Magyar Anna: A fiú, aki szerette a telet

Régen Gidának sokkal egyszerűbb dolga volt, amikor az apja hangoskodott. A nagyi még ott élt a szomszédban, és anya a lelkére kötötte, hogy mindegy, hány óra van éppen, nyugodtan sétáljon át hozzá ilyenkor. Mármint amikor vitatkoznak – anya legalábbis így mondta. Gida – ugyan még csak nyolcéves volt – kiforrott véleménnyel rendelkezett ebben a témában, és szerinte a vita szót csakis ennél halkabb beszélgetésekre illene alkalmazni.

Az a baj, hogy a nagyi már nem lakik itt. Átköltözött a város másik felébe, a temetőbe. A szülei a meghalt, vagy elhunyt kifejezést használták, néha pedig azt mondták, hogy felsétált a csillagokba, bár nem, ezt csak anya szokta használni. Mindenesetre szeretett úgy gondolni a nagyira, mintha csak át kéne bicikliznie négy utcán, majd a főúton a járdán eltekerni a zebráig, át a másik oldalra, és onnan már csak három utca, két kanyar, és ott is van a nagyinál. Mintha mindig tízpercnyire lennének egymástól, sosem többre.

A lényeg, hogy már nem mehet át a nagyihoz, és egyszerűen nincs a háznak olyan pontja, ahol ne hallaná őket. Ahogy veszekednek – Gida ezt a szót használta. Anya próbált több búvóhelyet is kiötölni, hogy mindig a lehető legmesszebb legyen tőlük, de egyik sem volt elég távol. Most éppen az emeleten guggolt a beépített szekrényben a ruhák közt. A nagykabátok és pulcsik egészen jól szűrték a hangokat, de azért mégsem eléggé. Mindemellett kellemetlen szagot árasztottak magukból, nem volt olyan igazi öblítő illatuk, pedig ő azt nagyon szerette. Mindig szagolgatta a száradó ruhákat, amikor az apja nem volt otthon, mert ő olyankor rászólt, hogy ne dugdossa oda a taknyos orrát, amit nem értett, mivel már régóta tudott zsebkendőt használni, és ritkán is volt beteg. Az apja néha olyankor is szeretett gonoszkodni, amikor Gida jól viselkedett.

A szekrényajtó belseje egy-két helyen kicsit szálkás volt, de már jól kitapasztalta, hogy hol kell vigyáznia. Az utóbbi két hónapban megtanult sötétben is jól kiigazodni az erezett felületen. Eleinte hozott magával ollót, és óvatosan rajzokat vésett az ajtóba, viszont múlt héten kiégett a villanykörte, úgyhogy azóta azzal szórakoztatta magát, hogy a rajzokat tapogatta. Anya nagyon mérges lenne, ha meglátná, de a felnőttek ritkán veszik észre azt, ami derékszint alatt történik.

– Mégis mire költötted el azt a kurva húszezrest?! – ordította az apja a konyhában.

Hatalmas csörömpölés követte bömbölő hangját, mint amikor az ember elejt egy poharat.

Gida régen szerette az apukáját. Nagyon. Valószínűleg most is szerette, csak néha nehezen emlékezett erre az érzésre, mert nagyon tudott félni tőle. Eleinte anya mindig rászólt az apjára, hogy ne beszéljen csúnyán Gida előtt, de mostanában az apja egyre hangosabban mondta a ronda szavakat, már nem lehetett csak úgy egyszerűen lecsendesíteni.

Az apja gyakran volt mérges anyára, és gyakran emelte fel a hangját – Gida szerette ezt a kifejezést, könnyedebbnek érezte, mint az ordítani szót. Ennek ellenére tudta, hogy az apja néha igenis ordított anyával. Néha nagyon csúnyán beszélt vele, és előfordult, hogy elejtett valamit, ha a konyhában vitatkoztak. Olyan is volt, hogy az apja kedves volt, mégis kényelmetlenül érezte magát mellette. Ficergett a széken, és alig várta, hogy véget érjen a vacsora.

A mai este is így indult. Az apukája mosolyogva ült le az asztalhoz, kérdezgette az iskoláról, ő pedig elmesélte, hogy Réka néni megdicsérte rajzórán, mert nagyon szépen választotta meg a színeket a festményéhez. Ekkor az apja megkérdezte, hogy matekórán is ilyen jól muzsikált-e – ezt nehezen értette először, hiszen matekórán nem zenél az ember, arra ott az énekóra, de anya gyorsan elmagyarázta, hogy az apja csak a teljesítményére kérdezett rá.

Gida nem mindig szeretett az apjával beszélgetni, mert sokszor úgy érezte, hogy nem úgy érti a kérdéseit, ahogy mondja. Mintha lett volna mögötte valami más, amire nem akart válaszolni. Ennek ellenére mindig próbált részletesen elmondani mindent, ha kérdezett tőle valamit, mert az apja utálta, ha csak egyszavas válaszokat adott.

Úgyhogy Gida elmesélte, hogy matekórán jót kapott. Anya hozzáfűzte, hogy majdnem mindenkié jó lett, csak az osztály két legjobb tanulója kapott kiválót, mert ez egy nagyon nehéz anyagrész volt. Anya hangja néha kapkodó volt, amikor az apjával beszélt. Mintha túl sok szót akarna belesűríteni egyetlen mondatba. Ilyenkor az apja általában megelégelte anya szabadkozását – Gida nem tudta, mit jelent ez a szó, de az apja mindig ilyenkor használta, anya kevés-levegős-sok-szavas válaszainál –, és csendre intette. Volt erre egy külön kézmozdulata, ami nagyon hasonlított a szemben élő bácsi mozdulatára, amikor rászólt, a kutyájára, hogy Ülj! Ezt csinálta az apja is, csak nála inkább olyasmit jelentett, hogy Elég legyen!

Akkor is ezt a mozdulatot utánozta, majd két tenyerét az asztalra fektette. Anya némán ült, kezével a terítőt simítgatta, bár Gida nem látta ráncosnak. Az előbb még baromi éhes volt. Majdnem korgott a gyomra, mégis mozdulatlan maradt, nem nyúlt a villájáért, mert az apja kérdezgetni kezdte, és magyar ember evés közben nem beszél. Aztán hiába lett csönd, a pocakja elkezdett nyilallni. Egyszer egy mesében a szerelmes kislány azt mondta, ezer pillangó repdes a gyomrában, és Gida így szokta megmagyarázni magának, amit ilyenkor érzett, csak neki gonosz pillangói voltak, azért nem volt annyira boldog, mint az a lány.

Az apja hosszasan bámulta őt, mielőtt ismét megszólalt volna.

– Nagyon nehéz volt a dolgozat?

Gida először csak bólogatott, de az apja azt is utálta, úgyhogy inkább válaszolt rendesen.

– Igen.

– Segített anyád tanulni? – kérdezte az apukája mosolyogva.

Gida nehéz helyzetbe került. Az apjának sokféle mosolya volt, de nem mindegyiket szerette. Úgy érezte, mintha az apja megint több dolgot kérdezne egyszerre, de ő csak egyre tudná a választ. Anya nem segített neki a hétvégén tanulni, mert az apjának volt születésnapja, és anya emiatt sokat sütött-főzött, úgyhogy egyedül készült fel a dolgozatra. Tudta az anyagot, de órán sokkal könnyebbek voltak a feladatok, mint a témazáróban. Ám az apja azt szerette, ha anya vele tanul, pedig tudta, hogy anyának néha lennének fontosabb dolgai is, és ő már tudott egyedül tanulni, ritkán volt szüksége segítségre. Nem akart hazudni, de anyát sem szerette volna bajba keverni, így habozott egy másodpercig.

– Igen – felelte, mire az apja fújtatott egyet, majd nagyon lassan anyához fordult.

– Arra neveled a fiunkat, hogy hazudjon? – kérdezte dörmögő hangon.

Anya ránézett és intett egy aprót a fejével, mire Gida felpattant az asztaltól és már suhant is az emeletre.

Így került a beépített szekrénybe, miközben lentről az apja ordítása és némi csörömpölés hallatszott fel. Néha szerette a fülére tenni a kezét, hogy kizárja teljesen a hangokat, de aztán félni kezdett, mert így nem tudta, mi történik odalent, és olyankor le kellett eresztenie a tenyerét pár másodpercre. Általában ezt játszotta addig, amíg csend nem lett.

Ma valahogy tovább tartott az apja dühöngése, és ami a legfurcsább volt, hogy néha anyát is hallotta. Anya sosem szólalt meg, vagy nagyon-nagyon halk volt, mert Gidáig sosem ért el a hangja, most mintha mégis mondott volna valamit, bár érteni a kabátok közt már nem lehetett.

Néha óráknak érezte a szekrényben töltött pillanatokat, de most pont az ellenkezője, valahogy minden nagyon gyorsan történt. Amikor meghallotta anya sikolyát, kilökte a szekrényajtót és a lépcső felé futott. Amikor a konyhába érkezett, az apja gyorsan megállította.

– Maradj ott, anyád elejtett egy poharat – mondta, mire Gida körbenézett.

Szerinte nem csak egy pohár tört el, mert voltak átlátszó és fehér szilánkok is a kövön, mindenesetre nem próbálta kijavítani az apját. Anyát először nem is látta, mert eltakarták a székek meg az ebédlőasztal, de ott volt ő is. A konyhakövön ült, hátát a szekrénynek vetette, halkan szipogott, tenyerével az arcát takargatta.

– Ne sírj, már, hallod?! Megijeszted a gyereket! – emelte fel a hangját megint az apja.

Gida nem értette, miért szólt rá anyára, hiszen ő anyától akkor sem tudna félni, ha az élete múlna rajta. Anya még akkor is kedves volt vele, amikor próbált szigorú lenni.

– Nem bírom tovább ezt a drámát – morogta az apja, majd az előszoba felé indult. Nemsokára hallották az ajtó csapódását, de csak akkor mozdultak meg, amikor odakint beindult az autó.

– Anya, jól vagy? – kérdezte, és elcsuklott a hangja a mondat végén. Olyan érzése volt, mint amikor ellökte egy idősebb fiú az iskolaudvaron, és nagyon beverte a lábát, és sírnia kellett. Próbálta visszatartani, mert nem akarta, hogy ovisnak nézzék, de baromira fájt a lába, így végül kibuggyant pár könnycsepp. Most is valami ennyire fájt, talán a hasa, de nem volt benne biztos, inkább valahol mindenhol olyan szomorúan izgága volt, egyszerre akart megmozdulni, de mégsem indult semerre.

– Gida, menj fel és moss fogat, mindjárt engedek neked fürdővizet, csak feltakarítok itt.

Gida bizonytalanul téblábolt egy ideig a konyha ajtajában, de anya nem tágított.

– Menj! – szólt rá ismét, úgyhogy elindult.

Amikor anya a fürdővizet kavargatta neki, nagyon pirosnak tűnt az arca.

– Kérsz rá gyógypuszit, anya? – kérdezte. Nagyi és anya mindig gyógypuszival gyógyították a kisebb-nagyobb sérüléseit. És mindig megkérdezték, hogy fáj-e még. Néha tényleg elmúlt, néha viszont ugyanúgy érezte, de mégis azt mondta, nem fáj. Az apja megmondta, hogy a nagyfiúknak nem fájnak apróságok, így sosem vallotta volna be, hogy mégis.

– Kérek, Kisgidám – felelte anya, Gida pedig odahajolt és halk cuppanás kíséretében egy nagyon-nagyon apró, nagyon-nagyon puha puszit adott anyának.

– Fáj még, anya? – érdeklődött egyből, ahogy a felnőttektől tanulta.

– Már nem is érzem – mondta anya, de Gidának eszébe jutott, hogy ő is szokott hazudni, és talán anya is éppen ezt teszi.

Szeretett a kádban pancsolni, és anya ebben mindig partner volt. Az apja szerint már idős ahhoz, hogy fürdés közben anyával játsszon, de ha ez igaz, akkor ő inkább nem is szeretne felnőni. Most mégsem élvezte annyira, mint máskor. Anya szinte nem is csinált semmit, alig szólalt meg, viszont sokat csikorgatta a fogát, ami nagyon rossz szokása volt a viták után. Gidát néha az őrületbe kergette ez a hang. Közben sajnálta is anyát, mert szomorúnak tűnt, és most már ő is szomorúnak érezte magát.

Ahogy anya a vízbe lógatta a kezét, észrevett a felkarján egy lila foltot. Gyorsan oda is adott egy gyógypuszit.

– Köszönöm, Kisgidám – mondta anya, és homlokon csókolta.

Nehezen aludt el aznap este, mert hallotta az apja autójának fuldokló leállását, majd a bejárati ajtó csapódását, és utána a lépcsőn felfelé igyekvő lépteket. Halk beszélgetés foszlányai jutottak el még hozzá, de nem volt vita már aznap este.

Éjszaka sokat forgolódott, egyik álomból vetődött a másikba, arról viszont még álmodni sem mert, hogy mire reggel kinyitja a szemét, hófehér táj látványa fogadja. Egyetlen ugrással kipattant az ágyból és már az ablaknál is termett. Résnyire nyitotta, a fagyos szél hirtelen tört be a szobába, Gida pedig a kezébe vett egy kis marék havat az ablakpárkányról. Imádta a telet. Gyorsan becsukta az ablakot, majd elkezdte a kezei közt dobálni a hideg golyót, amíg el nem olvadt. Csakis ekkor rohant át a szülői hálóba.

– Anya, apa, leesett a hó! – keltegette őket, pedig kint még sötét volt. Tudta, hogy korán van még, és hétvégén jó lenne tovább aludni, de egyszerűen nem bírt magával, ide-oda ugrált a lábain, rázta a szülei vállát. – Mehetünk játszani?

– Kicsim, hadd aludjunk még egy kicsit. Amíg világos nem lesz. Jó? – mondta anya, majd átfordult a másik oldalára.

– Anya, kérlek, az még olyan sok idő – könyörgött. – Apa? – sétált át az ágy másik oldalára. Az apja felkönyökölt, és dühös szemekkel bámult rá.

– Reggel hat óra van. Még egy szó, és pizsamában raklak ki a hóba. Érthető vagyok? – Gida lesunyt fejjel aprót bólintott csupán. – Akkor gyerünk vissza aludni. Majd anyád felkelt.

Úgyhogy nem volt mit tenni: visszakullogott a szobájába, mert az apjától való félelme nagyobb volt, mint a hó iráni szeretete. Aludni nem tudott ugyan, de az ablak felé fordulva nézte a hulló pelyheket, és eltervezte pontosan, hogy mi mindent fog odakint csinálni. Egyszer az apukája kivitte a város határába, rákötötte a szánkót az autóra, és úgy húzta. Az nagyon tetszett neki, de nem hitte, hogy lesz még hasonló alkalom.

Régen sokkal több időt töltöttek együtt, és másmilyen is volt az apja. Emlékezett néhány alkalomra, hogy felemelte a hangját, esetleg ordított, és olyankor félt, de az idő nagy részében szeretett vele lenni, jól érezte magát. Az utóbbi egy-két évben megváltoztak a dolgok. Az apja egyre mérgesebb lett, ő pedig már nem szeretett a közelében lenni. Állandóan ott voltak a gonosz pillangók a gyomrában, mert az apja egyre többször beszélt úgy, hogy nem értette, mit jelentenek a szavak igazából, pedig Gida kitűnő volt olvasásból.

Mire anya érte jött, már felöltözve ült az ágyon, halkan játszott a dínóival. Szentül hitte, hogy a dinoszauruszokat nem lehet kinőni. Talán egyszer dínótudós lesz, ennek van egy nagyon bonyolult neve, de csak arra emlékezett, hogy p betűvel kezdődik.

Anya mellé ült az ágyon, az arca már nem tűnt pirosnak, bár egy kicsit furcsa színe volt még mindig.

– Nehéz volt kivárni, igaz? – kérdezte anya.

Átnyúlt az ágyon és magához húzta Gidát, szorosan átölelve félig az ölébe vonta. Olyan illata volt, mint annak a kenőcsnek, amit a nagyi kent a térdére, amikor nagyot esett a biciklivel.

– Mehetünk végre, anya?

– Először reggeli! – jelentette ki anya, Gida pedig nyavalygó hangot hallatott. – Nincs kifogás, Kisgidám!

– Anya, szerinted apa elvinne megint szánkózni az autóval? – Próbált nem túlságosan reménykedni. Úgy érezte, nem lesz a válasz, és mindig rosszul érezte magát, mikor valamit nagyon várt, mégsem történt meg.

– Megkérdezem, jó? – anya kedvesen mosolygott, de kicsit talán szomorkásan is, innen tudta Gida, hogy anya is ugyanúgy gondolja, ahogyan ő.

Anya palacsintát sütött reggelire. Szombat reggel mindig azt csinált, de nem olyat, amilyet a nagyi, mert az tovább tartott elkészíteni. Anya csak leturmixolt banánt és zabpelyhet, és ezt sütötte ki. Kicsit vastagabb volt, de lekvárral és gyümölcsökkel nagyon szerette. Remélte, hogy anya este tejbegrízt is főz, imádta a tejbegrízt télen.

Az apja nem csatlakozott hozzájuk, pedig a palacsinta már készen volt, úgyhogy anya megkérte, hogy szóljon neki. Feltrappolt a lépcsőn, majd befordult a hálószobába. Az apja az ágyban feküdt, oldalára fordulva a telefont nyomkodta.

– Apa, kész a reggeli – mondta halkan. Hümmögés volt a válasz. – Jössz enni velünk? Apa? Jössz?

– Megyek.

– Oké – felelte, és várt, de az apja nem mozdult.

– Igen?

– Gondoltam, megvárlak.

– Róbert, ne idegesíts fel már megint – figyelmeztette az apja.

Csak ő hívta Róbertnek, még az iskolában is Robi volt, sosem használták a teljes nevét. Gida nagyon utálta, hogy az apja mindig így szólította. A Róbert olyan név volt, ami valahogy sosem tartozott hozzá.

– Rendben, jövök – dohogta az apja. Lassan kikecmergett az ágyból, Gida pedig türelmesen várt, és azon gondolkozott, feltegye-e ő a kérdést, vagy bízza anyára. Végül megemberelte magát, és kihúzott derékkal odaállt az apja elé.

– Apa, elvinnél megint szánkózni az autóval? – A hangja kicsit bátortalan volt, de a vállát hátrahúzta úgy, ahogy tesiórán tanulta. Az apja viszont bal lábbal kelhetett fel, mert gondolkodás nélkül vágta rá a választ.

– Nem – mondta, és magára rángatott egy melegítőalsót és egy pólót.

– Apa, kérlek – még a kezeit is összefűzte a mellkasa előtt. Tudta, hogy az apja nem az a személy, akinél haszna van a könyörgésnek, de nagyon-nagyon szeretett volna megint úgy szánkózni, mert a közelben nincsenek dombok, ahonnan lecsúszhatna, és ha anya húzza, az lassú az autóhoz képest.

– Mondtam, hogy nem – ismételte el az apja, miközben öles léptekkel kiment a szobából, Gida pedig utána futott és elkezdett toporogni előtte. – Róbert, ne játszadozz velem!

– Apa, kérlek, csak egy icipicit!

– Róbert!

– Pár percet, apa!

– Gida, hagyd abba! – szólt a lépcső aljáról anya, hangja olyan volt, mint amikor tegnap megkérte, hogy menjen el fogat mosni.

– Apa… – mondta utoljára Gida, és könnyes szemmel felnézett.

– Megmondtam, hogy nem! – ordított rá az apja, ő pedig ijedten hátralépett, mikor meglátta dühös arckifejezését.

Nem számított rá, hogy ennyire közel van a lépcső. Az apja utána nyúlt, de már hiába, anya pedig hangosan felsikoltott és rohanni kezdett felfele. Úgy dobálta ide-oda a lépcső, mint a mosógép a ruhákat. Beverte a fejét, de nem volt biztos benne, hogy a korlátba vagy a falba. Amikor anya kezei közé esett, hangosan zokogni kezdett. Úgy érezte, mindene fáj.

– Jaj, Kisgidám, mondd meg, hol fáj – kérlelte anya, de Gida ahányszor csak beszélni próbált, mélyről feltörő csuklások jöttek ki a száján.

– Láttad, hogy nem az én hibám volt! – Hallotta valahol az apja hangját. – Fiam, szólalj már meg, mid fáj! – szólt rá erélyesen az apja, amitől csak még hevesebben kezdett sírni.

– Ne ordíts vele! – emelte fel a hangját most már anya is, pedig ő sosem szokta. – Menj el innen, nem segítesz!

– Nem én tehetek róla!

– Azt mondtam, menj el! – ordította anya a füle mellett, amitől kicsit minden csengeni kezdett a jobb oldalon.

Valahol ajtócsapódást hallott.

– Minden fáj, anya – mondta halkan.

– De van, ami jobban? A fejed, a karod, a térded?

– Nem, minden úgy kicsit – felelte, anya pedig mélyet sóhajtott. Óvatosan maga mellé ültette, majd hátát a falnak vetve bámult ki az ablakon, miközben keze automatikusan simogatta tovább Gida hátát. Így ültek pár percig, ő aggódva nézte anyát, anya pedig aggódva nézte a hófödte kertet.

– Anya, minden rendben, nem fáj annyira – bizonygatta.

– Jól van, Kisgida, maradj szépen itt. Anyunak pakolnia kell pár percet.

Ezzel anya leültette a kanapéra, bekapcsolta a mesét, majd telefonját a füléhez tartva felsétált az emeletre. Egy egész részt megnézett, mire anya visszajött a földszintre. Nála volt Gida bőröndje, amit nyaraláskor használnak mindig, és a sajátja is.

– Anya, hova megyünk?

– Timi nenéhez.

– De miért?

– Rég látogattuk meg, itt az ideje – felelte anya, miközben a palacsintákat egy dobozba pakolta. Mindeközben csöngettek, Gida sietett is ajtót nyitni.

– Szervusz, Robikám! – köszönt neki Kelemen doktor. – Bejöhetek?

– Jöjjön csak! – szólalt meg mögötte anya. – Köszönöm, hogy kijött hozzánk. Gida leesett a lépcsőn, és ugyan elkaptam, de gurult jó pár fokot.

– Na, ülj le akkor a kanapéra, nézzük csak, mi a helyzet! – mondta neki a doktor, ő pedig engedelmeskedett. Megnyomkodta itt-ott, emelgetnie kellett a végtagjait, és válaszolgatnia a doktor kérdéseire, majd amikor végeztek, az orvos és anya sutyorogtak pár percet a konyhában.

– Robi, szerintem minden rendben van, de ígérd meg nekem, hogy ha bármi fáj, ha bármi baj van, szólsz anyukádnak – kötötte a lelkére az orvos, ő pedig bólintott. Együtt kísérték ki anyával, aki egyből szólt neki, amint becsukták az ajtót.

– Gyerünk, öltözz fel!

– Anya, apa nem lökött meg. Csak nagyon megijedtem tőle – mondta gyorsan, ő maga sem értette, hogy miért. Úgy érezte, anyának tudnia kell erről.

– Tudom, kicsim. Semmi baj. Biztosan nem fáj semmid sem túl erősen?

– Nem, minden egy picit – felelte, de nehezen lehetett érteni a szavait, mert éppen a sálat tette fel.

Anya eléguggolt, megigazította rajta a sapkáját, majd megsimogatta az arcát.

– Tudod mi a legjobb Timi nenénél?

– Micsoda?

– Hogy sok a domb, amerre ő lakik. És képzeld, mesélte, hogy ott még nagyobb a hó, mint itt. Tudunk majd hógolyózni, angyalkát csinálni, hóembert építeni, mindenfélét. És kimehetünk a dombokra szánkózni, nem kell autó.

– Megígéred, anya? Ezt mind megígéred?

– Esküszöm – felelte az anyja szívére tett kézzel.

– Oké – mondta, miközben kisétáltak az ajtón.

Bepakoltak a másik autóba, majd Gida beült a helyére, az anyja pedig előre a volán mögé.

– Anya, tudod mi jó még Timi nenénél?

– Mi?

– Az ő férje nagyon kedves.

– Tényleg az – értett egyet az anyja, majd beindította az autót.

Gida a kezébe vette a palacsintát, és aprókat harapva bámulta a mellettük elsuhanó havas tájat.

Alig várta, hogy szánkózzon.