Martin Darsen: Black Dog

A csengő újra berregni kezd. Akkor mégsem csak álmodtam. Résnyire nyitom a szemem, a betűző nap éles fénye elvakít. Születésem óta Pesten élek, de a város még mindig nem vette fel a ritmusom.

Lehet, hogy ő jött vissza!? – ülök fel hirtelen. Minden álmosság kiszáll belőlem, rugalmas mozdulatokkal száguldok a bejárati ajtó felé. Próbálok haragos arcot magamra ölteni, de feltörő izgatottságom nem engedi.

– Végvári Gergely? – kérdezi a szájmaszkos futár és egy kartondobozt húz elő narancssárga hátizsákjából.

Csalódottan asszisztálom végig a folyamatot.

Mit is gondoltam? Hiszen van kulcsa.

Belépek a folyosóról nyíló szűk konyhafülkébe és rányomok a vízforralóra.

Oké, hogy bujkál a szüleitől, de ez már tényleg pofátlanság; most már a nevemre rendelget magának. Leteszem a csomagot a földre.

Csak jönne már meg, hogy lebaszhassam!

Újra csengetnek. Mi van ma? Máskor hetekig nem jön senki.

Ezúttal egy pocakos fickó kérdi a nevem. Egy igazolványt emel maga elé, miközben lehúzza a maszkját az állához – Schmidt Tamás nyomozó vagyok a Rendőrségtől. Megengedi, hogy bemenjek?

Bekísérem a nappaliba, félrerántom a takarómat a kanapéról és várakozva nézek rá. A férfi leül, minden sietség nélkül benyúl a táskájába, és egy agyonázott könyvet tartalmazó nejlontasakot tesz az asztalkára.

– Felismeri ezt a könyvet?

The Social CEO, How Social Media Can… olvasom a rongyos fedőlapot. Megrázom a fejem.

– Inkább fictiont olvasok – próbálok lazának tűnni, miközben azon pörgetem az agyam, hogy mi a francot akarhat?

– A könyvtár szerint a maga nevén van kint – közli szemmel láthatóan kommentárt várva.

– A lakótársam használhatja – felelem némi tétovázást követően. Remélem, nem ártok neki. – A szakdolgozatát írja és túlfutott a saját keretén.

– Lakik itt más is? – kérdezi, és körbehordozza a tekintetét. Kényszeredetten követem a pillantását. Belekerül vagy két másodpercébe, hogy mindent szemügyre vegyen: a kanapéval és a dohányzóval együtt a teljes bútorzatot alkotó két IKEA komódot és egy rumlis íróasztalt; a fakó függönyökkel szegélyezett, agyonmázolt keretekkel ötrészre szabdalt ablakot; a beköltözésemkor leemelt képek helyét a félévszázados tapétákon ott, ahol Linda méretes Billie Eilish poszterje ezt engedi; és végül a vállam felett átnézve az egyetlen szobát, amit még a nagyapám kanyarított le a szobasarkából, megfosztván a lakást a fellengzős garzon jelzőtől.

– Aladin, együtt járunk a Corvinusra. Övé most a háló – fordulok vissza, miután teljesen feleslegesen megbizonyosodtam róla, hogy semmilyen személyes dolgot nem tár fel a nyitott szobaajtó. – De most nincs itthon.

– Értem – emeli újra rám a tekintetét. – Családi neve?

– Drági.

Hümmögve leírja a válaszom: – És maguk ketten a Black Dog CGI?

A név hallatán kiver a víz. Linda vigyorgó képe jelenik meg előttem, ahogy előrukkol a milliomodik cégnévvel.

– Az állt még az ajtón a maga neve mellett – teszi hozzá, miután nem reagálok. – A CGI az a mozis dolog?

– Á nem, az csak egy ötlet volt, egyszer – legyintek tettetett könnyedséggel, ignorálva második kérdését; akar a faszom erről trécselni vele. Lehetséges, hogy már félév is eltelt azóta?

– És mikorra várható?

Értetlenül nézek rá, aztán kapcsolok.

– Pár napja kiköltözött. Asszem…

– Azt hiszi? – húzza fel a szemöldökét.

– Nem mondta. Csak elment, a fogkeféje is eltűnt. Kicsit összezördültünk.

A férfi kutató tekintete megváltozik. Aggodalom, vagy rosszul olvasom? Elfog a balsejtelem. Csak nem keveredett Aladin valami bajba?

– Pontosan mikor látta utoljára? – kérdezi valószínűleg már másodjára.

– Múlthét hétfő délután. Korábban megbeszéltünk ugyan másnapra egy kései reggelit a Fővám térre, de oda már nem jött el. Azóta nem hallottam felőle – sütöm le a szemem. Szinte érzem a következő kérdést, ezért mentegetőzve hozzáteszem: – ki van kapcsolva.

Miután megadom a számát, és elismétlem, az egyetemünk nevét – lényegében kiadok mindent, amit adatszinten tudok róla – a rendőr feláll, és csöppet sem zavartatva magát bekukkant a kis szobába.

– Köszönöm a segítségét. Itt a kártyám; ha újra felbukkanna, hívjon fel, lenne pár kérdésem hozzá. – Az ajtó felé indul, de még hátrafordul. – Rendkívül pedáns ember a lakótársa.

 

A rendőr már vagy tíz perce elment, de én még mindig döbbenten bámulom Aladin szinte üres szobáját. Alig hozott valamit magával anno, Linda cuccait pedig mind elsúvasztottam a pincébe, a cikk elolvasása után.

Újra rányomok az utolsó hívásra. Nincs bekapcsolva. Fasza kis „meglepetés”, mondhatom. Nem érdekel, le van szarva, hálátlan disznó.

Elindítom az Americans harmadik évadját, rágyújtok és lassacskán feloldódom a fű édeskés illatában.

 

Ahogy felkelek, megelégedéssel nyugtázom, hogy előző napi borús hangulatom szertefoszlott.

Új nap, új remények. Csekkolom a telómat; notifikáció egy szál se, azért a biztonság kedvéért megnyitogatom az összes szóbajöhető üzenetküldő app-et, ahogy gyomrom korgásának engedelmeskedve hűtő felé veszem az irányt.

A fülkébe lépve véletlenül belerúgok a tegnap jött dobozba. A mobilt félretéve felemelem a földről. A feladó nem mond semmit. Növekvő kíváncsisággal forgatgatom egy darabig: végülis az én nevemre szól, döntök, és feltépem a csomagolást.

 

WELCOME ON BOARD! Gratulálunk, hogy túlélted a próbaidőt, „i-Land” 😊! Üdv a csapatban! (az ideiglenes laptopot majd az IT-n cserélheted be), olvasom az üdvözlő kártyán, ami alatt céglogóval ellátott póló, jegyzetfüzet, meg néhány márkásabb kütyü lapul.

Mi a franc?

Még egyszer elolvasom, majd újra megnézem a feladót a dobozon. Angel Capital Zrt. és egy budai cím. Beütöm a Maps-be. Két átszállás.

Felkapom a dzsekimet és a leszakított fedőlappal a kezemben kiviharzok a lakásból.

 

Nyughatatlanul dülöngélek előre-hátra a lelógó hurokba kapaszkodva. Miért nem nyomja jobban; hát nem ez a kötöttpálya lényege? Linda biztos felrobbanna. Mennyit élcelődtem a türelmetlenségén! Türelmetlenség? Majd egy évet beletett a kódolásba! Amíg én, mit is csináltam pontosan; leszámítva azt a néhány félresikerült sales prezit? Önkéntelenül elmosolyodom, ahogy eszembe jut Linda prankje; „Meztelen nővel egyszerűbb lenne eladni”, húztam őt az egyik ilyen elbaltázott meeting után, erre reggelre rárakta az arcom egy pornhubos klipp női szereplőjére. Hát ja, az én főkontribúcióm az volt, hogy rendelkezésre bocsátottam a nagyanyámtól örökölt lakásomat. Meg azok a kurva meghívók. Gyomrom görcsbe rándul. Ennem kellett volna valamit indulás előtt.

Végre leszállok. Felnézek a kijelzőre: húsz perc?! Dühösen nézek körbe. A gyros ínycsiklandó illata hamarabb ér el, minthogy kiszúrjam a kis bódét! Kiváló. Már csak pénz kéne.

A májusi diákhitel csak holnapután esedékes, ezért a legrosszabbra is felkészülve tuszkolom a kártyám az ATM-be. Egy ezrest csak le tudok még húzni. Légyszi! Kapkodásomban, eggyel több nullát ütök, de mire észlelem már rá is vertem az enterre. Most csinálhatom újra.

Mégsem, a gép elfogadja. Fura. Hát, inkább ide, mint oda. Gyerünk a gyrosért.

A szénhidrát, és az hogy végre valamit tevőlegesen csinálok, megteszi a hatását. Úgy érzem, végre kezdek újra némi fogást találni a dolgokon.

A világoskék busz lomhán mászik felfelé a meredek úton. Az ablakon kibámulva próbálom elképzelni, mit mondok majd: „ööö, Aladin lakótársa vagyok, meg tudnátok adni az új címét?” De az is lehet, bent lesz. Elvégre a könyvtárban egyszer sem találtam. De hol alszik? Nem akarom tudni. Elkapom a fejem az ablaktól.

A szemben ülő fickó homlokráncolva néz rám. Aztán közénk emeli újságját.

„900 milliós tőkeinjekció! Czézár Attila a többrendbeli szexuális zaklatás vádja alól nemrégiben felmentett botrányhős milliárdos üzletember újabb magyar startupba fektet. Az Angel…”

A busz megáll. Hopp, itt kell leszállnom!

Valahogy ismerős a környék, pedig aligha járok erre sűrűn. Eddigi lendületem alábbhagy, ahogy közeledek célom felé. Szívem hevesebben kezd kalapálni, és mintha egyszeriben hőemelkedésem lenne. Már csak pár perc gyalog. Hol a képernyőt, hol az egymás után sorakozó villákat vizslatom.

Hirtelen megroggyan a lábam, ahogy az előttem magasodó villára tekintek. Úristen, egy ilyenben volt az a parti, ahol Linda sorsa örökre megfordult… A gyros fűszere keserű ízzel keveredve tör fel és marja vadul a nyelőcsövem.

Megtámaszkodom egy öreg platánfába, lehúzom a maszkomat és a légzésemre koncentrálok. Linda arca villan újra elém, ahogy a lépcsőről visszafordulva rám kacsint. A hányinger kerülget.

Megtörlöm a homlokom.

Újra leellenőrzőm a címet a szakadt papíron, aztán bemegyek a kitárt kapun. Az épület előtt szökőkút köpi a vizet vagy tíz méter magasba; kaviccsal felszórt kocsibeálló öleli körbe. Angel Capital Zrt. áll egy, az épület bejárata mellett szolidan meghúzódó réztáblán.

A villába lépve hatalmas márvány recepciós pult mögött egy elegáns nyári kosztümöt és céglogóval ellátott, átlátszó arcvédőplexit viselő fiatal nő fogad, feje felett a cég neve díszeleg. A kinti visszafogottságnak ezúttal nyoma sincs, a  felirat végighúzódik a pult teljes szélességében.

– Üdvözlöm, miben segíthetek? – mosolyog rám a nő.

Nagyot nyelek.

– Jó napot! Végvári Gergely vagyok…

– Gergő? Akarom mondani, i-Land. De jó, hogy bejöttél! – szólít meg egy másik nő, aki épp a recepciós pult oldalán csavarodó lépcsőn szambázik le idétlen idézőjelet gesztikulálva, amikor az i-Land-et kiejti. – Jó végre személyesen találkozni! Bár a Zoomnak hála, olyan, mintha már ezeréve ismernélek. Én vagyok az, Edit. Na, ne mondd, hogy a képernyő ennyit rám tesz! Egyszer csak megszabadulunk ezektől a vackoktól – mutat ruhájával megegyező mintájú design szájmaszkjára. – Még egyszer gratulálok, most már teljesértékű csapattag vagy. Nagyon jó benyomást tehettél Attilára – teszi még hozzá és könyökével oldalba bök.

Döbbenten nézek rá, honnan ismer ez engem? És ki az az Attila?

– Aladin bent van esetleg? – préselem ki magamból zavarodottan.

– Aladdin? – összehúzza a szemöldökét. – Ez most nincs meg. Valami Gen-Z utalás, igaz? Jézusom, mellettetek mekkora boomernek érzem magam – nevet fel.

Mi a franc folyik itt?

– Sajnálom, hogy eddig nem futottunk össze személyesen. Ha jól sejtem, Attilán kívül nem is találkoztál még senkivel sem face-to-face. Attól tartok, hiába jöttél be, nem sok mindenkinek tudlak most bemutatni; többségünk még mindig otthonról nyomja. Attila meg, mint te is tapasztalhattad, sokat utazik; jó ha el lehet csípni, amikor itthon van, két meeting között valahol a városban. Ezzel együtt már jelentkeznie kellett volna – hangszíne egy pillanatra megváltozott, mintha kiesett volna a szerepéből, de aztán gyorsan korrigál és tovább hadar.

Elég! Véget vetek én ennek a baromságnak, határozok, és lehúzom a maszkomat.

A nőbe beleszakad a mondat és döbbenten mered rám.

– Mi nagyon komolyan vesszük mind a munkatársak, mind az ügyfelek biztonságát. Ha akarsz, igényelhetsz arcvédőplexit, de addig is a szájmaszk viselése kötelező – tesz helyre, aztán mintegy gombnyomásra, újra megjelennek a szeme sarkában a szarkalábak és vidám hangon folytatja imént félbemaradt mondatát.

– És mi lesz a feladatom? – teszek egy bizonytalan próbálkozást, mikor végre levegőt vesz.

– Ahogy pénteken is mondtam, csak a sajtófigyelés lesz új elem, különben folytatod a social media coachingot, csak ezúttal már nem csak Attilának, hanem a többi partnernek is, meg a portfolióban lévő non-tech startupok vezetőinek. Egyik-másik kész dinoszaurusz – nevet fel mesterkélten. Kényszeredetten vele nevetek én is.

Sebtiben búcsút vesz, én meg állok, mint akin átgázolt a gyorsvonat.

Odafordulok a recepcióshoz, hátha megtudhatok még valamit.

– Mindig ilyen? – kérdem és fejjel a lépcső felé intek.

– Edit? Á, most kifejezetten visszafogott volt. Jól kezelted.

– Köszi – nézek a szemébe és reménykedem, hogy ezt mosolynak tudja be. – Figyu, elég gáz így, Covid alatt kezdeni. Azt sem tudom, kivel beszéltem már. Nincs egy telefonkönyv exceletek, vagy szervezeti ábrátok, amin pipálhatok?

Mosolya, ha lehet még szélesebbre húzódik, benyúl a pult alá, és átnyújt egy csilli-villi prospektust: – Csak reggel jött meg az update-elt verzió, ezért maradt ki a csomagodból.

 

Ahogy az utcára érek, belelapozok. A kötött kiadványban a munkatársak fényképei szerepelnek névvel, elérhetőséggel és rövid kísérőszöveggel. Az első oldalon ábécé sorrendben vagy hatvan-hetven ember neve. Gyorsan végigszkennelem. Érzem, ahogy a vér kiszalad a fejemből. Drági Aladin egy szál se. Van viszont Végvári Gergely, Social Media Consultant. Lélegzetvisszafojtva keresem ki a megadott oldalt. Meghökkenten bámulok magam elé. Ott mosolyogok az utolsó lapok egyikén, háttérben kopott kanapémmal.

 

Ez volt hát a meglepetésed. Szereztél nekem munkát. Ó, Aladin, hogy jutott ilyen eszedbe? Hihetetlen vagy! Mondtam, hogy nem tartozol semmivel. Épp hogy én tartozom neked. Befogadásod az egyetlen tettem, ami enyhíteni volt képes Linda miatti bűntudatomat. Én mégis bántottalak, te meg közben azon dolgoztál, hogy nekem segíts. Mekkora rohadék vagyok. De mekkora szerencsém van, hogy rám találtál. Most már előbújhatsz. Talán már otthon is vársz? Rohanok hozzád!

 

Egész úton vigyorgok mint a vadalma. Hogy csináltad? Vacsoránál részletesen kifaggatlak! Meg, persze, el kell árulnod, mivel etetted ezeket. Social Media tanácsadó, az eszem megáll!

 

Izgatottan lépek a lakásba. Nem látok senkit, de nem lepődnék meg, ha rámugranál a fürdőből. De nem ugrasz, a konyhafülkéből sem. Csalódottan ereszkedek le a kanapéra. Lehet, hogy korán érkeztem?

Mintegy válaszként megszólal a csengő, de csak a tegnapi rendőr az. Egészen megfeledtkeztem róla; akkori rosszérzésem viszont most újra rám támad.

– A könyvet egy Dunából kihúzott holttest esőkabátjában találtuk – közli fürkésző tekintettel, miután megtudta, hogy Aladin azóta sem járt itthon.

Le kell üljek. Korábbi bajsejtelmem jeges rettegésbe fordul.

– Az azonosítás még folyamatban van. Vízi áldozat esetében ezt jelentősen megnehezíti a vízben töltött idő, a sodrás okozta sérülések és persze a ragadozók.

Megrándul a fejem, ahogy a képzeletemben kirajzolódik a látvány. Aztán végigpereg előttem az utolsó nap: még én spanglizok, Aladin kiporszívózik, elmosogat, beindítja a mosógépet az ágyneműkkel, közben szónélkül lenyeli csipkelődő megjegyzéseim, majd kisétál a lakásból. Hogy aztán a Dunába vesse magát. Mégis mit mondhattam neki? Jobban kellett volna figyelnem rá! Tényleg azt hittem, hogy csak mert szállást adtam neki, máris minden rendben van? Hisz, eddigi életét szinte teljesen hátra kellett hagynia! Egész múlthéten próbáltam elhessegetni a gondolatot, letagadni, hogy láttam azt a nyugtalanító csillogást a tekintetében, amikor elment. Mi a fasz van velem, hogy minden lakótársam öngyilkos lesz?

Hogy tehettél ilyet?!

Elszorul a torkom és a sírás kerülget. A nyomozó meg csak csendben üldögél. Most meg mit bámul? Oké, nyugi, végül is egy szóval sem mondta, hogy azt gondolnák, hogy Aladint halászták ki. Nem is hívott be azonosítani se.

– Beszéltünk viszont az egyetemmel. Drági Aladin nevű hallgatójuk nincsen. Ami azt illeti még csak ilyen keresztnevű sincs – arcomon érzem a tekintetét, ahogy a szőnyegre meredek.

Zavarodottan emelem rá a szemem. Hirtelen nem is értem: előbb még vízihullák horrorjával rémisztget, most meg ez.

Aladin előttem is eltitkolta az igazi nevét? Bármi is történt vele, ez most nagyon fáj. Végül is megértem, hogy az elején bizalmatlan volt, aztán nyilván egyre kínosabb lett volna bevallani, de akkor is.

– A szám pedig, amit tegnap megadott, a maga nevére szól – zökkent ki a gondolataimból.

– Én vettem neki, nem akarta, hogy az apja rátaláljon.

– Le is titkosíthatta volna – válaszolja nyomban.

Persze. Nem mindegy? Kit érdekel most az a hülye telefon? Amúgy is ki van kapcsolva.

– Találtunk egy szőrszálat a könyv lapjai között. A kollégáim egytől-egyig felkeresik a szóbajöhető eltűnt személyek bejelentőit. Hamarosan ide is kiszáll egy csapat, hogy mintákat gyűjtsön. Ne hagyja el a várost, kérem – búcsúzik szenvtelenül.

 

Értetlenül állok a becsukott ajtó előtt. Fejemben egymást kergetik a gondolatok. Érzem, hogy nő bennem a feszültség. Legszívesebben rágyújtanék, de bármikor jöhetnek a rendőrök. Egyébként is tiszta fejjel kell végiggondoljam a dolgokat. Próbálom visszajátszani az elmúlt napok eseményeit. Szánalmas próbálkozásaimat, hogy elérjem Aladint telefonon, az egyetemen, a könyvtárban. Lehet, hogy valami dörzsölt személyiségtolvaj? Hő! Kezd elszállni a képzeletem. Mégis a Dunába ugrott volna? Miért? És minek vesződött volna a meglepetésemmel? Vagy az volt a búcsúajándék? És én az egészből semmit sem vettem észre. Ahogy a cég se? Profikat megszégyenítő módon átverte azt a nőt a villából, meg azt az Attilát, közben meg készült a halálra? Vagy csak ennyire nem figyelünk?

Na jó, ez nem vezet sehová. Mit is mondott az a spiné? „Ahogy pénteken is mondtam”. Pénteken? Úgy érti, a legutóbbin? Rohanok a dohányzóasztalra dobott céges füzetért. Hogy is hívták? Lázasan pörgetem az oldalakat hátulról ide-oda cikázva a fényképek között. Megvan! Galambos Edit, Personal Assistant of the CEO. Idegesen pöttyögöm a számát.

– Edit? Itt Végvári Gergő. Beszéltünk mi múlt péntek…?

– Most járt itt a rendőrség Attila eltűnésével kapcsolatban. Találtak egy öltönyös holtestet a Dunában – darálja kétségbeesetten, tegnapi magabiztosságának nyoma sincs a hangjában.

Míg beszél, növekvő nyugtalanságomat kezelendő, lapozgatni kezdem az előttem heverő füzetet.

– Elmondtam nekik, hogy a múlt keddi Gellért-beli találkozótok után messengeren töröltette minden meetingjét a hétre, mert sürgősen Dubaiba kellett mennie. Veled is beszélni akarnak. Van valami közöd az eltűné… – hallom távolodó hangját, ahogy a vállamhoz szorított telefon kicsúszik a fülem alól.

Gyomorsav marja a torkomat és alig kapok levegőt, ahogy döbbenten a random oldal tetején lévő fotóra meredek. A középkorú férfi ugyanazzal a magabiztos tekintettel néz vissza rám, ugyanolyan önelégült ívvel a szája szegletében, mint… mint amikor Lindát kísérte fel az emeleti tárgyalóba. Czézár Attila, CEO and Managing Partner CEE. Akkor láttam Lindát utoljára.

Úgy érzem, megfulladok. Ki kell mennem a levegőre! Ki kell tisztítanom a fejem. Megragadom a telefont, feltápászkodom és végiglökdösöm magam az előszoba fala mentén. Kilépek a lépcsőházba.

A rendőr hangja üti meg a fülem az emeletről. Ez még mindig itt van? Nem értem, mit mond.

– Micsoda? Ki is tekerném a nyakát, ha nem jelenté be nekem. Nem, nem lakik ott senki más, amióta az a kislány elment – hallom a közösképviselő öregasszony dohánytól rekedt hangját.

Nekifeszülök a sötétített üvegajtónak, amikor egy rendőrkocsi áll be a házzal szemben. Ketten kiszállnak és a házfelé indulnak.

Megrezdül a telefon a kezemben.

Snap üzenet; Lindától?! A vér kiszalad az arcomból, térdeim megrogynak, és megfordul velem a lépcsőház, ahogy rányomok a notifikációra.

„A sitten fogsz megrohadni, te mocsok!”

Egész testemben remegek. Közben a rendőrök már átjöttek az úton.

Megrémülök és visszalépek. Az ajtómra nézek, majd fel a lépcsőre. Aztán gondolkodás nélkül a pince felé rohanok. Leszáguldok a lépcsőn anélkül, hogy villanyt gyújtanék.

Csapdába estem, innen nincs kiút, ha lejönnek ide, végem. Hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, aztán kicsivel rá, hogy csöngetnek az ajtómon. Mit találnának, ha kinyitnám? Mármint a DNS-emet lubickoló szanaszét heverő dolgaimon kívül; Aladin tisztára nyalt üres szobáját, kimosott ágyneműjét és elmosogatott börgéjét. Mintha soha nem is járt volna nálam.

Elfordulok a lépcsőtől és bebámulok a sötét folyosóra. Alig használja valaki. Én sem jártam itt azóta, hogy lehoztam Linda bőröndjét. Linda! Szellemet láttam az imént? Rányomok a telóra; a snap szövege már eltűnt, csak a feladó és a dátum maradt utána.

Hangokat hallok fentről.

– Helló Tamás, úgy tűnik, összeérnek a szálak – mondja egy ismeretlen férfihang.

– Most hívott a labor engem is. Egyértelmű az idegenkezűség. Vigyük be a srácot – hallom azt a rendőrt, akivel én is beszéltem.

Önkéntelenül is beljebb és beljebb hátrálok mígcsak már nem is hallom, mit beszélnek. Mintha ez megvédhetne. A nyirkos falak kesernyés szaga facsarja az orromat. Megtalálom a lakáshoz tartozó ketrecet, ügyetlenül kikeresem a kulcsom, és belépek. Erőm elhagy, lerogyok a földre, összekuporodom, és rémülten tapogatok körbe, mintha a bőrönd rám vethené magát.

Becsukom a szemem, hisz úgysem látni semmit.

Linda jelenik meg előttem: a kanapén ül és teljes flowban püföli ölében a laptopját. A tea, amit mellétettem, érintetlenül leheli gőzcsíkja utolsó táncát, ahogy lassan felveszi a szobahőmérsékletet.

Ő csinált mindent. Ő hozta az ötletet, fejlesztette a terméket éjszakákon át és rendületlenül táplálta az energiát kicsike vállalkozásunkba. Valójában ő maga volt a startup. Hiszen mit tettem én hozzá? Business Development, persze, csak mert közgázos vagyok?! Mit építettem én üzletet? Még egy nyamvadt ügyfelet sem sikerült szereznem, pedig az még arra sem lett volna elég, hogy finanszírozza a a továbbiakat, de talán bizonyította volna a piaci relevanciát a VC-knek. A felbontás szar volt; képernyőn még elment, de a mozivásznon szétesett volna az egész, ráadásul szakadozott. Viszont működött élőképen is. Hatalmas kasza lehetett volna, ha elkészül és megveszi Hollywood, vagy a Facebook, vagy mittudomén melyik kínai. Linda viszont már az egészségét veszélyeztette, annyit dolgozott, én meg jobbhíján igyekeztem csendben maradni. Minden ilyen éjszaka szembesített vele, mekkora szánalmas lúzer vagyok. A cél, bármennyire is volt vonzó, elérhetetlenül távolinak tűnt; mindenképpen több kódolóra, ergo, pénzre, ergo befektetőre volt szükségünk a továbblépéshez. Ekkor kerestem fel végül Ivánt.

Mikor a találkozó után éjjel kettőkör hazaérek Linda még mindig a klaviatúrát csépeli. Büszkén lobogtatom meg az orra előtt a befektetői partira szóló exkluzív jegyeket. A legtöbb startup ölni tudna egy ilyen meghívóért. Nekem elég volt a seggem. Linda is izgatottan ugrik fel és úgy megszorongat, hogy belefájdul a derekam. A fellegekben jár. Elhiteti velem, hogy csupán ezzel a húzásommal teljesen pariba kerülünk. „Koktéllal a kézben egészen más pitchelni, majd meglátod” bokszol a vállamba füligérő mosollyal.

– Tálcán kínáltalak fel annak az állatnak – motyogom a poros bőröndöt ölelve és kitör belőlem a sírás. – Bocsáss meg! Én nem akartam… – nyüszítem a táskára borulva. Vállam megállíthatatlanul rángatózik, miközben könnyeim ragaccsá hígitják arcom alatt a hónapok alatt összegyűlt koszt.

 

Lassan megnyugszom, ahogy nagysokára elapadnak könnyeim. Még mindig Linda bőröndjét szorongatom. Sosem volt erőm elvinni az anyjának. Sosem volt erőm a szemébe nézni. Mit mondhattam volna? Azt hittem, hogy a buli után egyenesen hazautazott az Ünnepekre. Csak miután elterjedt  a januári vizsgák idején, hogy a vonat elé lépett, kezdtem összetenni a részleteket. Aztán rátaláltam a rövid hírre a neten: „A. Linda 20 éves egyetemi hallgató…”

A sírás jót tett. Visszatalálok a jelenbe, abszurd helyzetemhez. Lehet, hogy engem is átvert Aladin? A melegségét épp csak felfedező félénk fiú, aki ördögi tervvel összehozott Czézár Attilával, a Lindát megerőszakoló vadállattal, majd egyszerűen köddé vált? Ezért bújt el mindig, ha csöngettek? Ezért nem jártunk el együtt soha sehová? Láthatott egyáltalán minket bárki is együtt, leszámítva azt a bulit, ahol rátaláltam? És tényleg én kezdeményeztem akkor? Ezért volt olyan hideg a csókja? Csak időre volt csak szüksége, mi?

 

Most mitévő legyek? Senki nem fog hinni nekem. El kell tűnnöm egy időre, amíg kitalálom, hogyan tisztázhatom magam. A zsebemben lapuló pár ezressel nem jutok messzire. Linda táskája! Talán találok benne egy kis pénzt.

A telefonom fényénél átkutatom a bőröndöt. Főleg ruhák, pipere holmik, pár levél az anyjától, meg néhány személyes tárgy, köztük egy fotó róla a kutyájával és pár figurával a háttérben. Pénz sehol.

Megadólag kifújom a levegőt. Hát ennyi. Óvatosan a kezembe veszem a fényképet; Linda arca még itt, a kékes fényben is ragyog, ahogy fekete labradorját átölelve a kamerába mosolyog. Black dog; innen a startup-unk neve. Jóleső melegség tölt el, ahogy nézem őket.

Aztán kiráz a hideg. Közelebb hajolok, nem akarok hinni a szememnek. Pedig semmi kétség; a háttérben, fókuszon kívül, szőkén és nem barnán, de még így is jól felismerhetően: Aladin, vagy mi az igazi neve, beszélget egy idősebb nővel.

Idegesen újra feltúrom a táskát a levelekért. A feladó tisztán olvasható: Agárdiné, Dabas, Radnóti u. 13. Magamra húzok néhány holmit Linda cuccaiból, és óvatosan kiosonok a pincéből, semmi gyanús. A lehető legnőisebb mozgásommal kilépek az utcára. Irány a Keleti!

 

A talpig feketét viselő idősebb nő betessékel a házba. Előre kiötlött mesémre és kérdéseimre semmi szükség. A válaszok körülvesznek, akármerre fordulok a nappaliban. A kandalló párkányán Linda A4-es méretű bekeretezett fényképe áll fekete szalaggal a jobbfelső sarkában. Mellette pedig ugyanolyan keretben Aladiné, szőkén, mint a kutyás képen és rendőregyenruhában. Körbe a falon, a komódon, de még a dívány előtti kis asztalkán is különböző fényképek hármukról. Döbbenten bámulom őket. Alig térek magamhoz.

– Mindig is nagyon közel álltak egymáshoz. Linda még nem volt nyolc, amikor a bátya mellé ülve együtt fedezték fel a számítógépek világát.

Míg az asszony a múltba réved, közelebb hajolok valami oklevélhez: Dr. Agárdi Máté, hadnagy, Nemzeti Nyomozó Iroda, Kiberbűnőzés Elleni Főosztály.

A szavak üvegszilánkként karcolják torkomat, ahogy igyekszem kipréselni magamból mégis egy kérdést.

– A fiam valami titkos műveltben vesz éppen részt, azt mondja, a kollégái sem tudhatnak róla. Csak ritkán látom mostanában, talán a hétvégére hazalátogat, azt mondta, hamarosan vége.

 

Fogalmam sincs, hogyan jutottam ki a házból, hogy elköszöntem-e, vagy hogy mikor húztam fel a cipőm? Céltalanul kóválygok a kihalt utcán. Egy autó gurul lassan mellém, mintha velem haladna. Nehézkesen odafordulok.

– Hiba volt idejönnöd – szól hozzám Aladin, leállítja a kocsit és kiszáll.

Haját, ami már nem barna mint az enyém, rövidre nyírta, szemében gyűlöletet és soha nem tapasztalt eltökéltséget látok. Mintha egy másik ember lenne.

– Ne mozduljon! Rendőrség! Kezeket a motorházra! – kiáltja és a pisztolyáért nyúl.

Értetlenül bámulok rá. Felém lép, szabad kezével megragad és a kocsinak taszít. Szorosan rám hajol és agresszív hangon a fülembe sziszegi: – Vigyáznod kellett volna rá! Akár az életed árán is. Most pedig, fuss! Fuss az életedért!

Hátrál egy lépést. Én nem mozdulok.

– Mi lesz már, fuss! – Újra lök rajtam egyet. Megbénulva meredek rá. Szeme vérben forog, foga megcsikordul. Idegesen körbe néz, elteszi a fegyvert, és rám veti magát. Olyan erővel ragadja meg a nyakam, hogy a vér bentszorul a fejemben.

– Igazad van, a börtön túl jó lenne neked, te rohadt kis buzeráns! – Még erősebben szorítja a torkom. Fogása alatt izzik a bőrőm, a vér a fülemben tombol, felerősíti ádámcsutkám ropogását, ahogy keze ide-oda mozgatja nyakam, minden egyes mozdultnál erősebbre kulcsolva markát. Mennyire vágytam rá hónapokon át, hogy végre magához szorítson. Gúnyt űz belőlem a sors. Szemhéjam lecsukódik, ahogy a lélegzésre összpontosítok. Kitátom a szám, de hiába, nem jutok levegőhöz. Kezemmel szerencsétlenül próbálom lefejteni az ujjait. Alig bírok belekapaszkodni. Beszélni próbálok, de csak fuldokló nyögések jönnek ki:

– … aj… ná… om

– Hangosabban, te mocsok! – Egészen közel hajol az arcomhoz és elfordítja a fejét, karja remegve megfeszül, ahogy egyre csak szorongat. A látásom elhomályosul. Érzem, hogy mindjárt elvesztem az eszméletem. Túlélési ösztönöm eszköztelen bosszúvágyával szemben. A füle az orromhoz ér. Az ismerős illat egy pillanatra visszazökkenti távolodó elmémet. Ahelyett, hogy tovább próbálnék szabadulni, most magamhoz húzom, és tiszta erőből a fülébe harapok. Felordít, fojtásának ereje alábbhagy kissé. Rágóizmaim égni kezdenek, ahogy minden erőmet beleadom állkapcsom szorításába. Megpróbálja kihúzni a fülét, de nem engedem. Marka újra satuként préseli a torkom. Én is tovább szorítom fogaim, érzem, ez az utolsó esélyem; ha lazítok, végem. Utolsó tartalékaimat emésztem fel. Mindjárt elájulok. Fogsoraim összeérnek, csikorogva elcsúsznak egymáson, számat fémes íz önti el. Ordítva rántja el a fejét és a füléhez kap. Ijedten körbenéz és elrohan. Egy pillanatra közeledő szirénák harsogására leszek én is figyelmes, ahogy nyitott szájjal oldalra dőlök.

 

– Úgy látom, épp időben érkeztünk – mondja a mellettem guggoló nyomozó, amikor kinyitom a szemem.

– Tartok tőle, megint elkerülték egymást – maszírozom a nyakamat, ahogy felülök. – Hogy találtak rám?

– A telefonszolgáltató egész jó pontossággal be tudja lőni. De ami ennél még érdekesebb volt, az az, hogy nem én kértem le először – sokatmondóan abba az irányba emelte a fejét, amerre Aladin elfutott.

– Bizonyít ez valamit? Tartok tőle, hogy az Angel Capital nem archiválta Aladin, akarom mondani Agárdi felvételi videóinterjúját – nézek rá reményt vesztve.

– Az adatkezelési szabályoknak megfelelően valószínűleg nincs már meg. Ugyanebből az okból kifolyólag mára már törölték a Szabadsághíd hídfőjénél lévő térfigyelő kamerák felvételeit is. Ügyes húzás volt a hadnagy részéről. Szóval a gyanú valóban nincs megalapozva, de legalább felmerült.

– Nem lepne meg, ha a könyvben talált szőrszál DNS-e megegyezne az enyémmel – fűzöm hozzá  lemondóan.

– Az meglehet – bólint a detektív. – Ahogy én látom azonban, Agárdi Hadnagynak egyértelmű indítéka volt; bosszút állni a húgát megerőszakoló Czézáron és mindezt a maga nyakába varrni. És alig várom, hogy összevethessem ezt a kis mintát, a Czézár metszőfogai köze szorult hajszálakkal – mondja, és egy zsebkendővel óvatosan felemeli a mellettem heverő a véres fülcafatot. – Addig is, talán menjünk be az örsre, estére meglesz az eredmény és elcsípjük a maga Aladinját is.

– Jogos. Nem is bánnám, ha biztonságban pihenhetnék, amíg szabadon lófrál a kollégájuk – egyezek bele és elfogadom felsegítésemre odanyújtott karját.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (6 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük