M. M. Linda: Sesquialtera

Az ólomüveg ablakokon betörő napfény sárgára, zöldre és vörösre festi a sápadt márványpadlót. A színek kavalkádjától lángolni látszik az oltár és a padok között húzódó üres tér. Három nap múlva én is ott fogok égni a padokban ülő közönség előtt. Persze csak átvitt értelemben, de akkor is.

Mennyi szempár fogja lesni minden mozdulatom, mennyi vájt fül fogja keresni a félreütött hangokat, mennyi – jó ég, de még mennyi! – elvárás. Miért nem inkább furulyán tanulok játszani? Vagy üstdobon? Ezekre senki sem kíváncsi, nem csinálnak ekkora felhajtást egy zeneiskolai vizsgakoncertből. De nem, nekem a legnehezebb hangszert kellett választanom!

Megkapaszkodom a mellvédben: a hűvös kő biztos támaszték. Mély levegőt veszek, lassan kifújom. Ibolya néni azt mondta, ha ideges vagyok, csináljak légzőgyakorlatokat.

Szuper ötlet, kár, hogy ettől nem fogok hibátlanul játszani a vizsgán!

Ellépek a mellvédtől, hátat fordítok az üres főhajónak. Nem érek rá pánikolni. Most meg kell zaboláznom ezt a hangszert, aminek lelke a mennyezetig nyújtózkodó szekrény belsejében lapul. Így kívülről csak egy bútordarabnak néz ki, néhány tucat síppal a homlokzatán. Milyen szép… de engem nem ver át. Ez egy hétezer torkú rém!

Remegő lábbal kerülgetem a kórusnak lerakott székeket. Néhány lépés, mégis sokáig tart eljutni az orgona játszóasztaláig, ami a keskeny karzat közepén terpeszkedik. Mire leülök a padra, jéghideg verejték csorog a hátamon.

Tisztelettel simítom végig a hófehér és éjfekete billentyűk sorait, azok mégis csupafog vigyort villantanak felém. Kinevet a szörny! Kinevet, mert a talpam alig ér le a lábklaviatúráig, és a legfelső billentyűsor túl messze van. Hogyan tud a templom kántora ezen a monstrumon játszani? Én hiába fészkelődöm a csontkemény padon, sehogy sem kényelmes. Pedig a kántor szerint a közönség elé kitolható játszóasztal is pontosan ugyanilyen. Hogyan fogok azon végigjátszani egy hangversenyt?!

A fújtató motort bekapcsoló gomb felé nyúlok, de azon már vörösen világít a lámpácska, mint egy fél szemmel kukucskáló démon. Ezt meg mikor kapcsoltam be? Azt se tudom, hol áll a fejem. Áhh, nem hiszem el…

Jó, nyugalom! Nyugodtan, mert telik az idő. Összesen egy órát kaptam ma gyakorolni, és holnap is csak ennyit. Aztán vizsga… Ki kell használnom minden percet.

Lehajolok a játszóasztal mellé ledobott táskámért, előveszem a kottákat. Miközben keresem a vizsgadarabokat, megakad a szemem egy megsárgult fénymásolaton. Évekkel ezelőtt tanultam ezt a darabot, mégis felzendül a fejemben sok-sok orgonasíp hangján. Ez az! Ez jó lesz átmozgatni a hidegtől lemerevedett ujjaimat.

A belső fülemmel hallott hangszín épp illik hozzá, úgyhogy bekapcsolok néhány sípsort… oh, pardon, regisztert – ezt Ibolya néni hangján hallom a fejemben –, hogy valami hasonló eredményt kapjak. Kipróbálom a kotyvasztott hangzást, de ez még nem az igazi. Megint végigpásztázom az összes kapcsolót. Van belőle legalább hetven, én mégis mindegyiket ízlelgetem egy kicsit, mintha egy svédasztalról válogatnék. Aztán megtalálom! Rájöttem, mi hiányzik: a Sesquialtera. Egyszerre lágy és fényes. Ez kell most nekem.

Bekapcsolom, meghallgatom a többi regiszterrel. Tökéletes!

Amint játszani kezdek, eltűnik Ibolya néni és a képzeletemben harsogó dallam. Csak a templomot megtöltő valódi hangokban gyönyörködöm. Magával ragad a játék, akár egy hullám a napsütötte tengerparton. Egymás után játszom az ütemeket…

– Áááá! – Összerezzenek. Elkapom a kezem a klaviatúráról, amikor az egyik lenyomott hangnál undorító fújtatás csúfítja el a hangokból festett összképet.

Ez meg mi volt?

Újra megnyomom ugyanazt a billentyűt, mire megint az a színtelen sóhaj hallatszik a többi síp hangja között. Mintha kiszakadt tömlővel akarnának skót dudát fújni eszelős, szoknyás szerzetek.

Megkeresem a hibás sípot. Egyesével kapcsolom be az előbb megszólaltatott regisztereket, míg elérkezem a Sesquialterához. A negyedik oktáv d hangja a ludas. Nem vagyok túl boldog, mert az egyik vizsgadarabom erre a regiszterre épül. Ha a hangversenyen hibásan szól, akkor nekem annyi. Ott fogok égni mindenki előtt, ráadásul nem az én hibám lesz.

Felpattanok, holdkórosként fel-le járkálok. Hirtelen nem tudom, mitévő legyek. Kinek kell ilyenkor szólni? A papnak? Vagy inkább a kántornak?

Visszasietek a táskámhoz, előkapom a mobilom, de ekkor megint különös hangokat hallok a sípokat rejtő szekrény felől, pedig most nem is piszkálom az orgonát.

Megállok. Még levegőt sem veszek, úgy fülelek.

Újra hallom a fura hangot, olyan mint egy… nyögés? Nem, inkább mint egy rekedtes morgás. Egészen állatias. Habár állatoknak semmi helye az orgonaszekrény belsejében.

Halkan lépek a gesztenyebarnára pácolt homlokzathoz. Onnan hegyezem a fülemet.

– Oh, hogy az a rohadt! – zúgolódik egy mély hang.

Ezt egészen tisztán hallottam, és egyértelműen a szekrényből jött. Valaki van odabent. Méghozzá egy férfi.

Most mit csináljak? Mondjam meg a kántornak, hogy valaki a sípok között bujkál? És akkor mit tehetne az a töpörödött öreg bácsika? Másrészt, ő most nincs a templomban. Hazament, miután megmutatta az orgonát. Egyedül vagyok itt.

Egyedül… Ebbe belegondolva hirtelen a torkomban kezd dobogni a szívem. És ha egy síptolvaj az? Vagy egy rablógyilkos? Mihez kezdjek vele egyedül?

Olyan halkan hátrálok el az orgonától, amennyire csak tudok. Úgy döntöttem, kiosonok a templom elé, és onnan telefonálok valakinek. Mindenkinek. Apának és anyának, hogy azonnal jöjjenek értem.

Odabent csoszogás hangzik fel, a botladozó léptek alatt deszkapadló nyikorog. Hiába távolodom tőle, a padlórecsegés sokkal gyorsabban közeledik felém. Aztán hatalmas csattanás hallatszik közvetlenül a homlokzat túloldalán, mire odabentről:

– Ott rohadj meg te is!

Nagyot ugrok a haragos felkiáltásra. Megint egyhelyben állok, a lábam nem akar mozdulni, pedig nem messze a csattanás helyétől kinyílik a szekrényen egy ajtó. Az addig ott sem volt, hogyan került az oda?!

Csak a saját zakatoló szívemet hallom, amint a kiabálás gazdája előbukkan az alacsony nyílásban. Egyik kezével a sapkás fejét fogja, a másikban megcsillan – atya ég! – egy pisztoly csöve. És a sapka is inkább olyan símaszk, amit a rablók húznak a fejükre!

Ez nem lehet, ilyen velem nem történhet. Nem kapok levegőt, homályosan látom a közeledő alakot. Futnom kéne, menekülnöm, de nem megy. Minden erő kiszáll a lábamból.

– Hé, te, meg tudod mondani, mennyi az idő? – vakkantja nekem.

A hang türelmetlen, de a pisztoly csöve még mindig a rablógyilkos oldala mellett lóg. De ettől még ott van, semmi másra nem bírok nézni.

– Mi van, megkukultál? Azt kérdeztem, hány óra. – Hadar és zihál. Egyre dühösebbnek tűnik.

– Kérem, én… én csak orgonálok itt – makogom. Gránittömbbé kövült lábam végre megmoccan, és hátrálni kezdek. De ez még mindig túl lassú. – Kérem, ne bántson!

– Mi van? – rázza a fejét és sűrűn pislog, mint aki valamin meglepődött.

– N-n-ne lőjön le! – Megadóan felteszem a kezem, az kocsonyaként remeg a magasban, a telefonomat alig bírom tartani.

Megint pislog. Egyre fiatalabbnak tűnik ezzel az értetlen tekintettel és a hipszteres sapkával a fején.

– Lol. Ezzel? – Felém nyújtja a kezét nyitott tenyérrel felfelé.

Huh, az csak egy kicsi orgonasíp, amit én pisztolycsőnek néztem. Megnyugszom, de csak annyira, hogy végig tudjak nézni a jövevényen. Kinyúlt póló és poros munkásnadrág van rajta. Nem bűnözőnek néz ki, inkább amolyan gondnoknak. Nagyon fiatal gondnoknak. Olyan idős lehet, mint én.

Amikor az arcát tanulmányozom, észreveszek egy vörös patakot a homlokát dörzsölő keze árnyékában, ami a kötött sapkája alól szivárog a halántékán. Beverte a fejét, az volt az a nagy csattanás?

 Mielőtt rákérdezhetnék, hogy mit csinált az orgona belsejében, megint rám pufog.

– Jó, erre most nem érek rá. Megmondod végre, hogy mennyi az idő?

Észreveszem, hogy a karomat még mindig a magasban tartom, úgyhogy leengedem.

– Negyed hét körül van. – Most sikerült úgy felelnem, hogy nem remegett a hangom, de a kezemben szorongatott mobilra nem bírok lenézni.

– Mennyi?! Basszuskulcs! – A fiú idegesen járkálni kezd. A síppal vakarja a tarkóját, és magában motyog. – Kiütöttem magam két teljes órára? Azt hogy a pékbe?

Sétál két teljes kört a karzaton, aztán visszasiet az orgonaszekrény belsejébe.

Csörömpölés hallatszik odabentről, majd egy szerszámosládával tér vissza. A másik kezében kopott esőkabátot tart, csak addig áll meg, míg felkapja azt magára, majd megcélozza a lépcsőt.

Én meg már tudom, hogy kicsoda lehet ez, bár elég meglepő a kora. Utána futok.

– Várj! Te az orgonát szerelted?

A fiú nem áll meg. Öblös léptekkel megindul a csigalépcsőn, és csak félvállról felel.

– Hát nem is pisztollyal hadonásztam.

– Jó-jó, de azt a sípot visszaraktad a helyére?

– Majd kitisztítom, és visszarakom, ha legközelebb erre járok.

Leér a földszintre, onnan még sietősebben rohan a kijárat felé. Futok utána, hogy tartsam vele a tempót.

– Szóval az a kezedben a Sesquialtera sípja volt?

– Ügyes vagy, hogy rájöttél – mormolja az orra alatt.

– Használnám azt a regisztert. Légyszi’, csináld meg, mielőtt elmész!

Próbáltam nem követelőzően hangzani, de szerintem nem annyira sikerült, mert a fiú összevont szemöldökkel pillant hátra a válla felett.

– Hetvennyolc regisztere van ennek a böhömnek. Csak találsz helyette egy másikat!

– De…

Folytatnám a győzködését, a fiú viszont kilép a templom kapuján, és becsapja az ajtót az orrom előtt. Ekkora egy bunkót!

Lepillantok a telefonomra. Mindjárt fél hét. Elment egy csomó időm, és nem gyakoroltam egy percet sem. És még a Sesquialtera sem jó.

*

Holnap vizsgakoncert, én meg itt pazarlom az időmet azzal, hogy a Sesquialtera kiváltására találjak végre egy megfelelő kombinációt. De nem megy. Egyik választás túl visítós, a másik túl tompa, a harmadik olyan mosott, mintha egy pocsolya alól szólna. Nem, ez így nem jó. Mennyivel szebb lenne a Sesquialterával!

Az a bunkó viszont azóta sem javította meg, pedig kiderítettem, hogy pont amiatt hívták az orgonahangolót – hangolót, nem egy gondnokot, aminek én néztem azt a fiút. Mondjuk a srác tényleg nem orgonahangoló, ő csak a fia. Biztos besegített az apjának. Viszont akkor már el is végezhette volna a munkát, hogy gebedjen meg!

Folyamatosan ezen jár az eszem, miközben a vizsgadarabra kéne figyelnem, ezért a pedálklaviatúrán már megint kihagyok egy cisz hangot. Hogy lehetek ilyen béna?

– Taposs rá jobban! Kicsit szorul az a billentyű.

Összerezzenek az ismerős hang hallatán, ujjaim félrenyomnak. Fülsértő disszonancia torzítja el a templomot megtöltő dallamot.

A fiú az orgonaszekrénynek támaszkodik. Vajon mióta figyel engem azzal a palaszürke szemével? Hm, tényleg, milyen érdekes ez az ezüstös árnyalat a lemenő nap fényében. Ha nem lenne ilyen tahó, még helyesnek is mondanám, de így…

– Szóval ezt sem szerelted meg, mint a Sesquialterát? – Résnyire szűkült szemmel méregetem, hogy biztosan vegye a lapot.

– Bocsi, elég kemény hetem volt.

Talán tényleg bánja. Ezzel a nyugodt tekintettel egészen normálisnak tűnik. Azzal együtt is, hogy a szeme úgy pásztáz engem, mintha életében nem látott volna lányt ennél a játszóasztalnál. Vagy talán máshol sem.

Ellöki magát a homlokzattól, közelebb lép.

– A múltkor elég, khm, tahó voltam. És lehet, hogy megijesztettelek. Egy kicsit.

– Kicsit? A frászt hoztad rám! Senki sem szólt, hogy más is lesz a templomban rajtam kívül.

– Persze, mert nem kellett volna már itt lennem. Én elvileg csak ötig voltam. Anyám már összevissza idegeskedte magát, mert a telefonom nyilván lemerült.

Nem egy anyuci pici fiának néz ki, de hát ki tudhatja ezt. Más fiúk biztos nem azzal takaróznának, hogy az anyukájuk aggódik értük, ha nem érnek haza időben.

– Akkor mit csináltál itt még mindig?

Biztos kicsit bunkóra sikeredett a hangsúly, mert a fiú hideg pillantást vet rám. Eltűnt a szinte kedves modor.

– Szerinted? – Leveszi a sapkáját, félresimítja a haját a homlokáról.

Seb húzódik a jobb szemöldöke felett, ami lenyúl a halántékáig. Ez sok mindent megmagyaráz.

– Uhh… Annyira beverted a fejed, hogy elájultál, és csak a játékomra ébredtél fel?

– Lefejeltem egy gerendát – biccent egyet. – Gnómoknak építették ezt az orgonaszekrényt, vagy nem t’om, mit gondolt az alkotó. Aztán meg kifele jövet lefejeltem egy másikat, hogy rohadjon meg. Egy kicsit ideges voltam ezek után. Bocs.

A bocsánatkérést inkább köpte, mint komolyan gondolta. Ennek ellenére szégyellem magam, hogy ebből semmit sem vettem észre. Ez a baleset végződhetett volna sokkal tragikusabban is. Mi történik, ha nem ébresztem fel? Már a gondolattól elszorul a torkom, és kiráz a hideg félelem.

– Remélem, már jól vagy – hebegem olyan halkan, hogy magamat is alig hallom. Arcomat lángolni érzem, pedig még mindig a hideg ráz.

– Anyám leküldött a balesetire, ha már úgyis a kórházban voltunk. Mondjuk a látogatási időt lekéstük, úgyhogy jobb dolgunk nem volt ott – vonogatja vállát, én meg ebből nem értek semmit. – Megyek, kivakarom abból a sípból a belehullott vakolatot. Aztán használhatod a Sesquialterádat, ha már nincs ennél nagyobb problémád.

Ezt is flegmán mondja, de mielőtt visszavághatnék valamivel, már eltűnik a titkos ajtó mögött. Szerintem igenis nagy probléma, ha elhasalok a vizsgakoncertemen!

Tétlenül ücsörgök. Nem folytathatom a gyakorlást, amíg az a nyomi bent van az orgonában, még belefájdul a füle – egyébként megérdemelné, amiért ilyen gyökér velem.

Más dolgom nincs, úgyhogy azt próbálom kibogozni, amit az előbb mondott. Vajon mit értett a kórházban lejáró látogatási időn? Hupsz, lehet, hogy…

Felpattanok, benézek a résnyire hagyott ajtón. Orgonasípok erdeje sejlik fel a poros félhomályban. Egy szűk folyosó nyúlik el a sípok és a szekrény homlokzata között, amelyről néhány méterrel odébb leágazik egy másik, sípokkal közrefogott ösvény. A fiú valahol arrafelé matat.

Nem merek belépni ebbe a furcsa világba. Mindent por lep, néhol pókhálók szövik be a sarkokat.

– Kit akartatok meglátogatni a kórházban? – kérdem elég hangosan, hogy biztosan hallja.

– Mit érdekel ez? Nem is ismerjük egymást.

Most lepereg rólam a bunkó hangnem.

– Hannának hívnak. És téged?

– Györk.

– Szóval, Györk, az édesapáddal történt valami? Azért jöttél te megjavítani a sípot?

Szerszám csörög fémes hangon, aztán léptek nyöszörögnek a deszkapadlón. Györk megjelenik a kereszteződésben. Úgy tűnik, végzett a dolgával, mert folytatja útját a kijárat felé.

– Igen. Múlt héten rosszul lett.

– Szegény. Ugye, most már jobban van?

Megáll egy pillanatra. Elgondolkodik, közben alaposan végignéz rajtam. Talán azt találgatja, hogy tényleg érdekel-e a problémája. Azt hiszem, úgy dönt, őszinte az aggodalmam, mert végül bólint egyet. Komoly a tekintete, komolyabb, mint valaha – még a hipszter sapka ellenére is, az biztos csak álca.

– Szerencsére nincs nagy baja. Jövő héten kiengedik. Köszi, hogy… mármint kedves, hogy… mindegy. – Megrázza magát. – Próbáld ki a sípot!

Visszatérek a játszóasztalhoz, de nem ülök le. Állva nyomkodom azt a bizonyos d billentyűt.

Úgy szól, mint egy álom! Legszívesebben Györk nyakába ugranék, de még időben észbe kapok, és csak úgy egyhelyben ugrok egyet. Remélem, ezt nem látta.

Györk is mosolyog végre. Felcsusszan a padra, és bekapcsol még néhány regisztert.

– Apám szerint hamis a Sesquialtera, úgyhogy gyorsan csekkolom.

Válaszra sem vár, már játszik is. De még hogy játszik! Kotta, minden nélkül! Leesik az állam, úgy kell összeszednem a padlóról. A karomon feláll az összes szőr, libabőrös lettem, de úgy rendesen.

Györköt nézem, miközben gyönyörködöm a zengő dallamban. A fiú lehunyt szemmel játszik, mégis megtalálja a gyors ütemben egymást követő akkordokat, még a lábával is. Teste együtt hullámzik a legmélyebb basszusokkal, de az arca kisimult, teljesen nyugodt, nincs rajta semmi izgalom. Nem hiszem el ezt a fiút!

És magamat sem, mert még inkább bizsergés szalad végig a testemen, miközben ezt az arcot tanulmányozom. Szívesen elnézném örökké ezt a tökéletes magabiztosságot. Közelebbről. Sokkal közelebbről.

– Melyik zeneiskolába jársz? – terelem el saját gondolatomat attól a késztetéstől, hogy felüljek Györk mellé a padra.

– Egyikbe sem. Apám tanított – felel játék közben, még mindig lehunyt szemmel.

– Biztos tehetséges orgonista, ha te így játszol.

– Hallgattalak az előbb, te is jól nyomod.

– Áh, folyton félrekalimpálok. Le fogok bőgni a vizsgán.

– Mindenki hibázik néha. Azt hiszed, érdekli a közönséget? A lényeg, hogy folytasd a darabot. Mire elérsz a végére, senki sem fog rá emlékezni, hogy egy e helyett f hangot nyomtál. – Vállat von. – Legfeljebb a vizsgáztató tanárok, de az meg kit érdekel.

Jól hangzik, amit mond, de nem tudom elhinni, hogy ez ilyen egyszerű. Én képtelen vagyok mások előtt ennyire önfeledten zenélni, mint ő.

– Ezt hogyan csinálod? – szalad ki a számon.

Azonnal megbánom a kérdést, amikor Györk szája játékos mosolyra húzódik.

– Tudom, hogy azt a bizonyos cisz pedálbillentyűt jól meg kell taposni, különben nem szól.

Kinyitja szemét, és rám pillant, a klaviatúrán táncoló keze megáll a levegőben. Ahogy a vidám darab utolsó hangjai hosszú visszhanggal elhalnak, úgy Györk is abbahagyja a mosolygást. Most egész máshogy néz rám, szinte bőrömön érzem a tekintetét.

– Megtaníthatom, hogyan kell bánni ezzel a szörnyeteggel. Gyere, huppanj ide mellém! – csusszan arrébb.

Lassan ülök fel a padra, annak is csak a legszélére. Most sokkal közelebbről nézhetem a nyugodt arcot. Túl közelről.

– Köszönöm, ez jó ötlet. – Nem tudom hova nézzek, mennyire húzzam ki magam, mit csináljak a gumiként ellanyhuló karommal. Zavaromban összevissza beszélek. – Egyébként mi volt az a darab, amit játszottál? Nem ismerem.

– Gondolom. Én nem egy régizene-seggfej vagyok.

Igen, ez még mindig ugyanaz az idióta srác. A felismeréstől ellazulok, elhelyezkedem kényelmesebben.

– Templomban vagyunk, csak szólok. – A figyelmeztetésre Györk elvigyorodik, hamiskásan csillog a palaszürke szem. Neki aztán papolhatok. – Szóval, elárulod, mi volt az?

– Tom Scott a szerző. A címet találd ki te!

Nem kell sokat gondolkodnom. A bársonyos kvintek és a pattogó tercek végig visszaköszöntek a darabból.

– Sesquialtera!

*

A parkban sétálunk már legalább egy órája, de nekem még mindig zakatol a szívem, az arcom pedig tűzforró. Nem nézem, merre megyünk a zegzugos, fákkal keretezett ösvényeken. A lámpaláz nem múlt el, és az sem segít, hogy Györk itt lépked mellettem. Ő állva tapsolt a hangverseny végén. Majd’ elájultam, amikor ezt megláttam.

Repülni tudnék, annyira megkönnyebbültem, hogy vége ennek az egész vizsgaőrületnek. A magasban szállnék, de Györk keze az enyém köré kulcsolódik, amikor elhaladunk egy émelyítően édes illatot árasztó vattacukorgép előtt.

Megállok. Tegnap randiztunk a gyakorlás után, és hazafelé kézen fogva sétáltunk, de ez most teljesen másmilyen érintés. Belezsong a fejem. Semmi más nincs a világon, csak az enyéim közé furakodott hosszú orgonistaujjak.

Felnézek rá, ő apró mosollyal tekint le rám.

– Menő volt az a Widor Toccata! – Megint megjelenik a szemében az a pimasz fény. – Meg ez a kis fekete ruha sem semmi.

Az arcom még jobban lángol, ami szinte már lehetetlenség. Ez tényleg azt jelenti, amire gondolok?

– Koncerten feketébe illik öltözni – hebegem jobb válasz híján. Zavartan nézek félre a játékos szempárról.

Megcsikordul a kaviccsal felszórt ösvény, Györk szembefordul velem. Most épp a kigombolva hagyott szövetkabát alatt lapuló inget bámulom. Olyan közel áll, hogy felmelegít a testéből áradó forróság.

Újra megmozdul, aztán az államon érzem a bütykös ujjakat. Lágyan simogat, akár a legpuhább sál.

Erre már felnézek rá. Arcán hívogatón táncol a fölénk magasodó fák lombján és a vattacukorárus piros-sárga napernyőjén átfurakodó fény. Zöld, vörös és sárga, mint a templomot megtöltő fénykavalkád.

Hosszú csend. Valamit mondanom kell.

– Köszi, hogy titokban meghangoltad a Sesquialterát. Hallottam ám, hogy most sokkal szebben szólt!

Györk válasz helyett lehajol. Egészen közelről cirógat a forró lehelete. Ajkai óvatosan érintik először az arcom, aztán haladnak a szám felé. Mire rájövök, hogy most mi történik, már a nyelvét érzem az ajkaim közé lopakodni, egy erős kéz pedig a hátamat simítja.

Lehunyom szemem. Akaratlanul is felsóhajtok, amint viszonozom a csókot. Fülemben dübörög a zakatoló szívem. A hátamon egyre lejjebb kúszó kéz melegségétől bizsergés szalad végig rajtam.

Beletúrok a kócos hajba, simogatom a puha fürtöket. Örökké így szeretnék maradni: Györk ajkával az ajkamon, egymás karjában. Minden olyan békés, és mégis eleven. Mint a Sesquialtera.

 

A novella a Young Adult regény-író kurzusunkon készült. Ha téged is érdekelnek a YA történetek, kattints ide a részletekért!