Rácz Tibor: A gyilkos áldozat

Prológus

Amikor a szekrényemhez értem, beraktam a hátizsákot, a pisztolyt pedig a farmerembe helyeztem, úgy, hogy eltakarja a bő pulcsim. Éppen bezártam a lakattal a szekrényt, amikor valaki megkopogtatta a hátam. Hátra sem kell fordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki az.

– Helló, szépségem. A te videódra vertem egész szünetben. Állítólag mindenkinek megvoltál, csak nekem nem. Pedig én láttalak meg először, emlékszel? – duruzsolta Zoli egyenesen a nemi szervére mutatva, miközben kezével a mellemhez közelített. – Gyere, add meg a papának azt, ami jár.

Undorodva hátrébb léptem egyet, és már éppen kezdtem volna sikítani a félelemtől, amikor felnevetett. Olyan őrülten, harsányan tette, amivel túlságosan megalázott. Kacaját a csengő hangja halkította le, de nem úgy tűnt, mint akit zavarja, hogy elkéshet az óráról.

– Becsöngettek, engedj át Zoli. – mondtam a lehető legerélyesebben, és elindultam, de ismét elém állt. – Ehhez ma nincs kedvem, sőt, soha nem is volt. Ne zaklass, nem érdekelsz, fogd fel, oké?

– Láttam a videódat kislány, tudod te mit kell tenni egy sráccal – folytatta tovább, figyelembe se véve, amit mondtam neki.

Felfordult tőle a gyomrom, miközben ránéztem. Hiába jóképű, sportos testalkatú, akkor is taszított a jelenléte. Pedig régen nem volt így, amikor először találkoztam vele, még el is pirultam a látványától. Azóta megváltoztak a dolgok.

– Kérlek, hagyj békén. – feleltem halkan, majd hozzátettem. – Ma nagyon nincs jó napom. Csak ma hagyj békén, oké?

Olyan sértődött arcot vágott, mintha épp akkor neveztem volna a Mr. Rondaság verseny első díjáért. Azt hitte a külseje miatt mindenkit megkaphat, mert már tizenöt évesen úgy nézett ki, mint egy adonisz. Nem fogta fel, egyszerűen képtelen volt rá, hogy engem nem érdekel. Csak hagyjon békén, eresszen szabadon. Békét akarok, olyan nagy kérés ez, az Isten szerelmére.

– Nem tetszem, vagy mi? Úgy hallottam, mindenkivel elmész. Szajha vagy, nem?

Nem vagyok az. Elegem volt, hogy mindenki annak hív. Többet nem engedem! Automatikusan cselekedtem, pofon akartam csapni, olyan erősen megütni, hogy soha többé ne ejthesse ki azt a szót, hogy szajha.

Mert nem vagyok az.

Azonban elkapta a kezem, és hirtelen a másikat is, a falnak nyomott, a fülembe lihegett, és az altestével az enyémhez dörgölőzött, és mire feleszméltem, már a melleimet markolászta.

– Bekapod? – kérdezte, és elkezdte nyaldosni a fülemet.

Undorodtam, az érintésétől, a szavaitól, attól, hogy azt hiszi, megkaphat, pedig az soha nem fordulhat elő. Senkinek nem lenne szabad így bánnia egy nővel, még neki sem. Egyiküknek sem.

Felszabadult bennem az adrenalin, egy újfajta erő járta át a testemet. Többet nem hagytam magam, engem már nem bánthatnak. Teljes erőből a lábára léptem, amitől megtántorodott, és hangosan felkiáltott.

– Mocskosan szereted, ha?

– Utoljára mondom, hagyj békén. Nem viccelek – motyogtam, olyan halkan, hogy szinte meg se hallom a saját hangom. – Könyörgöm, csak tekints levegőnek, oké?

– A szajhák csak a folytatásért könyörögnek, nem? – kérdezte kajánul, és elkezdi kigombolni a nadrágját az üres folyosón. – Ne kéresd magad, te ribanc.

Nem vagyok az. Hogy a csudába lehetnék tizenöt évesen az? Miért kell bántania? Miért nem tud békén hagyni?

Csak egy apró lépést tett felém, de olyan gonoszul vigyorgott rám, amitől olyan dühös lettem, hogy előkaptam a fegyverem, és egyenesen neki szegeztem. Megállt, és rémülten pillantott rám. A kezem remegett, és a rettegés a tekintetében pontosan ugyanolyan, mint amit én éreztem az elmúlt hónapok során.

– Nem akarom, hogy hozzám érj. Soha többet nem teheted meg, felfogtad?

Nem válaszolt, csak halkan bólogatott. Már éppen könyörgőre fogta volna, amikor még egyszer megkérdeztem, de ezúttal sokkal erélyesebben:

– Megértetted?

Még mindig nem felelt, engem forszírozott, próbálta felderíteni a gyenge pontjaimat. A kezem még mindig remegett, ezt ő is kiszúrta.

– Hé, nyugi van, tedd azt le cica, nem való az neked. – mondta magabiztosan. Testtartásából egyértelműen kitűnt, azon morfondírozik, miképp verje ki a pisztolyt a kezemből.

Bántani akart, újra megkínozni, de én ezt többet nem engedhetem.

Senkinek sem fogom.

MÚLT

1. fejezet

„Az egy teljesen más világ, ahova te nem illesz be. El fognak taposni, mint egy férget” – ezt szajkózta anyám azóta, hogy megtudta, hogy felvételiztem a Zrínyi Ilona Gimnáziumba, az ország egyik legjobb magániskolájába, ami egy módosított rendelet miatt kénytelen volt fogadni évfolyamonként egy tanulót, aki mentesülhetett a tandíj alól. Nem hagyhattam ki a lehetőséget, pályáznom kellett.

Anyu nem akart nekem rosszat, de rendkívül féltett engem, és nem akarta, hogy gazdag ficsúrokkal vegyüljek, akikből semmi jót nem nézett ki. Annak persze örült, hogy tíz éves korom után nagyon megjavultak a jegyeim, és még magának sem szívesen vallotta be azt, hogy mi okozta nálam ezt a változást.

Én sem szívesen gondoltam rá.

Apu halála mindent megváltoztatott. Még csak tíz éves voltam, amikor eltávozott. Sosem éltünk nagy lábon, de végtére is meg volt mindenünk. A panel környezet sem zavart, ahogy az új ruhák vagy a sok játék hiánya sem. Mindenért kárpótolt engem az a szeretet, amivel a szüleim megajándékoztak. Nem voltam hercegnő, még közelről sem, csak egy átlagos, szegény lány a középosztály alsó rétegéből.

Egészen addig, míg apu meg nem halt.

Nem volt különösebben beteg, néha köhögött ugyan, de nem hittük, hogy ennyire komoly véget érhet. El akart vele menni az orvoshoz, de már jártak úgy a kollégái, hogy elmentek kivizsgálásra, emiatt betegszabadságot vettek ki, és mikor visszamentek volna dolgozni, már nem volt hová.

Apukám rettegett a munkahelye elvesztésétől, és szabadságot sem kapott, csak úgy, és azt sem volt egyszerű kivennie. Így inkább, úgy tett, mintha nem lenne baja, aztán hirtelen azt vette észre, hogy nem kap levegőt, összeesik a munkahelyé felé vezető úton, majd a járdán halt meg, teljesen egyedül, a szemeit pedig a kiérkező mentős csukta le.

Állítólag nem szenvedett, de mi igen. Nehéz volt elviselni a tudatot, hogy nincs többé apám, azonban még nehezebb volt realizálni azt, hogy miért. Kiderült ugyanis, apunak nem volt különösebb baja, pár gyógyszerrel kezelni lehetett volna, ha időben orvoshoz fordul, és kiváltja a recepteket. De nem tette, mert féltette az állását, a megélhetésünket.

A szegénység ölte őt meg, és az, hogy nem járta ki rendesen az iskoláit.

Egy kis falu, Nógrádmarcell az, ahonnan származom. Az itteni emberekbe nincs belenevelve az, hogy tanuljanak, és úgy törjenek előre. A fiatalok hamar otthagyják a gimnáziumot, megpróbálnak munkába állni, és aztán életük teljében vannak, amikor negyven-ötven évesen lerokkannak, és a nyomorúságos segélyből próbálnak megélni. Hiába volt esélyük arra, hogy kitörjenek, képtelenek voltak élni vele.

Apám halálra ráébresztett arra, ha valaki akarok lenni, akkor igenis tennem kell érte. Nem lehetek én is a Szécsényi gyertyagyár egyik alkalmazottja úgy, mint az anyám.

Minden reggel öt órakor kel fel, kínkeservesen megissza a kávéját, nagy nehezen felöltözik, felszáll a buszra, elmegy dolgozni, és csak délután négyre ér haza, amikor is holt fáradt, és szinte semmihez sincs ereje az egész napi fizikai munkától. A kezei pedig állandóan fájnak, a rászáradt viasztól, és a súlyosabb égési sérülésektől.

Tíz évesen rájöttem, hogy az nem élet, és még véletlenül sem követendő példa, amit otthon tapasztaltam. Voltak olyan részei a szüleim által tanított értékrendnek, amit igenis meg kell fogadnom, mint a becsületes élet, nem lopunk, nem káromkodunk és egyéb illemtani szabályok, de ezeknek a tudása és betartása még nem jelenti automatikusan azt, hogy nem a gyertyagyárban fogom végezni a szalag mellett, amint a forró viasz nem csak a kezeimet, hanem a lelkemet is égető fájdalommal tölti meg.

Akárcsak a többiek az iskolámban, én sem vettem komolyan a tanulást. Nem volt ugyanis motivációm. Apu ugyanúgy örült a hármasnak, ahogy az ötösnek is, de a kettesekért sem kaptam büntetést. Az egyest viszont nem tűrték el, mindig azt mondták, ha görbül, akkor már jó vagyok. Éppen ezért pontosan annyit teljesítettem, amennyit elvártak tőlem, se többet, se kevesebbet.

Az iskola utáni szabadidőmet inkább a tévé előtt gubbasztva, vagy a játszótéren rohangálva töltöttem el, mit sem foglalkozva a leckével vagy a tanulnivalóval.

Viszont, amint elkezdtem ténylegesen gondolni a jövőmre, és ahogy rettegtem attól ami rám várhat, gyökeresen megváltoztattam önmagam. Erőnek erejével leültem minden délután, és késő estig sanyargattam magam.

Tulajdonképpen újra tanultam mindent, elővettem a régi tankönyveimet a szekrények mélyéről, és az alapoktól kezdve képeztem magam. Nem tudhattam egy másodfokú egyenlet megoldását úgy megmondani, ha az is problémát okozott, hogy az általam pusztán kacsajelnek titulált irányából megállapítsam azt, az x nagyobb, vagy kisebb, mint az adott szám. Ugyanez volt igaz például az irodalomra is, amikor verset kellett elemezni, hiányozott az alapvető tudásom ahhoz, hogy értékelhető munkát nyújtsak be az órán, a borzasztó helyesírásomról nem is beszélve.

Sokat gondolkodtam azon, kérjek-e a tanáraimtól segítséget az önfejlesztésem során. Nem volt egyszerű a dolgom, hiszen több év lustaságot akartam behozni pár hét vagy hónap kemény tanulással, amiről azt hittem egyszerű lesz, de sajnos nem volt az. Viszont belegondoltam abba is, ha a tanárnő megtudja, mire készülők, és elbukom, akkor nem csak ő fog bennem rettenetesen csalódni, hanem az édesanyám is. Az egy dolog, ha úgy hiszi, nem érdekel az iskola, és olyan életet akarok élni, mint Ő, az pedig elszomorító, ha rájön, én más életet akarok, de képtelen vagyok elérni azt. Éppen emiatt egyedül vágtam bele, és úgy is vittem véghez a nagy tervemet.

Az első hét volt a legnehezebb, az addig megszokott rutin helyett a könyvek fölött görnyedtem, miközben anyu a szomszéd szobában egyre hangosabban hallgatta a tévét délutánonként, csak azért, hogy a sorozatok hangereje elnyomja a sírását.

Ahelyett, hogy a tudat, az édesanyám az édesapát siratja elszomorított volna, sokkal inkább erőt adott. Olyan gondolat is utat fészkelt ugyanis az agyamba, hogy nem csak magamért, hanem érte is tehetek valamit, hogy ne kelljen az öregségére abból a kevés nyugdíjból tengetnie a napjait.

Végül az anyám iránti szeretet, és a kitörni vágyásom juttatott el a sikerig. Miután hónapokon át igazán tanultam, folyamatosan jegyzeteltem, és nem leveleztem az órákon a barátnőimmel, hanem odafigyeltem a tanárnő szavaira, az eredmény nem maradt el. Az első szorgos félévben nem volt négyestől gyengébb osztályzatom, év végére pedig kitűnő lettem, a tanárnő pedig négyszemközt az évzáró után megjegyezte, hogy felfigyelt a pozitív változásomra, és nagyon büszke rám.

Az általános iskola végéig kitartott a diadal, és amikor a gimnázium választásra került a sor, sokat törtem a fejem azon, hol lenne a legjobb helyem. Végül, amikor tudomást szereztem a Zrínyi Ilona Gimnáziumban adódó lehetőségről, tudtam, nekem azzal élnem kell.

Írtam egy tíz oldalas pályázati anyagot, amiben felsoroltam azt, miért szeretnék az intézményben tanulni, begyűjtöttem személyes ajánlásokat az összes tanáromról, a könyvtárosnőtől, sőt, még a falum papja és polgármestere is írt egy levelet arról, hogy milyen jó tanuló, jó lány vagyok, és mennyi mindent teszek Nógrádmarcall közösségéért, és milyen sokat korrepetálom teljesen ingyen a rosszabbul tanuló társaimat. Ezzel a hatalmas paksamétával végül besétáltam a Zrínyibe, ahol elámultam annak a látványától.

Amikor beléptem a kovácsoltvas kapun, aminek a tetején a Discere non est vitiosum, sed ignorare idézet szerepelt, amit később lefordítottam, és rájöttem, mennyire igaz: „Nem a tanulás a szégyen, hanem a tudatlanság”. Végül annak ellenére, hogy nem volt időpontom, az igazgatónő fogadott, és otthagyhattam nála az összes ajánlólevelem, és az általam írt fogalmazást, és megígértettem vele, hogy olvassa el.

Hetek teltek el, mire megérkezett a levelem, és már teljesen be voltam zsongva, minden nap vártam a postást, de csak nem jött. Zsuzsi néni azonban egy nap boldogan csöngetett, és addig nem tágított, míg el nem olvastam előtte a levelet.

Két órával később az egész falu megtudta, Kovács Petra bekerült abba a flancos iskolába.

 

Amióta megtudtam, hogy felvételt nyertem a Zrínyi Ilonába, szinte úsztam a boldogságtól, anyu pedig az aggodalomtól, ugyanis nagyon féltett. Tudvalévő volt, hogy abba az iskolába jobbára gazdag gyerekek járnak, akik kinézik azt, aki szegény. Engem ezek a mendemondák nem izgattak fel annyira, mert csak a tanulás érdekelt, az, hogy ott érettségizhessek le, és ezáltal zöld utat kapjak bármelyik főiskolán, ahová jelentkezem.

Nem érdekelt, az iskolai szociális háló, sem az, hogy annak melyik részén helyezkedem el. Feladatom, mondhatni misszióm volt, és aszerint cselekedtem.

A nyarat viszont a pokolban töltöttem el, ugyanis anyu szerzett nekem nyári állást a Gyertyagyárban. Ugyanazt a munkát végeztem, amit ő, a viasszal pedig többször is meggyűlt a bajom.

Korábban csak elképzeléseim voltak arról, hogy milyen lehet anyu élete, viszont így, teljesen megtapasztalva azt, még jobban örültem a Zrínyi adta lehetőségeknek. Egyfajta lépcsőként tekintettem rá, ami végül elvezethet azokhoz az ajtókhoz, amik megakadályozhatják a gyári munkás karrieremet.

A nyári munka szörnyűségei után a fizetés azonban kárpótolt, ami nem volt magas, de zsebpénznek az év hátralévő hónapjaira megfelelt, és büszke voltam arra, hogy ezentúl nem anyutól kell majd kérnem, ha valamire szükségem lenne hirtelen. Kezdtem megízlelni az önállóság ízét, ez pedig egy tizenöt éves lány számára rendkívül mámorító érzés volt, olyan, amit újra és újra át akartam élni.

 

Augusztus végén azonban várt rám egy kihívás, egy olyan, amire talán nem voltam teljesen felkészülve. Meghívást kaptam ugyanis a Balaton partján megrendezett Zrínyi Gólyatáborba, ahová a leendő gimnazista tanulókat hívták meg. Én, mint ösztöndíjas ingyen részt vehettem a programokon, de mégsem akaródzott elmenni rá.

Tudtam jól, mi várhat ott rám, olyan tinik, akik felnőttnek hiszik magukat, és olyan felnőttek, akik tesznek arra, mit csinálnak a tinik.

Anya azonban rávilágított a lényegre: egy olyan gimnáziumot, mint a Zrínyi, nem élhetem túl, ha nincs legalább egy-két olyan barátom, akire bármikor számíthatok, őket pedig nehéz lesz megtalálni akkor, amikor már mindenki klikkekbe rendeződött a gólyatábor alatt.

Nem volt mese, a félretett pénzem egy részéből vettem pár új ruhát, egy-két bikinit, és útra készen voltam, irány a Balaton, a nyár első és utolsó bulizása.

 

2. fejezet

 

Fekete Dávid unottan, lábait szorosan egymáshoz zárva, kezeit pedig a zsebében nyugtatva álldogált a Zrínyi Ilona Gimnázium előtt. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy elmenjen a gólyatáborba, és együtt töltsön pár napot azokkal az idiótákkal, akiket egész életében ismert.

Pontosan tisztában volt azzal, hogy egy gólyatábornak mi lenne az értelme: megismerkedni a leendő osztálytársakkal, barátságokat kötni és megalapozni az elkövetkezendő négy év hangulatát. Az átlagos gimnáziumokban ez volt a menetrend, de egy olyan elit suli, mint a Zrínyi esetében erről szó sem volt.

Ahogy végignézett az osztálytársain, akik röhögcsélve várták a luxusbusz érkezését, elfogta őt az undor. Volt, akikkel együtt járt általános iskolába, a többiek pedig a közös, családi vacsorákról, vagy a szülei unalmas üzleti megbeszéléseiről voltak ismerősek a számára.

Egyetlen egy új arcot fedezett fel, egy magas, jóvágású fiatal srácot, aki azonnal rossz társaságba keveredett, úgy festett ugyanis, hogy a Bálint, Zsolt és Zoli bunkó-triója kegyeibe fogadta az új fiút.

– Kár lenne érte – fordult meg Dávid fejében, aztán már nem is foglalkozott vele.

Amikor begördült a busz, úgy szálltak fel rá a többiek, mint egy ostoba csürhe, egyik a másikat fellökve tört előre, igyekezett mindenki minél hátrébb ülni, messze a tanárok figyelő szemétől. Legalább ebben olyanok voltak, mint a többi gimnazista – állapította meg magában ironikusan Dávid, és ez valahol elégedettséggel töltötte el.

A többiekkel ellentétben viszont nem furakodott hátra, leült az első sorok egyikébe, jó pár ülést kihagyva a bajos bagázstól. Fáradt volt, pihenni akart és relaxálni, nem pedig a hülyeségeiket hallgatni, holott tisztában volt azzal, hogy szocializálódnia kell, vagy legalább úgy tennie, mint akit tényleg érdekel az osztályközösség. Kilógni a sorból és nyíltan lázadni egy olyan vágyálom volt számára, amit mindig szeretett volna elérni, de rettegett attól, hogy meg is valósítsa. Így inkább a fülébe tette az iPod fülhallgatóját, bekapcsolta a kedvenc dalait, elővette az Amazon Kindle e-book olvasóját, majd megvásárolt online egy könyvet, amit azon nyomban elkezdett olvasni.

A fejében tomboló zene elnyomta a busz hátuljáról előretörő nevetés és hangorkán zaját, a könyv világa pedig teljesen magába szippantotta. Ha egy olyan könyvet olvasott, ami tetszett neki, akkor ritkán reagált a külvilágra, azonban amint a térdét bökdösték, azt még ő sem hagyhatta figyelmen kívül, így kénytelen-kelletlen lekapcsolta az iPodján a zenét, és oldalra nézett.

– Ő, bocsesz, de ide kell ülnöm – mondta az új srác, akit Dávid alaposan megbámult. Messziről is jóképűnek tűnt, de közelről sokkal inkább az volt. Magas volt, és szálkás termetű, a szemei zölden izzottak. – Elvennéd a táskádat?

– Máshol is van hely – reagálta le hűvösen Dávid, és már éppen bekapcsolta volna a zenét, amikor a srác egyszerűen elvette a hátizsákot, átrakta a mögöttük lévő üres ülésre, majd lehuppant Dávid mellé. – Ne légy már bunkó!

– Az osztályfőnök mondta, hogy üljek melléd, úgy tűnik, túl hangosak voltunk a skacokkal. – mondta rezzenéstelen arccal, majd Dáviddal szembe fordult, és kinyújtotta a kezét. – Ha már így alakult, Lakatos Krisztián vagyok, de szólíts Krisznek.

– Fekete Dávid – nyújtotta vissza, és amikor a kezük összeért, Dávid úgy érezte, mintha szikra jött volna létre kettejük között.

Maga a tény, hogy megtetszett neki Krisz, és eleve nyugalmat akart a buszon, arra sarkalta őt, hogy ismét bekapcsolja a zenét, és ott folytassa a könyvet, ahol abbahagyta. A szemeit a sorokon futtatta, de hiába olvasta újra és újra el a sorokat, az értelmüket nem fogta fel, mert a gondolatai csak Krisz körül jártak.

Időnként felpillantott az olvasmányból, és elkezdte fürkészni Krisz arcát, abban a reményben, hogy az nem veszi észre. Mivel a szeme csukva volt, és úgy tűnt, alszik, ez a veszély nem is fenyegette Dávidot. Sokáig elidőzött rajta, amikor lelkiismeret furdalása támadt miatta, gyorsan elkezdte bújni az e-Book olvasóját, de aztán Krisz lábaira, mellkasára vagy kezeire esett a pillantása. Csak nézte, de nem tudott betelni a látvánnyal, ez pedig eléggé feszélyezte őt.

Nem akarta kihívni maga ellen a sorsot.

Krisz hirtelen kinyitotta a szemét, Dávid pedig gyorsan beletemetkezett az olvasmányba, amikor arra lett figyelmes, hogy Krisz kikapja a kezéből a műszert, és maga elé tartja azt.

– Mi a csudát olvasol, ilyen elmélyülten? – kérdezte. Dávid gyorsan kikapta a kezéből, és dühösen felelt neki.

– Neked ahhoz semmi közöd.

Krisz felnevetett, alaposan megbámulta Dávidot, majd még jobban kuncogni kezdett.

– Te meleg vagy – adta ki a végső ítéletet.

Dávid azt hitte rosszul hall, és nem is akart reagálni erre a rágalomra, amiről a szíve mélyén tudta, hogy igaz, de jobbnak látta elásni a dolgot a tudat alattijába, abban reménykedve, hogy nem igaz, és majd előbb-utóbb beleszeret valamelyik ostoba csajba, akinek egy kicsit is nagyobb a melle, vagy szebb az arca az átlagosnál.

Hiába volt tisztában azzal, hogy nem érdekli őt sem a mell, sem a lányok arca, maga a gondolat, miszerint még lehet normális, a hamis megnyugvás illúziójával töltötte őt el, méghozzá egy olyannal, amiben szeretett lebegni, és annyit beszívni belőle, ami még pont engedélyezte a szép pasik megbámulását vagy a fantáziálást.

– Fogalmam sincs, hogy juthat ilyen az eszedbe. – mondta hirtelen Dávid, igyekezvén minél több nyugalmat csempészni a hangjába.

– Christopher lágyan megcsókolta John arcát, majd egyre követeledzőbbé vált, aminek hatására John felfedezte, mennyire kívánja – motyogta Krisz, miközben undort csempészett a mondandójába. – Folytassam még?

Dávid fel sem fogta, hogy a könyvből idézett, amit az imént olvasott. Alig egy fél percig lehetett nála, ezek szerint már ő is olvasta volna? Talán Krisz meleg? – futott át Dávid agyán a gondolat.

– Eidetikus memóriám van. – mondta egyszerűen Krisz, mintha egy hülyének magyarázná.

– Az meg micsoda?

– Más néven fotógrafikus memória. Amit látok, vagy elolvasom, azt, megjegyzem, és az elmém afféle fotóként tárolja azt. Nagyon baró egyébként. – felelte egyszerűen Krisz. – Aki pedig ilyen meleg könyvet olvas, az bizony meleg.

– Nem vagyok az – még próbálkozásnak is gyenge volt, ezzel pedig Dávid is tisztában volt, ezért próbálta menteni a menthetőt. – Ez csak egy könyv, nem hittem, hogy meleg tematikájú.

– Na persze, pedig nemrég vásároltad, a gépeden pedig van még egy csomó másik könyv – kuncogott fel Krisz. – Ne tagadd, amit nem lehet.

Dávid nem felelt erre semmit, tekintetét a busz ablakára szegezte, és próbált a mellettük elsuhanó tájra koncentrálni, a gondolatait azonban nem tudta leállítani. Megtörtént az, amitől rettegett, az illúzió pedig, amit eddig önvédelemre készített, most már nem ért semmit. Már maga előtt sem titkolhatta, a titkolhatatlant. Itt a vége.

– Bejövök neked, mi? – kérdezte Krisz kajánul.

– Idióta – válaszolt Dávid, és még véletlenül sem nézett Kriszre. – Nem vagy az esetem.

– Tévedsz, mert én mindenkinek bejövök. – reagált egyszerűen Krisz, megannyi önbizalommal a hangjában.

– Ne legyél ilyen nagyra magaddal.

– Nem vagyok, csak ismerem a testem. – mutatott rá a lényegre. – Nem hiába lógok annyit az edzőteremben, és okkal figyelek oda az étrendemre. Dögös akarok lenni, azért, hogy bejöjjek a csajoknak. Az, ha tetszem a pasiknak is, egy olyan mellékhatás, ami ugyan nem szerepel a receptemen, de azért számítani lehet rá.

Dávid erre nem tudott mit válaszolni, inkább csak szerette volna visszapörgetni az idő kerekét, úgy két órával, és el sem jönni erre az ostoba gólyatáborra. Gyűlölte, hogy lelepleződött, de legjobban azt, hogy már saját magának sem hazudhat. Az átkozott hab pedig az undorító tortán az volt, hogy Krisznek mennyire igaza volt. Bejött neki a srác, de heteró volt, és amúgy sem volt még készen semmi olyasmire, amiről korábban csak titokban álmodozhatott.

A busz bevett egy éles kanyart, amitől Dávid elveszítette az egyensúlyát, és eldőlt, egyenesen Krisz karjaiba, aki erősen, mégis gyengéden tartotta őt, nehogy leessen az üléséről. Amikor ismét egyenes úton száguldottak tovább, Dávid visszatért az eredeti ülő-pozíciójához.

– Tudtam, hogy nem fogod kibírni. – mondta röhögve. – Hozzám kellett érned, ugye? És, tetszett?

– Te gyökér. – felelte Dávid fülig elvörösödve, miközben próbálta elhessegetni maga elől az elmúlt másodpercek történéseit, azt, milyen bizsergést érzett, amikor Krisz a karjaiban tartotta őt. – Add oda a táskámat.

Krisz mindenféle kommentár nélkül, és átadta, erre Dávid beledobta az e-Book olvasót, majd a lábai közé rakta a márkás hátizsákot, a fülhallgatót gondosan elhelyezve már éppen elindította volna a zenét, amikor Krisz megszólalt.

– Lady Gaga, mi?

Dávid gyorsan másik albumot keresett, mert naná, hogy a Born This Wayt akarta meghallgatni, és már éppen megtalálta a kedvének megfelelőt, amikor Krisz ismét megzavarta őt.

– Fogadjunk, hogy Britney Spears.

Már megint eltalálta, de Dávid nem keresett másik albumot, hanem feltekerte a maximum hangerőre, és elindította a Baby One More Time című slágert, ami szép lassan  elnyomta a külvilág zaját.

 

Amikor megérkeztek Balatonfüredre, és kiszálltak a Hotel előtt, a legtöbben fintorgó pillantást vetettek rá, volt, aki lepratelepként aposztrofálta a helyet, amit Dávid csak pár fintorgó tekintettel honorált. Krisz már rég visszatért Bálintékhoz, és miközben velük beszélt, Dávid végig attól rettegett, nehogy elárulja a titkát. Krisz azonban hátrafordult, ránézett és kacsintott egyet, majd folytatta a nevetgélést a srácokkal, ettől pedig Dávid valamilyen szinten megnyugodott.

– Az egyik osztálytársatok még úton van, de nekünk programunk van. – mondta a lehető legkomolyabban Borús Lajos, az osztályfőnök. – Ki akar ma a Hotelben maradni, és kimenni elé az állomásra?

Dávid karja egyből a magasba lendült, és legnagyobb meglepetésére Bence is jelentkezett, aki végül kiütéssel győzött, mert fáradtságot és fejfájást színlelt. Borús természetesen megadta magát, így Bencéé lett a kegy, hogy nem kellett végig szenvednie ezt az őrült napot.

– Te mázlista – jegyezte meg Dávid, mikor Bence elhaladt előtte. – Ügyes trükk volt, ez a fejfájás.

– Majd legközelebb, haver – felelte Bence, rávágott egy isteneset Dávid hátára, ami tulajdonképpen a haverság jele akart lenni, de csak egy kis fájdalmat okozott Dávid részére.

Miután becsekkoltak, és felmentek az emeletre, Borús elosztotta a szobákat, ugyanis, mindenkinek osztoznia kellett egy osztálytárssal rajta. Dávid már előre rettegett azon, kit kap társául. Habár titkon reménykedett benne, hogy Krisz lesz az, mégis, jobban örült volna valaki másnak. Túl sok volt ez most neki hirtelen.

– Lakatos Krisztián és Fekete Dávid, tiétek az A tizenhármas szoba – hangzott Borús ítélete, amit mindkét srác szó nélkül fogadott.

A többiek már mind elhelyezkedtek a szobáikban, és éppen a csomagjaikat vitték be, amikor Dávidék is beléptek az  A tizenhármasba.

– Alszom az ablak előtt – mondta Dávid.

– Nekem nyolc – felelte Krisz, és olyan szorosan állt Dávid elé, amivel bőven megsértette a srác személyes terét. – Rólam fogsz fantáziálni egész este, ugye?

– Ne tartsd annyira nagyra magad – bújt ki a válasz, és Krisz hívogató közelsége elől Dávid. – Gondolom a szívatásomat nem fogod abbahagyni, de remélem nem mondod el senkinek a titkomat.

– Soha sem tudhatom, mit köpök el két vodkatonik után.

Dávid rettentő dühös lett a srácra, és nagyon megrémült attól, ami várhat rá. Tisztában volt vele, hogy egy középiskolában sem könnyű a helyzete annak, aki meleg, és nem akarta, hogy ez rányomja a bélyegét a fiatal éveire. Félt a bántásoktól, és a sok megaláztatástól, ami érheti őt emiatt.

– Annyira gyűlöllek. – suttogta Krisz maga elé.

– Csak szeretnéd – mondta nevetve Krisz, majd Dávid orra előtt levette a felsőjét, így a felsőteste látványa teljesen megbabonázta Dávidot. – Ne bámuld ennyire feltűnően.

Dávid arca pipacsvörös lett, egyből kirontott a szobából, a háta mögött pedig ott lépkedett Krisz, aki odasúgta neki.

– Soha sem fogsz tudni gyűlölni engem.

Dávid szomorúan realizálta azt, hogy mennyire igaza van…