, hogy erre mennyire kevés az esélyem. Patrik csak használt vagy játszott velem is, mint mindenki mással. Mégis vártam arra a pillanatra, amikor majd érezni fog irántam valamit, amikor engem fog akarni, nem azt, hogy Alex rosszul érezze magát miattunk. Amikor igazán rám néz, tényleg engem érint meg.

Kicsi koromtól kezdve mindent elértem, amit akartam – úgyhogy nem volt okom feladni.

 *

 – Nem szeretem ezt a zenét. – Alex megállt a szórakozóhely nyitott ajtaja előtt, és fintorogva hallgatta a füsttel és fényekkel együtt a kapun kiáramló, elektronikus zenét.

– Nem koncertre jöttünk – vont vállat Patrik, és már mozdult a pincehelyiségbe vezető lépcső irányába, de Alex csak megrázta a fejét. Úgy tűnt, megmakacsolta magát.

– Hazamegyek.

– Ne! – Patrik visszalépett, elkapta a fiú karját, és behúzta a szomszédos kapualj alá. Az érintése forró volt, a sötétben Alex alig tudta kivenni a vonásait. – Gyere velem… Csak egy kicsit…

Patrik annyira közel hajolt hozzá, hogy az ajkai szinte végigsimították a száját. Kábító volt a pillanat, a fiú érintése, testének melege. Alex ellazult tőle, és sokkal erőtlenebbül tiltakozott.

– Ott van a fél osztályod. Nélkülem sem fogsz unatkozni.

– De nekem te kellesz.

Ez a mondat makacsul akaratos és csábító volt egyszerre. Patrik ujjai felszaladtak Alex karján, végig a vállán, nyakán, és megtartották az állát, hogy amennyire a sötét engedi, a szemébe nézhessen. Egy hangosan nevetgélő, beszélgető csoport érkezett a mellékutcába. Észre sem vették őket a félhomályos kapuban: lesiettek a lépcsőn a füsttel és zenével teli diszkóba. Alex odakapta volna a fejét, de Patrik nem engedte el sem az állát, sem a tekintetét. A teste szinte hozzásimult, az akarata kézzel fogható volt.

– Gyere. Eleget bulizhattam nélküled, amíg nyaraltál.

– És nyilván buliztál is eleget… Mert volt kivel. – Alex hangja hideg lett, érzéketlen. Lenyelte a sértettségét, és haraggal igyekezett palástolni.

Patrik hallgatott. Alex ellépett tőle – egy pillanatra egészen szorosan egymáshoz simult a testük, Alex vére meglódult az érintéstől –, és elindult lefelé a lépcsőn. Patrik szájában furcsa, kesernyés mellékízt kapott a diadal édessége. Követte Alexet, figyelte, ahogy a fiú odalöki a belépődíj árát a pénztárnál, a pecsét alá nyújtja a csuklóját, aztán eltűnik az alkoholtól, izzadságtól, cigarettafüsttől nehéz levegőjű helyiségben.

A zene üteme végigdübörgött Patrik testén, felgyorsította a szívverését. Kellett néhány másodperc, hogy a szeme hozzászokjon a villódzó fényekhez, és meglássa az egyik távolabbi asztalnál az osztálytársait – legalábbis azokat, akik nem a tánctéren vagy valamelyik bárpultnál voltak éppen. Alex már odaért hozzájuk, és Patrikot megmagyarázhatatlan erővel öntötte el a harag, amikor a lány, aki egy hete annyira várta a fiút, most felpattant, hogy üdvözölje. Szinte rohanva vágott át a tömegen, hogy ott legyen mellettük.

– Alex! – Túl sok smink, vörösen ragyogó ajkak, túl édes parfümillat, keveredve a mentolos cigi bűzével. Alex szinte kábán hagyta, hogy a lány megölelje, és puszit leheljen az arcára. – Milyen volt Ausztria? Ülj le, mesélj!

Patrik odaért, és levetette magát az egyik székre. Szigorúan mérte őket végig, de nem maradt ideje arra, hogy beleszóljon a beszélgetésbe, mert valaki azonnal megszólította. Kedve lett volna lerázni az érdeklődőt, de aztán észrevette, hogy Alex pillantása ridegen, elutasítóan fut rajta végig, és már tudta, hogy hibát követett el. Alex elfordult tőle, idegesítően lágy mosoly telepedett az ajkaira, amikor a mellette ülő lányra nézett, és a zene túl hangos, túl sok volt: Patrik nem hallotta a szavait, csak azt látta, hogy a lány felnevet, és végigsimítja Alex karját, egy zavaróan bensőséges és kedves mozdulattal.

Patrik megpróbált ellazulni. Beszélgetett, figyelt, mosolygott. Italt hozott – Alexnek is, de nem kapott cserébe többet egy hűvös biccentésnél –, élvezte, ahogy az alkohol szétárad a vérében, gúzsba köti az izmait és lelassítja a gondolatait, a szavakat a szájában, körülötte a világot. A zene lüktetése a fejében visszhangzott, lányokkal táncolt, szorosan összesimulva, kihasználva, hogy szinte semmit sem kell tennie azért, hogy megkaphassa őket. Cigi és csalás mocskától lettek keserűek a csókok – és a lányok mintha meg sem érezték volna azt, ami neki fájt, ami szinte undorította. Csak élvezték, hogy éppen ők lettek a kiválasztottak.

Valamivel később Patrik visszament az asztalhoz, elővett egy cigisdobozt, és Alexet figyelte, amíg rágyújtott. Bámulta, ahogy beszélget, ahogy hallgat, és gyűlölte, hogy nem hallja a szavakat, amiket szinte suttog a mellette ülő fülébe. Féltékeny volt minden mozdulatára, minden lélegzetvételére. Sértette a gondolat, hogy nélküle is jól érzi magát. Mint mindig, a parázs narancsos fénye most is túl vonzón izzott fel, és Alex most nem volt mellette, hogy megakadályozza a mozdulatot. A fájdalom pillanatnyi, kijózanító hatása elúszott a következő kortynyi tequilával. A só csípte a száját, a citrom fintorba húzta az arcizmait.

Alex keze megfeszült az asztal alatt, önkéntelenül szorította ökölbe, és kényszerítette magát, hogy ne vegye észre azt, amit tud akkor is, amikor nem akarja látni. Ne figyelje, hogy Patrik milyen könnyen hódít, ne adja meg neki azt az elégtételt, hogy érdeklődik utána. A lány, Patrik osztálytársnője végre felállt mellőle – nem tudta meggyőzni, hogy táncoljon, ezért egy barátnőjével ment ki a parkettre –, és Alex önkéntelenül sóhajtott fel. Unta, ostobának tartotta, és szinte biztos volt benne, hogy túl átlátszó minden mozdulata, hogy nyilvánvaló, csak a bosszúért hagyja, hogy egy ilyen liba szóval tartsa.

– Látom, nem jönnek be a nyomulós csajok – szólalt meg mellette valaki. Az állandóan dübörgő, még a gondolatokat is túlharsogó zene miatt a hang tulajdonosa közel hajolt Alexhez. Ő felé fordult, és önkéntelenül szívta magába arcszeszének fanyar, friss illatát. Mint egy lélegzetvételnyi hűvös levegő az Alpokban, úgy hatott most rá az illat a diszkó bűzében. Még egyet szippantott belőle, és ösztönösen mosolygott rá az ismeretlen fiúra.

– Maradjunk abban, hogy nem jönnek be a túl harsány emberek…

– Akkor mit keresel itt?

Alex vállat vont, és nem nézett Patrik felé, inkább a beszélgetőtársa szemébe bámult. – Fogalmam sincs. – Végigmérte a másikat. Nem Patrik osztálytársa volt, valójában még soha nem is találkozott vele, pedig most egyértelműen a társaságukhoz tartozott. – És te?

– Az unokahúgom miatt – mutatott a fiú Patrik egyik osztálytársnőjére. – Mondjuk úgy, gardedám vagyok… – A száján gúnyos félmosoly játszott. – Úgyhogy igyekszem a lehetőségekhez mérten jól szórakozni.

– Mégis hogyan? – fintorgott Alex. A fiú a parkett felé intett.

– Látod azt a lányt? Próbálom megtippelni, hogy még az előtt dobja-e ki a taccsot, hogy a srác bepróbálkozna nála a wc-ben… Te is megteheted a tétjeidet…

Alex nevetett. Hagyta, hogy a másik irányítsa a beszélgetést. A gúnyos megjegyzések elől senki sem menekülhetett, és így, hogy az embereket figyelte, Alex már élvezte az estét – még akkor is, ha továbbra is rettenetesen idegenül érezte itt magát. Persze, a hangulatán határozottan javított az elfogyasztott alkohol mennyisége, a fülébe elsuttogott kaján megjegyzések, és az illat, ami végleg befészkelte magát az orrába. Alex önkéntelenül csúszott közelebb a fiúhoz, és amikor az felvetette, hogy menjenek máshová, gondolkodás nélkül bólintott.

Patrik megdermedt. Alex egyik pillanatról a másikra tűnt el az asztaltól, és ha eddig gyűlölte látni azt, amit tett, most még jobban dühítette, hogy nem látja, mit művel. Elképzelni pedig kétségbeejtő volt, hogy mi az, amit nem láthat. Ösztönösen rohant a bejárat felé, fel a lépcsőn, ki az ajtón. Mellbe vágta a késő éjszakai hűvös levegő, az eső-illat, a sötét, és a taxi képe, amelynek nyitott ajtaja mellett ott állt a fiú, egyáltalán nem úgy, mint aki éppen csak elköszön valakitől, és már jön is vissza a diszkóba.

– Alex! – Egy pillanatig biztos volt benne, hogy a fiú beszáll az autóba, mintha meg sem hallotta volna. De Alex felé fordult, és Patrik a másodperc tört részére fellélegzett, hogy aztán még rosszabbul érezze magát, amikor meglátta az elutasító pillantást. – Mit csinálsz?

– Lelépünk valahova. – A hangja is hűvös volt. Nem sértett, nem fájdalmas, amivel Patrik tudott volna mit kezdeni, amit megértett és ami talán kicsit még jól is esett volna, hanem egyszerűen csak érdektelen. Mintha kötelező rossz lenne ez a beszélgetés. Patrik nyelt egyet.

– Miért nem szóltál?

– Mert semmi közöd hozzá. – A mondat így, tárgyilagosan kimondva mázsás súlyként nehezedett Patrik mellkasára.

Alex nem várt választ, nem figyelte, ahogy kiszökik az arcából a vér, nem nézte diadalmasan a szenvedését. Egyszerűen nem érdekelte, hogy Patrik szenved. Beült az autóba, még azelőtt, hogy a fiú kimondhatta volna, hogy „ne!”, behúzta az ajtót, és ahogy a taxi elindult, az utcalámpa jókedvű, nyugodt mosolyt világított meg Alex arcán. Olyan mosolyt, amit nem lehet egyhamar elfelejteni, amit másnak nem lenne joga látni, amit Patrik csak magának akart, és ami a fájdalom görcsébe rántotta a szívét.

Ezután már nem volt semmi kedve visszamenni a barátai közé.

 *

(Alex)

 Játszmák. Egyre inkább ebből állt az életem. Nyolcadikos korom óta újra meg újra belekezdtem, és egyre jobban élveztem, még akkor is, ha próbáltam úgy tenni, mintha szükséges rossz, és nem kifejezetten szórakoztató dolog lenne. Nem arról van szó, hogy szerettem, ha Patrik szenved. Nem, az egyáltalán nem tetszett. De az igen, ha kiderült, hogy fontos vagyok neki. Gyerekesen akartam újra meg újra a megerősítést tőle, hogy számítok. Közben meg állandóan rettegtem, hogy egyszer csak otthagy egy játszma közepén, hogy kiderül, nem is érdekli már a véleményem, nem hiányoznék neki, ha többé nem találkoznánk.

Az első játékot véletlenül kezdtem el. Karácsony volt, és a mi karácsonyaink másról sem szólnak, csak a rokonlátogatásokról, órákig tartó étkezésekről, kapkodós ünneplésekről és rohanásról. Anya is, apa is vidéki, az ország két különböző pontjáról származnak, az egyetemen találkoztak össze. Mindkettőnek fontos a család, és a karácsony a szemükben igazi családi ünnep. Ráadásul anyának sok testvére van, ha mindenki összegyűlik, a nagyiék háza zsúfolásig megtelik. Kicsi koromban, amikor minden unoka ott volt a nyáron, sátrat kellett felverni a kertben, és odakint aludtunk. De karácsonykor mindenki a házban szorong, így vagy hajnalban indulunk el hozzájuk, hogy még időben megérkezzünk, és aztán késő éjjel érünk haza, vagy a földön kell aludni hálózsákokban.

Abban az évben otthon ünnepeltünk 24-én, másnap elmentünk apa szüleihez, és aztán két napot töltöttünk a nagyiéknál. Patrikot a szünet előtt, az utolsó tanítási nap délutánján láttam utoljára. Még a szokottnál is sápadtabb és komorabb volt. Dumáltunk aznap a szünetre feladott házi feladatokról, a szilveszteri programjainkról, arról, hogy lesz-e fehér karácsony, de nem volt szó semmi igazán fontosról, semmi olyanról, ami számít. Patrik persze hallgatott arról, hogy milyen lesz az első karácsonya az anyja nélkül, kivel tölti majd az ünnepet, és mire számíthat. Hallgatott mindenről, amitől félt.

Karácsonyra kaptam egy mobilt. Nyolcadikos voltam, tanítás után az osztálytársaimmal – vagy éppen Patrikkal – sokszor bent maradtunk a városban, moziba mentünk, kiültünk a parkba, játszottunk. Anya azt akarta, hogy mindig el tudjam érni, ha történik valami, és ő is bármikor megkérdezhesse, hogy hol járok. Úgyhogy, habár engem nem izgatott, ez lett a karácsonyi ajándékom. Írtam egy sms-t minden olyan barátomnak, akinek volt már telója és tudtam a számát, és másnap magammal vittem a mobilt az útra. Az egyetlen, ami tetszett benne, az a beépített játék volt, az autóban is ezzel szórakoztam. Aztán, amikor anya rám szólt, mert már nem bírta a billentyűzet ütemes pittyegését, lenémítva bedobtam a hátizsákomba, és később el is felejtettem az egészet. Három napig nem néztem rá, a táskám alján hánykolódott.

Tizenkét nem fogadott hívásom volt, mindegyik ugyanarról a – számomra akkor tökéletesen ismeretlen – számról. És a végén egy üzenet, két rövid mondat aláírás nélkül, ami után így is azonnal tudtam, hogy ki keresett ennyire elkeseredetten. „Beszélnem kell veled. Kérlek.” Patrik azelőtt sohasem kért meg semmire sem. Legalábbis nem mondta ki nyíltan ezt a szót.  Amikor elolvastam az sms-t, és felfogtam, hogy tőle jött, akar engem, akkor éreztem először a győzelem ízét. Édes, bizsergető elégedettség. Összeszorul tőle a gyomrom, de nem rossz, inkább izgató érzés.

Egész úton hazafelé győzködtem apát, hogy hadd menjek át Patrikékhoz, amikor megérkezünk. Ő meg eleinte türelmesen, aztán egyre dühösebben magyarázta, hogy december 27-én éjjel tizenegykor nem illik senkihez sem felmenni. „De engem várnak.” Makacsul ismételgettem ugyanazt az egy mondatot. Ákos ásítva jelezte, mennyire unalmasnak tartja a problémáimat, Lilla izgatottan faggatózott, hogy mi történt. Aztán anya rám szólt, hogy ne nyafogjak tovább. És a vita végleg eldőlt.

Patrik másnap reggel ott volt a házunk előtt, annyira korán, amennyire csak lehet úgy, hogy még ne legyen illetlenség vendégségbe jönni. Lilla még csak pizsamában, a szemét dörgölve jött elő, amikor mi már beültünk a szobámba két bögre forró, habos kakaóval, és a nagyitól elhozott ötféle süteményből összeállított tállal. Patrik felült az ágyamra törökülésbe, úgy falta a diós bejglit, mintha nem evett volna három napja, és végül mesélt.

Mint valami béna Andersen-mese, olyan volt a karácsonya, ahol a legszórakoztatóbbnak az bizonyult, amikor a nagyapja eljött, és kifaggatta a tanulmányi átlagáról, aztán lefeleltette néhány tantárgyból – szigorúbban, mint a legszigorúbb tanár a suliban. Az unokatestvérei, az anyja nővérének a családja elutaztak a szünetre – még 20-án meglátogatták, átadták az ajándékaikat, aztán szinte menekültek a házból, ahol ők is mindenütt érezték az anyja nyomasztó emlékét. Patrik pedig lényegében egyedül töltötte az ünnepet. Akkor is teljes némaságban, amikor az apja ott volt mellette.

Megfogadtam magamnak és neki is, hogy sohasem fogom hagyni, hogy egyedül legyen. De soha nem tudtam elérni, hogy apáék meghívják karácsonyra. „Ez egy családi ünnep, ilyenkor neki is a családja mellett a helye.” Apa hihetetlenül álszent ember, és azt hiszi, hogy ha nem vesz tudomást egy problémáról, akkor az nem is létezik. Úgyhogy újra meg újra egyedül kellett hagynom Patrikot. Nem mindig volt szándékos, de néha tényleg azért tettem, hogy lássam, utána visszakönyörgi-e magát. És ő megtette.