[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/sarkanylelkek” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
4. fejezet – Az önfeláldozó
– Nektek vannak isteneitek? – csodálkozott Bella – Mármint olyanok, akik tényleg léteznek? Vagy csak ti gondoljátok úgy, hogy ők büntettek meg titeket?
– Nem, nekünk igazi, élő isteneink vannak. Halhatatlanok, és amióta világ a világ, mindig is ők vigyáztak ránk. Segítettek bennünket, de ha kellett, meg is büntettek. Egyszer egy sárkány elvetemült, gonosz lelkűvé torzult, s naponta gyilkolta az embereket. Az istenek azzal büntették, hogy a környező összes patakot és forrást elapasztották, de emiatt az ott élő többi sárkány sem jutott vízhez, így feldühödtek, s közös erővel véget vetettek az álnok szörny életének. Abban a pillanatban víz fakadt a folyókban, s az élet ugyanúgy ment tovább.
– Elég kegyetlenek ezek az istenek. – állapította meg Bella – Te nem így gondolod?
– Sokáig én is úgy néztem az isteneinkre, mint mindenki más: tiszteltem és becsültem őket, elfogadtam az ítéleteiket és a szabályaikat, amiket ránk róttak. De azon a szörnyű napon minden megváltozott. A füvet bemocskolta a rengeteg vér, amit oly feleslegesen ontottunk ki. Apám épp akkor vetett véget egy gyönyörű, smaragdzöld nőstény szenvedéseinek. Az égen hirtelen három hatalmas, sötét árny jelent meg. Mikor az összes isten földet ért a csatatérré változott réten, s mi megláttuk dühtől eltorzult, amúgy rendkívül büszke és magasztos pofájukat: rögtön tudtuk, hogy itt most nem a szokásos ítélkezésről lesz szó.
– Mesélj nekem ezekről a sárkányokról! – kérlelte Bella – Milyenek, és hol élnek?
– Fogalmam sincs. Ezeddig még senkinek nem árulták el, hogy miként képesek szemmel tartani a világ összes sárkányának minden rezdülését. Amúgy fenséges és gyönyörű példányai a sárkánynemzettségnek. Bland Thunder, a Szelíd Mennydörgés egy olajzöld, fénylő bőrű hím, megigéző, smaragdzöld szemekkel. Slayer Lightning, a Gyilkos Villám talán mindközül a legpompásabbik acélos szürke bőrével, izzó, vörös szemeivel, és 20 méteres szárnyfesztávolságával. Afire Amber, a Lángoló Borostyánkő pedig olyan félelmetes, mint amilyen csábító szép ívű, karcsú nyakával és napsárga szemeivel. Csak a vállán áthúzódó ocsmány seb csúfítja el.
– De azokban a pillanatokban senki nem találta gyönyörűnek őket, inkább hasonlítottak fújtató, visszataszító fenevadakra. Lassan mindenki térdre ereszkedett, s fejet hajtott előttük. A szokásos üdvözlő szavak helyett szitkokat szórtak ránk az istenek. Egyre csak azt kérdezgették, hogy mire volt ez jó, mit akartunk ezzel elérni, de senki nem adott rá választ, mert mi magunk sem tudtuk, hogy miért? Aztán kimondták a halálos ítéletünket. Minden egyes szavukra emlékszem.
– Megszegtétek a lehetséges összes szabályt. – mondta Slayer Lightning – Ezért most súlyos árat kell fizetnetek. Talán mi magunk is megbánjuk azt, amit most teszünk, de a bűneitekre nincs bocsánat. Ezennel eltöröljük az összes sárkányt a Föld színéről.
– Ezt nem tehetitek! – kiáltott fel apám – Sújtsatok valami más büntetéssel, hiszen ez ostobaság! Itt még mindnyájan élni akarunk!
– Hallgass Dread Convey! Mégis hogy merészelsz ellenünk szegülni? Meg sem adtad a kellő tiszteletet, ami nekünk járna! Bölcs és sokat megélt sárkány vagy, de azért ne felejtsd el, hogy hol a helyed! – Bland Thunder ezekben a pillanatokban egyáltalán nem volt szelíd. Végül Afire Amber mondta el, hogy miként fognak leperegni nemzettségünk porszemei életünk homokórájában.
– Nem akarunk fizikai kínokat mérni rátok. Elég lesz az a lelki fájdalom, amit szeretteitek elvesztése miatt érezni fogtok. Így a lehető legkegyelmesebb módon vetünk véget az életeteknek: sorra fogtok elfáradni, úgy érzitek majd, mintha rettentően régen nem aludtatok volna. Fájdalmak nélkül, békén fogtok elaludni, de felébredni már soha nem fogtok.
Ekkor apám kilépett az általunk alkotott sorfalból, háromlépésnyire megközelítette az isteneket, megrogyasztotta a lábát, s míg beszélt, egyszer nem nézett a sárkányok szemébe. Ez volt a tiszteletadás jele az istenek számára, s csak így szólhattunk hozzájuk.
– Mindenható istenek! Csupán egyetlen kérdésem lenne felétek: ha most a Föld összes sárkánya soha véget nem érő álomba szenderül, többé már nem is kezdhetünk új életet?
– Állj fel Dread Convey, és menj vissza a helyedre! – utasította apámat Bland Thunder – Épp most szeretnénk erről nektek beszélni. Ugyanis ezzel még semminek sincs vége. Lesz még lehetőségetek újra virágzó és boldog életet élni.
– Közületek egyvalaki életben marad. – vette át a szót Slayer – A legerősebb és a legrátermettebb. Az ő feladata lesz megkeresni azt az embert, aki segíthet nektek. Mikor minden sárkány elpusztult, ő majd útra kel, és felkutatja a Kiválasztottat.
– Vagyis engem. – suttogta Bella – Ez egyszerűen iszonyatos! Csak ezért kiirtani egy egész nemzettséget! Ez olyan kegyetlen és ostoba dolog!
– Igen, az. – bólintott Ardent – Szörnyű kínokat álltunk ki. Bár nem voltak a halálnak fizikai fájdalmai, mégis mindenki szenvedett. Senki nem tudhatta, hogy mikor hal meg a rokona, akit mindennél jobban szeret, vagy akár ő maga. Egy nap átlagosan húsz sárkány merült halálos álomba. Őket kellőképpen elbúcsúztattuk, és a tengerbe dobtuk. Ez minden sárkány végső útja.
– Nagyon nehéz volt az a pár hónap, míg mindannyian elpusztultak. Iszonyatos kín volt látnom a legigazabb barátaimat a tenger mélye felé zuhanni. Breast`s Star, a Lélek Csillaga, aki anyám helyett anyám volt, az utolsók között halt meg. Akkor már csak én voltam életben, apám, és még néhányan az ellenséges, idegen sárkányok közül. Őket egyszer sem helyeztük végső nyugalomra a tengerben. Egy távoli helyre hurcoltuk őket, ahol tűzcsóváinkkal elégettük őket. Ezzel a Földhöz kötöttük a lelküket, így ők már soha nem tapasztalhatják meg a mennyország szépségeit. Hiszen ők tehettek mindenről, kiérdemelték ezt a kegyetlen bánásmódot.
– Bizony, ez így volt helyes. – bólogatott Bella – Ha ők undok módon nem követelik maguknak, ami a tiétek, ez az egész nem történik meg. És ezek szerint te maradtál utolsónak.
– Igen. Én és az apám. Nagyon féltünk, mert nem tudtuk, hogy ki lesz az utolsó, hogy kinek kell végrehajtania ezt a nehéz és felelősségteljes feladatot. És persze attól is féltünk, hogy el kell veszítenünk egymást. A lelkünk mélyén titokban mindketten arra vágytunk, hogy a másik maradjon életben. Én is azt akartam, hogy egyszer csak álomba szenderüljek, és ne kelljen olyan pokoli kínokat elszenvednem, hogy teljesen egyedül maradok.
– De az istenek nem így akarták. Egy nap, mikor apám és én összebújva melengettük egymást, mert akkor épp nagyon hideg volt, apám azt mondta, hogy úgy érzi, kezdi elhagyni az ereje. Én nagyon megijedtem, és egyre csak azt mondogattam: Ne hagyj itt, Apa! Én nem vagyok képes a feladatra! Még vadászni sem tudok! Ne hagyj itt, kérlek! – Ardent hangja elcsuklott, ahogy visszaemlékezett, azokra a reményvesztett, keserves pillanatokra. – De csak ennyit mondott: Sajnálom fiam. Tudod, hogy mindig teljesítettem, amit kértél. Most nem tudom. Megyek. Már várnak fenn…ott egy angyal is…igen az én kis angyalkám…engem vár…megyek…vigyázz magadra, kisfiam…
Ardent elhallgatott, ahogy próbálta visszafojtani a könnyeit. Bella meg sem próbálkozott ezzel. Utat engedett forró könnycseppjeinek, amelyek szinte égették az arcát. Soha nem gondolta volna, hogy bárki is képes átvészelni ekkora sorscsapást. De Ardent bebizonyította, hogy akaraterővel minden lehetséges.
– És hogyan találtál meg végül engem? – szipogott Bella.
– Az istenek segítségével. Ők, mikor eljöttek hozzánk, elmondták, hogy mi alapján találhatja meg az utolsó sárkány a Kiválasztottat. Az első és legfontosabb tényező az volt, hogy a Kiválasztott minden más lénnyel szemben képes minket látni és hallani. Ő az egyetlen a világon, nincs rajta kívül senki más. A másik dolog pedig a lélekbeli hasonlóság. Tudtam, hogy a Kiválasztottnak olyan lesz a gondolkodása, a véleménye az élet dolgairól, mint nekem. Tudod, hogy miként vettelek észre?
– Nem. Fogalmam sincs.
– Táplálékot kerestem. Nem akartam idejönni, mert gyűlölöm ezeket az óriási városokat. De valahogyan mégis idesodort a Végzet. Elrepültem ide, erre a nyugodtabb vidékre, és reménykedtem, hogy összefutok egy kóbor emberrel. Ezen a dombon szálltam le, de közel-s távol senkit nem láttam. Már épp el akartam menni innen, mikor kiléptél az ajtón. Rögtön tudtam, hogy nem ölhetlek meg, mert valami furcsa érzés kerített a hatalmába, amikor rád néztem. És aztán megtörtént a csoda: felnéztél az égre, és meredten bámulni kezdted a Holdat.
– De ez miért csoda?
– Ha minden igaz, akkor te pontosan úgy érzel, ahogy én. Én pedig imádom a Holdat. Úgy érzem, hogy néha segít is nekem. Mindig beszélek hozzá, ha fenn szárnyalok az égen, és olyankor mindig megnyugszom, mert úgy érzem, hogy meghallgat és megért. Ha nem tévedek, te ugyanígy látod ezt a dolgot.
Bella csak nyitogatta a száját, de hang nem jött ki rajta. Ardent pontosan leírta azt, amit érzett. Soha nem gondolta volna, hogy megér ilyen hihetetlen dolgot.
– Úgy látom, beletrafáltam az igazságba. – somolygott Ardent, látván Bella hitetlenkedő arckifejezését.
– Hát bele. És akkor már biztosra vetted, hogy én vagyok az, akit kerestél?
– Nem, még nem teljesen. Csak reménykedtem. Aztán mikor feléd szálltam, s te meredt, tágra nyílt szemekkel rám néztél, már semmi kétségem nem volt a dolog felől.
– És honnan tudtad, hogy nem futok el sikoltozva, halálra rémülten?
– Azért, mert minden egyes sárkányból, aki a mennyországba jutott, egy kis darabka beléd szállt, így mikor megláttál engem, már nem éreztél félelmet. Ez az a dolog, amit úgy érzékelsz, mintha súgnák neked, hogy mit tégy.
– Ez hihetetlen. Olyan, mintha ezalatt a pár óra alatt megfordult volna velem a világ. Már csak egyvalamit nem tudok: mit kell tennem, hogy egy egész sárkánynemzettséget feltámasszak? Talán egy sor nehéz próbán kell átmennem? Biztosan képes leszek én erre?
Ardent szíve összefacsarodott a fájdalomtól. Ettől a pillanattól félt egész idő alatt. Mikor el kell mondja a szörnyű igazságot Bellának.
– Nem egészen így megy ez – halogatta a választ – Tudod, azokat, akik már meghaltak, semmiképpen nem lehet feltámasztani. De ha megteszed azt, amire az istenek szántak, egy másik bolygón új élet fog kivirágozni. Egy tojás terem elő a semmiből, amelyből azonnal kikel egy apró sárkány. Varázslatos módon fog teljesen magától felnőni, és tojásokat rakni.
– Úgy érted, hogy nem lesz ott másik sárkány, akivel párosodhat?
– Nem, teljesen magától, egy biológiai csodának köszönhetően fog kicsinyeket a világra hozni, ráadásul nem is egyet, hanem minimum tizet. Azon a bolygón teljesen más életfeltételek lesznek, ezek a sárkányok már növényekkel fognak táplálkozni, és boldogan, gyötrelmek nélkül fognak élni. Ráadásul azoknak a sárkányoknak a lelke, akik tisztességben és becsületben éltek ezen a bolygón, az új faj egyedeibe fog költözni, így végül mégis csak újjászülethetnek azok, akik érdemesek rá.
– Akkor bizonyára az édesapád és az édesanyád is új lehetőséget kap majd az életre. De várj csak! Veled mi lesz? Na és velem? Most már igazán mondd meg, hogy mit kell tennem!
– Olyan dolgot, amit nem tudom, hogyan leszel képes megtenni. – sóhajtott Ardent. Hát mégis eljött ez a pillanat. – Amikor megtudtam, hogy egy ilyen fiatal lánynak kell végigszenvednie ezt a nehéz utat, nagyon megijedtem, mert nem tudom, hogy alkalmas leszel-e rá.
– Szóval mégiscsak egy nehéz próba, amihez erősnek és bátornak kell lennem? Én félek, mert mi van, ha mégsem tudom megcsinálni, és az én lelkemen fog száradni, hogy nem válhatnak valóra az álmai annak a rengeteg sárkánynak.
– Igen, valóban egy nehéz próba, és erősnek meg bátornak kell lenned, de nem fizikai, hanem lelki értelemben… – Ardent elhallgatott, nem bírta folytatni.
– Mondd már! – Bella esdeklő szemekkel nézett rá.
Ardent lehunyta a szemét és úgy mondta ki a végzetes igazságot:
– Fel kell áldoznod magad, és velem együtt meg kell halnod.