Pásztor Pálma: A lovag útja – 2.

Első részlet

Bernard

 Az ösvény napok óta nem látott esőt, és vastag felhőt verve porzott fel a sebesen ügető paták nyomán. Claude a coaraze-i vesztegelés alatt már számtalanszor megtette ezt az utat, és minden alkalommal meglepődött a néptelenségén. Szebb vidéknek tartotta pedig annál, hogy senki ne járjon erre – de hát végtére is dolgos emberek lakták a városkát, nyilván nem értek rá szülőföldjük varázsában gyönyörködni.

Így hát annál nagyobb volt a lovag meglepetése, amikor ezúttal mégis észrevett valakit. Az ösvény kanyarulatánál, ahol az erdőbe vezetett, egy ifjú gubbasztott lova nyergében; meglehetősen tanácstalanul kémlelve a vidéket. Szőke fürtjein ragyogott a napfény; s vállán egy hatalmas íj függött.

Claude bizalmatlan tekintetet vetett rá, és visszarántotta lovát. „Épp elég, hogy megint csak késlekednünk kell az ereklye kutatásával, mert Gerard valahonnan ismét híreket szerzett… Csak tudnám, mik a forrásai! De nem elég baj, hogy eddig rossz nyomon voltunk, azazhogy volt ő; még ez is…”

Ingerülten fojtotta el gyanakvását. „A végén még rám is átragad Gerard úgynevezett megfontoltsága” – füstölgött magában – „Minden bokorban kémet és rémeket látok.”

Már épp készült ellovagolni a szőke fiatalember mellett, amikor az megszólította.

– Bocsáss meg, hogy megzavarlak, de úgy hiszem, eltévedtem. Gaegec-be vinne utam…

– Az erdő túloldalán van – felelte Claude csaknem megkönnyebbülten – De magam sem tudom a pontos utat. Ha az ösvényt követed, talán kivezet a sűrűségből, s akkor már csak lesz ott valami falu, ahol az emberek útbaigazíthatnak.

Az utolsó szavaknál vette észre, hogy a szőke fiú már nem rá figyel. Pontosabban nem a mondandójára, hanem a kezére…

Túl későn zárta ujjait apja címeres gyűrűjére.

A szőke sápadtan meredt rá.

– Claude d’Arras?

Egyszerre minden gyanakvása újjáéledt.

– Talán inkább én kérdezhetném, hogy ki vagy te! És egyáltalán: honnan tudod a nevemet?

– Felismertem apád gyűrűjét; és magad is nagyon hasonlítasz rá… És a Szövetségben amúgy is kerengtek hírek róla, hogy közénk állsz.

– Ezek szerint te is közénk tartozol? – méregette még mindig nem teljes bizalommal Claude a jövevényt.

– Sokak bánatára – bólintott szomorúan a szőke – A nevem Bernard. A grandseigneur küldött Gaegec-be, kisebb küldetésre – elfintorodott – Komolyat úgyse merne rám bízni. Nem mintha hiányolnám… csak olykor már fáj az örökös lenézés.

A lovag olyan őszinte meglepetéssel nézett rá, hogy Bernard elnevette magát – igaz, elég fájdalmasra sikeredett.

– Hát nem tudtad? Azt hittem, Gerard már rólam is beszámolt… Engem a többiek megvetnek. Nem vagyok bátor, a fegyverekhez épp hogy csak értek; és ti épp hogy csak megtűrtök. Apám emlékéért.

Hangja furcsán-tompa volt, mint könnyeit elfojtó kisgyermekeké; s a lovag megsajnálta.

– Én nem bántlak, Bernard – mosolygott rá – Engem nem érdekelnek a többiek.

Csak akkor nézte meg alaposabban. Nagyon fiatal, tizenhét-tizennyolc éves, vékonydongájú, alacsony termetű legényke volt. Gyerekesen kerekded, simára borotvált arcát válláig érő, egyenes szőke haj keretezte, mosolya kissé félszeg, és nagy, őszinte kék szemeiben szomorúság és derű egyszerre bujkál. Claude ösztönösen megérezte: minden gyengesége ellenére jó ember lehet.

– Miért lettél a Szövetségünk tagja, Bernard?

– Annyira látszik, hogy nem arra teremtettek?

– Egy… kicsit – mosolyodott el a lovag; mire végre bajtársa vonásai is felengedtek.

– Nem én akartam. Kis birtokunk van, tenyérnyi föld, de gyönyörű, és én nagyon szeretem. Apám közétek tartozott, és mindenekfelett tiszteltem és szerettem, és ő is nagyon szeretett engem. Anyám azonban megvetett, és apám halála után arra kényszerített, hogy álljak a helyére. Ne maradjak otthon kenyérpusztító léhűtőnek, mondta… Ő a bátyámért rajong, aki zsoldos, vakmerő katona; de én sosem kedveltem a fegyvereket. A régi történeteket, regéket szerettem, a furulyámat, meg ültetni, s nézni, ahogy kibújik a földből a virág… az új élet. Nem a halált…

Claude elszorult szívvel hallgatta. „Őt is akarata ellenére kényszerítették erre az életre… ahogy voltaképpen engem is” – gondolta, s bátorítóan megszorította a karját… mire Bernard fájdalmasan felszisszent.

– Sebhely? – kérdezte a lovag, mire amaz bólintott.

– Egy régi összecsapás. Próbáltam én is harcolni, védeni az enyémeket, volt, akinek talán segített a fegyverem; azonban hamar megsebesültem. Nem súlyosan, de nem bírom a fájdalmat… Menekülni akartam, de összerogytam; el is alélhattam; már a közös szálláson tértem magamhoz. Azóta gúnyol mindenki.

Én nem – felelte Claude, ezúttal hátba vágva; és őszintén remélve, hogy ott még nem sikerült összedaraboltatnia magát – Sőt: egész rokonszenvesnek talállak. Egyébként – villant szeme az íjra – Megkérdhetem, hogy azt miért hordod magaddal? Nem éppen lovagi fegyver.

– Nem is vagyok az. És én ehhez értek a legjobban a fegyverek közül.

Az erdő zöldellő illatába egyszerre keserű szag kúszott… pernye és füst; és már küzdelem hangjai verték fel a csendet. A két fiatalember döbbenten nézett össze; s vágtatva indultak meg a fák között a falu irányába.

A sűrű bozót csaknem falat emelt a fák szélén; védelméből tisztán láthattak mindent, ami a völgyben megbúvó faluban történt; s iszonyattal ébredtek rá: elkéstek. A falut már feldúlták a martalócok; alig maradt kunyhó, mely lángokban ne állt volna, s az izzó-füstölgő romok közt lovasok gázoltak a vérben s a holtak testén.

Claude ajkáról kiáltás szakad fel, megrándul, rohanna le a kunyhók közé, egy szál karddal-tőrrel, legfeljebb ha Bernard íjával, ketten egy csapat ellen, mit számít, nem félte sosem a veszedelmet…

A szőke legény azonban hátrarántotta; mozdulata váratlanul érte a lovagot, különben sosem lett volna rá képes; s mindketten végigestek a földön.

– Nem mehetsz le oda, Claude d’Arras! – sziszegte Bernard, minden erejével igyekezve földön tartani társát, de hiába; az egyetlen mozdulattal kitépte magát kezéből s felugrott – Minden gyávaságom ellenére is tisztelem a hősiességet; de ez több volna annál; ez őrültség!

– Csaknem minden nagyság rokon az őrültséggel! – vágott vissza a lovag, úgy hanyatt taszítva szegényt, hogy az eséstől egészen lehorzsolódott kezéről a bőr.

– Nem hagyom, hogy szemem láttára rohanj a halálba!

Zihálva meredtek egymásra. Claude-nak már ajkán volt a maró felelet, ahogy azonban elkapta bajtársa tekintetét, egyszerre megenyhült. „Épp elegen rúghattak már belé, miért tegyem én is…” Pillantása a falura esett, s gondolatban elismerte: „És hát… valószínűleg igaza van. Nem sokat tehetnénk ketten.”

Felsóhajtott, s kezet nyújtott a még mindig földön fekvő Bernardnak, hogy felsegítse. Azonban a szőke legény már nem őt nézte.

Odalenn, az üszök és parázs között, egy hatévesforma kisfiú rohant, halálra váltan; egy martalóc üldözte, kivont karddal. Bernard tétovázás nélkül eleresztett egy nyílvesszőt, túl gyorsan is talán: pontatlanul célzott; a vessző a martalóc füle mellett suhant el. Legalább megriasztotta; kezében megcsúszott a penge, s a fiú nyaka helyett a vállát találta el. Claude szinte egyazon pillanatban kapta ki bajtársa kezéből az íjat, gyakorlott kézzel illeszti rá a vesszőt… s a húr pendülve engedi el a nyilat.

Süvítve szállt át a levegőn, s émelyítő cuppanással csapódott a martalóc torkába. Kiáltani sem maradt ideje; rongycsomóként hullt a földre… A fiú ajkára fagyott a kiáltás; holtsápadtan, de némán meredt a holttestre; egyszerre felocsúdott, s riadtan kezdett hátrálni, mind sebesebben; talán attól tartva: azt a nyilat neki szánták, csak célt tévesztett… s hamarosan eltűnt a bozótosban.

Claude kézfejével seperte le homlokáról a verítéket, s megkönnyebbült sóhajjal tekintett bajtársára.

– Mintha azt mondtad volna: a fegyverek közül az íjhoz értesz a legjobban.

– Úgy is van – bólintott sápadtan amaz – A többihez még ennél is kevésbé. De te igazán ragyogó íjász vagy.

– Te is segítségemre voltál; ha az első lövéssel nem zavarod meg, nem lett volna időm pontosan célozni – vigasztalta; s már készült volna nyeregbe ugrani, amikor a bozótos felől halk sírdogálás ütötte meg a fülüket.

Bernard gondolkodás nélkül megindult a hang irányába; Claude kis tétovázás után követte. A szőke fiatalember letérdelt, nyugtalanul hajtotta szét a páfrányleveleket s a bokrok indáit…

A földön reszketve kuporgott a kisfiú, akit Claude lövése mentett meg. Könnymaszatos arcát segélykérőn emelte rájuk; válla enyhén vérzett, ahol a kard súrolta, szerencsére csupán felületesen, állapította meg Bernard.

– Idevalósi vagy? – fordult a gyerekhez, némán fohászkodva, hogy mégse ebben a faluban éljen, melynek pusztulását végignézte – Mi a neved?

– Jacques, seigneur. Eltévedtem – szepegte, de láthatóan nem tőlük félt: tekintetében az átélt rémségek kavarogtak – A nővérem vízért küldött, de elcsavarogtam az erdőben, megtettem máskor is. Eltévedtem, itt értem ki a fák közül, és le akartam menni, hátha valaki tudja az irányt, de akkor… lovasok támadtak, és tűz és vér és…

– Csssss – csitítgatta Bernard – Melyik faluban élsz?

– A nevét nem tudom. De csodás templomunk van, faragványokkal: egy nagy gyík ellen küzdő lovassal, meg egy gyönyörű nővel, akit kerékre kötöttek…

– Azt hiszem, az erdő túloldalán élhet – jegyezte meg Claude – Ismerem azt a templomot; de a környéken más neves faragványokat nem. Ha nagyjából egyenesen mégy a fák közt, hazatalálsz – mondta a fiúnak – Te meg mire készülsz? – rebbent tekintete hirtelen bajtársára.

– Tépést készítek. Az ingemből, mert nincs más; és bekötöm a vállát; így nem maradhat. És aztán hazaviszem – közölte nyomatékosan – Nem látod, milyen zaklatott? Egyedül sosem talál haza.

A lovag az ajkába harapott; már nagyon mehetnékje volt, de igazat adott Bernardnak: a fiút nem hagyhatják itt. Megadóan felsóhajtott, s a málhájában végzett rövid kotorászás után a szőkéhez dobott egy fehér gomolyagot.

– Nesze; inkább ezt tépd szét. A váltás ingem, neked nincs másik, én nélkülözhetem… És ha így látod jónak, akkor legyél boldog, hazavisszük. Jó lesz így, Jacques?

Mivel Bernard éppen borral mosta le a vállát, s a szesz fájdalmasan csípte, csak bólogatni tudott. Igaz, azt olyan hálásan, hogy Claude szeme is elfátyolosodott.

– Így ni – mosolygott Bernard, megpaskolva a fiú arcát – Készen is vagyunk – csomózta meg a kötést, s nyeregbe ugrott, maga elé emelve Jacques-t is.

– Azt mondád, sejted, hol élhet – fordult a lovag felé – Kérlek, mutasd nekünk az utat!

Claude beleegyezően indult meg a fák közt, hiszen megtette volna amúgy is. Alig fertályórát haladhattak előre, míg kétségbeesett kiáltozás verte fel az erdő csendjét. Az ösvényen egy lány szaladt elébük, Jacques nevét kiáltozva; s a fiú, amint meghallotta, kicsúszott Bernard karjaiból, s eléfutott. A lány úgy kiáltott fel, mint aki nem meri hinni örömét; és csókolva-dorgálva szorította magához, csaknem megzavarodva megkönnyebbülésében.

Arcát feldúlták a könnyek s az aggodalom, fürtjei ziláltan hulltak derekáig, ruháját jócskán megtépázta a tüskés bozót; de kellemes jelenség volt, ismerte el Claude. Tizenhat lehetett, ifjú arca a gondárnyak ellenére is hamvas-ártatlan, haja aranybarna sátorként borította be, s szegényes ruhája bimbózó ifjúságot sejtetett.

– Köszönöm, chevaliers – emelte rájuk hálásan ragyogó kék tekintetét – A Szűzanya áldja meg mindkettejüket, amiért visszahozták az én kópé öcsémet! Mióta maman és papan meghalt, csak ő maradt nekem.

– Bárki megtette volna – felelte Claude megindultan; a testvérpár boldogsága rá nézve sem maradt hatástalan. Csak akkor vette észre, hogy bajtársa hosszú percek óta megbűvölten figyeli a lányt, s nem is mutat hajlandóságot másfelé nézni… Gyengédnek szánt mozdulattal oldalba vágta, mire a szőke legény felriadva tért magához.

– Örömmel tettük, igazán szóra sem érdemes – jegyezte meg ő is – De legközelebb jobban vigyázz Jacques-re, veszedelmes elkóborolnia egy gyereknek.

– Tehetek valamit a lovag urakért? Erre nincs fogadó – mondta a lány, aki szintén rajtafeledte szemét Bernardon –, de én adhatok ételt-italt, egyszerűt, de jó szívvel…

– Köszönjük, de – kezdte a mentegetőzést Claude, bár egyébként szívesen maradt volna; a folytatást azonban bajtársa közbevágása gyorsan beléfojtotta.

– Hálása elfogadjuk. A magam részéről igencsak éhes vagyok; és, gondolom, Claude sem érez másképp.

„Jobban teszed, ha békén hagyod az én érzéseimet”, üzente a lovag tekintete; de Bernard már a lányt nézte.

– Mi a neved?

– Yvetta – mosolygott rá, mire a szőke lekapta fövegét.

– Az enyém Bernard.

S megindultak a lombokon átszűrt aranyló délutánban.

Yvetta ebédje valóban egyszerű volt, de annál ízletesebb: lepény, apró, egészben sült hal, s az erdőben termett gyümölcs. S mindezt a lány szívélyessége fűszerezte, valamint Jacques locsogása, aki azonban egyetlen szót sem ejtett a felégetett faluról.

Miután derekasan belaktak, a két fiatalember kiült az aprócska kert terebélyes almafája alá; édesdeden ejtőzve, míg Yvetta fel nem tűnt egy korsó hideg lőrével. Szívélyes mosollyal töltötte meg kulacsaikat, de Bernard minden kérlelése ellenére sem maradt, mondván: a férfiakat olykor jobb egyedül hagyni maguk közt, s visszasuhant a kunyhóba. A lovag bajtársára sandított, s bocsánatkérőn vigyorodott el.

– Úgy tűnik, miattam nem maradt. Nagyon utálsz?

– Dehogy – felelte a szőke legény őszintén – Ne bolondozz: hiszen te mentetted meg Jacques életét. Egyébként miért nem beszéltél erről Yvettának?

A lovag csendesen, szomorkásan mosolyog.

– Nem mondhattam el egy szerető nővérnek, hogy a testvére halálveszedelemben volt…

Nagyot ivott a lőréből, s felsóhajtott; Bernard találgathatta: afféle ital után fakadó jóleső sóhaj-e, vagy épp ellenkezőleg: titkos bánaté. A lovag becsavarta magát durva posztóköpenyébe, mely élesen elütött egyéb öltözéke ékességétől; s feje alá kulcsolt kézzel elnyúlt a füvön. Elrévedő tekintete még elkapta bajtársa pillantását… és ez a szempár határozottan derűsnek tűnt.

– Rajtam mulatsz? – nézett vissza rá Claude, kissé hunyorogva a napfényben.

– Nem egészen. Csak éppen, és nem rossz végről mondom, meg ne sértődj; de első látásra túl előkelőnek véltelek ilyesmihez: egy asztalnál enni egy jobbágynővel s az öccsével, elheverni egy kunyhó kertjében a földön; olcsó lőrét inni, oly karcosat, hogy még az én torkomat is kaparja… mint bármelyik közkatona. Jólesik látni, olyan…

– Emberi? – nevetett fel Claude – Nos: erre az ebédre te hoztál magaddal; de egyébként sem voltam soha az a gőgös-kényes nagyúr; és hát sosem vetettem meg az élet egyszerű örömeit sem.

A könnyű szellőben megrezdülnek a fa levelei, s egy fénysugár a lovag arcára esett. Lehunyta a szemét, s csendes álmodozásba merülve hagyta, hogy a melengető sugarak végigcirógassák az arcát.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.4/10 (5 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nem áll közel hozzám a téma, ugyanakkor tetszik a stílus, valamint az igényesen, szépen kidolgozott háttér. Ha az elejtett információkból összeáll a kép, biztosan izgalmas kalandokat követhetünk nyomon. Összességében lekötött. Érdekel a folytatás. Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük