Norah Newman: Minka, és a kalitkába zárt eső – 1. részlet

Hegyen innen, völgyön túl, volt egy falu házastól-tornyostól, ami madárdallal és napsütéssel ébredt minden reggel. A szomorú esőt, a bodros felhőket és az ábrándos ködöt az emberek elkergették messzire, hogy sose vethessenek árnyékot a boldogságukra.
Ebben a faluban, annak is a legnagyobb házában lakott Minka, akivel a ragyogó nyár egyik napján borzasztó dolog történt.
Tudniillik, Minkának szeptemberben iskolába kellett mennie, és így, hogy nagylány lett belőle, saját szobát kapott, egyes-egyedül a nagy ház második emeletén.
A szoba szép volt: csupa rózsaszín és csupa fodor, a falakra hosszú polcokat szerelt az apukája az új könyveknek, a sarokban íróasztal állt, amin ott hevert az új zsírkréta készlet, az ágyon pedig elfért az összes állata, főhelyen a rongyos ormányú elefánttal, ami éppen annyi idős volt, mint a gazdája.
Minka mégis duzzogott, nagy komolyan ült az ágya szélén, egyik kezét az ölébe ejtette, a másikkal pedig folyton az ágy fölött lévő baldachint igazgatta. Kisimított néhány redőt, aztán újra összegyűrte őket.
Elcsüggesztette, hogy az ablakok túl magasan voltak, a napfény biztosan nem tudott bekukucskálni rajtuk ebédidő előtt, és jó sok lépcsőt kellett megmászni ahhoz, hogy valaki az emeletre érjen. Arra gondolt, a szülei talán meg se látogatják többé odafent, és mint a királykisasszony a mesében, magányos lesz, míg világ a világ.
Addig gubbasztott az emeleten mélységes szomorúságban, amíg az anyukája érte nem ment, hogy vacsorázni hívja. Minka morcosan megszorította a kezét a lépcsőn lefelé menet, és az asztalnál is szótlanul kóstolgatta a tejbedaráját.
Mikor elérkezett a lefekvés ideje, egyedül mászta meg a rémületes, magas lépcsőfokokat, és amikor az édesanyja egyetlen röpke pillanatra az ágyához lépett jó éjt-pusziért, nem húzta meg tréfálkozva a copfját, és nem ült le a takarója szélére, hogy szép álmokat hozó mesét mondjon, Minka egyszeriben tudta, hogy mostantól minden megváltozik.
Nehezen aludt el, és az álma nem volt békés. Éppen a másik oldalára fordult, és magához ölelte Ormányost, mikor nagy égzengés támadt odakint – még az ablakok is beleremegtek. Villámlás fénye töltötte be a szobát, aztán dörgés rázta a tetőt, Minka pedig ijedtében a fejére húzta a takarót.
Réges-régen nem tombolt vihar a környék felett, főleg nem ilyen hangos és vad. Az ablak alatti fákon reszkettek a levelek, és a szomszéd kiscicája panaszosan nyávogott valamelyik ágon.
A kislány a takaró alatt eleinte nagyon félt, aztán felébredt benne a kíváncsiság a titokzatos förgeteg iránt, amiről csak a nagyszülei meséiben hallott.
Hogy ne fázzon, a pizsama fölé a hátára terítette a csupa-folt takarót is, és belebújt a katicás térdzoknikba, amiket az ágy végére akasztott korábban. Ahogy kifelé lopakodott a folyosón lévő nagy ablakhoz, a takaró lassanként térdig érő kabáttá változott, csuklyával a feje körül, és óriási zsebekkel a kicsiny, ökölbe szorított kezeknek.
Az ablakhoz érve Minka látta, hogy mélykék az ég odakint, és dagadozó, fekete felhők kergetik egymást rajta. Közelebb hajolt az üveghez, egy pillanatra neki is nyomta az orrát, csakhogy az ablak hirtelen eltűnt, a kislány pedig majdnem lepottyant a magasból.
Riadtan hátrébb lépett, és a helyébe egy fiúcska röppent, aki vigyorogva nyújtotta a kezét Minkának. Kopott térdnadrágot viselt, hozzá barna kabátot, amit – akár egy szárnyat – szüntelenül csapkodott a hátához a szél. Borzas hajába néhány falevél tapadt – sárgászöldek, mint a szeme.
– Ki vagy te? – kérdezte Minka, miközben a pillantása ide-oda járt a padló és a kisfiú talpa között. A fiú ugyanis a levegőben ácsorgott, bár néha, mint a madzagra kötött bábukat, megrángatta az orkán.
– A nevem Szélvész, a hírmondó és futár. – A fiú bemutatott egy tréfás, billegős meghajlást, majd újra, sürgetően a kislány keze után nyúlt. – A kislányért jöttem, aki felébresztette a vihart.
Minka szótlanul tiltakozva rázta a fejét, azonban Szélvész a varázslatos kabátra bökött.
– Rajtad van az esőkabát. Csakis te lehettél.
A kislány hitetlenkedve végigsimított a takaróból lett kabáton, azután közelebb lépett a fiúhoz, és a tenyerébe csúsztatta a sajátját.
– Hová megyünk?
– Szeles-zugba, kiszabadítani a százszemű esőmadarat. Csuda jó kaland lesz – kacsintott Szélvész biztatóan, aztán maga után húzta Minkát, amíg a kislány zoknijai is elváltak a padlótól, és mindketten egyre magasabbra emelkedtek, a zsebükbe tömve a sötét fellegeket.
A vihar hamarosan elült a nyomukban, mintha sose lett volna, és a csillagok csodálkozva nézték az ablak hűlt helyét a nagy ház homlokán.

Első kaland – Az idomár
Olyan magasra szálltak, hogy a kislány tekintete már a falut sem találta, sőt a közeli erdőt sem, amiben a mendemonda szerint egy elátkozott királylány lakott – fentről Minka csak színes foltokat látott, de azok is úgy örvénylettek alattuk, hogy végül inkább lehunyta a szemét.
Kicsit megijedt, mi lesz, ha nem ér vissza reggelire, és az anyukája mérgében örökös szobafogságra ítéli. Aztán még jobban megijedt, mert eszébe jutott, hogy Szélvész akár le is ejtheti – gyorsan kinyitotta az egyik szemét, és hunyorogva a fiúra sandított.
Nem volt se szárnya, se varázscipője, de talán még tündérpora sem. Minka el sem tudta képzelni, hogyan repülhet így, mindenféle varázslat nélkül.
Finoman megcibálta Szélvész kezét, aki vigyorogva hátrafordult. A halvány szeplők csak úgy világítottak az orrán a holdfényben.
¬¬¬– Nem lesz túl veszélyes ez a… kaland?
¬¬– Veszélyes? Talán egy kicsit. Lehet, hogy megcsípi a fagy az orrodat. ¬– Azzal két ujja közé csippentette Minka orrát, és jót kacagott a kislány fintorán. ¬– Vagy a szelek megcibálják a kabátodat. Esetleg, ha ügyesek leszünk, és szabadon engedjük az esőmadarat, vizesek lesznek a copfjaid! De te bátor vagy, nem?
– Bátor vagyok – füllentette Minka. Igaziból nem tudta, hogy bátor-e, még sosem volt rá szüksége. Azért majdnem biztos volt benne, hogy nem olyan nagy ügy ez a bátorság dolog. A vihartól is csak egy egészen kicsit ijedt meg.
Közben még feljebb értek, minden felhők fölé, és kis híján karamboloztak egy csillaggal. Szélvész mormogott valamit a nem létező bajsza alatt, mire könnyedén odébb röppentek, és maguk mögött hagyták az ég szövetére tűzött, csillogó gömböt.
A kislány újra megrángatta a fiú kezét. Szélvész hátrapillantott a válla fölött, de közben előre is figyelt, nehogy átbucskázzanak egy kiálló kráteren.
– Ugye hazaviszel, mire anyukám megcsinálja a kakaót?
– ¬Olyan lesz, mintha el se jöttél volna – legyintett Szélvész, aztán füttyentett egy hosszút, amitől gyorsabb lett a röptük. ¬– Csak szükségünk lesz egy szivárványra.
– ¬Szivárványra? – Minka eltátotta a száját, és így majdnem beleharapott egy kósza felhőpamacsba. Még soha életében nem látott szivárványt, azt hitte, már nem is léteznek.
– Szivárványra. A jó öreg Északi nem tud visszaröpíteni minket, mert igaz, hogy most épp erre vitt az útja, de aztán hosszú ideig másutt lesz dolga.
Szélvész felnyújtotta a szabad karját, és barátságosan meglapogatta a levegőt maga fölött, ami csiklandós nevetést hallatott. Ekkor Minka végre rájött, hogy nem más repíti őket, mint a vágtázó északi szél. Sőt, így, hogy figyelt rá, a kislány már meg is pillanthatta őt.
A bőre fényes-átlátszó volt, hosszú kezeivel a hóna alatt ragadta meg Szélvészt, akit olyan erősen szorított, hogy az ujjain élesen kirajzolódtak a göcsörtös bütykök. Görbe orra folyton beleakadt a fiú hajába, és átrendezte benne a faleveleket. Lábai, ha voltak is, egyáltalán nem látszottak a nagy sietésben.
A rejtély tehát megoldódott: a szél cipelte Szélvészt, Szélvész pedig maga után cibálta Minkát. Ezért nem kellett neki szárny, varázserő, vagy bármi, ami a hősöket segíteni szokta.
Útjuk ezután pontosan száz szívdobbanásnyi ideig tartott, míg végül ereszkedni kezdtek. Nagy hegyek közé érkeztek, amiket csupa kacatból, haszontalannak ítélt, leselejtezett holmiból emelt az emlékezet. Minden idekerült, amit az emberek nem akartak többé.
Minka szomorúan vette sorra a könyvkupacokat, a billegő székeket, egy halom építési törmeléket, a közöttük kotorászó kóbor állatkákat, és tucatnyi más mindenfélét, amit ide száműztek a felnőttek.
– Te itt laksz? ¬– kérdezte szörnyülködve Szélvésztől, aki válaszul megrántotta a vállát. – És a szüleid?
– Azt hiszem, nem volt rám szükségük. Tudod, idekerülnek azok a dolgok, amik nem elég jók odaát. De – kezdte a dicsekvést a fiú, és kidüllesztette a mellkasát – itt bizony én vagyok a legjobb.
Ezalatt Északi óvatosan letette őket egy ósdi, kovácsoltvas korlátú erkélyre, ami a hegyoldalból állt ki. Az erkély mögött sötét barlang ásított, amitől Minkának máris inába szállt az újsütetű bátorsága, és amíg Szélvész elköszönt a barátjától és kedvenc közlekedési eszközétől, ő elbújt mögötte, onnan méregetve az ijesztő üreget.
Amint a szél viharos sebességgel elsüvített, Szélvész kézen fogta Minkát, és elindult vele a hegy belsejébe.
Vagy egy millió tyúklépés után ajtóba ütköztek, óriási, rozsdás zárral a közepén. Szélvész előhúzott egy meggörbült kulcsot a zsebéből, ami csodák csodája, éppen beleillett a zárba.
Harmadik nekifutásra sikerült annyira beljebb tolnia az ajtót, hogy Minkával beférjenek a nyíláson, aztán belül az ajtónak vetette a hátát, és visszanyomta azt a helyére.
Barátságos odúban álltak, ahol helyet kapott egy pöffeszkedő, puha fotel, egy függőágy, és egy nagy szekrény is. A földön különféle színpompás szőnyegek hevertek, a plafonról pedig üvegek lógtak, amikben gyertyacsonkok világítottak.
– Akarsz látni valami nagyon klasszat? ¬– kérdezte a fiú Minkától, aki szégyenlősen bólintott. Még sosem hívta senki vendégségbe, ezért nem tudta, hogyan illik viselkednie.
Szélvész odaugrott a szekrényajtóhoz, és kitárta a két ajtószárnyat. A szekrénynek nem volt hátulja, mert egy kisebb kamrába vezetett, amiben a földtől a plafonig polcok sorakoztak, telis-tele üvegekkel.
Kis üvegcsékkel, fiolákkal, nagy üvegkorsókkal, pocakos, karcsú nyakú palackokkal, széles szájú flaskákkal, amiket gondos kezek egytől egyig bedugaszoltak, nehogy elillanjon a tartalmuk, és felcímkéztek, nehogy összekeveredjenek.
– Látod? ¬– A fiú türelmetlenül közelebb tolta a kislányt a polcokhoz, így Minka szemügyre vehette az üvegekben gubbasztó széllényeket.
– Ez itt Surranó, az Ciklon – ő elég szégyenlős –, az Förgeteg, a sarokban Szellőcske, alatta Zefír… Mindent én kaptam el, egyedül. És én idomítottam őket.
– De biztos, hogy jó ott nekik?
– Ilyet is csak egy kislány kérdezhet! ¬– Szélvész kissé csalódottan csóválta a fejét. – Gyere, alhatsz az ágyban, én majd elalszom a fotelben. Álmosan nem lehet kalandba kezdeni! Az első fénysugárral elindulunk.
¬– De azt mondtad reggelre…
– Itt másképp telik az idő, majd meglátod.
A fiú bakot tartott Minkának, hogy a kislány fel tudjon mászni a függőágyba, ő meg bekuckózott a kényelmes fotelbe, és az orráig húzta a rongyos takaróját.
Az esőmadár röptéről álmodott, meg az ünneplő tömegről, Szeles-zug minden lakójáról, akik nyilvánosan elismerték, hogy ő jó, sőt a legjobb.