Mersdorf Ilona: Pórázon

– Nem ismersz meg? – fogja meg a karomat a sorban mögöttem álló nő.

Megfordulok, ránézek. Negyvenes, jól öltözött, magas, vékony.

Odébblépek, hogy ne takarjam a bódé ablakát. Megvárom, míg ő is megveszi a lángosát.

Nehezen szedem össze magam. Kezemben a forró lángos, a pénztárca, a visszakapott pénz, lábamnál a frissen vásárolt dolgokkal teli szatyrok.

El voltam teljesen bambulva, a régi időkre gondoltam, mikor itt, az Újnegyedben laktunk, és itt, ebben a szocreál bevásárlóközpontban szereztük be az extra dolgokat. A sarki virágüzletben vettem az ikebanás tálkáimat, és az emeleti bútorboltban utalták ki nekünk az új lakáshoz az első “perzsa” szőnyegünket.

Visszajöttem harminc év után nosztalgiázni… Vettem pár fölösleges dolgot. És beálltam a sorba a juhtúróval töltött lángost áruló bódé előtt, mint régen. A kánikula, a zsír és az olvadt sajt szaga visszavitt a régi resicai nyarakba.

Arra nem számítottam, hogy valaki ismerősbe botlok. Senkim sincs már a szülővárosomban, akihez hazajöhetnék.

Ki lehet ez a nő? Magyarul szólt hozzám, pedig itt az Újnegyedben nem is voltak magyar szomszédaink… Akkor régebbről ismerem… Talán az iskolából? Nagyon magabiztosan várja, hogy felismerjem, tehát valaki hozzám közelálló lehetett… Osztálytárs?! Próbálom egy képzeletbeli osztályképhez hasonlítgatni.

Nézem a keskeny arcot, a komoly, barna szemeket, a karakteres orrot, a keskeny szájat, a kicsit fiús alakot…És arról, hogy fiús, beugrik.

– Marietta?! Te vagy az?!

Végre elmosolyodik. Nem mondhatom, hogy úgy, mint régen, mert gyerekként talán sohasem láttam mosolyogni. Csak ötödiktől járt velünk. Vadóc volt, sőt vad. Magának való és megközelíthetetlen. Próbáltam megszelídíteni, kiismerni, megváltoztatni. Tizennégy évesen úgy éreztem, ez a hivatásom. Alig voltunk tizenhárman az osztályban, nem volt olyan nagy feladat az összetartozás. De ő kivétel volt, vele nem boldogultam.

Nem tanult, mindig bukásra állt. Ő volt a legjobb futó, de nem akart edzésre járni. Órák után nem ült le pusmogni velünk, lányokkal, a padra a suli előtt, és soha nem jött az osztállyal kirándulni. Még a tánccsoportban sem volt benne…

– Te itt laksz, Resicán? Azt hallottam, hogy Temesvárra költöztél.

– Úgy is volt, ott dolgoztam a konfekciógyárban, és közben tanultam, textilmérnök lettem. Már majdnem férjhez is mentem… – fintorog csibészesen, mint aki valami csínyt emleget. – De aztán anyám beteg lett, és haza kellett jönnöm. Itt lakunk a második házban… Nem jössz be egy kávéra?

– Dehogynem.

Megyek Marietta után a keskeny járdán, ami a tömbházak háta mögött kanyarog. Vajon olyan lesz ez a lakás, mint akkor, ott, az a régi?!

*

Egyszer jártam náluk gyerekkoromban. A nyolcadikat kezdtük volna, mikor szóltak, hogy megszűnik a magyar tagozat. Nincs ki az osztálylétszám, csak tíz gyereket írattak be a nyolcadikba, és tizenkettő a minimum. Nem akartunk beletörődni. Talán, ha beszélünk a szülőkkel…

Mariettánál még soha egyikünk sem járt. De tudtuk, hol lakik. A régi város szívében, egy málladozó vakolatú bérház ormótlanul nagy kapuján láttuk többször bemenni. Belépni nem mertünk soha, igaz, nem is hívott. Mintha még az is zavarta volna, hogy a kapuig elkísértük, köszönés nélkül hagyott ott bennünket.

Nem mertem egyedül menni Mariettához. Kati barátnőmmel mentünk ketten. Beléptünk a nyikorgó kapun, a sötét és dohszagú kapualjba, és rögtön éreztem, hogy volt okom a félelemre. Sosem jártam még ilyen lepusztult házban. A legtöbb osztálytársam a hegyre felfutó lakótelepen lakott, Kati például egy vadonatúj, modern tízemeletesben. Vagy mások a régi város kis családi házaiban, mint a nagyszüleim.

Megrémisztett ez a hirtelen feltárulkozó, mocskos és rossz szagú világ. Nem láttam a lakók listáját sehol, még meg lehetett volna futamodni. De ránk ripakodott egy terebélyes asszonyság, és meg kellett mondanunk, mit keresünk ott.

– Phüh, ahhoz a vén kurvához jöttök?! – köpött ki.

Románul mondta, azt hittük, rosszul értjük. De mikor magyarul folytatta a gyalázkodást, annak se értettük a felét…

Gyorsan felmentünk az emeletre, amerre az asszony mutatott. A legutolsó ajtó a függőfolyosó végén… Nyomtam a csengőt, nekidőltem az üvegezett ajtónak, annyival is kevésbé éreztem a tériszonyt, az emeletnyi mélységet alattam.

– Otthon vannak azok, csak nem nyitnak ajtót! – kísért tovább lentről a rikácsolás.  – Biztos most is részegen fetreng a vén kurva, valamelyik fiatal roma csávóval… Máriettá te-e!

Megmozdult valami a homályban, a piszkos üvegek mögött. Marietta résnyire nyitotta csak az ajtót, de mivel az ordítás lentről nem akart abbamaradni, inkább beljebb lépett, mi utána, és becsukta mögöttünk az ajtót. Egy elnyűtt mackónadrág volt rajta, amiben még sokkal véznábbnak látszott, mint a ráncolt aljú egyenruhában a suliban. Felmoshatott, mert a nadrág térde vizes volt.

Egy konyha-félében álltunk, amelynek deszkafal választotta le a hátoldalát. Egy régi szekrény takarta valamennyire a deszkát, és egy bádog mosdóállvány, fölötte egy tenyérnyi tükör. Volt körben még egy sparhert, egy mosogató, ruhák egy fogason, és egy nagy barna asztal a konyha közepén, felette egy pucér villanykörte lógott egy dróton. Félhomály volt, szokni kellett a kinti napfény után a látást.

Álltunk az ajtóban, nem nagyon tudtuk, mit csináljunk, elmondjuk-e Mariettának, hogy iskola-ügyben jöttünk. Könyvnek nyoma sem volt sehol, sem semmi másnak, ami tanulásra utalt volna. Úgy látszik igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy Mariettát kivették az iskolából. Ő is csak hallgatott, mintha félt volna megszólalni.

Mozgás támadt a deszkafal mögött. Rémülten néztük a függönyt, ami ajtóként szolgált. Azt hiszem, Katival mind a ketten arra gondoltunk, hogy egy meztelen roma csávó fog előjönni. De csak egy fogatlan öregasszony csoszogott elő, boglyas, ősz hajjal, a hálóinge fölé felhúzott lompos pongyolában. Durva ráncaival, gonosz szemével úgy nézett ki, mint egy boszorkány… Emlékszem, megkönnyebbültem, hogy hazudott a földszinti szomszédasszony, ebben a korban nem lehet valaki kurva…

Elhadartam, hogy miért jöttünk, de mikor felfogta, hogy az iskoláról beszélünk, szitkozódni kezdett. Hogy majd ő megmutatja azoknak a puccos tanárnőknek, hogy kinek parancsolgassanak! Megbuktatni a gyerekét, azt tudják! Mert ő csak egy rongyos takarítónő, azért… Az ő gyereke ugyan nem megy többet az iskolába, hogy csak tekeregni tanuljon, majd ő megtanítja dolgozni…

– Mars felmosni! – kapott egy bot után, ami oda volt támasztva a mosdóhoz.

Marietta egy szempillantás alatt az asztal alá húzódott. Az anyja egyre vérszomjasabban bökdösött felénk a botjával, közben dőlt belőle a szitok és a vádaskodás, no meg a pálinkabűz. Hogy a mi szüleink megengedhetik maguknak a flancot, hogy tovább tanuljunk, de az ő lányából nem lesz ingyenélő, majd ő móresre tanítja.

– Nem tetszik, he?! Ha kell, kikötlek megint az asztal lábához, mint egy kutyát! – kotort a bottal az asztal alá.

A lendülettől elvesztette az egyensúlyát és féltérdre bukott, de meg tudott kapaszkodni egy székben. Marietta kisurrant az asztal alól, és kinyitotta az ajtót. Most először szólalt meg.

– Ilyen, amikor iszik… Menjetek…

Nem tudom, hogy kerültünk ki az utcára. Biztos futottunk. Csak akkor álltunk meg levegőt venni, mikor a nagykapu becsapódott mögöttünk. De egymásra nézni akkor sem mertünk…És nem tudtuk soha senkinek értelmesen elmondani azt, ami történt. Valahogy mindenki zavarba jött az első mondatoktól, és azt mondta, ne bolygassuk a dolgokat. Az árvaház sem lenne jobb…

És mivel Marietta ott ült a régi helyén az osztályban, mikor pár nap késéssel mégiscsak elkezdődött nekünk is az iskola, végleg befogtuk a szánkat. Tényleg elfelejtettem az egészet…

*

Ez jár a fejemben, amíg Marietta mögött megyek a tömbházak mögötti keskeny úton. Tudom, hogy ő is erre gondol. Az anyjára, a koszos lakásra, az asztallábra…

Nyitja az ajtót, belépünk. Fehér szőnyegek a nappaliban, képek és könyvespolcok a falon, és háttal nekünk, szemben az ablakkal, egy tolószékben ott ül az anyja. Odamegyek hozzá köszönni, de nem ismer meg… Üres szemekkel bámul maga elé.

Marietta felteszi a kávét a konyhában, behozza a csészéket. Aztán leakaszt egy pórázt az ajtó melletti szegről, és az anyjához lép.

– Na, kimegyünk szépen levegőzni…

Mintha egy gyenge rángás futna végig az élettelen arcon.

Amint kinyílik az erkélyajtó, egy fehér szőrgombóc ront be csaholva, és Mariettára veti magát.

– Kimész szépen te is, amíg megkávézunk – kapja ölbe Marietta a kiskutyát. A függönyön át látom, hogy a kutyus pórázát a tolószékhez köti.

– Jól megvannak így együtt… – mosolyog rám.

Azután kitölti a kávét, és beszélgetni kezdünk, minden másról…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük