Hegyen innen, völgyön túl, volt egy falu házastól-tornyostól, ami madárdallal és napsütéssel ébredt minden reggel. A szomorú esőt, a bodros felhőket és az ábrándos ködöt az emberek elkergették messzire, hogy sose vethessenek árnyékot a boldogságukra.
Ebben a faluban, annak is a legnagyobb házában lakott Minka, akivel a ragyogó nyár egyik napján borzasztó dolog történt.
Tudniillik, Minkának szeptemberben iskolába kellett mennie, és így, hogy nagylány lett belőle, saját szobát kapott, egyes-egyedül a nagy ház második emeletén.
A szoba szép volt: csupa rózsaszín és csupa fodor, a falakra hosszú polcokat szerelt az apukája az új könyveknek, a sarokban íróasztal állt, amin ott hevert az új zsírkréta készlet, az ágyon pedig elfért az összes állata, főhelyen a rongyos ormányú elefánttal, ami éppen annyi idős volt, mint a gazdája.
Minka mégis duzzogott, nagy komolyan ült az ágya szélén, egyik kezét az ölébe ejtette, a másikkal pedig folyton az ágy fölött lévő baldachint igazgatta. Kisimított néhány redőt, aztán újra összegyűrte őket.
Elcsüggesztette, hogy az ablakok túl magasan voltak, a napfény biztosan nem tudott bekukucskálni rajtuk ebédidő előtt, és jó sok lépcsőt kellett megmászni ahhoz, hogy valaki az emeletre érjen. Arra gondolt, a szülei talán meg se látogatják többé odafent, és mint a királykisasszony a mesében, magányos lesz, míg világ a világ.
Addig gubbasztott az emeleten mélységes szomorúságban, amíg az anyukája érte nem ment, hogy vacsorázni hívja. Minka morcosan megszorította a kezét a lépcsőn lefelé menet, és az asztalnál is szótlanul kóstolgatta a tejbedaráját.
Mikor elérkezett a lefekvés ideje, egyedül mászta meg a rémületes, magas lépcsőfokokat, és amikor az édesanyja egyetlen röpke pillanatra az ágyához lépett jó éjt-pusziért, nem húzta meg tréfálkozva a copfját, és nem ült le a takarója szélére, hogy szép álmokat hozó mesét mondjon, Minka egyszeriben tudta, hogy mostantól minden megváltozik.
Nehezen aludt el, és az álma nem volt békés. Éppen a másik oldalára fordult, és magához ölelte Ormányost, mikor nagy égzengés támadt odakint – még az ablakok is beleremegtek. Villámlás fénye töltötte be a szobát, aztán dörgés rázta a tetőt, Minka pedig ijedtében a fejére húzta a takarót.
Réges-régen nem tombolt vihar a környék felett, főleg nem ilyen hangos és vad. Az ablak alatti fákon reszkettek a levelek, és a szomszéd kiscicája panaszosan nyávogott valamelyik ágon.
A kislány a takaró alatt eleinte nagyon félt, aztán felébredt benne a kíváncsiság a titokzatos förgeteg iránt, amiről csak a nagyszülei meséiben hallott.
Hogy ne fázzon, a pizsama fölé a hátára terítette a csupa-folt takarót is, és belebújt a katicás térdzoknikba, amiket az ágy végére akasztott korábban. Ahogy kifelé lopakodott a folyosón lévő nagy ablakhoz, a takaró lassanként térdig érő kabáttá változott, csuklyával a feje körül, és óriási zsebekkel a kicsiny, ökölbe szorított kezeknek.
Az ablakhoz érve Minka látta, hogy mélykék az ég odakint, és dagadozó, fekete felhők kergetik egymást rajta. Közelebb hajolt az üveghez, egy pillanatra neki is nyomta az orrát, csakhogy az ablak hirtelen eltűnt, a kislány pedig majdnem lepottyant a magasból.
Riadtan hátrébb lépett, és a helyébe egy fiúcska röppent, aki vigyorogva nyújtotta a kezét Minkának. Kopott térdnadrágot viselt, hozzá barna kabátot, amit – akár egy szárnyat – szüntelenül csapkodott a hátához a szél. Borzas hajába néhány falevél tapadt – sárgászöldek, mint a szeme.
– Ki vagy te? – kérdezte Minka, miközben a pillantása ide-oda járt a padló és a kisfiú talpa között. A fiú ugyanis a levegőben ácsorgott, bár néha, mint a madzagra kötött bábukat, megrángatta az orkán.
– A nevem Szélvész, a hírmondó és futár. – A fiú bemutatott egy tréfás, billegős meghajlást, majd újra, sürgetően a kislány keze után nyúlt. – A kislányért jöttem, aki felébresztette a vihart.
Minka szótlanul tiltakozva rázta a fejét, azonban Szélvész a varázslatos kabátra bökött.
– Rajtad van az esőkabát. Csakis te lehettél.
A kislány hitetlenkedve végigsimított a takaróból lett kabáton, azután közelebb lépett a fiúhoz, és a tenyerébe csúsztatta a sajátját.
– Hová megyünk?
– Szeles-zugba, kiszabadítani a százszemű esőmadarat. Csuda jó kaland lesz – kacsintott Szélvész biztatóan, aztán maga után húzta Minkát, amíg a kislány zoknijai is elváltak a padlótól, és mindketten egyre magasabbra emelkedtek, a zsebükbe tömve a sötét fellegeket.
A vihar hamarosan elült a nyomukban, mintha sose lett volna, és a csillagok csodálkozva nézték az ablak hűlt helyét a nagy ház homlokán.
Első kaland – Az idomár
Olyan magasra szálltak, hogy a kislány tekintete már a falut sem találta, sőt a közeli erdőt sem, amiben a mendemonda szerint egy elátkozott királylány lakott – fentről Minka csak színes foltokat látott, de azok is úgy örvénylettek alattuk, hogy végül inkább lehunyta a szemét.
Kicsit megijedt, mi lesz, ha nem ér vissza reggelire, és az anyukája mérgében örökös szobafogságra ítéli. Aztán még jobban megijedt, mert eszébe jutott, hogy Szélvész akár le is ejtheti – gyorsan kinyitotta az egyik szemét, és hunyorogva a fiúra sandított.
Nem volt se szárnya, se varázscipője, de talán még tündérpora sem. Minka el sem tudta képzelni, hogyan repülhet így, mindenféle varázslat nélkül.
Finoman megcibálta Szélvész kezét, aki vigyorogva hátrafordult. A halvány szeplők csak úgy világítottak az orrán a holdfényben.
¬¬¬– Nem lesz túl veszélyes ez a… kaland?
¬¬– Veszélyes? Talán egy kicsit. Lehet, hogy megcsípi a fagy az orrodat. ¬– Azzal két ujja közé csippentette Minka orrát, és jót kacagott a kislány fintorán. ¬– Vagy a szelek megcibálják a kabátodat. Esetleg, ha ügyesek leszünk, és szabadon engedjük az esőmadarat, vizesek lesznek a copfjaid! De te bátor vagy, nem?
– Bátor vagyok – füllentette Minka. Igaziból nem tudta, hogy bátor-e, még sosem volt rá szüksége. Azért majdnem biztos volt benne, hogy nem olyan nagy ügy ez a bátorság dolog. A vihartól is csak egy egészen kicsit ijedt meg.
Közben még feljebb értek, minden felhők fölé, és kis híján karamboloztak egy csillaggal. Szélvész mormogott valamit a nem létező bajsza alatt, mire könnyedén odébb röppentek, és maguk mögött hagyták az ég szövetére tűzött, csillogó gömböt.
A kislány újra megrángatta a fiú kezét. Szélvész hátrapillantott a válla fölött, de közben előre is figyelt, nehogy átbucskázzanak egy kiálló kráteren.
– Ugye hazaviszel, mire anyukám megcsinálja a kakaót?
– ¬Olyan lesz, mintha el se jöttél volna – legyintett Szélvész, aztán füttyentett egy hosszút, amitől gyorsabb lett a röptük. ¬– Csak szükségünk lesz egy szivárványra.
– ¬Szivárványra? – Minka eltátotta a száját, és így majdnem beleharapott egy kósza felhőpamacsba. Még soha életében nem látott szivárványt, azt hitte, már nem is léteznek.
– Szivárványra. A jó öreg Északi nem tud visszaröpíteni minket, mert igaz, hogy most épp erre vitt az útja, de aztán hosszú ideig másutt lesz dolga.
Szélvész felnyújtotta a szabad karját, és barátságosan meglapogatta a levegőt maga fölött, ami csiklandós nevetést hallatott. Ekkor Minka végre rájött, hogy nem más repíti őket, mint a vágtázó északi szél. Sőt, így, hogy figyelt rá, a kislány már meg is pillanthatta őt.
A bőre fényes-átlátszó volt, hosszú kezeivel a hóna alatt ragadta meg Szélvészt, akit olyan erősen szorított, hogy az ujjain élesen kirajzolódtak a göcsörtös bütykök. Görbe orra folyton beleakadt a fiú hajába, és átrendezte benne a faleveleket. Lábai, ha voltak is, egyáltalán nem látszottak a nagy sietésben.
A rejtély tehát megoldódott: a szél cipelte Szélvészt, Szélvész pedig maga után cibálta Minkát. Ezért nem kellett neki szárny, varázserő, vagy bármi, ami a hősöket segíteni szokta.
Útjuk ezután pontosan száz szívdobbanásnyi ideig tartott, míg végül ereszkedni kezdtek. Nagy hegyek közé érkeztek, amiket csupa kacatból, haszontalannak ítélt, leselejtezett holmiból emelt az emlékezet. Minden idekerült, amit az emberek nem akartak többé.
Minka szomorúan vette sorra a könyvkupacokat, a billegő székeket, egy halom építési törmeléket, a közöttük kotorászó kóbor állatkákat, és tucatnyi más mindenfélét, amit ide száműztek a felnőttek.
– Te itt laksz? ¬– kérdezte szörnyülködve Szélvésztől, aki válaszul megrántotta a vállát. – És a szüleid?
– Azt hiszem, nem volt rám szükségük. Tudod, idekerülnek azok a dolgok, amik nem elég jók odaát. De – kezdte a dicsekvést a fiú, és kidüllesztette a mellkasát – itt bizony én vagyok a legjobb.
Ezalatt Északi óvatosan letette őket egy ósdi, kovácsoltvas korlátú erkélyre, ami a hegyoldalból állt ki. Az erkély mögött sötét barlang ásított, amitől Minkának máris inába szállt az újsütetű bátorsága, és amíg Szélvész elköszönt a barátjától és kedvenc közlekedési eszközétől, ő elbújt mögötte, onnan méregetve az ijesztő üreget.
Amint a szél viharos sebességgel elsüvített, Szélvész kézen fogta Minkát, és elindult vele a hegy belsejébe.
Vagy egy millió tyúklépés után ajtóba ütköztek, óriási, rozsdás zárral a közepén. Szélvész előhúzott egy meggörbült kulcsot a zsebéből, ami csodák csodája, éppen beleillett a zárba.
Harmadik nekifutásra sikerült annyira beljebb tolnia az ajtót, hogy Minkával beférjenek a nyíláson, aztán belül az ajtónak vetette a hátát, és visszanyomta azt a helyére.
Barátságos odúban álltak, ahol helyet kapott egy pöffeszkedő, puha fotel, egy függőágy, és egy nagy szekrény is. A földön különféle színpompás szőnyegek hevertek, a plafonról pedig üvegek lógtak, amikben gyertyacsonkok világítottak.
– Akarsz látni valami nagyon klasszat? ¬– kérdezte a fiú Minkától, aki szégyenlősen bólintott. Még sosem hívta senki vendégségbe, ezért nem tudta, hogyan illik viselkednie.
Szélvész odaugrott a szekrényajtóhoz, és kitárta a két ajtószárnyat. A szekrénynek nem volt hátulja, mert egy kisebb kamrába vezetett, amiben a földtől a plafonig polcok sorakoztak, telis-tele üvegekkel.
Kis üvegcsékkel, fiolákkal, nagy üvegkorsókkal, pocakos, karcsú nyakú palackokkal, széles szájú flaskákkal, amiket gondos kezek egytől egyig bedugaszoltak, nehogy elillanjon a tartalmuk, és felcímkéztek, nehogy összekeveredjenek.
– Látod? ¬– A fiú türelmetlenül közelebb tolta a kislányt a polcokhoz, így Minka szemügyre vehette az üvegekben gubbasztó széllényeket.
– Ez itt Surranó, az Ciklon – ő elég szégyenlős –, az Förgeteg, a sarokban Szellőcske, alatta Zefír… Mindent én kaptam el, egyedül. És én idomítottam őket.
– De biztos, hogy jó ott nekik?
– Ilyet is csak egy kislány kérdezhet! ¬– Szélvész kissé csalódottan csóválta a fejét. – Gyere, alhatsz az ágyban, én majd elalszom a fotelben. Álmosan nem lehet kalandba kezdeni! Az első fénysugárral elindulunk.
¬– De azt mondtad reggelre…
– Itt másképp telik az idő, majd meglátod.
A fiú bakot tartott Minkának, hogy a kislány fel tudjon mászni a függőágyba, ő meg bekuckózott a kényelmes fotelbe, és az orráig húzta a rongyos takaróját.
Az esőmadár röptéről álmodott, meg az ünneplő tömegről, Szeles-zug minden lakójáról, akik nyilvánosan elismerték, hogy ő jó, sőt a legjobb.
(Kedves egycsillagozó! Igen gyorsan olvasol, mert épp kikerült a cikk, még be sem linkeltem a Facebookra, csak egy frissítést nyomtam… Minden évben van olyan, aki azt hiszi, hogy a pályázatot vagy a lektorokat a csillagok fogják befolyásolni. Nem így van, ez simán csak a közönség tetszésindexe, nem több. Kérlek, csak olvasás UTÁN csillagozz, tiszteld meg ennyivel az írót.)
Kedves szerkesztő! Köszönnöm, hogy meghagyja, hogy legyen szabad véleményem és eldöntsem hány csillaggal jutalmazzam a kikerült részletet! Tudja kedves ellehet olvasni elég hamar, és ha egyszer valami nem tetszik az olyanra értékelem ahogy nekem jólesik!! Hihetetlen, hogy az embernek egyesek megszeretnék mondani, hogy mi tetsszen vagy mi ne. Lelki világot soha senkinek nem rombolok, mert nem írom oda ezért meg azért nem nyert meg magának, egyszerűen csak egy csillagot nyomok oda. Maga biztos a kommunista korból maradt ránk,vagy egy olyan alak, akit sok sérelem ér, ezért a szívén viseli, ha valakinek a munkája nem kap jó vissza jelzést. Legyen szép napja, kritikát nem viselő szerkesztő.
Nem nagyon szoktam a meséket elolvasni, de az 1 csillagot látva mindenképp ellenvéleményezni akarok. Tündérien megírt, és izgalmasnak ígérkező kis mese! Különösen tetszett belőle néhány mondat, vagy kifejezés, mint:
„meglapogatta a levegőt maga fölött”
„a csillagok csodálkozva nézték az ablak hűlt helyét a nagy ház homlokán”
„maguk mögött hagyták az ég szövetére tűzött, csillogó gömböt”
„Minka eltátotta a száját, és így majdnem beleharapott egy kósza felhőpamacsba.” – Ez tetszett a legjobban! 😀
Úgy sejtem, nem kezdő a mese írója, és csak annyit mondhatok, ez nekem 10 csillagos, láttam már itt sokkal rosszabb írást is! És, ha már egy-csillagozik valaki, legalább írhatna valami kritikát, hogy ez most miért is volt?!
Szomorú dolog az irigység, vagy nem tudom, milyen jelző illene rá…
Szépek a mondatok, van folyama a szövegnek, ugyanakkor a történet nem kapott el engem, mert nagyon-nagyon sablonosnak találtam, még egy meséhez is. Ez persze még későbbi fejezetek során változhat.
Tetszett, szépen, igényesen meg lett írva. Azt hiszem, nem csupán annak lenne lebilincselő, akinek felolvassák, hanem annak is, aki felolvassa. Kétféle meseolvasós jelenetet tudok elképzelni: az egyikben a gyerkőc lélegzetvisszafojtva figyel az anyukájára, a másikban meg folyamatosan kérdezősködik, mert annyira lázba jön a leírt képektől, tehát nem gondolom azt, hogy lennének olyan bonyolult leírások, amiket egy 6-7 éves, azaz egy sulit kezdő gyerek ne tudna elképzelni. Okos iromány, érthető, mégis választékos szavakkal, és bár nem tudom, hogyan folytatódik, nem hiszem, hogy alvás után feledésbe merülne egy ilyen mese. Biztosan menne a fülrágás, hogy: „Anya, anya, olvasd nekem tovább!” Gratula! 🙂
Kedves, miért lennék irigy, ha egyszer valami nem tetszik???Ez olyan, mintha megkérdezném önnek mi a kedvenc színe? Ön is mondana egyet mondjuk rózsaszín én meg mondom a zöldet és akkor most irigy lennék önre? Na ne nevettessen, ez lejárt szöveg! Én egy vásárló vagyok, aki éhezve várja az új szerzőket! Beleolvasok, ha már egyszer van lehetőség. Kell, hogy beleszeressek, és ha már nem történik meg ez a szerelem nem fogok hazudni, a csillagom az azt jelent, hogy nem veszem meg bármi is legyen a sorsa!! Demokráciában élünk, tanuljuk meg elfogadni a másik véleményét!! Azt hiszem nagyon kulturált voltam!Én itt befejeztem, nem fogok lesüllyedni az önök szintjére gondoljanak amit akarnak!
(„Kommunista korból maradt ránk…” Nem, én már a netkorszak vagyok, kedves Takamaru, és mint admin látom az IP címeket. Vagyis azt is, hogy két ember, aki az oldalra jár eddig csak egy csillagot adott mindenre. Ezzel nincs gond, hiszen azért vannak a csillagok, hogy őszinte véleményt fejezhessünk ki, csak most feltűnt, hogy nem volt elég idő az elolvasásra sem. Ha TÉNYLEG ilyen rossznak érződnek bizonyos írások, szeretettel várjuk ennek kifejtését. Itt az oldalon mindig szívesen tanulunk. Szép napot! üdv: Varga Bea)
Egy újabb mese… Hm…
Nagyon szépen fogalmazol, de nekem talán éppen ebből volt már sok. Egy műben sokat jelent a jó leírás, de nekem egy meséhez képest ez az aprólékosság már néha túlzásnak tűnt. pl. Minek ennyire részletesen leírni a szobát? Van jelentősége?
A történet sem igazán fogott meg, mintha már nem egyszer olvastam volna hasonlót. Semmi olyan nem volt benne, amire azt tudnám mondani, hogy egy kiemelkedően jó írás született.
Ennek ellenére, mivel volt már a korábban feltettek között olyan, ami nekem nagyon nem tetszett, azt tudom mondani, ez még a jobbak közül van.
Kicsit zavaró volt, hogy valamiért néha mutatja a szóközöket. De ez a feltöltés miatt lehet, gondolom.
Mindenesetre gratulálok a továbbjutáshoz és sok sikert kívánok a továbbiakban is!
Gratulálok a stílushoz! A hosszú leírásokat általában hamar elunom, de itt nagyon élvezetesen volt tálalva, pont annyira bájos és játékos, ahogyan az egy meséhez illik. A történet egyelőre nem túl izgalmas számomra – bár lehet, azért mert felnőtt vagyok, nem tudom, a célkorosztály hogyan reagált -, mindenképp a későbbi kalandok színvonala alapján lehetne csak igazságos véleményt alkotnom. A nyitórésznél viszont nem értem, miért lett ennyire divatos tragédiába emelni azt, hogy egy gyerek egyedül aludjon. Én kiskorom óta külön szobában voltam elhelyezve a nővéremmel, mégsem lett semmi bajom, ha mégis féltem, vagy rémálmom volt, csak átmentem a szüleimhez. Szerintem nem a legjobb üzenet egy alváshoz készülő gyereknek, hogy az éjszaka=magány és totális szülői elutasítás. Mindezt csak azért fejtettem ki ilyen részletesen, mert az előző meserészletben is körülbelül ez volt a keret.
Akadnak nyelvtani hibák az írásban, mondattanilag van, mit fésülni rajta. Ha bétaolvasóként bánnék vele, bizonyára kipirosítanám olyan dolgokkal, amelyek múló fájdalmat okoznak. Azért múlót, mert a szerző ezek miatt eleinte bosszankodik, de mivel nem a tehetségen múlik a magasabb szint, hanem a nyelvtan tanulásán, egy idő után megbarátkoznánk a sokkal gördülékenyebbé vált szöveg láttán.
Mondom, ez tanulható. Bár bosszantóak a hibák, a lényeghez kevés közük van. Csak kalapács és reszelő kérdése a javítás. Az viszont tetszett, hogy Minka ébresztette fel a vihart. Egyetlen mondattal egyéniséget formált a szerző a gyerekből – bár ez még kevés a folytatáshoz, azért szerintem érdekes jellemzés. Az is tetszett, hogy a zsebükbe tömték a fellegeket. Meg aztán a hegyeket az emlékezet emelte (kacatokból, de ez mellékes). Nekem nagyon bejönnek az eredeti agycsavarok, az eredeti szókapcsolatok. Azok, amelyeket még nem hallottam, olvastam. (Ha ez az én szegényes ismereteimről beszél, hát akkor ez legyen a szegénységi bizonyítványom.) Ezeket a dolgokat viszont csaknem lehetetlen megtanulni. Valakiben vannak ilyen csavarok, eredeti gondolatok, vagy nincsenek.
Kedves Szerző! Nem mondom, hogy ne törődj a kifogásaimmal és a nyelvtani bakikkal, mert ha az írásoddal rossz hangulatban találsz egy lektort vagy szerkesztőt, emiatt is kihajíthatja a munkádat. A lényeg azonban az, hogy ez csak a kezdet. Ha a jó ötleteidet áthangszereled megfelelő mondatszerkezetre, sokkal könnyebb dolgod lehet még egy kimondottan morcos lektorral is.
Sok sikert kívánok!
Kedves Norah!
Nekem igazán ígéretesnek tűnik ez a mese, semmi olyan hibát nem látok benne, amit ne lehetne orvosolni! 🙂
Látszik az íráson, hogy meséhez illően élénk a fantáziád, és sikerült egy-egy nagyon szép szóképet is belecsempészni (pl. „ég szövetére tűzött, csillogó gömb”, és minden más, amit Kate is leírt már.) a történetbe már most, az elején. ahogy olvasom, meg is elevenednek előttem a képek, könnyen magam elé tudom képzelni a karaktereket, ami ugyancsak pozitívuma az írásnak.
Annak, ahogy Szélvész megérkezik, és magával viszi Minkát, van egy kis Pán Péter beütése, de ez különösebben nem zavaró, mert a mesékben eleve vannak vissza-visszatérő motívumok, és ha a kalandjaik egyediek, már nem fogok Sohaországra asszociálni. Szívszorító, hogy Szélvész egy „nem kellett” gyerek, de azt hiszem, ez is olyan keserédes elem, amit bőven elbír a történet.
Apróbb kritikai észrevételek:
Az elején Szélvész szavaiból az derül ki, hogy Minka ébresztette fel a vihart a takaró-esőkabát felvételével, holott Minka a vihar kitörése UTÁN terítette magára, pont azért, hogy megnézze az általa látott égzengést. Ez egy logikai bukfenc, ami azonban könnyen kiküszöbölhető, ha mondjuk azért mászik ki takaróstól az ágyból, hogy nézegesse a csillagokat (hiszen az szép, megnyugtató), és aztán a szeme láttára borulna el az ég, amit döbbent bűvölettel néz. Vagy egy mesekönyv képeslapjait nézegetve is bekuporodhatna takarókabáttal a sarokba. Több megoldás is lehet, és az olvasottakból ítélve biztos hamar kitalálsz valamit 😉
A másik: szerintem az, hogy egy szobát mikor süt a legjobban a nap, az nem az ablak helyének magasságától függ, hanem a szoba tájolásától. Ez már-már kukacoskodás tőlem (főleg, hogy a magam meséiben pont ilyen stílusú bakikat szoktam írni :P), de hát erre van a külsős szem.
Hogy hogyan varázsolódott ennyi gondolatjel egy-egy párbeszédhez, azt nem tudom, gondolom, hogy itt a technika ördöge babrált a szöveggel, úgyhogy ezért nem is piszkállak, a többi kisebb-nagyobb hiba kijavítása pedig csak szerkesztés kérdése.
Egy szó, mint száz, nekem tetszett, örülök, hogy kikerült, és várom a folytatást!
Szép napot!
Judit
Mármint általa SOSEM látott égzengést 😛 Ejnye, kapkodok!
Trollok, trollok mindenütt. 😀
Kedves Csak egy olvasó!
Azért van egy tempó, ami alatt nem lehet elolvasni egy szöveget, ha Bea (akinek igen sok apropója volt már gyakorlni az olvasást) azt mondja túl gyors volt, én hiszek neki.
Szánalmas ez a védekezés, amivel próbálkozol, minden logikát nélkülöz.
A netikett szerint a neten tegeződünk (vagy te a kommunizmusból maradtál?)
Na én egyelőre ennyit akartam, hamarosan jövök egy rendes véleménnyel, csak úúúúgy akartam már én is trollkodni, és oooolyan jó volt (bocsi) 😀
Kedves Véleményezők!
Nagyon köszönöm mindenkinek a hozzászólást – hideget-meleget egyaránt. Nagyon hálás lennék, ha kiemelnétek néhány nyelvtani hibát, hogy ezekre jobban oda tudjak figyelni.
Judit, a logikai bukfencként kiemelt dolgot át fogom gondolni, hogyan orvosolható, köszönöm a figyelmeztetést!
Az alaptörténet pedig talán valóban szokványos, de a későbbi kalandok során igyekeztem minél több egyedi elemet belevinni a történetbe, remélem, lesz alkalmatok olvasni és véleményt formálni 😉
Még egyszer köszönöm!
Üdv:
Norah
Gratulálok a kikerüléshez! Az elején nekem egy kicsit megdöccent a sztori, mert a valós valóságból túl hamar kerültünk át a mesebeli valóságba. A rózsaszín, csipkés, baldachinos lányszobában még minden evilági volt, egy kicsit úgy éreztem, mintha el lenne kapkodva egy kicsit az átvezetés.
Viszont zseniálisak a szójátékok.
Kicsit Pán Péter-utánérzésem volt az elején, majd ez is tovatűnt. Bár abszolút nem tartozom a célközönséghez, a végére egy kicsit engem is elvarázsolt a történet.
Kedves Norah, Ragyogóan, bájosan, választékosan megírt történetet alkottál. Szívesen elolvasnám az egész könyvet a lánykámnak. Gratulálok a kikerüléshez, és kívánok Neked további sok sikert! 🙂
Szépen megírt, igényes történet, a „kacatokból” összetákolt hegy ötlete különösen tetszett. Többet kéne olvasnom belőle, hogy el tudjam dönteni tetszik vagy nem tetszik. Valószínűleg mivel nem volt olyan régen a másik mese, ami hasonlóan kezdődik, tehát egy kislány a nagylánnyá válás szélén áll, ezért van egy kis sablonos érzetem. A Szélvész-Pán Péter hasonlóságot pedig már előttem is említették. A másik dolog, ami még eszembe jutott, hogy számomra nem teljesen tiszta milyen világban is járunk a mese elején, először úgy éreztem egy szimpla hétköznapi háztartásba érkezünk, aztán a „Olyan magasra szálltak, hogy a kislány tekintete már a falut sem találta, sőt a közeli erdőt sem, amiben a mendemonda szerint egy elátkozott királylány lakott” mondat elbizonytalanított, mert ez pedig egy kitalált világra utal. Szerintem ezt jó lenne letisztázni.
Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert a továbbiakban!
Kedves Norah!
Varga Bea létrehozott nekünk, kezdő íróknak egy FaceBook csoportot. A neve Világ BÉTÁI egyesüljetek. Lépj be a csoportba, ott sok segítséget kaphatsz. Szívesen bétázom az ide felkerült részt is, ha gondolod. Abban a csoportban engem is megtalálsz, de a FB-n is rám kereshetsz. Egy korábban kikerült íráshoz a Fészen szóltam hozzá, onnan eljutsz hozzám. Ez nem hirdető oldal ezért többet erről nem írok, remélem, hogy ennyi off még nem von maga után fejcsóválást. 🙂
Nekem nagyon tetszett a részlet, hangulatosan indult. Azt hiszem a különalvásra száműzött gyerek jó téma lehet, hisz a legtöbbeknek ez az első komoly önálló esemény.
Én nehezebben tudtam szabadulni később a Pán Péter utóérzéstől, de kíváncsian várom a folytatást, hátha ott majd megszabadulok tőle! 🙂
Először is ez azzal kezdeném, hogy ez nem a te hibád, de szerintem nem jó ötlet egymás után két mesét feltenni, óhatatlan, hogy az ember összehasonlítja őket és talán nem is lesz olyan „ütős” az, amit másodiknak olvas az ember.
Szerintem te így jártál, mert így tényleg észrevehetők azok az elemek, amik nagyon hasonlítanak. A Pán Péteres dolgot éppen eléggé kivesézték, hagyjuk is.
Nekem ami nagyon zavaró volt, ezt is írták, hogy én sem látom a határt a valóság és a mesevilág között. Hol repülnek át a határon? Talán szemléletesebbé lehetne ezt tenni. A mondataid szépek, néha már túlírtnak is tűnnek. 🙂
Nem tudom, hogy folytatódik, bár azt írod, hogy egyedi elemeket igyekszel belevinni. Remélem, hogy így van, mert eddig egy kissé átlagos, de egy-két érdekes ötlettel színesített, szépen megírt meserészletet olvashattam.
Jah, és gratulálok a felkerüléshez!
Kedves Norah!
Tetszett az első részlet, nagyon szépen fogalmazol. Jók a szófordulataid. Ezt emelném ki: „egy pöffeszkedő, puha fotel”. Különleges ízt adott a résznek a közepén alliteráló „pöffeszkedő, puha”. Jól kifejezted vele a fotel hatalmasságát és kényelmességét.
A történet ötlete nagyon megfogott, meg a kaland kezdete is, ahogy út közben feltárulnak előttünk a világ apró részletei.
Ha jön a folytatás, akkor egy olvasója már biztosan lesz. 🙂
Üdv: JT
Kedves Norah!
Engem magával ragadott a meséd, egyrészt az igényes megfogalmazás, másrészt a történet miatt. Bizonyára én vagyok műveletlen meséből, de nekem nem tűnt sablonosnak, kifejezetten tetszett minden mondata! Gratulálok a kikerüléshez, a továbbiakban lelkes munkát és sok sikert kívánok!