Molnár Beáta: Csuszi, a kis éticsiga

Csipp, csepp, csipp, csepp. Óriási cseppekben csepergett a késő nyári eső. Kopogva hullott a talajra, majd minden irányba szétfröccsent, és kisebb-nagyobb tócsákat hagyott maga után.

A zápor áztatta táj felfrissült a forró augusztusi napokat követően. A hűsítő víz pattogott a fehér virágfürtös körtikék, az aranysárga virágú bogláros szellőrózsák és a lila harangvirágú ikrás fogasírok színpompás szirmain, a villásan elágazó szárú korpafüvek pikkelylevelein, és a növekedésnek indult légyölő galócák fehérpöttyös piros kalapjain.

Ahogy a zivatar lassan elvonult, alábbhagyott a felhőszakadás. A szürke fellegek szélénél előbukkanó nap ragyogása szikrázott a fűszálak végén csüngő, a vastag mohapárnákon megpihenő és a pókhálók fonalain apró gyémántokként kapaszkodó kövér vízcseppeken.

A hangyák merészkedtek elő elsőnek. Őket követték a levéltetvek után kutató katicabogarak, majd a nektárt keresgető pillangók és a cincérek.

A felkerekedett szellő az üde növényeket simogatta, miközben beszélgetés hangjait repítette magával.

– Anya, annyira szeretnék Sásival a lapos kőnél játszani, kérlek, engedj el! – mondta egy kis, barna, kanyarulatos házú csiga.

– Nem is tudom, kisfiam. A múltkor is letört egy darab a házadból, és olyan nehezen gyógyult meg!

– Kérlek, nagyon fogok rá vigyázni!

– Jól van, jól van, de estére gyere haza, Csuszi!

– Rendben! – kiáltotta a csigafiú, és már rohant is a Nagy Mohás melletti játszótér felé.

Egy hullámos kalapszélű, tölcsér alakú, sárga rókabomba tövében, az avar barna és narancsos levelei között, két hatalmas zöld szem és két hosszú csáp bukkant fel. A szemek merőn nézték a gomba mellett elkanyarodó úton nagy sebbel-lobbal közeledő Csuszit, a mögötte húzott nyálka nyomán csak úgy fénylett az út.

Ahogy a csigafiú a rókagombához ért, egy kis imádkozó sáska ugrott elé. A sáska a magasba lendítette a két mellső karját, széttárta vörössávos hártyás szárnyát, majd hatalmasat ordított.

Csuszi rémületében megtorpant, és ő is üvöltött egyet, majd mindketten elhallgattak. A csigafiút rémisztgető kis sáska felnevetett.

– Jaj, Sási, annyira megijesztettél! – mondta Csuszi, majd ő is nevetni kezdett.

– Szia, örülök, hogy az anyukád elengedett. Képzeld, a lapos kő körül lett egy nagy tócsa. Gyere, nézzük meg! – mondta izgatottan Sási, azzal a két barát a pocsolya felé vette az irányt.

Amint odaértek Csuszi a tócsába nyúló kis, nedves földnyelvhez sietett, majd a vízbe érő végénél megállt, érdeklődve nézegette a tükörképét.

Sási a barátja csigaházára mászott, és felette ő is a víztükörre nézett. – Én sokkal szebb vagyok, mint te – mondta vigyorogva.

– Micsoda? Nem is igaz! – kiáltotta nevetve Csuszi, amikor hirtelen valami a vízbe csobbant, a permet teljesen beterítette mindkettejüket.

Váratlanul jajgatás, majd pityergés hangzott fel.

Csuszi a barátjára nézett. – Ez te voltál?

Sási megrázta a fejét, majd együtt a sírdogálás irányába sétáltak.

Egy közeli tűzvörös kalapú császárgomba tövében ráncos, kék házatlan csiga feküdt, kocsányon lógó szeméből könnyek potyogtak.

– Csókolom! A nevem Csuszi, ő pedig a barátom, Sási. Segíthetünk valamiben?

Az öreg meztelencsiga a fiatalokra nézett, és nagyot szipogott. – Az előbb egy vízsugár lesodort erről a gombáról, megütöttem magam – mondta, amikor lehorgasztott csáppal és bűnbánó arccal egy kis katicabogár jelent meg.

– Én fröcsköltem. Nagyon sajnálom, nem volt szándékos, csak Sásiékat akartam megtréfálni.

Az agg csiga a katicára mosolygott. – Rendben, elfogadom a bocsánatkérést. Az én nevem Vízszín, téged, hogy hívnak?

– Katka vagyok.

Kis szellő suhant el felettük, és lágyan megsimította mindegyiküket. Az idős csiga megborzongott.

– Vízszín bácsi, hova lett a háza? Nem fázik nélküle? Nemsokára itt a tél – mondta Csuszi.

– De igen fázom! Sajnos nincs házam. Ahol eddig meghúztam magam teljesen szétázott a nagy esőzésben, használhatatlan lett. Nem tudom, most mihez kezdjek, öregkoromra hajléktalan lettem. – A meztelencsiga újra sírni kezdett.

– Vízszín bácsi, mi majd, segítünk otthont találni! – sajnálta meg Csuszi az öreget.

A házatlan csiga hálásan nézett a csigafiúra.

Csuszi, Sási és Katka felkerekedett hát a nagy kalandra, azonban még mielőtt eltűntek volna a fűben, Csuszi visszafordult. – Vízszín bácsi, ne tessék aggódni, csak tessék itt maradni! Amint megtaláljuk a házát, szólunk! – Azzal a többiek után sietett.

A három pajtás felkutatta az egész Nagy Mohást. Voltak a Galócásban, a Pipacsos Réten, sőt még az Egérárpás Bolygatásban is, azonban nem találtak semmit.

– Most mihez kezdjünk? – kérdezte szomorúan Csuszi, amikor a katicabogárka felkapta a fejét, és elmosolyodott.

– Megvan! Kérdezzük meg a pillangókat és a hangyákat, ők biztosan tudják, hol van lakható ház, hiszen olyan sokat utaznak! Gyertek, próbáljuk meg!

– Ez fantasztikus ötlet, Katka! – kiáltotta Csuszi, és a katicabogárkához simult.

A jóbarátok minden útjukba kerülő pillangót és hangyát megszólítottak, de egyikük sem tudott segíteni. Mígnem egy harangvirág tetején Csuszi meglátott egy piros szalaggal díszített bársony-fekete szárnyú Atalanta lepkét.

– Kérem, ott fent a virágon, tudna nekünk segíteni?

A lepke körbe forgott a szirmokon, majd a mélybe tekintett. A játszótársak integettek. A pillangó kis habozás után leszállt a földre. – Mit szeretnétek?

– Elnézést kérünk a zavarásért, de egy kis segítségre lenne szükségünk. Van egy barátunk, aki az eső miatt elvesztette a lakását, mi pedig egy új otthont szeretnénk neki találni. Nem tudna esetleg valahol egy üres lakásnak valót? – kérdezte Csuszi.

A pillangó elgondolkodott.

– De igen, azt hiszem, tudok egyet. Az erdő szélénél a folyó parton, ahol a Nagy Nyárfa csemetéje növöget, van két sziklarakás. Azok tövében láttam egy jókora üreget, szerintem üres volt.

– Nagyon köszönjük! – kiáltották kórusban az ifjak, majd visszarohantak Vízszínhez az örömhírrel.

Az öreg meztelencsiga még mindig annak a császárgombának a tövében ücsörgött, ahol hagyták.

A barátok izgatottan, egymás szavába vágva mesélték a fejleményeket, majd Csuszi hozott egy nagyobb falevelet. Vízszín rácsusszant, az ifjak pedig minden erejüket beleadva húzni kezdték a levélszárát.

Jó időbe telt, mire a folyópartra értek. Fáradtan megálltak pihenni, amikor Csuszi megpillantotta a hatalmas nyárfát, és mellette a víz fölé hajló magoncát. A fák tövében két sziklarakás volt. – Ott van!

Mindannyian nagyon megörültek, azonban, ahogy tovább mentek, a folyóból induló, messzire futó vízér állta az útjukat.

– Most mihez kezdjünk? Hogyan fogunk átjutni ezen? – kérdezte lehangoltan Katka.

Csuszi csüggedten nézte az erecskét, amikor egy málnabokorszáron élelem után kutató hangyát pillantott meg a víztükörben. – Tudom már! – kiáltotta, azzal rögvest a hangyához szaladt, és elmesélte miért vannak ott.

– Rendben, segítünk, várjatok egy kicsit! – mondta a hangya, azzal elsietett. Pár perc múlva egy sereg társával tért vissza. – Fiúk, akkor most építünk egy hidat! Ti ott ketten hozzatok pálcákat. Ti fűszálakat, ti a közeli darázsfészekből kérjetek egy kis mézet ragasztónak – adta az utasításokat a társainak.

A hangyák serényen a kis vízfolyáshoz hordták az építőanyagokat, majd elkezdődött az építkezés. Először a földbe szúrtak néhány pálcát, ráálltak, és a meghajlott pálcákat a fűszálakkal erősen megkötözték. Aztán újabb pálcákat kötöztek a szerkezethez. Végül az elkészült hídra mézzel kevert sarat kentek, amely hamar megszáradt.

Amint a hangyák végeztek, a három barát áthúzta a hídon a levélszekeret.

– Mindent nagyon köszönünk! – fordult Csuszi az építők felé.

– Örülünk, hogy segíthettünk! – mondták kórusban a hangyák, azzal a dolgukra siettek.

Csuszi, Sási és Katka mosollyal az arcukon a sziklarakás aljához húzták az öreg meztelencsigát. Ott Vízszín lemászott a levélről, bement az üregbe, és szétnézett.

– Mindent köszönök! Megmentettétek az életemet, gyönyörű otthont találtatok nekem… – csuklott el Vízszín hangja, miközben ráncos arcán örömkönnyek gördültek végig.