Lovranits Júlia: Hogyan születnek a manók?

Mondd csak, hallottál már arról, hogyan születnek a manók? És arról, hogy ehhez a  holdfénynek is köze van? Nem? Na, akkor most figyelj, mert elmesélem. Mert jó kedvemben találtál. Ülj ide mellém a mohára, hajolj közel, hogy minden szót jól hallj. De ha elábrándozol közben, vagy elfelejted az egészet, arról nem én tehetek! Slussz, passz, a te bajod.

Mindez, amit most elmesélek neked, elképesztően régen történt. És ahogy általában a legjobb dolgok az életben történni szoktak: véletlenül.

Még akkoriban  kezdődött, amikor az első hegyek épp csak kidugták a fejüket a földből, és apró kavicsoknak látszottak, amiket egy gyerek szétdobált. A végtelenbe vesző Óperenciás tenger partján történt, ami nagyon-nagyon messze van az emberek világától, s egyszersmind nagyon is közel hozzá.

Láttál már tengert? Viharos tengert,  égig csapó, tarajos hullámokkal? Hát, olyat láttál-e, ami szelíd volt, majdnem meleg vizű és békésen ringatta az úszókat? Még a legvadabb tengerek is tudnak ilyenek lenni néhanapján. Így van ez az Óperenciással is, néha ilyen, néha olyan. Ennek a tengernek a partján sétált az öreg varázsló, bizonyos Szinkrász.

Hogyhogy milyen volt ez a Szinkrász? Olyan, mint minden tisztességes varázsló: szakállas! Mert egy rendes varázslónak bizony szakálla van. És talán kicsit mogorvábbnak tűnik, mint a legmarconább kinézetű vadőr. Csillagos köpenyt meg hegyes süveget persze nem mindegyik hord. Vannak, akik zöld erdészruhában járnak, mások egyszínű, fekete kabátot viselnek, élére vasalt nadrággal, keménykalappal… de akadnak rövidnadrágos varázslók is. Tulajdonképpen teljesen mindegy, mert ha akarnak, úgyis láthatatlanok maradnak mind egy szálig.

A mi Szinkrászunk amolyan régimódi figura volt, köpenyes, süveges agglegény. Szeretett pipázni, meg sirályokat etetni. Ha mérges volt, akkor a langyos, tavaszi szellőt is hideg, viharos széllé változtatta, ha jó kedve kerekedett, akkor meg kiflivégeket varázsolt a sirályoknak. Többnyire persze jó kedve volt, így ritkán történt hajószerencsétlenség a viharok miatt arrafelé. 

Ezen a bizonyos napon is éppen azon mesterkedett, hogy egy egész tál szezámmagos kiflivéggel vendégelje meg a kedvenc madarait, amikor egyszerre keserves sírásra lett figyelmes. Valaki annyira hangosan óbégatott, mintha ezer és ezer csecsemő zendített volna rá egyszerre: szívszorító volt és fülrepesztő is. Varázslónk nem volt érzéketlen lény, így a hang irányába sietett, és hamarosan rá is talált egy magára hagyott óriásgyerekre. Az „apróság” akkora volt, mint egy hegy, még inkább talán, mint egy középhegység, de mégis csak gyerek volt, és bizony elveszítette a szüleit.

Mit tehetett már most Szinkrász: magához vette. Hiszen, mint az tudható, az óriásoké egy vándorló népség, hetekbe is beletelhet, mire újra arra a vidékre tévednek. Az az óriás pedig, aki nem hallja már egy csecsemőóriás sírását és ő maga sem látszik közel s távol – az már igen messze jár. Talán a szegény kölyök elcsámborgott a családjától, most aztán apja is, anyja is azt hiszi, hogy a másik szülő vitte magával – előfordul ilyen a legjobb családokban is, időbe telik, mire tisztázzák a félreértést.

Szinkrász úgy döntött, vigyáz rá, amíg előkerülnek a szülei, nehogy véletlenül a tengerbe vesszen, vagy egy griffmadár vigye magával. A maga hajléka ugyan egészen csepp kunyhó volt csupán, de erre is kitalált valami okosat. Szinkrász arra kérte a sirályokat, hogy vigyázzanak a gyermekre, amíg visszatér, majd hazaszaladt varázsporért, amit persze nem volt könnyű meglelnie a szanaszét heverő könyvek és mindenféle, csak egy varázsló a megmondhatója, micsoda limlomok között.

– Hova is tettem, hova a zöldvízű hétszer viharos tengerbe is tettem – morogta Szinkrász, miközben félretolta az ágyat meg két könyvespolcot, amik mögé bepotyoghatott a dobozka. A sirályok háromszor is körberepülték az óriásbabát, mire Szinkrász újra előkerült a házból. Végül egy üres virágcserépben lelt rá a dobozra, nagy boldogan vitte is magával.

Akkor aztán fogott egy marék aranyosan fénylő varázsport, és a kunyhócskát, sőt, saját magát is, óriásira növesztette a gyermek kedvéért. Az óriáspalánta aztán megnyugodva szunnyadt el új otthonában. Újdonsült pótpapája pedig a hintaszékébe ült, mint aki jól végezte dolgát, és maga is elszundított. A varázsporos dobozt meg zsebre tette. Csakhogy Szinkrásznak hétszázhetvenhét zsebe volt. Hajaj, szegény jó Szinkrász, ha újra szüksége lesz a porra, kezdheti elölről a keresését!

Igen ám, csak hogy a függönyt elfelejtette óriási méretűvé változtatni, és az ablakon át besütött a Hold.  Az óriásporonty pedig mozgolódni, ébredezni kezdett, zavarta a holdvilág. Már nem bömbölt, de bizony unatkozott ébren. Könnyűszerrel kimászott a kosárból és felfedezőútra indult a szobában. Hiszen Szinkrász legénylakásában minden szanaszét hevert: oldatok, porok, különös alakú pálcák és persze többheti mosni való ruha is. A baba először beérte azzal, hogy a piszkos köpenyek, behorpadt süvegek, lyukas, csillagos zoknik halmait döntögette le és húzgálta a padlón, de aztán rátalált a legutóbbi bájitalkészítésnél földön hagyott színes üvegekre.

  Nézegette, forgatta a varázsló sok, fényes üvegcséjét, rázogatta őket: némelyik halkan csilingelt, vagy ezüstösen kavarodott fel a tartalma. Könnyedén kihúzta belőlük a vénséges dugót, mi volt az neki? Mert egy fiatal óriás fogai már zsenge gyerekkorában is elég erősek.

.A kölyök a Hold fényébe tartotta, azután a földre borította sorra az üvegek tartalmát. A padlón szétfolyt aranyszínű lébe aztán beleborított egy kis vöröset, valami különös illatút és sötét színűt is. Egy kanállal irányítgatta a padlón az ezer színben játszó patakocskát.

 Azután egy egészen csepp üvegecskére lett figyelmes az egyik sarokban, az volt a legszebb és a legkisebb is. Benne sűrű, sötétzöld folyadék folyt, mint az erdők zöldje.

Amikor aztán ennek a tartalmát is a földre öntötte, a sokszínű patakból apró lények bújtak elő. Mind más és más, ahogy a folyadékban a színek keveredtek. Ahol az arany és a zöld találkozott, mint a kora nyári erdő napsütötte levelein, onnan csepp, szárnyas tündérek hada repült elő, és huss, máris kisuhantak a nyitva hagyott ablakon. Egy nagyobb, barna foltból borzas boszorkány kászálódott ki, és fújtatva nyomakodott ki az ajtórésen. Egy aranyos-pirosas cseppből, ami a titkos rejtekhelyeken megcsillanó kincsekre, az aranyra meg a rubinra emlékeztetett, pedig az első manók sorjáztak elő. Kicsit megdörgölték a szemüket, talán vakaróztak is, mint aki most ébredt, aztán egymás után kisorjáztak a világba egy egérlyuk furfangos alagútjain keresztül. Az egyik még Szinkrász régi pipájának ezüst szipkáját is magával vitte: jó lesz az még valamire!

Ahol a zöld folyadék a vöröset érte, onnan emberek keltek életre. Igen, bár sokszor megtagadják a természetet, az első emberek is ugyanabból a zöld festékből keltek életre, mint a tündérek. Ezt a festéket pedig még mindenféle néven nevezhető korok előtt, az időjuhar kora nyári leveleiből készítették.

A gyermek egyre jobban élvezte a dolgot. Terelgette a színes patakokat, majd újabb és újabb színeket kevert hozzájuk, amikből egyre-másra keltek életre a mindenféle lények, amikre már szavunk sincs. Zsivajogtak, szaladgáltak, tülekedtek az ablak meg az ajtó felé. Csuda, hogy Szinkrász föl nem ébredt a zajra!

Hát így születtek az első manók, meg mind a többi lények, és így születnek ma is. Az óriásgyerek nagy, kerek, barátságos képe az első dolog, amit meglátunk életünkben, de a többség elfelejti, aztán mindenféle egyéb magyarázatot költenek hozzá. Igen, én is így születtem, és emlékszem rá, persze: hiszen a manók nem felejtenek olyan könnyen, mint ti emberek. A babának nagy, kedves, tengerkék szeme van, és göndör, szőke haja. Mindig emlékezni fogok rá, ahogy rám csodálkozott, meg a többi manóra és vigyorogva nézett utánunk, ahogy kikászálódtunk a tócsából és kiballagtunk abból a házból az egérlyukon át.

Talán egyszer eljön a reggel abban a távoli világban, megébred Szinkrász, és feltörli a színes patakot. Vagy az óriásgyerek unja el a játékot. De bízzunk benne, hogy azon a helyen eléggé soká tart az éjszaka, és hogy színesen csillogó varázsfestékeket keverni a holdfényben sokáig szórakoztató egy csecsemőóriás számára.

————–

Bio: Lovranits Júlia