Vanda
Áramszünet van.
Ilyenkor egy átlagos családban sokkot kapnak az emberek. Nincs tévé, nincs számítógép, vezetékes telefon, és mindenki legjobb barátja: a wifi is szünetel. A laptop, a telefon és az iPod merül. Esténként marad a jó öreg gyertyagyújtás, és az a régimódi szokás, hogy az emberek beszélgetnek.
Lilla biztos kiakadt. Holnap dolgozatot írunk matekból, és nem tud rá készülni, mert áram híján nincs villany, és gyertya mellett siralmas tanulni. Na, nem mintha Lilla amiatt akadna ki. Gondolom, idegileg már teljesen kikészült, hiszen lassan fél órája nem ülhet a gép előtt. Jelen pillanatban, valami végzősért van oda. Új diák lehet, azt hiszem, mert nem emlékszem rá tavalyról. Valami menő, „idegesítően jóképű” fiúról van szó, ahogy ő mondta. Hát nem tudom. Nekem olyan fura a fejformája, olyan… hogy is mondjam… körte feje van. Tudom, hogy én vagyok a világ legrosszabb barátnője, de hát mit csináljak, mindig ez a gyümölcs jut róla eszembe. Utálom a körtét. Mondtam már, hogy van három körtefánk? Apa odavan a körtéért. Én az epret szeretem. Három éve kipusztult. Azóta csak a nagyinál eszem.
Szóval, áramszünet van, és egy átlagos család – ami nem mi vagyunk – most biztos sokkot kapott.
Apa három gyertya világításában próbálja elolvasni a mai újságot. Napközben soha nincs rá ideje, mert állandóan mindenféle gépeket szerel. Hiába mondom neki, hogy így ne olvasson, vacak a szeme, és már évek óta el kellene mennie szemészhez, de hát sosem hallgat rám. Habár én aztán beszélhetek, amikor gyertyák társaságában próbálok írni valamit egy kis spirálfüzetbe. Nem szeretem a nagyalakú füzeteket, inkább használok kisalakút. Azokat könnyebben el tudom rejteni illetéktelen személyek elől. Az iskolában is betuszkolom a táskám aljába, és rápakolom az iskolai cuccaimat, ami a kutyának sem kell. Szeretek írogatni különféle történeteket. Ez köt le a legjobban. Ez az, ami elfeledteti velem a mindennapi dolgokat, amik irritálnak. Olykor a dühömet is könnyen le tudom így vezetni, és nem maradnak bennem olyan dolgok, melyekről tudom, hogy másoknak hiába mondanám el, nem érdekelne senkit.
Általában hamar túl szoktam tenni magam azon, ha megbántanak, persze ebben egyedül az írás segít. Elég különc vagyok és furcsa.
A minap kitöltöttem egy netes tesztet, és megtudtam, hogy az INFJ lélektani típusba tartozom. Ez a legritkább, a népesség keményen 1%-át teszi ki.
Elolvastam a jellemzését, és szinte magamra találtam a sorok között. Pontosan illik rám: Az INFJ-k befelé fókuszálók, de jó emberismerők. A konfliktusok zavarják, de határozottak, és általában igazuk van (ez a legjobb), mégis mindig találnak valami hibát magukban. Ezen kívül szeretjük a rendet, mindenki gondját a magunkénak érezzük, és elítéljük azokat, akik bántanak másokat.
Valahogy így. Ami pedig a legeslegjobban tetszett: belőlünk jó író lehet!
Már régóta rá vagyok kattanva a történetírásra. Ezek pár oldalas sztorik, és sosem olvasom őket vissza. Utálom visszaolvasni a történeteimet. Utólag sosem tetszenek az írásaim. Viszont szeretnék egy komolyabb történetet kreálni, amit akár elküldhetnék egy kiadónak.
Valami érdekes, jópofa és tanulságos sztorit, amit talán még ki is adnának, és meg is vennének az emberek. Ehhez azonban ütőset kell alkotni. Eltart majd egy darabig.
Azt már tudom, hogy kitalált történetem nem valóságban is megtörténhető dologról fog szólni. Leginkább a természetfeletti sztorik kötnek le. Az olyanok, mint a Gyűrűk Ura, Az éhezők viadala, bármelyik Stephen King regény… Te jó ég! Hogy tudnék én ilyeneket írni?! Mindegy, kezdetnek elég egy egyszerűbb történet, amit könnyebben megértenek az emberek. Egyelőre a nehezebb olvasmányokat csak olvasom, még nem igazán értek a megírásukhoz. Ellenben olvasni imádom őket.
Apa szól, hogy engedjem be a kutyát. Lotti, egy egyéves németjuhász, és utálja a havat. Szerencséjére elég enyhe telünk volt, de talán emiatt is utálja, mert nem tudja megszokni, és olyan furcsa természeti jelenségnek veszi, mint más a jégesőt. Lotti körbeugrál engem, majd apához szalad és őt is körbeugrálja. Apa eleinte odavolt érte. A szomszéd sózta ránk, mert az anyósa hozzájuk költözött, és az rühelli a kutyákat. Apa „Ó, mi imádjuk őket.” szöveggel fogadta az ötletet, nekem pedig leesett az állam. Tudja, hogy én inkább macskás vagyok, és évekig győzködtem, hogy szerezzünk be egyet, de ő mindig nemet mondott. Utálja a macskákat. Lotti érkezésével a macskás projektnek annyi, de már én sem bánom. Imádom Lottit. Csak azt nem szeretem, hogy már egy ideje nekem kell etetni, mert apa mindig elfelejti. Ha nem dolgozik, itthon is van mit tennie. Van két kecskénk, egy nagy, meg egy kicsi, meg tyúkjaink is vannak. Apa eteti őket, és feji meg a nagy kecskét, reggel és este. Rám marad Lotti ellátása, na meg a főzés, mosás, takarítás, szóval a házimunka.
Apa mostanában nagyon titokzatos. Lehetséges, hogy van valakije. Ez engem egyáltalán nem zavarna, végtére is öt éves voltam, mikor elváltak a szüleim, és örültem, hogy apával maradtam. Mindig is apás voltam. Ennek ellenére sosem beszél nőkről, ami zavar. Hogy várja el tőlem, hogy fiúkról beszéljek neki?
Most nem tudok miről írni. Ez frusztrál. Mindig ilyen hatással van rám, ha nincs épkézláb ötletem. Általában akkor van írhatnékom, amikor nem alkalmas rá a hely. Mondjuk, amikor reggel sétálok a suli felé, amikor órán magyaráz a tanár, vagy amikor hazafelé jövök a suliból. Esetleg tornaórán, mikor focizunk, és én állok, mint a fakutya. Focizzon az, aki tud. Akkor jönnek az ötletek.
Olyan erős, másvilági az egész. Mintha valóban ott lennék: volt, hogy azt hittem, ténylegesen megérintem a dolgokat. Egyszer, amikor rajzoltam egy szobát, az a gondolat jött, hogy egy múzeumban vagyok, és megérintem azt a festményt, az én kész rajzomat. Máskor pedig, amikor egy fát rajzoltam, azaz érzés jött, hogy a szabadban vagyok, és amikor megérintettem az aránytalan vonalakat a lapomon, olyan volt, mintha egy fát érintenék meg, egy aránytalan természeti csodát.
Egyszer előfordult, hogy töri órán jött egy ötlet, amikor helyettesítő tanárt kaptunk, és szabadfoglalkozás volt. Mindenki hangoskodott körülöttem, én pedig zenét hallgattam, emlékezetem szerint, az Audiomachine – Requiem For The Night című számát. Akkor éppen le voltam törve, már nem is tudom, mi miatt. Annak az emlékét elfeledtette velem az, amit akkor találtam ki. Előre voltam görnyedve a padomon, és akkor is rajzoltam valamit egy kis füzetbe: Egy dombos, napsütéses tájat, valami vidám dolgot, de a hangulatom egyáltalán nem volt vidám. Éppen ellenkezőleg. Valószínűleg, szemellenzőt vettem, el akartam hitetni magammal, hogy jó kedvem van, mégse volt az.
Aztán a kép, amit rajzoltam, elhomályosult, legalábbis a tudatom alatt előtört egy másik kép.
A táj festői. Éjszaka volt, éreztem a hideget, éreztem a szelet. Egy hatalmas építmény mellé kerültem, melyet eddig maximum filmekben láthattam, de szerintem, ilyen látvány még sehol sem tárult elém. Ódon épület, mint egy kastély, mégis modernizált, karácsonyi emlékeket idéző fényfüzérek futottak rajta. Valóban hatalmas, a macskaköves járdáról nem láttam a tetejét. Mellette egy temető, noha csak néhány sírkövet láttam, elegendő volt, hogy elvegyék a hírtelen feltört ünnepi hangulatomat, még úgyis, hogy azokon is volt égősor. Nem vagyok normális! És volt még egy szökőkút. Rémisztő sötétség, csak azt láttam, ami előttem volt, vagy csupán annyit engedett nekem a képzeletem, mindenesetre izgalmas volt. Közelebb lépkedtem az izzókkal bevont szökőkúthoz, és a megvilágított, mégis ijesztően sötét mélyébe néztem. A benne lévő szurok fekete vízben magamat láttam, de nem sokáig. A tükörképem lassacskán eltűnt. Ez volt a legijesztőbb az egészben. Ijesztőbb bármi másnál. Persze csak a fejemben, de hogy honnan jött, azt nem tudom.
Elmeorvoshoz kéne mennem. Önértékelési gondjaim lehetnek.
Amikor itthon vagyok, nem jönnek az ötletek. Pedig most aztán lenne rá időm. Engem se nagyon hat meg a matek doga. Úgyis azt mondom, hogy nem tudtam tanulni.
***
Bence
Áramszünet.
Ez katasztrófa! A lehető legrosszabbkor ment el az áram. Éppen GIJANE371 tankját akartam kilőni, erre elment az áram! Pedig úgy kifüstöltem volna. Elég jó vagyok mindenféle játékban. Egyedül a Kegyetlen játékok volt, ami nem igazán érdekelt.
Leginkább a számítógépes és telefonos játékok kötnek le. Na, meg az alvás, bár az alvás mindenkit leköt, szóval ez nem tartozik ide.
A tanulást viszont nem szeretem. Sőt, utálom, és az okostojásokkal sem jövök ki. Persze nincs bajom a stréberekkel, sőt, stréber-szimpatizáns vagyok, de még ha van ilyen haverom is, néha az idegeimre megy. Velük nehezebben jövök ki, bármennyire is vagyok barátságos és jó fej, ez van. Az okostojások közül egyedül Wikipédiával felhőtlen a kapcsolatunk. Vele aztán tényleg haverok vagyunk.
Amúgy nem szoktam én sokat játszani, csak néha napján, amikor az időm engedi, kikapcsolódás gyanánt, szívesen leülök a számítógép elé, hogy véghezvigyek erőszakos tevékenységeket (kinyírjak mindenkit, aki él és mozog) bizonyos karakterekkel, akiket ezek a geek-ek, vagyis igazán okos emberek terveztek. Esetleg, ha van egy kis szabadidőm, leülök a tv-készülék elé, és megnézek egy-két filmet. Lehet, hogy furcsa, de a kedvenc filmjeim inkább az elvont kategóriába sorolhatók. Szeretem az ilyen dolgokat. Színt visznek a normális életembe.
Áram híján azonban egyik megszokott tevékenységet sem űzhetem. Igazán frusztráló! A telefonom is fárad, kétegységnyi energia van benne. Éppen a Keresztapa zenéjét hallgatom. Hozzám illő muzsika. Anyám palacsintát süt a konyhában. Reggelire kértem, de nem volt kedve csinálni, mert a szomszéd hívogatta, hogy adjon neki mára időpontot. Mintha nem tudná, hogy ezzel a rendelőt kell hívnia! Kihasználják anyám jóhiszeműségét. Anyám szájakban turkál, a rozzant fogakat javítja ki vagy távolítja el a szájüregből. Micsoda szókincsem van. Szájüreg, milyen buta szó. Az üregről mindig az ürge jut eszembe, a szájüregről meg az ürgelyuk. Elképzelem, anyám mit szólna, ha egyszer kiugrana az egyik páciense szájából egy ürge. Meglehet, más munka után nézne. Az ürgéről jut eszembe: Darth Vader, a macska még nem kapott vacsorát. Na, ha ő látna élőben egy ürgét, biztos szívinfarktust kapna. A macskák vajon kaphatnak szívinfarktust? Ennek utánajárok. Felírom a telefonomba, nehogy elfelejtsem. Ez fontos! Anyám gyertyákat pakol a szobámba. Azt mondja, „ne csak a telefonommal világoljak”. Mit jelent az a szó, hogy világol? Ennek is utána kell néznem. Mikor jön már vissza az áram?!
Anyám távozik a szobámból. Azt mondja, mindjárt kész a vacsora. Mondom neki, hogy a Sötét Nagyurat is etesse meg. Elmondása szerint a Sötét Nagyúr ki van ütve. Ez azt jelenti, hogy a cica elaludt a plüssfotelban, a nappaliban. Azaz ő helye. Egyszer, amikor a nagyi meglátogatott, le akart ülni oda, de mondtam neki, hogy az Darth Vader helye. Úgy nézett rám, mint egy idiótára. Vader akkor érkezhetett, és még nem találkoztak. Még kis Vader volt. Azóta abból a kis fekete cicusból egy nagy dagadék macska lett.
A telefon lement egy egységre. Ideje lenne lerakni, de hát akkor meg mit csináljak? Próbáljak meg tanulni a gyertyafénynél? Dehogyis! Még megfájdulna a szemem! Gondolnom kell az egészségemre. A szemem világa fontosabb az iskolánál!
Nem vagyok én olyan rossz tanuló, csak nem hajtom túl magam, ez is az egészségemről szól. Ha túlterhelem az agyam, még túlhevül, és megnézhetem magam. Mi lenne akkor anyámmal? Egyedül nem tudná ellátni Vadert se. Szegény Darth Vader. Rá is gondolnom kell! Na, meg anyámra. Majd megkérdezem Wikit, hogy egy agy mennyi tanulást bír el. Ő biztos tudja.
GIJANE371-re gondolok. Vajon még gép előtt ül? Szeretek a számítógépemen lövöldözni. A valóságban sosem lövöldöznék. Elítélem azokat, akik ezt teszik. De hát valahogy muszáj levezetni a dühömet. Amikor valaki felidegesít, és ha a képébe vágom, sem változtat a magatartásán, mint például a matek tanárom. Mondtam neki, hogy én nem akarok javítani, mert nem akarok matematikus lenni, mégsem változtatott a magatartásán, és felelnem kellett a jobb jegyért. Kiakasztott. Főleg, mert nem tanultam, és felesleges időpocsékolás volt. Viszont a többiek örültek, mert elment velem az óra, és ők a következőre maradtak. Utálom, hogy első vagyok a névsorban! Mindig velem kezdik, és gyakran elmegy velem egy óra.
Remélem, valaki leverte helyettem GIJANE371-et. Olyan kis sunyi. Eszembe nem jutna olyan sunyinak lenni.
Felkapcsolódik a villany a szobámban. Természetesen úgy hagytam, hogy a tudomásomra hozza, ha visszajött az áram. Nehogy tudatlanul üljek itt a sötétben, a gyertyafénynél, mint őseim az őskorban. Bekapcsolom a gépet. Szerintem GIJANE371 végig előtte ült.
Kedves Melinda Riberg!
Elolvastam a rèszletet, de nekem ez nagyon kevès. Persze gratulálok a kikerülèshez,viszont az áramszüneten kìvül semmi sem törtènt. Bemutattál kèt hètköznapi karaktert több oldalon keresztül, mìg a sztoriról nincs infó. Ùgy érzem, hogy magad is kerested az ìrni valòt, és ùgy voltál vele, majd kisül valami. Ez jó dolog, hisz ilyenkor születhetnek a nagyszerű történetek, azonban a te esetedben a véleményem szerint ez nem zajlott le.
Most kicsit össze vagyok zavarodva, és kérlek Melinda, ne bántódj meg, de az alapján, amit az Aranymosók kitettek ide egy-két nappal ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen részlet kikerülhet ide. Már bocsánat, de ebben az ég világon nem történt semmi, emellett a fogalmazás is olyan… semmi különös. Pedig mintha éppen arról lett volna szó, hogy az első 5-10 oldalnak fel kell keltenie az érdeklődést ahhoz, hogy túljusson a regény az előszűrésen. (Napestig tudnám sorolni azokat a regényeket, amelyeknek még az első 20-30-40 oldalán sem történik semmi különös, mégis befutott regények lettek 🙂 ) Csatlakozom Krisztiánhoz, mert nekem is az volt az érzésem, hogy csak úgy, a magad kedvtelésére elkezdtél írni, és gondoltad, majd csak kisül belőle valami. Lehet, hogy tényleg így lesz, de ez innen még messze nem látszik. Ettől függetlenül természetesen gratulálok a kikerüléshez és kívánok neked sok sikert a továbbiakban!
Kedves Krisztián!
Korábban azt írtad, az első regényed 1000 oldalas lett. Abban vajon hány olyan oldal volt, amelyen nem történt semmi érdemleges? Szerintem elég sok, mert ennyi oldalon keresztül mindig újabb és újabb fordulattal, információval meglepni az olvasót még egy vérprofinak sem könnyű. Te meg alighanem még nagyon messze vagy attól – már bocs.
Nekem tetszett a részlet. Jól adta vissza a mai kor gyermekét. Várom a folytatást. Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Melinda!
Először is gratulálok, hogy kikerült az alkotásod!
Valóban nem történik benne semmi… amit én nem érzek problémának, és ahogy gondolom, a cselekmény nálad is később fog beindulni. Egy türelmes olvasó kivár mindent. A szöveg viszont kissé döcögős – de ezen lehet javítani.
@Krisztián: Kíváncsian várom a Te alkotásodat is. Ennyi izgulás után nem kellene koppanni… vagy de. Majd elválik.
Kedves Melinda!
Vanda emlékeztetett a tizenpár éves önmagamra, akkoriban írtam ilyen naplójegyzet-szerűségeket, hogy „most írok”, meg „nem tudok mit írni”, de nem véletlenül nem szeretem visszaolvasni ezeket a feljegyzéseket – többnyire unalmasak és semmitmondóak. Ez egy naplónál nem probléma, azt az ember magának írja, de egy regénynél baj, ha már rögtön az eleje nem szól semmiről. Itt eddig semmi sem történt, az áramszünetet leszámítva, bár arról sem tudjuk meg, hogy miért is fontos vagy érdekes, és még az sem derül ki, hogy nagyjából milyen történet lesz ebből. A mesélés egyáltalán nem kötött le, mert tele van összefüggéstelen dolgokkal, de végig arra gondoltam, hogy a szinopszis viszont biztos érdekes lehetett, ha beválogatták ezt a regényt, de egyelőre nem érzem, hogy haladna valamerre a cselekmény, vagy, hogy legalább a karakterek egyediek lennének.
Vandánál kifejezetten jó ötletnek tartom, hogy részletesen leírod, hogy mikről fantáziál, de sajnos az ő hitelét nálam rögtön lerombolta az a bizonyos „Elég különc vagyok és furcsa” mondat. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen háklis, de engem a világból ki lehet kergetni azzal, ha egy szereplő elkezdi mesélni nekem, hogy ő furcsa. Majd én eldöntöm, engedelmével 🙂 És aztán még el is kezdi becsmérelni magát, hogy „nem vagyok normális”, meg „elmeorvoshoz kellene mennem” (miért is? mert élénk a fantáziája?). Nekem is úgy tűnik, hogy komoly önértékelési zavarai vannak… Szerintem sokat javítana a helyzeten, ha ezeket elhagynád, és inkább csak bemutatnád, hogy hogyan viselkedik, azt pedig az olvasóra bíznád, hogy eldöntse, hogy milyen ember is ez a lány. Persze, magamból indulok ki, de én nem veszem jó néven, ha a szerző ilyeneket magyaráz nekem.
Bence szerintem ugyanúgy beszél, mint Vanda, csak éppen fiúsabb témákról. Locsog-fecseg, és a leírás alapján bármelyik mai tinédzser lehetne, szóval, nem tudom, mitől lesz ő regényszereplő, de ez még mindig nem lenne nagy baj, mert az is lehet, hogy csak később bontakozik ki a jelleme – ezt már az örök optimista mondja belőlem -, de ő sem hoz be semmi kicsit is izgalmas témát sem, nincs még egy, a cselekményre utaló apró megjegyzése sem, ami nekem hiányzott. A Darth Vader mint macskanév viszont részemről megérdemel egy plusz pontot, és a cím is kellően titokzatos. Bízom benne, hogy csak az eleje ilyen, és a folytatásból kiderül, merre is tartunk.
Kedves Melinda!
Hidd el, egy áramszünet alatt nagyon érdekes dolgok tudnak történni… Ellenben az eddigi két főhős elkalandozó gondolatainak közléséhez szerintem nem volt szükség áramszünetre.
A részlet alapján nem nagyon lettem kíváncsi a folytatásra, és nem azért, mert rosszul, netán élvezhetetlenül fogalmazol. Nem látom az ígéretet, mi fog a történethez szegezni a későbbiekben. Mások írták, azért unatkoztak olvasás közben, mert nem történt semmi. Én magam is esemény-párti olvasó+író vagyok, de ahhoz, hogy érdekeljen egy regény, ahhoz nem feltétlenül történés-hegyek kellenek az elején. Az kell, hogy be legyen dobva valami (kérdés/gondolat/rejtély/meglepetés stb.), ami miatt érdekel a „hogyan tovább”.
Nálad egyedül Vanda különleges belelátó/beleérző képessége ígér valami izgalmat a folytatásban. Ha ez valóban különös jelentőséggel bíró tulajdonság, akkor egy kicsit jobban ki kellett volna domborítani már most is.
Végül még valami. Egy írónak nem annyira ajánlott arról mesélnie E/1-ben, hogy ő író vagy legalábbis annak készül. Tudom, tapasztaltam, hogy kezdetben ez egy nagyon csábító alternatíva, belül van a komfortzónán. De egy író igenis bújjon valaki vagy valami más bőrébe, mert ha „mesélő író” marad, az olvasó akaratlanul is könnyebben összemossa a szerzőt a főhőssel, ami nem szerencsés dolog.
Nekem bejött ez a kis részlet. Valahogy magával ragadott a… nem is tudom, mi fogott meg. Talán az, hogy olyan ‘ártatlanak’ éreztem a szöveget.
Ártatlannak. Elnézést, egy betű lemaradt.
A cím alapján többet vártam. Az áramszünet alatt sok izgalmas, érdekes dolog történhet, de a részlet alapján nem kapok utalást arra, hogy ennek bármilyen jelentöösége lenne, ennek lesz valami szerepe a késöbbiek során. A mai kor tinijeire illenek a leírások, de ezek az én szememben csak la´bjegyzetek. Viszont, ha kikerült a részlet, az elöszürök tudják, hogy valami fordulat következik hamarosan. Engem mindenesetre nem fogott meg a kikerült rész. Túl sok benne az „üresjárat”.
Gratulálok a kikerüléshez! 😀
Nekem tetszett a részlet. Vandánál egyedül azt éreztem furcsának, hogy bár a naplójába ír, neki mesél, némely dolgot mégis úgy írt le, mintha egy tök idegennek mondaná el, akivel először találkozott vagy csak most ismerkednek. De hát a napló nem idegen! Így az a némely info kicsit belemagyarázósnak tűnik, mintha mindenáron közölni akartad volna az olvasóval, és most.
Viszont: Vandánál én azt éreztem, a regénynek köze lesz ahhoz, hogy a lány úgy érzi (vajon tényleg csak érzés?), bele tud kerülni a rajzaiba, meg tudja érinteni a benne lévő dolgokat. 😀 Ez tetszett, és én ebben látom az írói ígéretet – bár lehet, hogy tévedek.
Vanda és Bence narrációját el tudtam különíteni.
Bencéé jobban tetszett, viccesebb is volt, és nem éreztem benne a Vandáéban lévő belemagyarázást, hanem csak siklott, és haladt a jelennel. Szabadabb, lazább, sodróbb. Bár nála nem jöttem rá, miben lesz különleges. Mindenesetre GIJANE371 elég sokszor előkerül… – lehet köze lesz az eseményekhez? Vagy épp Vanda az? Talán ezt is megtudjuk a későbbiekben. 🙂
Kivételesen úgy ültem le olvasni, hogy előzőleg átfutottam mások reakcióját. A többségüknek ellent fogok mondani.
Nekem tetszett. Talán már eddig is nyilvánvaló lett, hogy nem keresem okvetlenül a viharos cselekményeket, szerintem itt sincs ezzel probléma. Jól szórakoztam, és kitaláltam, hogy mi történik. Valóban van történés. Nem lövöldöznek, nem borulnak autók, más történik. A lány rajzol, és fura dolgokat észlel, a fiú meg éppen hiányolja a lövöldözést 🙂 A bemutatkozás sok apró cselekménnyel zajlik, és az is esemény. Szóval plíz! Ne türelmetlenkedjünk!
A stílus kimondottan tetszik, érdekes módon a szerző – noha női néven jelentkezik – szerintem a fiú jellemét írja le színesebben. Mosolyogtam rajta, pedig ez nekem nem megy könnyen. Méghogy kiugrana egy ürge, a szájüregből. Szeretem az abszurd kapcsolatokat, örülök, ha valaki ilyet mutat. Ez is tetszett: „Mondtam neki, hogy én nem akarok javítani, mert nem akarok matematikus lenni, mégsem változtatott a magatartásán, és felelnem kellett a jobb jegyért.” Igazi, kamaszos szemtelen látásmód.
Szóval lányok, fiúk, bocsi, ellenkezem. Ez szerintem jó írás. Persze nyelvileg akad benne javítani való, de nem vészes. Itt-ott kicsit bonyolult a megfogalmazás. Valami olyasmit olvastam: anyám távozott. Ezt naplóba biztos nem írom le. Anyám kiment, elhúzta a csíkot… stb. Távozni a bizottság elnöke szokott az ülésteremből.
Sok sikert a szerzőnek! Szerintem ebből is lehet nyomtatott könyv. Remélem, hogy a lektorok nem veszik sértésnek, hogy megint sugalmazok 🙂 Ez az ő leckéjük, de az én véleményem. 🙂
Bocsáss meg, de nekem nem tetszett. A fogalmazásoddal nincs különösebb baj, és sokra fejleszthető, de az a baj, hogy nagyon tini vagy még, és ez meglátszik a részleten is. Benned vannak még az „átlagos lány vagyok, de különleges vagyok” hibák, az, hogy órákon át agyal egy karakter, amelyben elmondja, milyen is ő, nem pedig az olvasó dönti el magában a cselekmény és a történések alapján. Lehetnek egy könyvben monológok és hosszabb érzelmi leírások, de ne az elején, mert az első bekezdés után elveszti az olvasó az érdeklődést. Plusz – és ne haragudj ezért – de nem érzem úgy, hogy ebből egy átlagos szerelmes történeten felül bármi is kisülne, az meg személyes véleményem szerint nem sztori, hogy van egy lány meg a egy fiú, és a végére összejönnek.
Kedves Melinda!
Részben csatlakoznom kell a többséghez. Nekem kevés volt a történés, egyelőre nem tudtam felvázolni magamban, mi is lesz a lényeg. Ami elsőre beugrott, hogy a lánynak csak apja van, a fiúnak csak anyja, össze lehet majd őket boronálni. Romantikus lesz? Vagy tényleg elvont, és a lány rajzokban való „eltűnése” lesz a lényeg?
Nem kell akció egy történet elejére, de ki kellene körvonalozódnia, hogy mit várjunk.
Én arra tippelek, hogy az áramszünet esetleg visszatérő motívum lesz. Vagy csak ki akartad őket ragadni a szokásos környezetből, rákényszerítve őket a töprengésre?
Én alapvetően nem kedvelem az E/1-es narrációt, azt meg még kevésbé, ha több karaktert is így látunk. Számomra ezzel a módszerrel összefolynak a szereplők, ahogy itt is. Kiírtad ugyan, hogy Bence, de nekem nem vált el élesen a két narráció (azt leszámítva, hogy Bence a lövöldözésről gondolkozott, de ettől függetlenül a hang nagyon hasonlított).
Meglátjuk, mi sül ki belőle. Nem írom le magamban a történetet, de tény, hogy egyelőre nem égek a vágytól a folytatás iránt. De lepj meg 🙂
Gratulálok a kikerüléshez.
Kedves Melinda!
Maga a szöveg gördülékeny, de nem igazán tudom hova tenni. Engem azok a könyvek fognak meg, amiben már az első pár oldalon kiderül, hogy merre fog kanyarodni, viszont a két szereplő bemutatása, mesélése nem sokat árul el, hogy mi is fog történni a későbbiekben.
Egy csomó olyan információ van benne, ami valahogy nem illik a képbe. Szinte már tölteléknek érzem. Pl: „Utálom a körtét. Mondtam már, hogy van három körtefánk? Apa odavan a körtéért. Én az epret szeretem. Három éve kipusztult. Azóta csak a nagyinál eszem.” vagy „Szájüreg, milyen buta szó. Az üregről mindig az ürge jut eszembe, a szájüregről meg az ürgelyuk. ”
Vanda karaktere egy kicsit sántít, azzal, hogy szeret történeteket alkotni, egy kicsit úgy tűnik, mintha te magad szólnál ki az olvasókhoz, mintha csak magadról formáltad volna. És Bence. Ki az a tizenéves fiú, aki a Keresztapa zenéjét hallgatja? Azt sem tudjuk meg, hogy miért hozzáillő a zene? Mert lövöldözős játékokkal játszik?
Bence szóhasználata nem passzol a korához: muzsika, távozik, szemem világa stb. Ilyeneket a tizenéves öcsém nem használ.
Szóval, egy kicsit úgy tűnik, mint egy korai kézirat, ami nem kapott elég bétát. Azt el kell mondanom még, hogy a cím rögtön felkeltette az érdeklődésem, de ahogy elolvastam a részletet, egy kicsit csalódtam.
Köszönöm szépen a véleményeket! 🙂
Nem bántódtam meg. 🙂 Tanultam belőlük, bár van egy-két félreértés. Ez nem naplóregény.
Nyílván nem jól adtam át, vagy a párbeszéd hiánya miatt, nem tudom, de majd az is lesz benne bőven. Nem sok naplóregényt olvastam, mivel nem az én műfajom.
Az, hogy Vanda szeret írni, fontos eleme a történetnek, ám naplót nem ír. Vannak üresjáratok, de tudtam, hogy mit írok, csak úgy tűnik, ez egyelőre nem látszott, ami persze gond.
Az áramszünettel csak azt akartam érzékeltetni már az első mondatokban, hogy eltérő a két karakter, legalábbis máshogy reagál le egy hétköznapi dolgot. Ennyi a lényege. 🙂
Nem gondoltam, hogy baj, ha ők úgymond bemutatják magukat, mert aztán annál érdekesebb lesz a karakterfejlődésük.
Nem akarom lelőni a poént, de ez nem egy szerelmes sztori, mármint az nem olyan lényeges benne. Az, hogy az egyik szemszög lány, a másik meg fiú, azért van, mert nekem nagyobb kihívást jelentett, ennyi. Annak viszont részben örülök, hogy olyan lett a kezdés, amiből nem találtátok ki, mi is lesz ebből. 🙂
Bírom azokat a véleményeket miszerint: Ebből én azt tippelem, ez egy sima szerelmes történet lesz. Ez szerintem semmiből sem látszik. Én is kaptam egyszer ilyen kritikát egy első fejezetre, és az olvasó tévedett. Ez lehet itt is igaz, vagy téves gondolat. A másik általam „szeretett” vélemény: itt még nem látszik merre kanyarodik a történet. 12575 leütést olvashattunk el a történetből. Miről szólna a további négyszázezer, ha már most látnánk belőle mindent. Még az sem időszerű, hogy kiderüljön, merre kanyarodik. Még el sem indulhat az első négy-öt oldalon egy történet. A/4-es formátumban éppen négy oldal. Nem vagytok kicsit türelmetlenek? Erre az igényre szoktam azt mondani, „trailer gondolkodás”. Pedig a filmek sem olyanok, mint ahogy a trailerekből látszik. Kivágják az izgalmas snitteket, és azt mutatják. A film is más, mint az előzetes. Regényt pedig végképp nem azért olvasok, hogy a zanza lelkesítsen.
Kedves Ágnes!
Nem tudhatod, hogy mire vagyok képes írás közben, hiszen még nem került ki a regényem. Viszont meglepődnél, hogy abban az 1000 oldalas írásban is mennyi fordulat volt. Csupán akkor ismerkedtem az írással, de a történet alkotásom már akkoriban is erős volt. Felesleges a személyeskedés, mert nem egymásról kell véleményt írnunk, hanem a kikerült részletről.
Kedves Fertig Dávid!
Remélem, hogy nem fogok csalódást okozni magamnak, és tovább jutok, de ez a „koppanás” jelző, amit felém intéztél túl zavaró az én szemembe. Hanyagoljuk a személyeskedéseket.
Attila!
Gondolom, az én kommentemre reagáltál. Nem állítom, hogy szerelmes regény lesz, annyit mondtam, hogy nekem az alaphelyzetről ez ugrott be. Elég sok ilyen filmet láttunk már. Egyedülálló anya a fiával, egyedülálló apa a lányával. Ettől függetlenül kisülhet belőle valami teljesen más, aminek örülnék, mert ezt már ezerszer láttuk.
Én mindössze leírtam a gondolataimat, amiket kiváltott belőlem a részlet.
Abban viszont nem értek egyet, hogy még csak az irányvonalat sem kell egy történet kezdetének megadni. Én, mint olvasó, szeretném tudni, mit fogok kapni. Lehet, hogy a romantikus érdekel, a misztikus meg nem… bár erre van a fülszöveg. Ettől függetlenül én jobban szeretem, ha a karakterek a történet folyamán bontakoznak ki, nem pedig rögtön az elején elmesélik, milyenek ők maguk.
Felmerült bennem: tudja azt magáról valaki, hogy ő furcsa? Csak kérdezem, mert én még nem éreztem magam furcsának (azt hiszem, nem is vagyok az). Érdekelne, hogy egy „furcsa” ember furcsának tartja magát? Számára nem az a normális, és minden más a furcsa?
A furcsa kamaszok tudják, hogy ők furcsák 😀 Egy darabig igyekszik beilleszkedni, igazodni, aztán kijelenti, hogy nem is akar, jó lesz ő furcsának. Vagy eleve így akar eltérni az átlagtól. Szóval nekem ez hiteles volt 🙂
Minden mást elmondtak előttem, így jár, aki későn jön ide 🙂
Kedves Jusztina!
Részben a te szavaidra reagáltam. A sietséget viszont általánosnak gondoltam. Tizenkétezer karakteren még semmit sem lehet számon kérni. Már látható hibákat igen, de amit még nem látunk, csak sejtünk, szerintem korai. Méltatlannak érzem, hogy a sejtéseinkről mondunk véleményt, és nem az olvasottakról. Ennyi bizony még az irányvonalat sem vázolhatja fel. Persze ismerjük az in medias res kezdést, de az egyáltalán nem törvényszerű, hogy úgy kell kezdeni. Az azonnal a cselekménybe vágó kezdéseknél pedig azt lehet kifogásolni, hogy hol van a háttér. Dunsztom sincs a karakterekről, de már lőnek.
Én mindkét kritikai lehetőségnél azt érzem, hogy a mindenáron való hibakeresés szüli azt, hogy bármit teszek, rossznak lehet minősíteni. Nem állítom, hogy rosszindulatúan írtál a részletről, csupán a bennem lecsapódó hatást jelzem. Indokolatlan elvárások ellen kell védekeznie a szerzőnek.
Azzal kapcsolatban, hogy valaki „furcsának” nevezi saját magát ugyanez a véleményem. Mondhatja ezt valódi okkal is. Lehet három keze, láthatja a jövőt, mozgathat tárgyakat a gondolataival. Ha ilyen lenne, én már az első oldalon jelezném, és a szerző talán éppen azt tette. Bízzuk már rá, hogy miképp készíti fel az olvasót egy nagy durranásra! Nem tudom, hogy lesz-e durranás, de négy oldal alapján még ne parentáljunk el valamit, ami egyébként nem alapvetően hibás. Hiányolunk ezt-azt, de négy oldal után mindig lesz hiányérzetünk. Ha van benne hiba, azt kell felróni. Görbe mondatok, hibás karakterek, rosszul ábrázolt háttér… stb. Itt ez még szerintem nem látszik. Vannak sejtések, amelyek vagy helyesek, vagy nem.
Azt hiszem, nehéz kikapcsolni azt, hogy az ember továbbgondoljon egy történetet. Automatikusan keresem azt, hogy merre megy tovább, és ez az „apa-anya” felállá megkapta a szemem. A romantikus megjelölést nem szántam negatívnak vagy leszólónak. Szeretem a romantikát. Mindössze ez ugrott be, ezért leírtam.
Én olvasó vagyok, nem szerkesztő, nem tudok csak a szöveg minőségére figyelni, bármennyire is szeretném. Nem is azt várom el, hogy 12ezer leütés után már mindent értsek, csupán az irányvonalat próbáltam belőni. Nem én voltam az egyetlen, akinek ezen a téren hiányérzete volt.
Kedves Melinda,
először is gratulálok neked a kikerüléshez. Az ifjúsági regénynek, a választott hangnemnek örültem, kevés ilyen volt eddig, de őszinte leszek: a gondolatok csaponganak, nem érzek letisztult történetvezetést. Demeter Attilával és a többiekkel is egyet értek abban, hogy egy regény bevezetése nem kell, hogy rögtön az elején felfedje az eseményeket, lehet, hogy a szereplő később lép ki a megszokott komfortzónájából és történik vele valami váratlan – így van ez az én regényemben is: az események csak a második fejezetben pörögnek fel. De valóban kellene egy ígéret, egy kérdőjel, ami fenntartja a figyelmet. A kamaszos gondolatok, a stílus szerintem jó, bár a „sokat beszél, keveset mond” típus (Vanda) nem biztos, hogy szerencsés a főszereplő esetében, antipatikussá válhat az olvasó szemében. Ne haragudj, ha őszinte voltam, remélem építő a kritika :). Sok sikert, várom a folytatást, üdv.: Fekete Szandra
Bevallom, az apa-anya összehozás nekem is beugrott egy pillanatra.
Igazán nem akarok mindenkit agyon nyomni a véleményemmel, Bocsássatok meg még egy mondatot itt nekem! Nem is mondat, hanem kérdés. Mi van, ha az olvasó gondolkodik klisékben? 🙂 A szerkesztők az olvasónak is a fejére koppintanak? 🙂 🙂 🙂
Melinda, bocsánat, pontosítanék, az átjött, hogy nem naplóregény, csak azt mondtam, hogy ilyesmiket magamtól sem szívesen olvasok. Mindettől függetlenül én nem írtam le a könyved, mert lehet, hogy csak lassan indul be, de mégis azt mondom, hogy nem biztos, hogy jó ötlet sok összefüggéstelen infóval nyitni, amik közül látszólag egyik sem emelkedik ki fontosságban.
Attila, annyiból mindenképp igazad van, hogy nem lehet elvárni, hogy egy regény első pár oldalából kiderüljön minden fontos információ, de én nem is ezt mondtam, és szerintem a többiek sem. Nem a konkrét cselekményt hiányoltam, hanem a fókuszt, ez eddig csak két középiskolás céltalan fecsegésének tűnik, noha tudom, hogy lesz még itt más is, de maga a szöveg mégsem visz előre. Jelentős hendikep, hogy nincs fülszöveg, ami alapján legalább nagyjából behatárolhatnánk, hogy hosszabb távon érdekel-e minket a történet, és egyelőre tovább sem olvashatjuk, itt és most ennyiről kellett véleményt mondanunk, a többit pedig majd meglátjuk ezután. Azt továbbra is tartom, hogy nem egy szerencsés megoldás, ha egy szereplő ennyire direkten mutatja be magát. Nekem bőven elég lett volna, ha csak azt mondja el, hogy rajzol, meg különös ötletei vannak, máris tudom, hogy van benne valami nem szokványos, és nem érzem a dolgot szájbarágósnak. Tudni meg persze, tudhatja, hogy eltér a többségtől, de én a mindennapi életben sem szeretem, ha valaki arra hivatkozik, hogy ő „furcsa”, mert azt érzem mögötte, hogy az illetőnek önértékelési zavarai vannak, és valójában csak bizonygatni akarja másoknak, hogy ő mennyire különleges. Ha nem lenne önbizalomhiányos, nem törődne ilyesmikkel. Azért írom ezt, mert ahhoz képest, hogy nagyon is értem a problémát, hogy milyen „eltérőnek lenni”, itt emiatt mégsem tudtam átérezni. Engem is elég sokszor neveztek furcsának, de mindig mások, sosem én magamat, és nem is tudok így gondolni magamra, noha tudom, hogy ami nekem természetes, az mások számára gyakran szokatlan. Számomra ez inkább egy elfogadnivaló dolog volt, mintsem büszkeség tárgya, de ma már úgy vagyok vele, hogy ez van, ebből kell előnyt kovácsolni, pont. Azért mondtam, hogy számomra nem hiteles Vandának ez a megnyilvánulása, mert olyan érzésem van, hogy, bár negatívan akarja beállítani az élénk fantáziáját – „nem vagyok normális” -, és még ráadásul lekicsinylően is beszél magáról – „Te jó ég! Hogy tudnék én ilyeneket írni?!” -, de valójában mégis azt akarja mondani, hogy „nézzétek, milyen különleges vagyok”, és nagyon kilóg a lóláb.
Rita, Oké! Elismerem, hogy a fókusz dolgában igazad van. Kis tömörítés jól jönne a szövegnek, és kevesebb fejcsóválást kapna. Jogos.
Vandával tényleg gondok vannak, amit orvosolni kell. Kiderül a dolog miértje is. Valóban zavaros lett ez így, úgy tűnik, túlagyaltam.
„Egyszer, amikor a nagyi meglátogatott, le akart ülni oda, de mondtam neki, hogy az Darth Vader helye.” Ez frenetikus, remélem, vannak még benne ilyenek.
Az írás nem elég feszes, de szerintem érdekes. A tinik szeretnek arról olvasni, hogy más tinik is olyanok, mint ők, szóval ez a rész rendben van nekem. És hogy Vanda furcsa… na, azt meg minden tini így gndolja magáról. Hogy ő más, mint a többiek. Ki rossz, ki jó értelemben értékeli magát másnak, persze.
A szókincset illetően azt még hozzátenném, hogy szerencsére nem igazi tinédzserek igazi mondatai vannak a szövegben, mert minden mondatban lenne izé vagy hogyishívják. De azért meglepően sok szót ismernek, főleg, akik sokat olvasnak, ezért ez nekem nem tűnt fel.
No, majd meglátjuk.
Attila, lehet, hogy félreértettél. Természetesen én sem azt várom el, hogy az első pár oldalon minden információ a rendelkezésemre álljon. De Rita jól leírta azt, amire én is gondoltam. Egy jelzést várok, hogy mire számítsak.
Arra szükség lehet, hogy bemutassuk az alaphelyzetet, amiből aztán valami kirahadja a szereplőket és borul minden. Nem lehet mindig belevágni a közepébe.
Ennyi után semmiképp nem tenném le a könyvet, de lassan várnám, hogy valamit lássak a lényegből. Mert feltételezem, nem a körtefa vagy a fekete macska lesz az.
Mindenesetre ez a pályázat érdekes helyzet elé állít minket. Íróként kis részlettel kell vázolnunk a lényeget és felkelteni az érdeklődést, olvasóként pedig fülszöveg vagy a történet további menetének bármilyen ismerete nélkül megítélnünk egy írást (tudom, itt még nem a dramaturgiát kell véleményezni, de a legtöbben olvasóként állunk hozzá, nem nyelvészként). Ahogy más részleteknél is felmerült már, jelenleg ennyi áll a rendelkezésünkre, másra nem tudunk támaszkodni. Ennyiből pedig én személy szerint nem tudom egyelőre eldönteni, hogy mi lesz a történet központi szála.
Kedves Jusztina! Nem csak itt, a másik írás alatt sem látható olyan nagy ellentét közöttünk, mint a hozzászólásokból azt feltételezhetné bárki. Kis ellentét azonban van. Tehát nem általában, hanem konkrétan.
Ezt írod:”Ennyiből pedig én személy szerint nem tudom egyelőre eldönteni, hogy mi lesz a történet központi szála.”
Ennek alapján viszont nem kritizálhatjuk az egészet. Nem a szerzőn múlott, hogy csak tizenkétezer karaktert kaptunk első szemrevételezésre. Az ő írását tehát még nem hibáztathatjuk. Sőt! Nem hibáztathatunk senkit, hiszen Aranymosó nyilván tudja, miért szakította meg ott az idézetet. Talán a húszezredik karakternél már annyira belemerül a cselekménybe a regény, hogy ott már végképp hibának tartanánk és zavarna, ha fejezetvéget látnánk. Pusztán csak annyit várok, hogy ha itt még nem olvasunk valamit, akkor ne is mondjunk róla véleményt. Te magad is azt írod, hogy „lassan várnám, hogy valamit lássak a lényegből” Igazad van. Én is várom, de nem tudjuk, hogy időben megkapjuk-e a lényeget vagy sem. Ennyiből ez nem derülhet ki. Amit viszont megkaptam, abból azt látom, hogy jó úton halad a mese ahhoz, hogy érdemes legyen a bizalmamra még 5-6 oldal erejéig. Arról az öt, hat oldalról meg majd akkor mondok véleményt, ha elolvastam.
Attila, most csak kötekszem, és szélsőséges példát hozok:
ha elkezdek olvasni egy könyvet, és leteszem egy fejezet után, nem mondhatom rá, hogy unalmas, mert nem olvastam a többit?
Szerintem az olvasó annyiból mond véleményt, amennyit adnak neki (vagy ameddig eljut), és azt kivetíti a többi részre is. Az írónak egy esélye van az elején, hogy felkeltse az érdeklődést, utána már hiába jó a regény, ha az olvasó nem jut el odáig.
Ha jól értem, ez áll a mai előszűrői véleményben is. Biztosan vannak türelmes olvasók, akik mindenképp végigolvassák, ha már belekezdtek, de sokan nem ilyenek. Rengeteg könyv van a piacon, főleg mostanában, hogy kevesebb az időm, úgy vagyok vele, hogy nem töltöm azt a kevéske időm olyannak, hogy hátha lesz még belőle valami. Természetesen nem egy bekezdésnyi esélyt adok neki, de ha pár oldal vagy egy fejezet után még mindig sehol semmi, lépek tovább.
Jusztina, vitatkozz csak nyugodtan, én élvezem, kérdés, hogy a többiek tanulságosnak tartják-e a beszélgetésünket. Remélem, hogy igen, mert tényleg távol tartjuk magunktól az indulatokat, és baráti hangon beszélgetünk lényeges témákról, és érvelünk. (Megpróbálok én is így tenni. 🙂 )
Mondom, általában az itteni témával kapcsolatban semmi ellentét nincs közöttünk, de ebben a konkrét esetben van okunk a vitára. Azt írod, és a mai összegzésben is felmerült, hogy kell a horog és a figyelemfelkeltés a regény első soraiban. Tökéletesen igaz. Viszont valami eddig nem esett szóba ezzel kapcsolatban. Nemcsak mint írók, de olvasókként is különbözünk. Számomra figyelemfelkeltő a kezdés, az áramszünet leírása. Nekem megmozgatja a fantáziámat. Ezért is nem tettem szóvá azokat a hibákat, amelyek a lány jellemzésébe becsúsztak. Lehet, hogy az általános gondolkodásunk miatt (ez mindig különböző) más dolgokra figyelek. Az nyilvánvaló, hogy mindenkinek tetsző regényt senki sem írhat. Mivel a jó bevezetés a regény fontos része, annak valamennyire tükröznie kell a regényt. Számomra ez a kezdés érdekes. Engem megfog egy olyan szituáció, amiben akármi megtörténhet. Nem tudom, hogy az áramszünetnek van-e köze a cselekmény későbbi részeihez, ha nincs, akkor az hiba, de ha kapcsolódik, akkor jól indul. Még akkor sem feltétlenül nagy hiba, ha nem kapcsolódik, mert a regény szemléletét megkaptam az első oldalakon. Viszonylagosan különleges szituációba keverednek a szereplők, és engem az is érdekel. Nem bűn, ha valakit ez nem érdekel, és az sem bűn, ha valaki unatkozik ezen. Azt viszont komolyan gondolom, hogy négy oldalhoz képest elég, ha kapok egy érdekes leírást egy különleges, rendhagyó helyzetről. Ha ez nyolc oldal után is csak ennyi, akkor csalódni fogok, de a stílus nekem azt sugallja, több van a folytatásban. Tehát arra gondolok, hogy kinek ezt mutat meg négy oldal, kinek mást. Ha egy regény elejéből látszik, hogy semmit sem mutat meg, vagy badarságot vázol fel, akár fél oldal után is leteszem, itt nem ezt látom.
Kedves Melinda!
Kellemesen fogalmazol, gördülékeny 🙂 számomra nem a nyelvezet miatt volt nehéz olvasni, kb ott akadtam le, hogy ez egy INFJ belső monológja, ami az INFJ (<1%) -n kívül szinte senkinek nem lenne érdekes (gondolja ezt egy kevésbé ritka alaptípus :))
A problémám az ilyen információval és karakter önmeghatározással, hogy elvárod tőlem, mint olvasótól, hogy ez az információ jelentsen számomra valamit. Biztos vagy benne, hogy azok akiknek a művedet szánod, ezt értelmezni tudják? (és ha nem tudják akkor mit csinálnak vele? – eleve adsz egy bekezdésnyi összefoglalót, és szükségtelen is a Jungi részletesség – akkor kinek kell a betükód?) Ezen kívül bemutatásban monologizálsz – elém tolsz egy olyan karakter nézőpontot, amiből (általános megítélés szerint) egy egoista személy képét fogom kapni. És itt a módszer/a szituáció ad hamis képet.
A második karaktered hangja sajnos nekem sem volt kifejezetten különböző az elsőtől. – két meggyőzően eltérő egyéniséget kivetíteni E/1ben eleve nehéz feladat – nem csak a gondolati tárgynak kellene különböznie, de a megközelítésnek és a szóhasználatnak is.
ez gyakorlott írókon is könnyen kifog 🙂 (Ha mégis ragaszkodsz ehhez a koncepcióhoz, szerencsés lenne találnod egy együttműködő srácot, aki ezeket a jeleneteket a saját hangján megmutatja neked.)
Szóval az első részletedben bemutattál két karaktert, de nem adtál további információt arra vonatkozóan, hogy mihez is kezdesz majd velük – tehát azt látom, hogy itt kezdődik az írásod, de a regényed eleje valahol a későbbiekben lesz 🙂 – merthogy ezekre az infókra ebben a fomában az írónak sokkal nagyobb szüksége volt, mint az olvasónak. A regény számomra ott fog kezdődni, ahol megértem, hogy milyen története lesz a két karakterednek. (Ne értsétek félre, nem a konfliktus tetőpontjára gondolok a negyedik ötödből, hanem a téma irányának, főbb vonalainak vázolására, a kiindulópont nem csak a karakter bemutatásából áll.)
A kommentjeidből kitűnik, hogy még titkolózól az olvasóid előtt, és ez célod is volt – biztos vagy benne, hogy ezzel fenntudod tartani az olvasók érdeklődését? Mi fogja őket motiválni arra, hogy továbbolvassanak, ha csak egy csukott dobozt mutogatsz nekik, és a kezükre csapsz, ha felé nyúlnak? Amikor kinyitod a dobozt, a tartalma megérte nekünk a várakozást? Jobbat találtál ki, mint amit az olvasó addig kigondolhatott?
Gratulálok a kikerüléshez, és érdeklődve várom milyen történet is lesz a tied 🙂