Kiegészítő történet a szerző Ne mondd, hogy szeretsz című regényéhez
*
– Na, akkor most mindenki nagyon jól figyeljen! – kezdte a Főnök, miután kikapcsolta a hifit. – Nemsokára érkezik egy ismerősöm lánya, és szeretném, ha visszafognátok magatokat.
Erre harsány röhögés söpört végig a műhelyen, és a Főnök arcán is enyhe mosoly suhant át. Ismert minket, mint a rossz pénzt. Akárhányszor egy-egy csinosabb csaj hozott autót, legalább egyikünk tett rá néhány megjegyzést. Az lett volna a furcsa, ha nem így van. Elvégre ahol hat fickó dolgozik együtt reggeltől estig, ott túlteng a tesztoszteron.
– Komolyan mondtam – nyomatékosította a szavait a Főnök, aztán visszakapcsolta a zenét, és a műhelyt újra betöltötte a hangos rap.
A három állás mindegyikét folyamatosan használtuk, szerencsére jól ment az üzlet. Mivel én voltam az „új fiú”, ezért engem ugráltattak a legtöbbet, de nem bántam. Imádtam a kocsikat, szívesen bütyköltem rajtuk bármit. Persze a kedvenceim a tuning melók voltak, de tényleg bármit lelkesen megcsináltam, hiszen végre a magam ura lehettem, nem függtem tovább a szüleimtől, és nem kellett megfelelnem az elvárásaiknak. Ezerszer inkább végeztem a kétkezi munkát, és laktam az apró albérletben, minthogy a puccos villánkban éljek és ügyvédkedjek. Végre szabad lehettem.
Nem sokkal később meg is érkezett az említett lány, és rájöttem, a Főnök nem véletlenül figyelmeztetett minket. Az udvarra begördülő piros Mini Cooperből egy irtó jó seggű csaj szállt ki, és bizalmatlanul végigmért minket. A jó idő miatt a műhely mindkét hatalmas ajtaja nyitva állt, így akárki hajtott be az udvarra, beláthatta az egész szervizt.
Füttyentettem egy halkat, mire a hozzám legközelebb dolgozó Márk felemelte a fejét, követte a tekintetemet, és egy halk „hűha” hagyta el a száját. Elvigyorodtam a reakciója hallatán. Mivel egyik srác sem mozdult, a lány meg csak ácsorgott a kis kocsija mellett, fogtam magam, és odasétáltam hozzá.
– Szia, segíthetek? – kérdeztem, amikor megálltam vele szemben.
Talán kicsit túl közel léptem, mert hirtelen karba fonta a kezeit, amit igencsak nehezen tudott végrehajtani a melleitől, én pedig nehezen álltam meg, hogy ne röhögjek föl. Ezernyi kép suhant át a fejemen, hogy mit is csinálhatnék vele, ha kettesben lennénk.
Szürkés szemét végigfuttatta rajtam, amitől az előbbi gondolataim kissé intenzívebbé váltak. Sejtettem, hogy tetszik neki, amit lát, mert a hozzá hasonló csajoknak általában bejön az enyhén lógó farmer, a koszos sötétkék trikó, meg a kendő, amivel munka közben hátrafogom a kelleténél jóval hosszabb hajamat.
Tudtam, hogy nem így kéne hozzáállnom a lányokhoz, arra is emlékeztem, hogy régebben teljesen más gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben, ha tetszett egy lány. Viszont, amit a szüleimről megtudtam, teljesen megölte bennem a hosszú párkapcsolatba vetetett hitemet, és így már állandóan csak azon voltam, hogy néhány alkalmas kapcsolatokat hozzak össze, amint megtetszett egy csaj.
– István bá’ mondta, hogy hozzam el az autómat ide, és megnézeti nekem – felelte fáziskéséssel a kérdésemre határozottnak szánt, de kissé elveszett hangon, miközben egy szőke tincsét a füle mögé tűrte.
Kellett pár másodperc, mire leesett, hogy a Főnökre utal. Amióta betettem a lábam a műhelybe, mindenki csak Főnöknek hívja, sosem szólítjuk a rendes nevén. Az meg, hogy a lány még hozzátette, hogy „bá”… A Főnök egyáltalán nem öreg, talán negyven ha lehet, akkor hány éves a csaj? Húsznál nem lehetett több.
– Mit kell vele csinálni?
– Nemrég kaptam, de mivel nem új, apa ragaszkodik hozzá, hogy minden át legyen rajta nézve rendesen. Meg, ha már itt van, festhetnétek rá két fehér csíkot is – mosolyodott el, én meg elhúztam a számat.
Apuci pici lánya. Gondolhattam volna a menő sportcipőből meg a drágának tűnő órából.
– Két fehér csíkot? – kérdeztem vissza, csak azért, hogy szóval tartsam.
– Igen, hosszában.
– Mint az Olasz melóban? – vigyorodtam el.
– Pontosan – mosolygott vissza rám.
Ekkor döntöttem el, hogy megszerzem a számát, mire végzünk a kocsijával. Mert én meg vele akartam végezni, de nem túl gyorsan.
– Roni! – kiáltotta a Főnök, miközben keresztülsietett a műhelyen. – Szia! – folytatta normál hangerőn, amikor odaért hozzánk. – Későbbre vártalak. Remélem, Krisz normálisan viselkedett.
A csaj szeme rám villant, aztán azonnal vissza is fordult a Főnök felé.
– Persze, minden rendben.
– Gyere, odabent megbeszéljük a részleteket.
Szó nélkül otthagytak, én meg csak néztem Roni seggét a feszes farmerben, amíg el nem tűntek az épület első részében lévő bemutatóterem ajtaja mögött. Vajon minek a becézése lehet a Roni? Nagyjából egy órát kellett várnom, hogy ezt megkérdezhessem.
Amikor felbukkant az ajtóban, és keresztülsétált a műhelyen, szinte megállt a munka, mindannyian őt bámultuk. Valószínűleg megérezte, mert hátrakapta a fejét, de mire végignézett rajtunk, már úgy tettünk, mintha észre sem vettük volna. Kiment az autójához – amit csak jóindulattal lehetett igazán autónak titulálni – és behajolt valamiért. Na, ezt nagyon nem kellett volna! Az előbbi képek visszatértek, és lassan már kínzó részletességgel árasztották el a fejemet.
A többiek szerencsére tényleg visszatértek a melóhoz, marha nagy mázlim volt, mert nem akartam egy csepp összezördülést sem, de ez a csaj kellett nekem – néhány hétre. Lazán odaslattyogtam hozzá, miközben megtöröltem a kezemet a nadrágom övbújtatójába fűzött rongyban.
– Roni? – kérdeztem.
– Igen? – kérdezett vissza, miközben kihúzta magát a kocsiból.
– Minek a becézése? – tettem egyértelművé a kérdésemet.
– Ja, hogy úgy! – Élvezettel figyeltem, hogy sikerült zavarba hoznom. – A Ronettáé.
Éreztem, hogy akaratommal ellentétben a homlokom közepéig szalad a szemöldököm. Nem akartam megbántani, de ez a név…
– Jobb a Roni – értettem egyet, mire elkezdett elmúlni a zavara.
– A Krisztián azért sokkal jobb, mint a Ronetta – vont vállat.
– Krisztofer – vágtam rá, és rohadtul meglepődtem, hogy ez kicsúszott a számon.
Csakis hivatalos helyeken, és csakis ha muszáj volt, akkor használtam a teljes nevemet, mert utáltam. Roni reakciója is megerősítette, hogy titkolni való.
– Megnyugtat, hogy nem csak nekem adtak gáz nevet a szüleim – mondta kedvesen, miközben megpróbálta elrejteni a mosolyát.
Az én vigyorom viszont kiszélesedett. A csajok, ha véletlenül meg is tudták a nevem, mindig arról győzködtek, hogy nem is vészes, de persze a tekintetük elárulta a valódi véleményüket. Roni viszont nem is rejtegette a sajátját, és ez tetszett.
– Mit csinálsz este? – kérdeztem a szokásos rámenősségemmel.
A mosoly azonnal eltűnt az arcáról, és mintha bezárkózott volna, amivel enyhén elbizonytalanított.
– Közöd? – kérdezett vissza felszegett fejjel, de az arcán nem tükröződött az a magabiztosság, amilyennek a hangját próbálta mutatni.
Nem csodálkoztam volna, ha ez egy begyakorolt reakció lenne a részéről, tekintettel a külsejére, tuti hogy egy csomó bunkó bepróbálkozott már nála. Hozzám hasonló bunkók.
– Csak gondoltam, elmehetnénk valahova – próbálkoztam tovább.
– Nem is ismerlek – ingatta a fejét.
– Lévay Krisztofer vagyok – nyújtottam azonnal kezet, hogy ez tovább ne legyen kifogás.
Mosolyra rándult a szája széle, és megfogta a kezem.
– Kékesi Ronetta – viszonozta a gesztust. Érintésétől megbizsergett a tenyerem, és mintha őt sem hagyta volna hidegen az érintés. – De ettől még nem megyek veled sehova – tette hozzá egy bocsánatkérő mosoly és egy vállrándítás kíséretében, amitől irtó aranyosnak tűnt, és egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy épp visszautasított.
Becsapta az autója ajtaját, a kezembe adta a kulcsot, és elindult a kapu felé. Döbbenetemben még csak utána sem szóltam. Engem sosem koptattak le a csajok. Na, jó, nagyritkán előfordult, de olyankor, amikor már eléggé ittasan próbálkoztam.
– Hát, öregem, ezt megkaptad – röhögött fel mögöttem Márk, majd hátba veregetett, én pedig a nyomában elindultam vissza az aktuális munkánkhoz.
Már ekkor eldöntöttem, hogy nem hagyom annyiban, és amikor Roni visszajön az autójáért, befűzöm valahogy. Muszáj lesz, mert a többiek azonnal elkezdték húzni az agyamat, amint Márk elújságolta nekik, hogyan rázott le a csaj.
Nem is kellett sokáig várnom, mert az autó pöpec állapotban volt, így hamar átrágtuk magunkat a szokásos ellenőrzéseken. A két csíkot a szomszédos fényező műhelyben gyorsan ráhúzták, szóval három nappal később már délelőtt azt vártam, mikor érkezik Roni a kocsijáért.
Még a tarkóm is belebizsergett, amikor belépett a műhelybe. Magassarkú szandált, szűk farmert és magasan záródó felsőt viselt – lehet, a múltkor túl feltűnően fixíroztam a melleit. Mondjuk, ez a felső sem bízott sokat a képzeletre, mert olyan szűk volt, hogy azon agyaltam, hogyan is tudnám bonyodalmak nélkül kihámozni belőle.
A fiúk meghagyták nekem a lehetőséget, hogy beszámoljak neki a javításokról.
– Szia – mosolyogtam rá, amikor elém lépett.
Arckifejezése láttán nem tudtam eldönteni, hogy épp izgul vagy mérges, de reméltem, inkább az előző.
– Helló – köszönt kissé bizonytalanul, hiába próbálta leplezni.
– Az autóddal minden oké, átnéztük az egészet, néhány apróságot kicseréltünk, de amúgy tökéletes.
– Milyen apróságokat?
Meglepetten ráncoltam a homlokomat. Még sosem találkoztam olyan csajjal, akit tényleg érdekelt volna, hogy mit kellett megbütykölni az autóján.
– Most komolyan kezdjem el részletezni? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen, légy oly kedves – felelte összehúzott szemöldökkel, miközben szerintem oda sem figyelve megcirógatta a kocsi tetejét és csillogó szemmel nézte az új festést.
Valami azt súgta, nem úgy áll az autókhoz, mint a csajok nagy része. Elkezdtem sorolni neki minden egyes alkatrészt, amit megnéztünk, mindent, a legapróbb részletekig. Döbbenetem egyre növekedett, amikor néha visszakérdezett, és olyan dolgokkal is tisztában volt, amikre egyáltalán nem számítottam.
Szándékosan húztam a beszélgetést, elkezdtem a véleményét kérdezgetni egy-egy alkatrész márkáról, és elkerekedett szemmel hallgattam, ahogy teljesen átlényegülve beszél. Érzésem szerint a szemöldököm már valahol a hajam vonalánál lehetett. Soha az életben nem történt még csak hasonló sem velem. Jobb volt az egész, mint egy igazi előjáték, totálisan beindultam. Meg akartam dönteni a csajt ott helyben, a kocsija motorháztetején. Szinte reszketett a kezem, hogy belemarkolhassak a fenekébe. Nehezen lepleztem az állapotomat, de szerencsére legalább a nadrágom elég bő volt, hogy elrejtse, amit csak kettesben akartam neki megmutatni.
– Mennem kell, órám lesz.
– Órád? – lepődtem meg még ez eddigieknél is jobban.
– Fogorvosnak tanulok – vonta meg a vállát, mintha nem lett volna nagy dolog.
Lehet, seggre ülök, ha nem épp a kocsijának támaszkodom neki. Nem elég, hogy irtó dögös a csaj, ért a kocsikhoz, még okos is annyira, hogy orvos legyen belőle. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Mi a fenét látna bennem egy ilyen lány? Aztán szép csendben kiröhögtem magam. Kit érdekel, lát-e bennem bármit egy kis időtöltésen túl. Csak elszórakozunk párszor, és annyi.
– Mit csinálsz suli után? – próbálkoztam be ismét.
– Közöd? – kérdezett vissza a múltkorival.
Ebből már biztosra vettem, hogy ez csak egy begyakorolt elutasítás, ráadásul most nem is hangzott annyira meggyőzően, mint a múltkor.
– Ne csináld már, csak egy italra hívnálak meg, vagy egy pizzára, vagy amit szeretsz – hadartam, és bevetettem azt a mosolyt, amivel eddig minden csajt meg tudtam fűzni, ő azonban továbbra is bizalmatlanul méregetett. – Te választhatsz helyet is – próbálkoztam tovább, bár féltem, hogy valami nagyon puccos éttermet választ, amire rámegy a félhavi fizetésem, de annyira kellett egy éjszaka vele, hogy még erre is hajlandó voltam.
Zsebre dugott kézzel álltam előtte, erővel kényszerítettem magam nyugalomra, különben egyhelyben toporogtam volna. Egy kicsit még az öcsémet is megértettem, amiért annyira ideges volt, mielőtt összejött volna a barátnőjével néhány hónapja.
Roni egyik lábáról a másikra állt, mintha magában tépelődne. Tudtam, hogy bejövök neki, láttam a tekintetén, de azt is láttam, hogy nehezebb dolgom lesz vele, és talán nem is vihetem ágyba az első randin.
– Legyen – egyezett bele végül nagyon halkan, amitől fülig szaladt a szám.
– Nem bánod meg – kacsintottam rá, mire elnevette magát.
– Szerintem már most megbántam.
Nyert ügyem volt.
Telefonszámot cseréltünk, megbeszéltük, hogy hova akar menni és mikor. Mázlimra egy normális pizzériát választott, ami még az én pénztárcámnak is megfelelt, ráadásul nem is volt annyira messze a lakásomtól. Ez azt jelentette, hogy vagy a közelben lakott, vagy arrafelé járt suliba.
Amint kihajtott a műhelyből, a fiúk füttykoncertbe kezdtek.
– Ez aztán kemény menet volt – röhögött Márk, megadva ezzel a délután további alaphangulatát.
Másnap este úgy készülődtem, mint aki a legelső randija előtt áll. Tisztára idiótának éreztem magam. Farmert, pólót, bakancsot, meg egy vékony bőrdzsekit kaptam magamra, mert estére még le tudott hűlni a kora nyári levegő. Indulás előtt még elgondolkoztam rajta, vajon nem kellett volna-e megszabadulnom a pár napos borostámtól, de már nem volt kedvem vacakolni vele.
A megbeszélt időpont előtt pár perccel érkeztem, belestem a nagy üvegablakokon, de nem láttam sehol. Aztán alig pár pillanattal később megpillantottam befordulni a sarkon. A már látott magassarkú volt rajta, szűk, fekete nadrág, egy vékony bőrdzseki – amin magamban jót mosolyogtam – meg egy olyan felső, amiről tudtam, rohadtul megnehezíti majd, hogy egész este a szemébe tudjak nézni beszélgetés közben.
Roni az étlap megnézése nélkül rendelt, a pizza fantázianevét használva, amiből úgy tűnt, jól ismeri a helyet.
– Voltál már itt, igaz?
– Nagyon sokszor, ez a kedvenc helyem – mosolygott.
– Azt hittem, puccosabb éttermekbe jársz. – Rosszalló tekintete láttán még hozzátettem: – Bocsi, de az eddigiekből ez jött le – mondtam miközben állammal az órája felé böktem.
– Ez érettségi ajándék volt – simította végig a számlapot. – A kocsit meg a huszadik szülinapomra kaptam. Apa szeret ajándékokkal elhalmozni, azt mondja, amíg megteheti, addig miért ne tegye. De ez nem azt jelenti, hogy két kézzel szórom a pénzt – vont vállat.
Annyira természetesen és kedvesen viselkedett, hogy a magamban felállított apuci pici lánya előítéletem kezdett elpárologni.
A kezdeti esetlenkedés után hamar belelendültünk a beszélgetésbe, amiben talán segítségemre volt az is, hogy meggyőztem, igyon meg egy koktélt, amíg a pizzánkra várunk. Tudtam, a csajok mennyire értékelik, ha érdeklődést mutatok, így kérdeztem mindenről, ami csak eszembe jutott: az iskoláról, a családjáról, a kocsikról. Kiderült, hogy az apja fogorvos, ezért akar ő is az lenni. Megforgattam a szemem, amíg nem figyelt rám. Apám után én is ügyvéd akartam lenni, amíg úgy nem döntöttem, hogy teszek a megfelelési kényszerre. Az anyja hivatásos otthonülő – vagyis hivatásos pénzköltő, ahogyan én gondolom. Testvére nincs, a legjobb barátnőjével akart összeköltözni, de a szülei otthon tartották, mert így az anyja még mindig beleszólhat az öltözködésébe, meg minden egyébbe. Mármint csak próbál beleszólni – szerencsére. Ahogy elmesélte, hogyan szállt szembe az anyjával, és állt ki a saját elképzelései mellett, kicsit magamra ismertem a viselkedésében.
Az este hosszúra nyúlt, és baromi jó hangulatban telt. Még két koktélra rá tudtam venni, viszont én csak egy sört ittam, így minden adott volt a tökéletes befejezéshez. Kissé pityókásan, de mosolyogva és jókedvűen mondott igent az invitálásomra. Feszélyezett ugyan a helyzet, hogy a csöppnyi galériás albérletembe akarom magammal vinni, de más lehetőségem nem akadt. Amilyen állapotban volt, valószínűleg úgysem tűnik fel neki, hogy milyen pici helyen van.
A lakásba lépve azonban ahelyett, hogy elnyúlt volna a galéria alatti kanapén, mindent körbejárt. Oké, kábé másfél percbe telt, de attól még mindent megnézett magának. Jó jelnek vettem, hogy nem rohant el azonnal.
A polcom előtt megtorpant, és elkezdte nézegetni a kirakott matchboxokat. Aztán beszélni kezdett a különböző autómárkákról, én pedig félrehajtott fejjel hallgattam. Elképesztően gyönyörű volt, ahogy az alkoholtól kipirult arccal és a kocsik miatt csillogó szemmel dumált. Akartam őt, de nem azonnal. Felszínre tört belőlem néhány régi vágyam és úgy döntöttem, hogy ő többet érdemel egy első randis megdöntésnél.
Észrevétlenül közelebb araszoltam hozzá, aztán megálltam mögötte, a derekára tettem a kezem, és hagytam, hogy pakolássza a kisautókat. Korábban csak Nikónak, az öcsémnek engedtem meg, hogy átrendezze a polcaimat, viszont eszembe sem jutott, hogy rászóljak Ronira.
– Hogyhogy ennyire szereted a kocsikat? – kérdeztem.
– Fogalmam sincsen. Már kiskoromban is kértem autókat is meg babákat is, aztán autóversenyt néztem a tévében. Anyám állandóan hüledezett, de apa élvezte a dolgot.
– Totál beindít, hogy értesz hozzájuk – suttogtam a fülébe közvetlen közelről, mire hátrafeszítette magát és hozzám simult.
Letette a kezében tartott matchboxot, én pedig magam felé fordítottam, mindkét kezem a derekára csúsztattam, és úgy léptem, hogy minél jobban magamhoz szoríthassam. Szája enyhén elnyílt, szürke szemében azt láttam, amit el akartam érni, a mérhetetlen vágyat. Lassan lehajoltam, esélyt adva neki, hogy elhúzódjon, amit persze nem tett. Az utolsó pillanatban lehunyta a szemét, én pedig megtettem, amit azóta akartam, hogy megláttam őt. Erősen csókoltam, mindenféle óvatoskodás nélkül. A csípőjét magamhoz szorítottam, ő pedig nem ellenkezett. Másodpercekkel később már a kanapén hevert, én pedig rajta feküdtem, és épp a dzsekijét hámoztam le róla, amikor bevillant a korábbi gondolatom.
Vele nem így kell bánni.
Győzködtem magam, hogy ez marhaság, hiszen ő is akarja. Mindkét kezével a hajamat túrta, csípője egy ütemben mozdult az enyémmel, mégsem tudtam megtenni.
– Aludnod kéne – szóltam rekedten, mire teljesen megrémült.
– Nem kellek? – bukott ki belőle csalódottan.
– Azóta kellesz, hogy kiszálltál a kocsidból – mosolyogtam rá. – De most egy kissé becsíptél, így pedig nem az igazi. Nehogy reggelre megbánd.
Nem ismertem magamra. Sosem okozott gondot kihasználni, ha egy lány könnyebben adta magát a pia miatt. Elment az eszem, az már tuti.
Lebiggyesztette a száját, de mire ellenkezhetett volna, félig el is aludt.
Még jó, hogy nem kezdtünk neki semminek. Eléggé kinyírta volna a libidómat, ha elalszik az előjáték alatt.
Lekászálódtam róla, lehoztam a galériáról az egyik párnámat meg egy plédet, és óvatosan eligazgattam Ronin.
– Nem vagyok normális – motyogtam magamnak, miközben felvánszorogtam és lefeküdtem aludni.
Halk koppanásokra ébredtem, és amikor eszembe jutott, hogy mi történt – pontosabban mi nem történt – előző éjszaka, hirtelen ülő helyzetbe pattantam. Magamra bénáztam a nadrágomat, ami felért egy kisebb mutatvánnyal. A galérián nem volt elég hely ahhoz, hogy felegyenesedjek, soha nem is szoktam fent öltözködni, de mégsem jelenhettem meg Roni előtt a kora reggeli félárbocos állapotomban.
A galéria alatti kanapén a párnát és a pokrócot szép rendben találtam. Roni a konyhában – mármint inkább főzőfülkében – ténykedett. Mögé akartam lopózni, de amikor megláttam, hogy a legnagyobb késem van a kezében, inkább hátráltam pár lépést, és ráléptem az előszobában a parketta egyik nyikorgósabb pontjára. Nem tudtam, mennyire ijedős, így inkább elkerültem, hogy a frászt hozzam rá, amikor épp valamit vagdos. Értetlenül csóváltam a fejem, hogy vajon miért is érdekel engem, megvágja-e magát.
– Jó reggelt – köszöntem, mert a „figyelmeztetésnek” hála az ajtó felé fordult, mikor beléptem.
– Szia!
Úgy pakolászott a szekrényekben, mintha otthon lenne. Két tányért rakott a falra szerelt, asztalként funkcionáló pultra, egy harmadikra pedig rápakolta a feldarabolt felvágottat és paradicsomot. Totálisan valószerűtlen volt, hogy egy csaj áll a konyhámban, ráadásul reggelit készít. És az egyre erősebb illatból ítélve még kávét is főzött.
Legtöbbször úgy intéztem a dolgokat, hogy engem hívjanak fel magukhoz a csajok. Ha mégis hozzám jöttünk, még hajnal előtt finoman kitettem a szűrüket. Eddig egyik sem reklamált, volt, amelyik még így is többször visszajött.
Erre itt van Roni, akit még csak meg sem tudtam húzni, és reggelit csinál nekem.
– Csak ezeket találtam – mondta enyhén mentegetőzve a kaja miatt.
Valószínűleg félreértelmezte az arckifejezésem, bár fogalmam sincs, milyen fejet vághattam. Abban viszont biztos voltam, hogy azonnal meg kell tennem, amiért eredetileg felhoztam. Két lépéssel elé léptem, annyira szorosan, amennyire csak tudtam magamhoz húztam, és megcsókoltam. Elmosolyodtam a várt reakciók hatására. Elernyedt, aztán mindkét kezével átkarolta a nyakamat, és a lelógó tincseket babrálta. Miközben a nyakát és a füle tövét kóstolgattam, behajítottam a kést meg a vágódeszkát a mosogatóba, és felültettem Ronit a pultra. Az sem érdekelt, ha kajás lesz a nadrágja, egész egyszerűen nem törődhettem ilyen dolgokkal. Nem törődhettem azzal, hogy mit szól hozzá.
Szerencsére eszébe sem jutott a cuccaival foglalkozni. Hevesen viszonozta minden érintésemet, belesimult az ölelésembe, és épp a megfelelő pontokon dörgölőzött hozzám. Felkaptam, és pillanatokkal később már a kanapén hevert alattam. Megmutattam neki, milyen, ha nem fogom vissza magam.
Nem sokkal később csillogó szemmel, kipirultan és kócosan mosolygott fel rám, én pedig ahelyett, hogy azonnal lekászálódtam volna róla, ahogy szoktam, csak néztem őt, és viszonoztam a mosolyát. Ekkora kielégültséget szerintem még egy csajon sem láttam. De nem csak ez volt, ami maradásra késztetett. Ujjaival lágyan cirógatta a hátam, aztán szégyenlősen lesütötte a szemét. Annyira más volt, mint azok a lányok, akikkel általában dolgom akadt. Úgy éreztem, nem vagyok normális, amiért bármi ilyesmi foglalkoztat. Megszereztem, amit akartam, elégedettnek kellett volna lennem. De még többre vágytam.
– Mit csinálsz este? – kérdezte, amikor nem sokkal később az ajtómban búcsúzkodtunk.
– Közöd? – csúszott ki a számon viccesen, mire felnevetett.
– Oké, ott a pont – mondta mosolyogva és megcsókolt, amitől kedvem támadt visszahúzni a lakásba, de nem tehettem, mert várták otthon.
– Itthon leszek, gyere fel nyugodtan – feleltem, aztán nagy nehezen útjára engedtem.
Sejtettem, gondjaim lesznek ebből, mégis újra meg újra meghívtam magamhoz. Néha rendeltünk kaját, ritkábban összedobtam valami ehetőt, aztán a kanapén vagy a galérián töltöttük az éjszakát. Egyre jobban kezdtem hozzászokni, hogy reggelente a kávé illatára ébredek, és közösen rántottát csinálunk. Hiába tudtam, hogy le kéne állnom, annyira élveztem ezt a kapcsolatra hajazó valamit, hogy még a szüleim példáját is elfelejtettem.
Egészen addig, amíg egy reggel arra mentem ki a konyhába, hogy Roni a csupasz pult mellett ücsörög gondterhelt arccal.
– Mi történt? – kérdeztem rosszat sejtve.
Már lassan három hónapja játszottuk ezt az elvagyunk egymással dolgot. Szinte vártam, hogy egyszer majd megunja. Kevés voltam hozzá, és ezek szerint erre ő is rájött.
– Ez így nem jó.
– Hogy nincs reggeli? – próbálkoztam húzni az elkerülhetetlent.
– Ne legyél már hülye!
Majdnem elnevettem magam, de Roni ahhoz túlzottan elgyötört arcot vágott.
– Akkor mi van?
– Soha nem megyünk sehova! – vágta a fejemhez.
– Mondjuk, mert csóró vagyok? – támadtam vissza.
Tudtam, hogy egyszer eljutunk ide is. Gond nélkül kijöttem a fizumból, de az albérlet – meg némi spórolás mellett – egyéb nem fért bele.
– Egyáltalán nem erről van szó! A Duna partra sem akarsz eljönni, pedig az egy fillérbe sem kerül. Soha nem jöttél elém a sulihoz, akkor sem, amikor későn végeztem. Már vagy hatszor hívtalak meg magunkhoz, de azt is mindig hárítod. Olyan, mintha csak a szex érdekelne, nem pedig a kapcsolat.
– Mert én nem bonyolódom kapcsolatokba.
– Mi van? – hökkent meg.
– Nem hiszek abban, amiért az emberek úgy odavannak – tártam szét a karomat. – Hosszú távú kapcsolat, amiből aztán házasság lesz, meg gyerekek, meg képmutatás, nehogy az ismerősök megtudják, ha valami már nem működik, aztán eljut odáig az egész, hogy a legnagyobb egyetértésben csaljuk egymást, miközben mindenkinek azt mutatjuk, mekkora nagy harmóniában élünk.
Egy szuszra, mérgesen hadartam el az egészet, és csak amikor a végére értem, akkor jöttem rá, hogy életemben először mondtam el, mit művelnek a szüleim.
– Te most miről beszélsz?
– Nem lényeg – legyintettem.
– De, nagyon is lényeg! Ki beszél itt házasságról?
– Remélem, senki – morogtam az orrom alatt.
– Hogy te mekkora egy bunkó vagy.
– Szerintem ez nem újdonság – kacsintottam rá egy kikényszerített vigyor kíséretében.
Kedvem lett volna törni-zúzni. Ez volt az első alkalom, amikor igazán bántam, hogy rájöttem a szüleim titkára. Ugyan, ki hinne továbbra is bármiféle kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló kapcsolatban, ha azt látja, hogy azok, akiknek eddig elhitte, hogy ilyen létezik, sárba tiporják az egészet? Nem akartam bántani Ronit, de már nem volt mit tenni.
Hitetlenkedve megrázta a fejét, miközben felállt a székről.
– Miért hívtál fel újra és újra? Miért akartál velem lenni?
Láttam a könnyeket megcsillanni a szemében, és legszívesebben elmondtam volna neki mindent, ami erre a kérdésre kikívánkozott: azért, mert jól esik, amikor rám mosolyog, imádom, hogy tudok vele a kocsikról beszélni, hogy szívesen nézi velem az autós filmeket. Szeretem, ahogy a nevemet nyögi, miközben elélvez, és azt is, hogy nem akarok menekülni előle, hogy soha nem akartam az éjszaka közepén kirakni a lakásból. És imádok vele együtt reggelizni.
Ehelyett csak ennyit feleltem egy vállvonás kíséretében:
– Mert jó a segged.
Láttam, ahogy összetörik benne valami, és ebben a percben olyan volt, mintha kiürültem volna belülről. Eltűnt minden vidámság, amit a közös reggelekben szerettem.
– Rohadj meg – suttogta, mielőtt még elsírta volna magát, aztán felkapta a táskáját és kiviharzott a lakásból.
Lerogytam a székre, amin fél perce még ő ült, és csak bámultam magam elé. Jól tettem vajon, hogy elüldöztem? Nem lett volna elég, ha elmondom neki, miért nem akarok kapcsolatot? Egyáltalán, igaz volt még rám, hogy nem akarok ilyesmit? Oké, a szüleim idióták, de ez talán nem azt jeleni, hogy mindenki ott köt ki, ahol ők.
Vegyük példának az öcsémet meg a barátnőjét. Igaz, még csak fél éve voltak együtt, és annyira fiatalok a maguk tizennyolc évével, mégis ha rájuk néztem, szinte láttam, hogy együtt öregszenek majd meg nagy boldogan. De akárhányszor elképzeltem magunkat Ronival néhány év múlva, csak a megkeseredett képmásunkat láttam, mintha mi lennénk a szüleim.
Kávé nélkül és éhesen mentem aznap melóba. Csak be akartam feküdni egy kocsi alá, és addig bütykölni, amíg már nem érzem a kezeimet. A srácok persze azonnal kiszúrták, hogy valami nem kerek, de még mielőtt megszólalhattak volna, elküldtem őket a sunyiba. Nem is szólt hozzám aznap egyikük sem.
Két nappal később még mindig pokrócként viselkedtem, de nem is akartam változtatni rajta.
– Szia, Krisz – jött oda hozzám az öcsém egyik délután.
Aránylag sűrűn meglátogatott a műhelyben, még így is, hogy igyekezett minél több időt a barátnőjével tölteni.
– Szevasz Niko – feleltem letörten.
Még ő sem tudott felvidítani.
– Mi a baj?
Hirtelen olyan kétségbeesett arcot vágott, amilyennek még sosem láttam. Igaz, olyan sem történt még eddig, hogy ne örültem volna feltűnően, akárhányszor láttam. Amióta leléptem otthonról, csak ritkán találkoztunk, pedig előtte minden esténket együtt töltöttük. Nem csak a tesóm volt, hanem a legjobb barátom is.
– Mindegy, nem számít – feleltem a kérdésére.
– Ronival van valami?
Én hülye meséltem róla neki, pedig egyetlen csajomat sem emlegettem korábban név szerint.
– Mondj már valamit, Krisz!
Vettem egy nagy levegőt. Meg kellett osztanom vele.
– Emlékszel, hogy kiakadtam, amikor anyáék elmentek hétvégenként?
– Igen, de hogy jön ez ide?
– Nem azért mentek, hogy a kapcsolatukat mentsék.
– Micsoda?
– Egyszer véletlenül meghallottam őket, amikor megbeszélték, hogy apa melyik szállodában találkozik a „nővel”, anyám meg melyikbe megy a „férfivel”.
– Mi van?
– Csalják egymást basszus! – kiáltottam, hangosabban a kelleténél. – A legnagyobb egyetértésben – tettem hozzá halkabban.
Niko döbbenten nézett rám. Egy darabig csak a fejét ingatta, aztán sóhajtott egy nagyot.
– Gondolhattam volna. Irtó furcsák egy ideje.
– Téged nem zavar?
– És ha zavar, mit tudok tenni ellene? Tudod, hogy nem felhőtlen a viszonyunk, amióta kábé kizsaroltam, hogy fogadják el a kapcsolatomat Zorával. És tulajdonképpen nem is érdekel. Már rájöttem, mennyire nem számítunk nekik, csak az, amit teszünk, nem pedig az, akik vagyunk. Nem érdekel a véleményük és nem érdekel, mit csinálnak, amíg békén hagynak.
– Nem félsz, hogy a ti kapcsolatotok is oda jut, mint az övék?
Erre hangosan felnevetett, amivel meglepett.
– Zora meg én? Hogy oda jussunk, hogy nem törődünk egymással? Soha.
Egy pillanatra irigyeltem a magabiztosságát. A bizalmat, amit a lányba fektetett. Hasonlított ahhoz, ahogy én tudtam, hogy Roni mindig felveszi, ha hívom, és jön, ha kérem. Hogy ha épp nincs kedve szexelni, megmondja, és nem játssza meg magát. Tudtam, hogy mellettem önmagát adja, nem érdekli, ha nem áll tökéletesen a haja, vagy akármi, mert rájött, hogy nem kell megfelelnie nekem. Ahogyan én sem kellett, hogy megjátsszam magam előtte.
Mekkora egy marha voltam!
– Amúgy miért nem mondtad el? – kérdezte az öcsém, és kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy a szüleink dolgáról érdeklődik.
– Nem akartam, hogy csalódj, ahogyan én.
– Várjunk csak! Ezért álltál neki minden csajt befűzni? Ezért kerülted, hogy normális kapcsolatod legyen?
Válasz helyett csak megvontam a vállam.
– Idióta vagy, már ne is haragudj – ingatta a fejét az öcsém. – Szerintem a szüleink soha nem is szerették egymást, csak úgy tettek. Ha csak egy kicsit is fontos neked Roni, akkor próbáld meg helyrehozni.
– Mikor lettél ilyen bölcs, öcsi?
– Volt kitől tanulnom – mosolygott rám, én pedig végre viszonozni tudtam.
Talán igaza volt. Talán tényleg a legnagyobb marhaságot követtem el, amikor elüldöztem magam mellől Ronit.
Másnap este odamentem a sulija elé, és idegesen vártam, hogy megjelenjen. Amikor végre felbukkant, nyomát sem láttam rajta a megszokott vidámságának. Saját magam nyomorultsága tükröződött az arcán.
– Mit keresel itt? – kérdezte, miután észrevett és összeráncolt szemöldökkel odasétált hozzám.
– Kérdezd meg, amit a múltkor! – Értetlen arckifejezése láttán kisegítettem: – Hogy miért akartam veled lenni.
– Na, miért? – kérdezte mindenféle lelkesedés nélkül.
Sorolni kezdtem az okokat, amiket a múltkor megfogalmaztam magamban – és még kiegészítettem minden aprósággal, ami csak eszembe jutott –, ő pedig egyre hitetlenkedőbb arckifejezéssel nézett.
– Miért nem mondtad el ezt akkor? – kérdezte szomorúan.
– Mert hülye voltam – ismertem be halkan, aztán elmeséltem mindent a szüleimről.
Nagyon reméltem, megérti, miért tartok a komoly kapcsolattól. Életem eddigi legnehezebb dolga volt beismerni nem csak magamnak, hanem neki is, hogy már eleve elcseszettnek éreztem kettőnk dolgát, anélkül, hogy hagytam volna igazán kibontakozni.
– Na, mit mondasz? – kérdeztem végül reménykedve. – Adsz nekem még egy esélyt?
Egy pillanatig még szomorúan nézett rám, amivel totál elbizonytalanított, de aztán elmosolyodott, átkarolt, és úgy csókolt, mintha még soha nem tette volna. Ekkor döntöttem el, hogy teszek a szüleimre, és mindenki másra is. Boldog leszek ezzel a lánnyal és őt is boldoggá teszem.
*