[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/mese-re-habbal” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

3. fejezet – A vágy teste

Másnap egykedvűen baktattam a munkahelyem felé. Végül is, szerettem a Nescóban dolgozni, megfordultam pár budapesti áruházban is. A pénztárosi munka viszonylag egyszerű volt, csak arra kellett igazán odafigyelni, hogy jól adjam oda a visszajárót a vásárlóknak. A legjobb persze az volt, ha valaki bankkártyával fizetett – legalább akkor nem kellett attól tartanom, hogy megrövidítem magam. Mert természetesen a hiányt levonták mindenkitől, bár voltak olyan figyelmesek, hogy csak a hétszáz forint felettit.

Na jó, ne nézzen így rám, doki, tudom, hogy ez így jogos.

Szóval az első munkanap. Ez nagyon fontos volt a balassagyarmati tartózkodás alatt.

 

Persze a budapesti tartózkodásom alatt elfelejtettem a kisváros sajátosságát, hogy a lakókat ritkán felejtik el, és mindenütt régi iskolatársakba botlik az ember.

– Helló, Emília! – hallottam a hátam mögül egy hangot.

Hm, vajon ki lehet Emília? Kinek adhattak a szülei ilyen idióta nevet? Naná, hogy nekem!

– El se hittem, hogy te vagy az, amikor láttalak a munkaidő-beosztásban – hadart tovább a lány. – Azt hittem, csak képzelődöm.

Amikor ezeket a szavakat kimondta, végre sikerült rájönnöm, ki az, anélkül, hogy megfordultam volna. Naná, hogy a Kata. Hú, de gyűlöltem ezt a perszónát… A gimnáziumban a barátomnak mondta magát, de persze tudtam, hogy a háta mögött kibeszél mindenkit, épp ezért nem mondtam el neki semmit. Épp elég volt látnom azt, miképpen bánik a többiekkel.

Megállt velem szemben és teljesen végigmért.

– Te semmit se változtál. Ugyanolyan jelentéktelen vagy, mint mindig.

– Szervusz, Kata. Te is ugyanúgy festesz. Merre is van a vevőszolgálati pult? Attól tartok, késtem egy kicsit.

– Ó, ne aggódj, a főnök sem ért be időben – somolygott lány, majd büszkén magára csatolt egy kitűzőt. Komolyabb hangon folytatta a beszélgetést. – De többet ne forduljon elő, kisasszony!

– Te vagy a vevőszolgálatis vezető? Ezt alig tudom elhinni – mondtam, majd hirtelen a szám elé kaptam a kezem. Mindig annyira buta volt matekból! – Akarom mondani, gratulálok, hiszen ezt a munkát neked találták ki!

– Ugye? – csacsogott tovább, majd bementünk az áruház belső részlegébe. – Fiúk, lányok, ő itt Kelemen Emília, és ezentúl ő is itt dolgozik majd, diákként.

– Sziasztok. Kérlek, hívjatok Emnek.

– Szóval, Emília! – szólalt meg Kata, és rámutatott egy félénk lányra. – Ildikó megmutatja, hol van a felmosóvödör, ma a takarítónőknek kell besegítened.

– Úgy tudom, pénztárosnak vettek fel – mondtam kicsit meglepődve.

– Talán derogál neked a takarítás? – kérdezte dühösen Kata, majd a választ meg sem várva felvette a telefonját, ami csodák csodájára épp akkor csörgött.

– Ne is foglalkozz vele – mondta Ildikó, amikor hátrafelé sétáltunk a szertárba. – Mindenkivel ilyen. Szerintem totál megőrült.

Nem volt kedvem válaszolni. Nem volt kedvem ahhoz, hogy társalogjak. Igenis derogálónak éreztem, hogy az egész áruházon végig kell szántanom egy felmosóvödörrel. Nevezhet bárki sznobnak vagy idiótának, egész egyszerűen úgy éreztem, hogy ettől többre vagyok hivatott. Lehet, hogy csak túlbecsültem magam…

A percek óráknak tűntek, mindazonáltal közeledett a dél, és egyre több vásárló jött az áruházba. Olyan volt, mintha mindenki engem bámulna, szinte éreztem, ahogy a szemüket rajtam legeltetik.

Legszívesebben odakiáltottam volna nekik, hogy miért néznek, hiszen ez is csak egy munka. De ezzel saját magamat se tudtam meggyőzni. És valahol sejtettem, hogy csak odaképzelem a negatív tekinteteket. Azt hiszem, ez lett volna a legjobb…

Hirtelen egy kezet éreztem a hátamon.

– Elnézést, takarító néni, meg tudná mondani, merre van a kenyér? – kérdezett egy tízévesforma kölyök.

Takarító néni. Én. Hát ez halál…

Legszívesebben képen töröltem volna, de azért megmutattam neki, hol van a kenyér. És a piszkos kezemmel jól össze is fogdostam neki. És még lelkiismeret-furdalásom sem volt.

Amikor pár perccel később egy másik kéz jelenlétét éreztem a vállamon, a szükségesnél egy kicsit ingerültebben fordultam hátra.

És akkor megláttam őt. Ugyanaz a srác, aki tegnap ott volt a lépcsőházban Kálmán mellett. Mégis, most így a világításban, sör nélkül sokkal jobban tetszett…

Azt hittem, már mindent láttam. Azt hittem, elég sok vonzó férfival találkoztam ahhoz, hogy ne lepődjek meg senki testi adottságain sem. Azt hittem… és mégis tévedtem. Amikor ránéztem, a másodperc töredéke alatt felmértem, mennyire különleges személlyel van dolgom. Nem pusztán a külseje tette őt annyira vonzóvá, áradt belőle valami pozitív kisugárzás is, ami egy olyan erőteret hozott létre körülötte, ami úgy vonzotta a tekintetem, mint a mágnes. Szinte felszólított a cselekvésre, éreztem a késztetést, az eszeveszett vágyat, hogy megérintsem, hogy az övé legyek és ő is az enyém… Minden idióta gondolat, amit eddig a férfiszépségről gondoltam, eltörpült az előtt, ami a szemem elé tárult…

A tekintetem össze-vissza vándorolt a csodás testén, majd, a szemét kezdtem el pásztázni. Egyértelműen mogyoróbarna volt, mégis néhol láttam benne a zöld árnyalatait, de talán én tévedtem, talán annyira megbabonázott a szépsége, hogy megzavarodtam, magam sem tudom. Mégis, mintha zöld és mogyoróbarna árnyalatú lett volna a szeme, ilyet még soha nem láttam – és ki tudja, talán nem is fogok…

Az ajkai hívogattak, szinte elképzeltem, ahogy engem csókolnak, és tudtam -szívből tudtam-, a képzelet nyomába se érhetne a valóságnak, ha egyszer megtapasztalhatnám.

Akkor, abban a másodpercben képes lettem volna meghalni egyetlen csókjáért. Most már bánom, hogy egyáltalán találkoztunk.

De mégis ki ne gondolta volna hasonlóképp akkor, mint én? Ki ne esett volna térdre ilyen a férfi szépség eme oltára előtt? Csak nézed, de nem látsz eleget. Csak vágysz rá, de nem tudnál betelni vele, elvesznél az erős, ölelő karok között.

– Ööö… szia – szakított hirtelen félbe a csodálatom tárgya. El sem hiszem, legalább egy percig bámulhattam. Ó, milyen kevés idő ennyi szépség felfedezésére. – Olyan ismerős vagy valahonnan…

Próbáltam szavakat kierőltetni az ajkaimon, de nem ment. Kinyitottam a szám, de nem hallottam semmit. A kezem lebénult, a testem megmerevedett. Úgy éreztem, órák telnek el, és ahelyett, hogy normális emberi lényként kommunikálnék, ott állok előtte, mint valami sóbálvány.

– Szolgálati közlemény: Kelemen Emília fáradjon a vevőszolgálati pulthoz – hallatszott a hangosbemondón.

Pont a legjobbkor. Sarkon fordultam, és elindultam volna, amikor legnagyobb meglepetésemre visszanéztem, és hallottam a hangom, amint épp kiejti a szavakat…

– Ez nekem szól. Kérlek, hívj Emnek!

– Sok sikert, Em! – felelte a megtestesült vágy, majd hozzátette azon a csodálatos hangján. – A nevem Bálint.