LauraL Delarmée: Vámpírok márpedig… – 3. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/vampirok-marpedig” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

3. fejezet: A gyűrű

Álmomban a tenger partján állok és reszketek. Egyik oldalról a vízpermet hidege, a másikról a felém ágaskodó lángok forrósága gyötri bőrömet. Lassan a víz felé oldalazok, hogy elkerüljem a tűz elemésztő ölelését. Bokámat már fagyos hullámok nyaldossák, amikor meghallom a hangot. Egy lány suttogását hozza felém a szél. Még a tűz bömbölésén és a hullámok locsogásán keresztül is hallom. „Nyisd meg a lelked! Láss a természet szemével!” Megrázkódom. Ilyen hülyeséget! De az álom folytatódik. A tengerből hosszú polipkarok nyújtóznak felém. Tudom, ha elérnek, a mélybe rántanak, és meghalok. Hátrálni kezdek, a csápok egyre hevesebben nyúlkálnak utánam. Egyszer csak azt veszem észre, hogy már a tűzben állok. De a lángok nem perzselnek meg. Óvón ölel körül a lángfal, míg a bokám után kapó karokat elemészti. Dühödt ordítás harsogja túl a tűz ropogását.

Izzadságban fürdöm, amikor felébredek. Csatakos, hosszú hajtincseim a nyakam köré tekerednek. Biztos ezek voltak a polipkarok – nevetek fel megkönnyebbülten. Hihetetlen, miket tud összeálmodni az ember! Kiszabadítom magam a takaróburokból, ami körém tekeredett az éjszaka. Nem csoda, hogy melegem volt.

Elindulok a fürdőbe, de útközben valami arra késztet, hogy kinézzek az ablakon. Hajnal van. Nem bánom, legalább van időm megcsinálni azt, ami a sulihoz kell. Átnézek az utca túloldalára, és megtántorodom a meglepetéstől. A fekete farkas megint ott van. Ugyanott ül, mint tegnap. A tekintetét egy pillantásra sem fordítja el az ablakomról. Farkasszemet nézünk. Állok és reszketek. A farkas szusszan egyet, párafelhő gomolyog kinyíló szájából. Agyarain megcsillan a kelő nap fénye. Meredten néz rám, mintha mondani akarna valamit, aztán megrázkódik, és felpattan. Már csak a hűlt helyét bámulom. Egy-két másodpercig eltart, amíg összekapom magam. Végül is nem árthat nekem, hogy egy farkas bámulja reggelente az ablakom – győzködöm magam, de közben tudom, hogy csak akkor lenne igazam, ha EGY farkasról lenne szó, nem A farkasról. Mert ez az állat ugyanaz, amit az erdőben láttam, és ami tegnap is erre járt. Tudom, hogy ez valamiért fontos, de nem jövök rá, miért.

Végre megmozdulok, és bebotorkálok a fürdőbe. A reggeli teendők után felfrissülve látok neki a feladataimnak. Elhessentem az ordas felbukkanásának emlékét is.

Miközben a leckét írom, eszembe jut, hogy napok óta nem láttam a szüleimet. Felnézek a füzetből, és kézbe veszem a bekeretezett fotót az asztalról. Talán ez az egyetlen kép, ami megmaradt abból az időből. Apám még szeretettel öleli át rajta az anyámat és a csecsemőt, aki a karján fekszik. A háttérben egy hatalmas, fehér épület szobordíszes homlokzata. A klinika, ahol világra jöttem. Anyám régen azt mondta, csoda, hogy megszülettem. A munkahelyére tartott nyolc hónapos terhesen, amikor egy motoros fellökte a zebrán. Nem sokra emlékszik abból, ami azután következett. Állítólag a járókelők hívtak hozzá mentőt, mert nem tért magához és vérzett. Megtalálták nála apám telefonszámát, és felhívták. Anyám már a műtőben volt, amikor megérkezett apám a kórházba. Aztán egy hirtelen áramszünet miatt minden elsötétedett. Néhányan bepánikoltak. Azt hitték, elvesztik anyámat és a babát, de pár másodperc után visszaállt a rendszer. Ekkor már a bába karjai között fickándoztam. Aki csak látott, rám csodálkozott. Azt mondták, inkább úgy nézek ki, mint egy kéthetes csecsemő, nem mint egy újszülött.

De a születésem csodája nem sokáig tartotta össze a szüleimet. Nem voltam még három éves sem, amikor apám először elköltözött tőlünk. Utána ugyan visszajött, de szerintem ebben nincs sok köszönet.

Hüvelykemmel végigsimítom apám mosolygó száját. Már nem emlékszem, láttam-e egyáltalán élőben mosolyogni. De a kép tanúsága szerint a képessége megvolt rá, csak valahol útközben, az élet kanyargós útján elvesztette. Csodaváró kisiskolás koromban arra vágytam, hogy a szüleim újra olyanok legyenek, mint ezen a képen. Még egy békát is megpusziltam, hátha bejön a varázslat. Nem jött össze, de a béka nyálkás bőre miatt a számon valami herpeszféleség nőtt. Hetekig gúnyoltak miatta a suliban. Azóta nem hiszek a tündérmesékben.

Leteszem a képet, és meghozom a mai nap első nehéz döntését. Megvárom, amíg felkelnek, sőt kávét is készítek nekik. A tegnapi csodálatos délután elég erőt ad nekem, és ezek után lehetek nagyvonalú.

A konyhában előkészítem a reggelit, és felteszem a kávét. A szütyőm már az előszobában van a dzsekimmel együtt. Ráérek várakozni, közben a hűtőmágneseket tologatom. Úgy tíz perc múlva meghallom apám hangját. Még fel sem kelhetett igazából, már emelt hangon beszél anyámmal:

– A te hibád ez is! Képtelen vagy bármit jól csinálni!

Anyám hangja elcsuklik, ahogy válaszol:

– Állandóan csak másokat kritizálsz! Te nem hibázol soha, igaz?! Neyree is megmondta, képtelenség veled egy fedél alatt élni! – zokogja.

– Ne hozd szóba! Ne merészeld! Még azt sem tudod, kinek a kölykét varrtad a nyakamba!

Megdermedek. Soha nem hallottam még erről. Lehet, hogy ezért ilyen vadállat? Meg van sértve, becsapva érzi magát? Hiszen születésemkor ő volt az, aki kivett a bába kezéből, és a szülőszobában még úgy véresen magához szorított. Óvodás koromban sokszor mondta, hogy attól kezdve bárhol, bármikor rám ismert volna. De ez régen volt! Én mindenesetre megkönnyebbülnék, ha igaz lenne, hogy semmi közöm hozzá.

– A tied! Ezerszer megmondtam, hogy a tied! – sikoltja szinte anyám.

– A laboreredmények tévednek, nem igaz? Ismerd el, hogy megcsaltál!

– Soha!

Anyám hangja elfullad, apám ajtókat csapdos. Hát nem fura, hogy évek óta ordítanak, de soha nem hallottam meg, hogy miket vágnak egymás fejéhez? Ránézek a szépen megterített asztalra, és elszomorodom. Lassan az ajtóhoz oldalgok. Senki nem látja, amikor kisurranok a házból.

Töprengve lépdelek a suli felé. Zaklatottnak kéne lennem, hiszen eddig úgy tudtam, hogy az apám az apám. De nem érzek semmit, zsibbadt üresség kong bennem. Keresem a fájdalomszikrákat, de nem találom. Mintha mindig is tudtam volna, hogy nincs közöm hozzá, pedig ez így hazugság lenne.

Három évvel ezelőtt váratlanul rosszul lettem, és csináltak egy teljes kivizsgálást. Csak azokra az eredményekre gondolhatott az apám, mert akkor elvégeztek egy genetikai vizsgálatot is, hogy örökletes betegségről van-e szó. Biztos abból derült ki anyám hűtlensége. De ez nem magyarázza meg, ahogy anyám iránt érzek. Rá haragudnom kéne, hogy eltitkolja a biológiai apámat. Vagy tényleg elhiszi, amit mond, hogy sohasem csalta meg a férjét? Lehet, hogy valamiféle befolyás alatt volt, amikor megesett a dolog? Kábszer? Alkohol? Nem az én tisztem eldönteni. Kavarognak bennem a gondolatok, de az érzelmeim nyugodtak. Mintha nem is rólam lenne szó. Egy darabig még forgatom magamban a kérdéseket, de rá kell ébrednem, semmi sem változott. Nem is kéne ezzel foglalkoznom. Semmi értelme! Ha eddig nem mondta el az igazat az apámról, akkor ezután sem fogja. Az apám pedig – pontosabban az, akit eddig annak hittem – három éve tudja, és nem tartotta ezt olyan fontosnak, hogy beszéljen róla velem, vagy éppen elköltözzön. Mi tarthatja vajon össze őket? Nem találok rá választ. Eddig azt hittem, én vagyok az.

Beérek a suli parkolójába. Már-már fellépdelek a lépcsőn, amikor a Bugatti begördül. Gabriel kiszáll, és lendületesen felém tart. Pár lépésre tőlem megtorpan, és kutatva néz a szemembe.

– Mi van veled? Megbántad, ami tegnap történt?

Ezek szerint mégiscsak látszik rajtam valami. Ingerülten ráncolni kezdi a homlokát, így gyorsan megnyugtatom:

– Nem, dehogy!

– De valami történt! – köti az ebet a karóhoz.

– Csak az otthoniak – intek lazán, mintha ez mindent megmagyarázna. Nem fogom beavatni a családi ügyeimbe, hiszen két napja ismerem csupán. Bár az igaz, hogy csókolóztam vele… Széljegyzet magamnak: Lassítani kéne! Hiszen nem normális dolog, hogy közel engedem magamhoz, de mégse. Eszembe jut a tanácsom, amit egyszer egy elkeseredett osztálytársamnak adtam, aki nem tudta, csalja-e a barátja: „Ha elbizonytalanodsz vele kapcsolatban, akkor lépj hátra egyet! Távolból a dolgok gyakran jobban látszanak!” Jó kis tanács! Azt hiszem, megfogadom. Ezzel együtt engedelmesen nyújtom az ajkam, amikor lehajol, hogy megcsókoljon. Érzékeimet végigperzseli a könnyed érintés. Egy pillanatig nem is tudom, forróság vagy fagy-e, ami belőle árad. Bármi is az, megzavarja a fejem, elkábít, elvarázsol.

– Ugye elmondod, ha valami bánt? – suttogja a fülembe.

– Persze! – Hátrébb húzódom, hogy a szemét is lássam, úgy mosolygok rá, de belül építem már a falat, ami mögé szükség esetén elbújhatok.

Homloka kisimul, majd lehajol egy újabb csókra. A világ megint perdül velem egyet. Van, aki ehhez hozzá tud szokni? A röpke érintés után megfogja a kezem, és úgy lépdelünk fel a lépcsőn. Minden ízemben érzem a többiek döbbenetét, amit kettősünk láttán éreznek. Elnézem a mellettünk elsiető alakokat, és ráébredek, alig egy-két embert ismerek. Ezen változtatnom kell! Soha nem fognak befogadni, ha nem érdeklődöm irántuk. És bár csábító a gondolat, hogy remeteként elvonuljak a világtól Gabriellel, tudom, hogy ez nem nekem való. Azonkívül úgy néz ki, barátom van/lesz – elmosolyodom a bizonytalanságomon –, úgyhogy itt az ideje, hogy élni kezdjek. Optimizmussal eltelve arra gondolok, biztos vannak jó fejek is az évfolyamon.

– Alaric merre van? Ma nem jön suliba? – töröm meg a csendet, ami közöttünk feszül.

– Kicsit később jön, azt hiszem, feltartja valami – mosolyogva mondja, úgyhogy nem lehet semmi komoly. A lépcső tetején tovább húz a terasz felé.

– El fogunk késni! – vetem meg a lábam az ajtó előtt.

– Ugyan! Ne reszkess, Neyree! – nevet rám, majd hirtelen elkomolyodik. – Kérlek, gyere velem!

Huh. Valami gáz lehet mégiscsak, ha ennyire fontos ez neki. Vonakodva követem a szabadba. Itt egyedül vagyunk. Ő is erre gondolhat éppen.

– Nem tudtam kivárni a délutánt. Muszáj ezt most odaadnom! – kinyújtott tenyerében egy kis dobozka lapul. Jézusom! Mi lehet az? Nem nyúlok a szelence után. Óvatosságomat látva szomorúan elmosolyodik.

– Ne ijedj meg! Ez nem az, amitől tartasz.

– Mitől tartok szerinted? – A hangom rekedten, bizonytalanul szól.

– Oké! Akkor egyértelműbb leszek. Nem eljegyzési gyűrű van benne, úgyhogy elveheted – nevet fel. Gyanakodva nézem a kis dobozt, mintha attól tartanék, hogy váratlanul felrobban. Gabriel rájön, hogy nem győzött meg, és így folytatja:

– Tegnap, amikor hazaértem, szinte lebegtem az örömtől. Régóta nem éreztem ilyet. Elöntött a remény. Tulajdonképpen ez csak hálám kifejezése, hogy lássad, milyen sokat jelent nekem az, ami tegnap történt.

Lassan a dobozka köré fonom az ujjaim, majd felpattintom a fedelét. Ezüstös fény csillan a gyűrűn. A kétszeresen körbetekeredő, csipkedíszhez hasonló növényindákon tompa kék levelek ülnek.

– Gyönyörű! – sóhajtom. – De nem fogadhatom el.

– Már a tiéd – mondja, és ráhúzza a középső ujjamra a gyűrűt.

– Köszönöm! – Már megint rekedt vagyok. Megköszörülöm a torkom. – Mik azok a kék levélkék?

– Achátszilánkok. Azt tartják, az achát kedvezően befolyásolja az elemi életfenntartó energiák áramlását – néz komolyan a szemembe. – De én azt szeretném, ha segítene neked abban, hogy azzá válj, aki lehetnél.

– Gyönyörű ajándék, még soha nem kaptam ilyen szépet. Nagyon fogok rá vigyázni.

Hirtelen felnyújtózkodom, és megpuszilom. Egy pillanatra, mintha meglepetés cikázna át a tekintetén, majd rám villantja szokásos mosolyát.

– Akkor most már mehetünk is. Nem akarom, hogy Smith megint rajtad köszörülje a nyelvét.

Időben a terembe érünk. Félve nézek körül, de a tanár még nincs bent. Alaric-et nem is keresem. Valahogy tudom, érezném, ha itt lenne. Jókedvűen megyek a helyemre. A nap további részében repülnek az órák. Gabriel kellemetlenkedő ikrének nyoma sincs. Nagy meglepetésemre ez kicsit nyugtalanná tesz. Érthetetlen, miért.

Az órák közötti szünetben Gabriel szinte el sem mozdul mellőlem. Kicsit zavar, hogy állandóan bámul, és a nyomomban van. Épp a biológiaórát várjuk, amikor megérkezik Alaric. A szemléltető eszközöket válogatom össze a vitrines polcról, és a belépő alak tükröződő képét a szekrény üvegében pillantom meg.

Zivataros kedve van. Sötét szemében szinte látom a villámokat, ahogy Gabrielre néz. Nem ez a szokatlan, hanem az, ahogy a testvére reagál erre. Szíven üt az arcára kiülő, gúnyos kárörvendés. Mintha tudná, hogy Alaric-et valami nem kívánt, kellemetlen esemény tartotta fel eddig. Sőt! Megkísért a gondolat, hogy ő volt a forrása ennek a dolognak. Egy pillanatig még döbbenten nézem szép szőke hercegem megváltozott arcát, aztán megpördülök, és rámeredek.

Gabriel érdeklődve tekint rám. Nyoma sincs a vonásait eltorzító, rút érzelmeknek. Csak képzelődtem volna? Erőltetett mosollyal biccentek felé, és a helyemre megyek kezemben a kísérleti dobozzal. Remélem, fintoromat betudja a testvére iránti ellenszenvemnek.

Ahogy elmegyek Alaric mellett, mintha halk morgást hallanék. Olyan mélyet, ami megremegteti a gyomromat. Mivel nem tudom hova tenni a hangot, arra gondolok, hogy a reggeliben volt valami, ami megártott. Csak nem leszek rosszul? Egész óra alatt magamon érzem Alaric tekintetét. De nem zavar, sőt! Nem értem, miért tetszik, hogy ez a különös srác le sem veszi rólam a szemét.

Az óra végén a tanár megkér, hogy segítsek neki pár cuccot bevinni a szertárba. Lelkesen vállalkozom rá. Semmi kedvem most Gabriellel lenni. Még mindig nyugtalanít, amit a szekrényajtóban látni véltem.

Miután kijövök a szertárból, lassan a lépcső felé ballagok. A folyosón karok nyúlnak utánam, és valaki beránt az egyik beugróba. Méltatlankodni kezdenék, de megpördítenek, és egy nagy tenyér fedi le a számat. Megzavarodva nézek támadóm szemébe. Alaric az.

A srác szokatlanul sápadtnak tűnik. Az arca beesett, mint aki hetek óta éhezik. Fekete szemében indulatlángok táncolnak.

– Honnan van a gyűrűd? – sziszegi, miközben a falhoz szorít.

– Mi? Mit akarsz? Engedj el! – tiltakozom, számat kiszabadítva.

– A gyűrű! Honnan szerezted?!

– Gabrieltől! Tőle kaptam ma reggel! – kiáltok fel, mert a keze kegyetlenül markolja a karomat. Ezzel egyidőben elönt a harag. Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy így bánjon velem? Felizzik bennem a düh, még a körülöttem lévő levegőt, sőt lábam alatt a talajt is forrónak érzem. Mintha belém áramlana mindenből a tűz, pedig bennem is van épp elég. Szinte érzem, ahogy az indulat kicsap belőlem.

Legnagyobb meglepetésemre Alaric fájdalmasan felkiált, és elenged. Tenyerén vörös és hólyagos a bőr, ahol hozzám ért. Döbbenten mered a kezére, majd rám. Nem lehet értetlenebb nálam. De elképedésem csak fokozódik, mert hitetlenkedve megrázza a fejét, majd gyengéden rám mosolyog. Elképesztő! Tényleg nem százas!

– Vigyázz magadra! Ne hagyd, hogy megtévesszenek! Ígérem, nem engedem, hogy bántsanak – simít végig könnyedén az arcomon, majd megfordul, és elsiet.

Bambán nézek utána. Két napon belül már másodszor ígéri meg valaki, hogy vigyáz rám. Az első esetben azt hittem, hogy csak egy udvarias gesztusról van szó. Most érzem, hogy veszélyben vagyok. Mi a fene történik velem? Ki akarna bántani? Soha nem ártottam senkinek.

Szívem dobogása végre lelassul, a levegőt sem kapkodom már. A kezemet előrenyújtva nézegetem a gyűrűt. Ami az előbb történt, biztos kapcsolatban van vele. Alaric viselkedése legalábbis erre utalt. Mit is mondott Gabriel? „De én azt szeretném, ha segítene neked abban, hogy azzá válj, aki lehetnél.” Mit jelent ez? Kinek kéne lennem, aki most nem vagyok?  Megpróbálom lehúzni a gyűrűt az ujjamról, de az nem akar lecsúszni. Már vörös a bőröm, amikor abbahagyom az erőlködést. Nincs értelme leszakítani az ujjamat. Otthon, egy kis szappan segítségével, megszabadulhatok tőle. Addig talán az lesz a legjobb, ha távol tartom magam ettől a fura testvérpártól. Szívembe fájdalom nyilall, de most nem akarok azzal foglalkozni, hogy melyik fiú miatt. Majd ha hazaértem, a szobám csendes falai között kiötlöm, mihez kezdjek ezzel a különös ékszerrel.

Lemegyek a terembe a cuccaimért, és megpróbálok nem a történteken agyalni. Gabrielt és Alaric-et nem látom, de nincs időm jobban körülnézni, mert már hallom az izgatott sugdolódzást:

– Láttátok Alaric-et? – Camilla éles hangja sérti a fülemet. – Csak úgy berobogott és kirángatta a testvérét a teremből. Biztos valami történt! Lehet, hogy megint kigyulladt a házuk?

– Nem hiszem! Gabriel nagyon nyugodt volt. Sőt! Mosolygott. – Margaretről már én is tudom, hogy iskolaszerte híres a megfigyelőképessége.

Hátra akarok surranni a helyemre, de Camilla meglát, és integetni kezd. Úgy tűnik, elfelejtette a tegnapi párbajunkat az ebédlőben. Ilyen rövid lenne a memóriája? Odamegyek hozzájuk, és nekitámaszkodom a padnak, amit körülsereglenek, de Camilla nem hagyja ennyiben. Lehúz maga mellé.

– Ugyan, Neyree! Gyere, csatlakozz hozzánk! – Mivel Alaric és a testvére a téma, gondolom, Gabriel személyének szól ez a kedvesség. Mindenesetre belemegyek, és leülök a lányok közé. Hallgatom a csacsogásukat. Az iskolai dolgokról, a divatról és a fiúkról pletykálkodnak. Már csak egy óránk van, utána ebéd, és már indulhatok is haza. Fura, hogy amíg reggel elrohantam onnan, most ott vélem felfedezni a menedékemet. Kicsit megrázom a fejem, és a többiekre összpontosítok. Csak párnak tudom a nevét. Belevetem magam az ismerkedésbe. Camilla egy kicsit tartózkodóan kezel – ezek szerint mégsem felejtette el a tegnapit –, de megtanultam már, hogy nyerhetem el az olyan lányok jóindulatát, mint ő. Még hazudnom sem kell hozzá. Pár megjegyzés a menő cuccaira, pár kérdés, hogy szerinte hol vásároljak ruhát, és máris sokkal kedvesebb velem. A barátnői ezt látva hamar befogadnak. Egész rendesek. Kár, hogy ha megtudnák, mik történtek velem azóta, hogy idekerültem, totál zizzentnek tartanának. Ezzel szemben most úgy kezelnek, mintha Gabriel barátnője lennék. Amanda – egy szőkésvörös hajú, szeplős lány – úgy néz rám, mintha félisten lennék. Abba kell hagynunk a beszélgetést, amikor a tanár bejön, de Camilla még odaszól nekem:

– Ebéd után elmegyünk hozzám. Ha ráérsz, jöhetsz te is.

– Köszi! Nagyon szívesen megyek. – Az öröm biztos kiül az arcomra, mert helyére mentében még rám nevet. Szuper! Így nem kell kifogásokat keresnem, hogy miért nem érek rá, ha Gabriel valamit kitalál. Egyre jobban megerősödik bennem az érzés, hogy minél többet meg kell tudnom róla és a testvéréről. Erre pedig nincs is jobb mód, mint egy traccsparti a lányokkal. És hátha össze tudok barátkozni valamelyikükkel. Jó lenne, ha akadna valaki, akivel meg tudnám beszélni a dolgokat.

Ahogy vége az órának, együtt megyünk le az ebédlőbe. Úgy látszik, a fiúk még nem jöttek vissza, mert sehol sem látom őket. Hála istennek!

A lányok gyorsan összeválogatják az ennivalókat, és izgatottan a hosszú asztalhoz ülnek. Amikor nem figyelek épp a mondanivalójukra, elhomályosodik a látásom, és szellemképessé válik a világ. Az a benyomásom támad, hogy egy sirályraj közepébe tévedtem. Élénk, vidám hangok repkednek körülöttem, éles, magas hangú nevetések cikáznak mindenfelé. Aztán kitisztul a kép, és megint emberek vesznek körbe. Sietve szétnézek, de úgy látszik, senkinek sem tűnt fel a viselkedésem. Egyre zavaróbbak ezek a fura látomások.

Hamar végzünk az ebéddel, és a csapatot Camilla kettéosztja. Legnagyobb meglepetésemre bekerülök az első csoportba, Amanda, Margaret és egy Tamara nevű, csendes, vékony lány mellé. Mi Camilla piros Toyotájával megyünk, míg a többiek Denise-zel. Denise szülei Afrikából származnak, de csak az anyja fekete bőrű. Sokan irigyelhetik a lányuk tejcsoki színű, selyemfényű bőrét. Mindezt Margarettől tudom meg, valamint azt is, hogy Denise a leggyorsabb futó az iskolában, és több megyei versenyt is megnyert már. Ezért kapta meg a szüleitől ajándékba – értsd: jutalomképpen – az égszínkék Fordot, ami felé a többi négy lányt – Beatrixet, Angelinát, Jillt és Georginát – terelgeti. Messze cseng vihogásuk a parkolóban. Camilla sokatmondóan felvonja a szemöldökét.

– Induljunk lányok! Inkább előttük, mint mögöttük mennék.

Sikerül hamarabb kigördülnünk az útra. Margaret mindenkiről mindent tud, így hamar képet alkothatok a társaságról. Camilla az egyedüli, akinek testvére van. A legtehetősebb családok havonta egyszer összejönnek, és piknik-partit szerveznek a patak partjára. Ők vezetik a várost. Camilla apja a polgármester, Jillé a rendőrfőnök, Denise apja pedig főorvos a kórházban. Gondosan elraktározom az információkat. Minden kisváros egy külön világ, de életemben először része akarok lenni egy ilyen világnak. A ma reggeli események észrevétlenül átlendítettek egy ponton. Megelégeltem, hogy a partvonal mellől nézem az eseményeket. Mostantól kezdve én is játékban akarok lenni! A lányokkal töltött délután az első tudatos lépésem célom felé. Jól érezzük magunkat a kocsiban. Néha a visszapillantóban látom, a Fordban is megfelelő a hangulat.

Megérkezünk Camilláékhoz. Az előszobában tumultus alakul ki, ahogy mindenki igyekszik megszabadulni a kabátjától.

– Nyugi, csajok! – süvölt át a zajon Camilla hangja. – Csak a hugi van itthon, úgyhogy lazíthattok!

– Ha ennél lazábbak leszünk, máris foghatod a seprűt, hogy összesöpörd az alkatrészeinket – mormolom. A felzendülő röhögésből rájövök, hogy nem voltam elég halk.

– Ez így van jól, Neyree! Itt vagyunk, és buli van! – vihog fel Georgina.

Miután megszabadulok a kabátomtól, a többiekkel együtt lépek a nappaliba, vagy inkább szalonba. Camilláéknak bőven van mit a tejbe aprítani. Vendéglátónk épp az italszekrényből emel ki egy áttetsző üveget.

– Tá-dá-dám! Lányok! Itt a manna!

A többiek rárepülnek az italra, amiről kiderül, hogy vodka. Legnagyobb sajnálatomra soha nem bírtam az alkoholt. Úgy fáj bárminemű szesztől a gyomrom, mintha valaki ki akarná tépni. Úgyhogy passzolom a kört egy kis magyarázkodás után.

Lejön az emeletről Camilla húga is. A csendes, apró, barna hajú lány a legkevésbé sem hasonlít a nővérére. Viszont Camilla imádja. Meglepő. Melissa kedvesen elbeszélget Jill-lel, nem érezni a viselkedésén, hogy két évvel fiatalabb nálunk.

Hamarosan valaki kitalálja, hogy nézzünk meg valami filmet. Persze akörül vita támad, hogy mit is nézzünk. Beatrix felveti, hogy legyen egy sorozat.

– Annak mi értelme? – kérdezi Angelina. Úgy tűnik, ő az akadékoskodó a csapatban.

– Nem! Ez tényleg jó ötlet! – villanyozódik fel Camilla. – És akkor hétről hétre végignézhetnénk a szériát. Minden csütörtökön együtt lehetnénk.

Ez eldönti a kérdést, már csak a filmet kell kiválasztani. Valaki nagyon kedvelheti a sorozatokat a házban, mert vagy öt széria is megvan. A lányok már azon vitatkoznak, hogy csak vámpíros-vérfarkasos vagy az összes túlvilági és mitológiai lényt felvonultató, démonos-angyalos sorozatot nézzük. Nekem mindegy. Soha nem nézek tévét, mert az a nappaliban van, ahol apámék általában veszekedni szoktak. Így rájuk bízom.

– Te nem bírod a misztikus filmeket? – kérdezi tőlem Beatrix, látva, hogy kimaradok a vitából.

– Dehogy! Azt sem tudom, milyenek. – Arra számítok, hogy kinevet, de esze ágában sincs.

– Akkor neked nyerő lesz. Ez a kettő a legjobb.

Végül Melissa dönt. A vámpíros sorozat kerül ki győztesen. A film előtt azonban a konyhában szendvicseket gyártunk. Camilla mellém sodródik, és halkan kérdezgetni kezd:

– Figyusz! A múltkor úgy láttam, sokat tudsz az állatokról – néz rám várakozóan.

– Az etológia nagyon érdekel, és sokat olvasok a témában – motyogom. Na, most cikizni fog! De nem.

– Mit is mondtál a farkasokról és a kutyákról? – A hangja idegesen cseng.

– Camilla, mi az, ami érdekel?

– Azok a kutyák, amikről beszéltél, körbejárják a helyet, ahol támadnak? – suttogja, miközben közel hajol hozzám. Én is lehalkítom a hangom:

– Úgy érted, a támadás előtt?

Röviden bólint.

– Nem. A harci kutyák nem szokták becserkészni az áldozatukat. Ez inkább a vadászó állatokra jellemző. A harci kutya bátran és agresszívan támad, de csak hirtelen felindulásból vagy parancsra. Miért?

– Tegnap este a környék kutyái megvadultak. Ugattak és vonyítottak, mintha valami baj lenne. Apáék kimentek, de semmit sem láttak. Hajnalban azonban Lissa bejött hozzám – beszéd közben aggodalmasan a húga felé pillant –, és azt mondta, valami hívta, hogy menjen ki.

– De ugye nem… ? – Én is suttogok, nem akarom, hogy bárki meghallja, miről beszélünk.

– Nem, nem ment ki. De nagyon megijedt. Ott aludt nálam, hogy ne legyen egyedül. Reggel, mielőtt apáék felkeltek, kimentem körülnézni. Ekkora kutyanyomokat találtam – mutatja a tenyerét. – Úgy járta körbe a házat az a valami, mintha a bejáratot kereste volna. Megígértettem Melissával, hogy sötétedés után csak kísérettel hagyja el a házat. Nem akarom, hogy baja essék!

– Helyes! Furcsa ez az egész. Kutyamód támad, de farkasként cserkészi be, amire vadászik? Jobb az óvatosság! Akár kutya, akár farkas – bár én nem hiszem, hogy tényleg az lenne –, nem fog Lissának esni, ha van vele valaki. – Töprengek egy sort, de hamar elhatározásra jutok. – Nézd, van egy szakértő, akit ismerek. Nagyon rendes. Ha gondolod, holnap felhívom, és megkérem, jöjjön el ide, és nézzen körül.

Aisha Summerbee-t egy nyári táborban ismertem meg. Előadást tartott a farkasok viselkedésének kutatásáról. A kiközösítésről mint társadalmi védekező mechanizmusról kérdeztem őt, hogy a farkasfalkáknál mi dönti el, hogy csak elüldözik vagy megölik a renitens falkatagot. Órákon át beszélgettünk az előadás után, és a mai napig levelezünk. Bár nem kenyere a jótékonykodás, ha felvetem neki, hogy jár erre egy különös szokásokkal bíró farkas, már csak a szakmai kíváncsisága miatt is idejön.

– Jaj, nagyon jó lenne! Köszönöm! – Tényleg imádja a húgát, ha ilyen hálás nekem. – Állandóan Gabriel szavai járnak az eszemben, hogy mit szólnék, ha egy szerettemet tépte volna szét az a vadállat. – A mondat végére elcsuklik a hangja.

– Ne félj! Ez nem fordulhat veletek elő. Ahogy mondtad is – bár nagyon utáltalak érte –, azok a csavargók egyedül voltak. Senki nem volt mellettük, senki nem hiányolta őket. Senki sem figyelt oda rájuk. A város peremén túl húzták meg magukat. Ti a városban laktok.

– Igazad van, de a szélén. Innen már csak pár méter, és kezdődik a vadon.

– Akárcsak nálunk, én mégsem félek – szemem sem rebben a hazugságtól. Miért ijesszem meg? Semmin sem változtatna, ha elmondanám, hogy mekkora farkast láttam, nem is egyszer. – Legyetek körültekintőek, és akkor nem lesz baj!

– Olyan rendes vagy, pedig utálatos voltam veled.

– Én is, de ki emlékszik a tegnapra? – vicceskedem, és végre elmosolyodik. Amanda már harmadszorra üvölti el a nevünket. Camilla rám néz, és felsóhajt:

– Nem akarok pánikot. – Most olyan, mint amilyen az apja lehet a közgyűlésben. – Kérlek, ne mondd el a többieknek!

– Persze hogy nem. Ne aggódj! – nyugtatom meg. Nekem sem hiányzik a hisztéria.

Bemegyünk a nappaliba, és lezökkenünk a tévé elé. A következő háromnegyed órát sármos vámpírokkal töltjük.

A film után cseverészve üldögélünk egy darabig, de az alkony közeledte figyelmeztet bennünket, hogy ideje hazamenni. Denise és Camilla hazafuvaroz mindenkit. Utolsónak maradok Camillával. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül intézte így.

– Akkor holnap felhívod azt a szakértőt? – kérdezi halkan.

– Hiszen megígértem! – nyugtatgatom. – Még a suli előtt megcsörgetem. Ha van valami tippje, azt is elmondom, amikor találkozunk.

– Köszönöm! – Szétpillant. – Ugye nem baj, ha itt kiteszlek?

A sarkon állunk. Innen csak pár méter és otthon vagyok.

– Persze hiszen nincs még sötét.

Kikecmergek az anyósülésről, és becsapom az ajtót. Camilla letekeri az ablakot, és kiszól:

– Akkor holnap! – kiáltja. Int egyet, és már ott sincs.

Elindulok a ház felé. Azon gondolkodom, milyen jól sikerült ez a csajos buli. Igaz, Camilla szülei nem lesznek túl boldogok, ha rájönnek, hogy a vodka elpárolgott az üvegből, de a film tényleg érdekes volt. A főhős srác vámpírkodós, eltorzult arca ugrik be éppen, amikor megérzem, nem vagyok egyedül. Megtorpanok, és körbenézek. Sehol senki, ugyanakkor hangosan azt sikoltja minden sejtem: Menekülj! Elindulok, igyekszem nyugodtan lépdelni. Bármi is ez, nem akarom provokálni. Egyszer csak pislogni kezd az utcai lámpa előttem, majd kialszik. Most ott van az az „izé”! Tétován megállok. Most merre menjek? Nincs sok időm gondolkozni, mert már érzem, hogy közel jár. Oldalt lépek, próbálok kitérni.

Ahogy jobbra, balra lépegetek, lassan ráébredek, nem akar hazaengedni. Az erdő felé terel. Játszik velem. A pánik torkon ragad, de a félelem felrázza szeretett szövetségesemet, a dühöt. Már végig is perzseli az ereimet. Fordul velem egyet a világ, és tudom, a fák között nem eshet bántódásom. Az erdő felé fordulok hát. Bár nem látom, mi az, de az „izé” követ. Gyere csak, gyere! – hívogatom magamban.  – Gyere a fákhoz! Látod? Védtelen vagyok!

Igazából nem tudom, miért csinálom. Hisz a józan ész szerint ott észrevétlenül elkaphat. De nem ma! – kiáltja bennem egy hang. – Ma mi vagyunk az erősebbek! A telihold világlik nekünk! – Huh! Ez nem az én hangom. Ez az álmomból a lány hangú szél.

– Ki vagy? – kiáltom magamban.

Ekkor lépek be a fák közé. Óriások borulnak fölém.

– Nicole vagyunk!

Valami villan bennem, körülöttem, és egyszer csak elnyel a sötétség.