Lukácsi Zsuzsanna: Hetedik élet

Eszter kilépett az utcára. Szorosabbra húzta magán a ballonkabátot, erős szél fújt az onkológia épülete előtt. Kicsit még várakozott, hagyott magának pár másodpercet, hogy felvegye újra a fővárosi jövő-menő élet ritmusát, belelépjen abba a másik, normális rutinba, aztán elindult a villamosmegálló felé. Út közben elővette táskájából a telefont, hogy gyorsan bepötyögjön egy üzenetet a szüleinek: „Minden rendben ment, jól vagyok, ne gyertek fel.”

Mindig ezt csinálta. Amióta Ruirez figyelte, mindig ezt csinálta. Amint tehette, elaltatta a szülei aggodalmát, levette a vállukról a félelmet. Ruirez pedig már régóta figyelte. Kereken huszonnyolc éve – a lány nem is lehetett tudatában annak, hogy huszonnyolc évvel ezelőtt ezekben a napokban fogant. De Ruirez már akkor ott volt. Nem is az eseményekre figyelt – angyalként számára már más jelentőséggel bírtak ezek a dolgok –, hanem egy lélek döntésére, jelentkezésére, hogy eleget pihent, most megérett új életet kezdeni. Ott kezdődött el az újabb felvonása Ruirez munkájának, és folyt azóta is huszonnyolc éven keresztül. Ám most az angyal ugyanúgy tudta, mint a lány, hogy lassan a végéhez közeledik.

Eszter már három hónapja járt intravénás kemoterápiára. Jól bírta a kezelést. Az eredményei első pillantásra stagnáltak, de valójában lassú, fokozatos romlást mutattak. Erről kevesebbet mondott a szüleinek. Inkább csak annyit, hogy „Most a doktor úr egy újabb kombinációval próbálkozik, egyelőre bevált, nincsenek olyan mellékhatásai, mint az előzőnek.” Ugyan mit tudnának kezdeni az ő szülei ott fent a hegyek között, egy Miskolc melletti kis faluban a statisztikákkal, esélylatolgatással és a homályos, folyton átalakuló orvosi fogalmakkal? Az édesanyja az első csontvelő-mintavételre elkísérte. A lány akkor és ott eldöntötte, hogy többször nem engedi magával jönni a váróba.

Az angyal aggódva figyelte a lányt, ahogy felcsapott kabátgallérral és dús, vörösesszőke műhajjal ül a villamoson és nem ér hozzá semmihez. Észrevétlenül olvadt a tömegbe, hisz szinte megszólalásig hasonlított arra a korábbi, szórakozott tekintetű, lobogó lánghajú lányra, aki három hónappal ezelőtt volt. Szinte. Akkor egy ilyen út azzal telt, hogy Ruirez érdekes fényhatásokat vagy megható jeleneteket mutatott neki, esetleg izgalmas ajándékötletet juttatott az eszébe, most viszont legfőképp azon fáradozott, hogy elfordítsa azokat, akik ráköhögnének vagy tüsszentenének (az egyiket lökje meg egy hátizsákos kamaszfiú, a másik forduljon utána egy alulöltözött hölgyeménynek). A főváros régen figyelt szépségei így is megmaradtak, de a jelentőségük egész elhalványult.

Ruirez nem értette. Tudta, látta, hogy Eszter erős, mindig is az volt. Már hat teljes életen keresztül végigkísérte. Elképesztette, mikre képes, mennyi állhatatosság rejlik benne, mennyire józan bír maradni anélkül, hogy a humorát elveszítené. Amikor az első nagyobb dózist megkapta, a lány figyelte a haját, megvárta azt a nyolc-tizennégy napot, amire mondják, hogy kiütközhetnek a mellékhatások, és amint kezdtek a kezében maradni a hajszálai, maga vágatta kopaszra a fejét. Amikor még úgy tűnt, mintha választása lenne, mintha hirtelen divathóbortnak hódolna. Egy kicsit még élvezte is a vagányságot ebben a merész váltásban. És persze szigorúan csak ideiglenesen búcsúzott el a hajától: „Ennyi jutott nekünk együtt. Köszönöm neked. Majd hamarosan új hajat növesztek.” És reménykedett benne, hogy abban majd több lesz a hullám.

Az angyal csak rázta a fejét. Ott ült egy régi polgári bérház ereszén és nézte, ahogy a szemben lévő épület negyedik emeletén Eszter éppen konzervet bont a macskájának. Nem volt elégedett a mai teljesítményével. Ugyan megakadályozta, hogy a lány összeszedjen valamilyen fertőzést, de a lényegre még mindig nem jött rá.

Amikor diagnosztizálták Eszternél a leukémiát, még nem gyanakodott semmire. A lány haladó lélek volt, és a betegsége altípusa sem tartozott az egyesélyes végkimenetelű rákmegbetegedések közé. Meg volt győződve arról, hogy a lány képes lesz megbirkózni vele. A legszebb az egészben, hogy Eszter is meg volt győződve. A lány úgy tartotta, a rákosoktól csak a társadalom várja el, hogy meghaljanak, valójában azonban egyáltalán nem kell meghalniuk. Csakhogy Ruirez látta, amit a lány nem. Nem csak a leleti eredményeket, hanem a test teljes belső működését: a nyargaló-megtorpanó véráramot, a sejtek kusza tökéletességgel összekapcsolódó láncolatát, az önpusztítás és öngyógyítás folyamatos harcát odabent a csontvelőnél. Látta, hogy a szervezet vesztésre áll.

Márpedig ilyen egy hetedik életben nem történhet meg. Hetedik életben nem szokás huszonhét évesen leukémiában meghalni. Hat életen át rengeteget fejlődik egy lélek, már nem csiszolatlan gyémánt, sőt, szinte tökéletesre csiszolt. Ruireznek tervei voltak vele. Nem tudott rájönni, hol a hiba. Vajon ő ront el valamit?

Elemelkedett a csatornaeresztől. Most úgy festett, mint a többi angyal a hétköznapi munkája közben. Egyenes tartás, sötét öltözet, még az emberi vonásokat őrző, de annál kisimultabb, az örökéletűek türelmében fürdő arc és éberen izzó tekintet. Vetett még egy pillantást a lányra – az éppen bekapcsolta a számítógépét, hogy végigpörgesse a tegnap óta érkezett üzeneteit –, kitárta a szárnyait, és felrepült a város fölé.

Elnézte az odalent nyüzsgő sokaságot. A ki tudja, hányadjára ugyanabba a folyóba, ugyanazon problémák közé lépő, ugyanazt a küzdelmet felvállaló emberek jövés-menését. Kezdő és haladó lelkek bolyongását a hatalmas táncparketten. Szerette nézni őket. Első ránézésre gyakran teljesen elveszettnek tűntek, mégis az a lobogó elszántság, amivel a saját életük korlátainak újra és újra nekifeszültek, amivel az eleséseik után a saját térdükre támaszkodva vagy egy segítő kezet elkapva ismét felálltak, mindenek felett csodálatot ébresztett benne. Irigyelte őket. És tisztelte bennük a fejlődés képességét. Ahogy akarva-akaratlan meghaladták önmagukat. Akár úgy, hogy az még maguk elől is rejtve maradt.

Ebben fantasztikus eredményeket ért el Eszter is. Ruirez még emlékezett, honnan indult századokkal ezelőtt, valahol az Indus völgyében, hogy mennyire jó volt kísérni az útján, és ahogyan most kezelte a nála jóval éretlenebb szüleit és húgát, az is újra és újra ámulatba ejtette.

Annyira büszke volt rá. De hát hogy lesz belőle így angyal?

Ez a hetedik élete! Most tudná felkínálni neki a lehetőséget. Ezzel a fiatalon szerzett halálos kórral viszont a lány leágazott arról az útról, amin eddig végig töretlenül haladt.

Ruirez rengeteg lelket vizsgált, nem csak Eszterét, másokat is, még a saját, valaha volt emberi lelkét is, de képtelen volt rájönni a probléma nyitjára.

Megállt a Mátyás templom tetőgerincén. Szerette ezt a helyet. A főváros mint egy fodros, szertelen mintájú abrosz volt kiterítve előtte, közepén egy hatalmas, ezüstösen csillogó szalaggal. Ruirez csak állt a huszártorony tövében, és hagyta, hogy kabátja szárnyaiba belekapjon a szél. Most ő is a természet része lehetett, mintha valódi halandó lenne, nem egy örökéletű lény, a Mennyek követe.

– Nagyon magadba merültél – szólította meg egyszerre egy nyugodt férfihang.

Ruirez feltekintett, és egyik angyaltársát pillantotta meg nem messze, a kereszthajó gerincén.

Ismerte az angyalt. Ugyan az ő fajtájuk nem közösködött egymással, inkább a formalitás és a hagyományok tisztelete határozta meg a kapcsolataikat, de azért akadtak páran, akikkel mindig szót váltott, ha találkozott. Gardio is ezek közé tartozott.

– Nézelődtem – felelte lassan Ruirez. – Gyönyörű innen a város.

– Toledo a tizenötödik század végén. Az gyönyörű volt – válaszolta erre a másik egy félmosollyal. – Meg az ácsszerkezet itt a padlástérben. Most már, hogy nem jár erre senki, néha eljövök ide végiggondolni a teendőimet. A harangok hűséges társaság.

Gardio most végigpásztázta tekintetével a fővárost. Idősebb és tapasztaltabb volt Ruireznél, noha valaha maga is emberi életet élt. Ez mostanra alig látszott az arcán. Ugyanaz a higgadt fegyelem sugárzott róla, mint az első angyalokról, akiket a Mindenható teremtett, és akik hordhatták a nevükben az őrá utaló „-el” végződést. Szeme a saséra emlékeztette Ruirezt: éles, egyenes, éber szempár. Egész alakja a madarak királyát juttatta eszébe, ahogy egy magaslaton várakozik türelmesen, méltóságteljesen.

– A védencem huszonhét évesen leukémiában szenved, és nem tudom, mi tévő legyek vele – mondta ki egyszerre Ruirez.

– Tud róla?

– Már igen, harmadik hónapja kezelik.

– Az jó. Az enyém még csak tudatában sincs, hogy egy ökölnyi nagyságú tumort hord a méhében. Most azon mesterkedem, hogy még időben eljuttassam kivizsgálásra valahogy.

– Álmot próbáltál már? – vetette fel Ruirez.

– Többször is. De nem érti a jeleket. A kisebbik lánya most érettségizik, minden gondolata a családja körül forog. Azt hiszi, örökké fog élni.

Ruirez bólintott. Ez egy eléggé elterjedt embertípus volt. És nem volt meggyőződve róla, hogy ő maga nem tartozott közéjük valamikor.

– A leukémiásodnak – folytatta Gardio – milyen esélyei vannak?

Ruirez megrázta a fejét.

– Csontvelő-átültetéssel kihúzhatná még ideig-óráig, de nem sok. Egyelőre várólistára se rakták, még gyógyszereket kombinálnak rajta. A családjában nincs megfelelő donor.

Gardio bólogatott. Messze előttük kirándulóhajók úsztak el a Dunán.

– De azt tudod, hogy egy ponton túl a te hatásköröd véget ér – nézett rá komolyan az angyal. – Akkor is, ha tudsz megfelelő donort szerezni neki. Lehetőségeket teremthetsz, de a döntés az övé.

– De ez a hetedik élete!

Gardio összevonta a szemöldökét.

– Az viszont baj. Akkor valamit rosszul csinálsz. Egy fejlett lélek nem hagyja ott az életideje felét, pláne kétharmadát, az már önmaga kibontakoztatására törekszik.

Ruirez széttárta a karját.

– Ezen töprengek hetek óta! És egyszerűen nem bírok rájönni, hol a hiba. Mi az, amit elrontok vagy mi az, amit figyelmen kívül hagyok.

– Angyalokra szükségünk van…

– Tudom. És ő meg is felelne. Ideális őrangyal válhatna belőle. Példaértékűen fejlődött idáig.

Gardio sóhajtott.

– Nem sokat tehetsz. Egy ilyen léleknek nagyon erős döntései vannak. Ha véget akar vetni az életének, abban nem fogod tudni megakadályozni.

Ezt már Ruirez is végiggondolta.

– Nem hiszem, hogy meg akarna halni. Nem rá vallana. Jó, persze, volt már öngyilkos, valamikor a harmadik életében, de azzal semmi gond nincs. Teljesen elfogadható.

– Pláne, hogy te is voltál öngyilkos – jegyezte meg Gardio. Ruirez futólag elmosolyodott.

– Ezen nem csodálkozom. – Aztán ismét elkomorult. – De most biztosan nem ez a helyzet. Eddig szerette ezt az életet. Nem látom az okát, miért ne szeretné ezután.

– Van oka – mondta erre Gardio. – Biztosan van. Akkor pedig megtalálhatod. – Egy pillanatra felemelte a kezét, mintha vállon akarná veregetni vele Ruirezt. Aztán mégis megállt a mozdulatban, inkább elrugaszkodott, kitárta a szárnyát és eltűnt a főváros egéről.

Így teltek a napok tovább. Ruirez ritkán tágított Eszter mellől. Segítette apró dolgokban, ahol lehet. Nézte, ahogy pogácsát süt a bent fekvőknek vizit előtt, akikkel állandóan tartották a kapcsolatot, de folyamatosan fogyatkoztak. Egy-egy ágy olykor megüresedett, aztán érkezett helyére mindig valaki új, ugyanabban a cipőben, több vagy kevesebb elszántsággal, több vagy kevesebb bátorítást kérve. Eszter mindig adta a bátorítást. De a szíve mélyén rettegett attól a pillanattól, amikor neki is elrendelik, hogy be kell feküdnie.

Otthon hamar elfáradt, és sokat aludt. Azokban a napokban gyakran esett, és folyton beborult az ég. Ha hazaért, mindig villanyt kellett gyújtania, hiába volt még korán. Ruirez az ereszről nézte a meleg fényben úszó ablakokat a szürke bérházon és szürke esőfüggönyön át, az odabent sétálgató lányt, ahogy a lakásában tesz-vesz, beszélget a macskájával, vagy a barátnőivel telefonál, fotelba kucorodik takaróval és forró kakaóval olvasni, esetleg tévét néz. Újabban rászokott a nyolcvanas évek idétlen diszkó számaira, a képtelen, csiricsáré ruhákkal és ugrabugrálással, talán mert olyan üdítően értelmetlenek és vidámak voltak.

Máskor Ruirez is ott volt vele a lakásban. Tudta, hogy a lány nem érzi – az emberek soha, vagy csak kivételes alkalmakkor érezték meg az angyalok jelenlétét, bezzeg a macska mindig kikerülte –, és hogy közvetlenül nem tudja befolyásolni a kedélyállapotát. De közvetve igyekezett valamit javítani a napján. Fájt látnia, ahogy észrevétlenül zsugorodik benne a remény lángja. Ha még maga is ember lett volna, annyi mindent tudott volna mondani neki, de így csak hallgatott. Néha a levélszemetek közé száműzte azokat az üzeneteket, amik csak felzaklatták volna a lányt. Máskor belenyúlt az algoritmusokba, hogy a közösségi oldalakon olyan úriember adatlapját dobja ki neki a rendszer, akinek a családjában van rákot túlélt személy, hogy esetleg biztatni tudja.

De Eszter nemigen beszélt a rákról. Ugyan fent volt egy internetes társkeresőn, de minden alkalommal úgy lépett be, hogy most törölni fogja magát. Nem tartotta tisztességesnek az egészet, kicsit úgy érezte, már a puszta jelenlétével is áltatja a fiúkat az oldalon. De csak nem bírta törölni a profilját, túl jól esett ismeretlenekkel egészségesként levelezni. A randijait végül mindig lemondta valamilyen ürüggyel, idővel pedig szépen elkoptak a kapcsolatai. Nem akart terhet rakni a vállukra, és nem akart szembesülni azzal sem, hogy valaki emiatt utasítja vissza. Hazudni szemtől szemben, az pedig nem az ő műfaja volt.

Kevés emberrel beszélhetett igazán szívből, és Ruirez végtelenül sajnálta ezért. A szüleire nem számíthatott. Külön össze kellett szednie magát minden egyes alkalommal, amikor az anyjával beszélt, és hallgatta az alig palástolt bánatot rebegő hangjában. A vak félelem olyankor úgy áradt ki a telefonból, mint a nyitott hűtőajtón a fagyos levegő, hidege még Eszter agyát és szívét is elérte. Az apjával azért könnyebben ment, ő őszintén bátorította. Megvolt az a varázslatos képessége, hogy még telefonon keresztül is vállon tudja veregetni valahogy. De a lány tisztában volt azzal, hogy közben ő egy okkal többet szolgáltat, amiért az apja jöttében-mentében a kocsma felé veheti az irányt.

Egyetlen egyszer hagyta eluralkodni magán a kétségbeesést. A rádióból hallott meg egy régi dalfoszlányt, amiről – nem tudta megállítani az agyát – beugrott az a kép, ahogy eresztik le őt koporsóban a föld alá. Zokogott. A macska tétován kerülgette, nem tudván eldönteni, hozzásimuljon inkább vagy elszaladjon, ő pedig csak markolta a telefonját, már beírta az üzenetet, hogy „Anya! Anya, mi lesz, ha meghalok?” De nem merte elküldeni. Ezeknek a szavaknak leírva hatalmuk van, nem érzett annyi erőt, hogy ezeket más előtt is kiejtse.

Ruirez ott ült mellette a díványon, és átölelte fél karjával, hiába nem érezhette a lány.

– Nem lesz semmi – mondta halkan. – Ez az egész nem a te hibád.

Nem, egészen biztosan az övé volt.

Egy éjszaka felrepült az Iparművészeti Múzeum tetejére, a valamikori kilátó hűlt helyére, és onnan nézte a fényekbe öltözött várost: a sárga sugarakba és vörös villanásokba olvadt kocsisorokat, a neonreklámokat, suhanó taxikat, szórakozni indulókat és épp hazasietőket. Régebben, amikor még állt a kupolakilátó az épület tetején, gyakran nézelődött innen. De nem csodálkozott, amikor leszedték. A törött cserepek és kilazult épületelemek épp elég fejfájást és munkát adtak az őrangyaloknak.

Eszter akkorra már az igazak álmát aludta. Ő pedig próbálta szoktatni magát a gondolathoz, hogy hagyja meghalni. Persze eddig se volt más választása, inkább csak el kellett fogadnia valamiképp, hogy nincsen, hogy itt nem ő választ, és aki választott – bármiért is tette – nem az ő elképzeléseinek megfelelőt választotta. Még ha nehezére is esett ezt elhinnie.

– Láttalak múltkor a Kék Golyó utcában – jelent meg mellette hirtelen Gardio. Fehér szárnya szikrázva verte vissza a főváros fényeit, ahogy leszállt mellé. – Akkor eszembe jutott valami.

Ruirez észre se vette a másikat, amikor legutóbb az onkológián jártak.

– Bámulatos egy hely az – folytatta Gardio. – Szívem szerint minden teremtettet elküldenék egy napra azokra a folyosókra. Ott aztán többet megértenének az emberi lélekből, mint egy eon alatt a Trónszék mellől nézelődve.

– De ha te ott voltál, akkor…

– Igen, sikerrel jártam – bólintott az angyal. – Végül eltörtem a kezét szegény nőnek. Leesett a létráról metszés közben. Aztán ha már úgyis be kellett mennie a kórházba, gondolt egyet, és ott helyben bejelentkezett ultrahangra. Azóta már meg is műtötték, jók az eredményei.

– Hm – Ruirez hirtelen nem is tudta, mit mondhatna erre. – Irigyellek…

– Sokat számít neked ez a lány, igaz? – kérdezte ekkor Gardio, és mélyen a szemébe nézett a fiatalabb angyalnak. Ruirez egészen meglepődött tőle, ez valahogy intimebb gesztus volt, mint amit angyalok között eddig megszokott. Még ha nem is érzett Gardio tekintetében sem megrovást, sem a vallatás szándékát.

Keze alatt hirtelen hidegnek érezte a vékony vaskorlátot, és akkor tűnt fel, hogy egyáltalán megmarkolta.

– Számít a sorsa, igen – felelte óvatosan.

– Nem lehetséges, hogy esetleg túl közel áll hozzád?

– Mármint mire gondolsz?

Gardio elnézett a háztetők fölött párálló fekete éjszakába.

– Mi születettek vagyunk, Ruirez. A születettek nem felejtenek. Lehetsz angyal, elveszítheted minden földi életed emlékét, mint a markodból kipergő homokot, de a lelked nem felejt. A teremtetteknek odafönt, akik a Mindenhatóval kezdtek, nincs nemük, de neked van. Ugyanúgy, ahogy nekem is.

– Nem – Ruirez csak a fejét rázta lassan. – Nem vagyok szerelmes belé. Tudnék róla…

– Ne gondold, hogy ilyen egyszerű – folytatta Gardio. – Mert a képesség túlságosan mélyen van. De létezik. Valahol belül mindannyiunkban az a rész, ami valaha ember volt, hajlik erre. Angyalként sem tudjuk mindig levetkőzni azt a másik lélek iránti vonzalmat, amit életeken keresztül megszoktunk odalent. A legtöbbünknél sosem kerül elő, de attól még egyszer-egyszer felbukkanhat a felszínre.

Ruirez érezte, ahogy a tagjaiban lassan, de biztosan szétszivárog az erőtlenség.

– Arra gondolsz, hogy ezért, emiatt, így távolítom el magamtól? Ezt én teszem vele?

– Azt nem tudhatom – szögezte le a másik. – Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy ha egy angyal ebbe a helyzetbe kerül, félne azzal a lélekkel együtt, egy Mennyben dolgozni. Az utolsó földi életünk foszlányait őrizzük magunkon. Lehet, hogy szíved mélyén azt kívánod, bár másik testet, nemet, arcot szerezne magának, mielőtt ő is belép közénk.

Ruirez azt érezte, legszívesebben két oldalról megtartaná a fejét, hogy kordában tartsa veszettül kavargó, egymásba gabalyodó gondolatait. Annyira tagadott volna mindent.

– És te… Te találkoztál már ilyennel?

– Igen.

Ruirez felnézett rá, egy pillanatig nyitotta is a száját, aztán becsukta. Gardio egyenesen, szenvtelen arccal nézett vissza rá. A sas nyugodtan ült a vártán, szárnyait összecsukva. Ruirez csak bólintott, és már nem kérdezett mást.

– Csak azt mondom, hogy gondold végig – szólt még Gardio búcsúzóul. – Ha nem akarod, hogy angyallá váljon, azzal akár te magad taszíthatod le az eddigi útjáról.

– Értem – felelte erre Ruirez, és csak amikor Gardio már felemelkedett a tetőről, és nekivágott a márciusi éjszakának, kiáltott utána: – És köszönöm!

Mit tegyen most?

Szárnyra kapott ő is. Elsiklott alatta a villamos, elmaradtak az autók, az emberek, a tetők, az antennák, szétfoszlottak a szeme előtt a város körvonalai, egy színes, hömpölygő, pulzáló folttá olvadt össze minden, ő pedig csakhamar megérkezett a néma sötétségbe, a meghitt kis polgári lakásba, ahol a redőnylyukakon már épp csak beszüremlenek a körút fényei, és a parketta megreccsenne minden lépésénél, ha lenne teste.

A macska felemelte a fejét az ágy tövében, aztán visszaereszkedett a párnára.

A lány aludt. Arccal a fal felé fordult, fél karral egy kispárnát ölelt magához. Parókája ott pihent az éjjeliszekrényen.

Ő tenné ezt vele?

Ruirez csak nézte a paplan alatt szuszogó törékeny testet, nézte a beszüremlő fénypászmák sugarában porcelánszerűen tiszta arcot. A halántéka tövében gyöngyöző apró verejtékcseppeket, a nyugodt szemöldököt, amit a lány gyakran nézett félve a tükörben, megérinteni sem merve, nehogy az is hullni kezdjen. A koponyacsont és a nyakszirt teljes, finom ívét.

Most béke honolt ezen az arcon. Ruirez olyan szívesen megérintette volna. Egy ujját óvatosan végighúzta a szemöldökét követve a homlokán, le a halántékán, egészen az álláig. A szíve szakadt meg érte.

Közel állt hozzá a lány, ezt kár lett volna tagadni. Fontos volt neki. Ezeket eddig is tudta. De vajon tényleg szerelmes lenne belé? Ez a szerelem?

Próbálta az érzéseit egymás után belehelyezni egy képzeletbeli mérleg két serpenyőjébe, hogy unciára megmérhesse, bűnös-e, miben és mennyire.

És azt találta, hogy nem. Ez nem szerelem. Szívesen kérte volna fel táncolni a lányt, vagy tanította volna meg repülni. De nem akart befeküdni mellé az ágyba. Nem érezte, hogy ember akarna lenni érte, férfi akarna lenni. Amikor a lány a társkereső üzenetekre válaszolt, sokszor állt ott mellette. De nem féltékenységet érzett, inkább csak kíváncsiságot és vágyat arra, hogy segítsen neki, hogy végre a lánynak része legyen valami felemelőben.

Pedig annyira tudta, talán ennyire sose tudta, mint most, hogy ő ront el valamit. Ő viszi tévútra, miatta történik mindez az egész. A bűntudat nem tágított mellőle, úgy ült ott a vállán, mint valami varjú. Nem akarta megfosztani a boldogulásától!

Szerette volna anyaként látni. Annyira el tudta képzelni, annyira jól állt volna neki az a szerep, kifejezetten rátermett anya vált volna belőle. Szerette volna feleségként látni. Köré tudott képzelni egy teljes nagy családot. Egy gazdag felnőtt- és egy békés öregkort valahol vidéken. Lócát a kerítés mellett, ferde őszi napsütést a szőlőskertben, dédunokákat a diófa lombja alatt.

Nem. Nem a Mennyet.

Itt megállt a gondolatban. Tényleg embernek látta. Egy igazi, boldog embernek. És hát persze, miért is ne maradhatna tiszta lélekként odalent a földön? Mi van, ha az ő útja ez? A földön is kell maradnia tiszta lelkeknek. Akik újra és újra megszületnek, öntudatlan is tanítanak, boldoggá tesznek másokat, férfiak és nők, valódi férfiak és nők. Szeretetet adnak, támogatást. Olyasmit, amit egy angyal nem tud.

Ruirez csak a szájára szorította a kezét. Ez hát az, amit egész végig szeretett volna. Igaza volt Gardiónak. Nem akarta, hogy Eszter angyallá váljon. Valójában nem akarta kiszakítani az emberek közül.

Nem fogja felkínálni neki a választást. A lány nem utasítaná vissza, vagy ha mégis, az emiatti elkerülhetetlen bűntudat vele maradna, és több elkövetkező életére rányomná a bélyegét. Nem érdemel ilyesmit.

Ruirez eldöntötte, hogy nem fogja angyalnak nevelni a lányt, mostantól nem téríti el semmilyen irányba. És nem kizárt, hogy valamikor később, ki tudja, hány boldogan leélt élet után majd mégis angyallá válik, de akkor az a saját választása lesz, és nem az övé. Ő majd csak vigyázza a lépteit addig.

– Szabadon engedlek – mondta ki hangosan az angyal. A redőnyöket megzörgette a szél, a macska ismét maga köré kanyarította a farkát, Eszter pedig a másik oldalára fordult, magához húzta a kispárnát, és aludt tovább.

Látszatra semmi nem változott. Tudja vajon a lélek, hogy felszabadult? De Ruirez tudta. És holnap majd – egy pillanatra maga elé képzelte az arcaikat – amikor Eszter visszamegy a kivizsgálásra, sem ő, sem az orvosai nem fogják érteni, egyszerre mitől lettek ilyen biztatóak az eredményei.