[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/vampirok-marpedig” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/laural-delarmee-vampirok-marpedig-2001.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]
2. A farkas
Zuhanok! Álmodom, mégis torkon ragad a rettenet. Nincs időm semmibe se belekapaszkodni, valami szilárdat érinteni. Súlytalan vagyok, mégis összezúz majd a becsapódás. Gyomrom öklömnyivé zsugorodik, meglódul körülöttem a világ. Felriadok, mielőtt elérném a talajt.
Levegő után kapkodok. Gyűlölöm ezeket az álmokat! Mostanában ráadásul, mintha gyakoribbá is válnának. Szememet meresztem a félhomályban. Nem tudom kivenni a mennyezeten futó pókháló-rajzoknak tűnő repedéseket, hajnal lehet.
Nyögve felülök. Nem csodálkozom rajta, hogy minden ugyanúgy néz ki, mint amikor lefeküdtem. Régóta nem jön be senki hozzám betakarni, vagy megnézni, nyugodt-e az álmom. Tegnapi ruhám mosogatóronggyá gyűrődött. Ráadásul, miközben rohantam az erdőben, meg is izzadtam. Feltápászkodom, és elindulok a fürdőbe. Gyors vetkőzés, zuhanyozás, fogmosás. Jobb későn, mint soha! – jeligére. Magam köré tekert fürdőlepedőben tipegek be a szobámba, mint egy idegbajos pingvin.
Ruhát rántok elő a szekrényből, majd megdermedek. Valami az ablakhoz húz. Elakad a lélegzetem, ahogy felismerem a lenti alakot. A házunk előtt, az utca túloldalán, az ünőt kivégző, óriás farkas áll. Merev tekintettel mered az ablakomra. Hirtelen szélroham száguld végig a házak között, és magamhoz térek. Hátralépek, remegő kézzel fogom össze a törülközőt. Pár másodpercig csupán agykerekeim csikorgását hallom. Biztos tévedtem! Biztos csak egy kutya volt!
Összeszedem a bátorságom, és előrenyújtózva kilesek az ablakon. Üres az utca. Az időnként felélénkülő szél egy gyűrött újságpapírral játszik. Tekintetemmel egy percig némán követem kerge széltáncát. Nyugodt az éjszaka.
Kabalaként magamhoz szorított ruháimat ledobom az ágyra. Miközben öltözöm, jár az agyam körbe-körbe. Mi volt ez? A képzeletem játéka? Egy nagy kutya? Az álomvilágból utánam szökő látomás? Lehet, hogy orvoshoz kéne fordulnom? Tegnap is azt hittem, hogy eggyé válok egy szarvassal. Tévképzeteim lennének? Persze nem csodálkoznék rajta. Mostanában minden második gondolatom az „utálom” és a „gyűlölöm”. Már nem vagyok olyan naiv, hogy úgy érezzem, rendben van ez így.
Morcosan nekiülök a tegnapi leckének. Két óra elteltével már aranyos fény bújik be az ablakon, de elkészülök a feladatokkal. A ház még csendes, halkan leszököm a konyhába. Gyorsan pirítóst és kakaót készítek. Összerezzenek, amikor kiugrik a kenyér a pirítóból. Jézusom! Kész idegroncs vagyok.
Gyorsan bekapom a reggelit, és ránézek az órára. Még harminc perc, és indulhatok a suliba. Ekkor meghallom apám morgását. Végül is nem lenne baj, ha hamarabb beérnék! Már szaladok is a szütyőmért és a dzsekiért. Mire apám a konyhába ér, már az utca sarkán járok.
Lassan bandukolok, nincs miért rohannom. A farkas képe minduntalan visszatolakodik a gondolataimba. Rejtély, miért tör ki a frász tőle. Hiszen csak egy állat. Igaz, jó nagyra nőtt. Meg fekete. Egyébként is, mit keresett az ablakom alatt? És furcsa, ahogy rám meredt, de… Nincs de! Egyszerűen ideges leszek már attól is, ha csak az eszembe jut.
Megkönnyebbülök a suli láttán. Na, mostantól nincs sok esélye a farkasnak! Nincs az a rémítő gondolat, ami felvehetné a versenyt azzal, hogy… Mivel is? Csak nem vagyok olyan hülye, hogy várjam a Gabriellel való találkozást?! Hiszen átvágott! Egy pillanat elég tegnapi csalódott dühöm felidézéséhez. Így már más! Nem fog levenni a lábamról a hamis érdeklődésével. Haragommal felvértezve nincs az a mosoly, ami elérne a szívemig. Az aulában mégis körülnézek. Próbálom magam meggyőzni, hogy nem Gabrielt keresem. Amikor azonban nem találom, mégis elönt a csalódottság. Lassan indulok a bioszterem felé. Még el sem érem a lépcsőfordulót, amikor megingok. Ismét egy erős kéz tart vissza a zuhanástól. Arcomra fagy a mosoly, amikor megfordulok. Nem Gabriel, hanem az ikre néz rám szigorú szemekkel. Összeszedem magam, és kipréselem magamból:
– Köszönöm!
– Nincs mit! – Alaric haragos fintora megcáfolja szavait. – Jobban kéne vigyáznod magadra! – vonja össze fekete szemöldökét. – Körültekintőbbnek kéne lenned! Minden szempontból.
Érthetetlen, miért beszél velem mindig ilyen dühös hangon.
– Azért nem kell leharapni a fejem! Mindenkivel előfordulhat, hogy megbotlik.
– Lehet, de más nem hal bele. Te viszont biztosan – mondja indulatosan, miközben kezét visszahúzza. Most már saját erőből állok a lábamon. Tegnapi és mai csalódottságom kitör belőlem:
– Semmi okod rá, hogy így beszélj velem! Hagyj békén! Nem is ismersz! – megpördülök, hogy faképnél hagyjam, de megragadja a kezem, nem ereszt.
– Azt már tudom, hogy hisztis liba vagy. Semmi méltóság nem szorult beléd. Össze kéne szedned magad, mielőtt újabb hibát követsz el! – Komor szavaitól sóbálvánnyá válok. Mintha mindennek, amit mond, lenne egy rejtett, fenyegető értelme is. Miről beszél ez?
Nem vesztegeti tovább rám az idejét, ellép mellettem és otthagy a lépcsőn. Döbbenten állok. Biztos, hogy nem teljesen komplett! Szegény Gabriel!
A terembe érve semerre sem nézek, csak hátramegyek a helyemre. Az óra közepén egy pici papírrepülő landol az orrom előtt. Oldalán kanyargós minta. Közelebb húzom magamhoz. Nincs értelme megnéznem, ki küldte, az idétlen vicc után úgyis másfelé figyelne az illető. Piszkálgatom a göbzit. Szétnyílik a papír, egy levelet tartok a kezemben. Gabriel lendületes aláírásától gyorsabban kezd verni a szívem. Elmerülten olvasom a sorokat. Elnézést kér a tegnapiért, és faggat, hogy megbocsátok-e. Szeretné, ha vele ebédelnék, de ha a testvére belepiszkít a terveibe, akkor suli után meghívna egy capuccinora. Meg akarja magyarázni, mi történt tegnap.
A sorok összekuszálódnak a szemem előtt. Furcsa rosszullét tör rám, mintha menekülnöm kéne. Légzésem kapkodóvá válik. Szerencsére, mire bárkinek is feltűnne, elmúlik a pánikrohamom. Izzadság gyöngyözik a homlokomon. Úristen! Valami nagy baj lehet velem! Borzongás fut végig a tagjaimon, de idővel megnyugszom. Fel- és oldalra nézek. Találkozik a pillantásom Gabrielével. Vicceskedve összeteszi a két kezét, esdekel. Bizonytalanul biccentek felé, mire felragyog a mosolya. Visszafordulok, mielőtt a tanár belém köt, hogy nem figyelek.
Lassan telik, szinte gyötrelmesen, a délelőtt. Szándékosan kerülök mindenkit a szünetekben, és amikor a szemem sarkából látom, hogy Gabriel és a testvére feltűnik, gyorsan továbbállok.
Az étkezőben hamar kiderül, Gabriel mégsem velem ebédel. Minden asztalnál rengetegen vannak, és hatalmas hangzavar uralkodik mindenütt. Feldúltan magyaráz mindenki. Valami nagyon lázba hozta a társaságot. Összepakolom az ennivalómat, és leülök egy kisebb csoporthoz. Figyelmesen hallgatom a híreket.
– Azt mondják, még élt, amikor megtörtént!
– Döbbenetes! Ez már a negyedik ilyen eset az elmúlt hónapban. Most már tennie kéne valamit a rendőrségnek!
– Mi történt? – lesz elegem a félinformációkból.
– Valami vadállat megölt egy csavargót a temetőnél – válaszol egy világosbarna hajú srác, Christiannak hívják, azt hiszem.
– Még szerencse, hogy eddig csak homleszeket ölt! – A mondat megrázza világomat. Megdöbbenve nézek az oltári baromságot kimondó szőke csinibabára.
– Áruld el, kedves! – kezdem – Kinek szerencse, és miért? Talán azt hiszed, bárki is különb náluk? Hogy az ő életük kevesebbet ér?
– Most mit cakkozod magad? Lehettek volna rendes, adófizető polgárok is. A csöveseket senki sem hiányolja.
Szinte bugyborékolni kezd bennem a harag. Látom a meglepett tekinteteket, és sejtem, milyennek láthatnak. Érzem a változást. Arcom ilyenkor kővé válik, elsápadok, szemem viszont szikrát hány. Egyszer apám nagyon feldühített, és anyám utána azt találta mondani: „Olyan lettél, mint aki hidegvérrel meg tudná ölni!” Gondolom, most is ilyennek tűnök, mert a lány elbizonytalanodva körülnéz.
– Most meg mi van? Nincs igazam? – nyafogja.
– Nincs – summázom. – Az élet, akár a tied, akár egy hontalan szerencsétlené, egyformán értékes. Alapesetben. Bár a tied felől most elbizonytalanodtam. – A mosolyom fenyegető. Nem szándékosan! Ezt nem tudom kontrollálni. Tizenkét éves korom óta, egyre gyakrabban kap el a hév, már-már arra számítok, lángnyelvek csapnak ki belőlem.
– Neyree-nek igaza van, Camilla! Érzéketlen ribanc vagy! – Mindenki a váratlanul megjelenő Gabrielre néz. Csitítóan a vállamra teszi a kezét, úgy folytatja:
– Megnézném, mit szólnál, ha egy szeretted beleivel, vagy a tieddel játszott volna az a farkas.
– Farkas? – ível fel a hangom. – Farkas volt?
– Szerintem az. Nézd, itt a kép! – mutatja elém az újságot. Felháborító és ugyanakkor szívszaggató. A csavargó arca kitakarva, a testén viszont jól látható, hogy egy vadállat szinte szétcincálta a hasát és az altestét. Hiába, a személyiségi jogok… – Azonkívül, pár napja láttak egy szokatlanul nagy példányt az erdőben. Az ilyen rideg farkasok gyakran támadnak meg embereket is.
– Hmm – meredek a képre. – Ez nem stimmel.
– Miből gondolod? – kérdésében épp elég a kötekedés, hogy rákapjam a tekintetem.
– Több okból is. Először is, a falkából kiszakadt farkasok nem mennek a települések közelébe, hacsak nem veszettek. Másodszor, a farkas torokra ugrik, nem pedig altestre. Ez inkább kutyaszokás. Pontosabban, betanított harcmodor. Olyan embereket kéne kikérdezni, akiknek harci kutyája van – töprengek hangosan. Páran felnevetnek. Nem értem a derültség okát, amíg meg nem hallom Alaric hangját.
– Épp ott áll egy melletted.
Rámeredek Gabrielre.
– Neked tényleg van ilyen kutyád?
– Igen, de Argus nem tehette. Minden nap a szobámban alszik.
– Bocs! Nem akartam arra célozni, hogy a te kutyád volt az.
– Semmi baj! De tudod, lehet, hogy igazad van. Tényleg! Erre eddig nem is gondoltam, hogy a farkasoknak más a harcmodoruk.
Alaric gúnyosan felnevet.
– Ez meglepő. Ahogy az is, hogy ez a farkas dolog nem kerülte el Neyree figyelmét.
– Ugyan, testvér, te is tudod, hogy az emberek általában nem ismerik a vadállatok szokásait – inti őt Gabriel.
– Igen, tudom! – mondja, majd otthagyja a társaságot. Nem foglalkozom vele, inkább Gabrielt nézem megújult érdeklődéssel.
– Milyen kutyád van?
– Egy saját tenyésztésű, hamuszürke, kanári-szigeteki kanom. Sajnos az utolsó a maga nemében. Egy baleset miatt elvesztettem a többit.
– Sajnálom! – mondom részvéttel. Persze a kutyák elvesztése nem ér fel egy ember életével, de rányomja a bélyegét a gazda lelkére.
A beszélgetés megakad. Az újságot egy másik diák elhalássza az orrom elől, és úgy tűnik, minden visszatér a megszokott kerékvágásba. A levegőt azonban megüli az erőszakos halál feszültsége. Elmegy az étvágyam. Nézem Camillát, aki haját hátrarázva próbálja felkelteni Gabriel figyelmét. Sikertelenül. Ő csak velem törődik.
– Figyelj! Most, hogy kútba esett a nyugis ebéd lehetősége, eljössz velem kávézni?
– Gabriel, nem kell ezt csinálnod! – Megújult daccal meredek rá. – És előrebocsátom, soha többé nem várok rád a parkolóban. Világos?
– Tehát nem fogod megbocsátani a tegnapit? – billenti félre a fejét. – Alaric is erre számított, amikor feltartott.
– Ő akadályozta meg, hogy oda gyere? – Nem szabadna, de mégis érzem, kezdek felengedni iránta.
– Persze! Számomra fontos volt, hogy találkozzunk. Ezért is intézte úgy, hogy ne tudjak ott lenni a parkolóban.
– Engem vagy téged utál ennyire? – Nem mintha számítana a végeredmény szempontjából.
– Kicsit ez is, az is.
A mosolya meggyőz. Nem hagyhatom, hogy a testvére közénk álljon.
– Oké! Akkor suli után keress meg! De nem fogok rád várni.
– Rendben. Köszönöm! Nem fogod megbánni.
– Ebben nem vagyok biztos – mormogom távozó hátának. Legyen hát! Végül is nem kerül semmibe még egy esélyt adni a dolognak. Magamon érzem Camilla irigy pillantását. Szokatlan dolog. Rám soha senki nem irigykedett eddig.
Miközben a forró csokit kortyolgatom, elgondolkodom a farkason.
Úgy látszik, nemcsak én láttam, tehát létezik. Más kérdés, hogy sehol nem olvastam még nyolcvan centi marmagasságú, fekete farkasról. Egy ekkora állatnak nincs ellenfele, tehát falkavezérnek kéne lennie. De itt nem láttak farkasfalkát, és az erdőben sem volt nyoma, amikor összefutottunk. Van valami furcsa a támadásokban is. A farkas az ünő nyakára ment, tehát nem az a gyilkos, bár sejtelmem sincs, mi késztethet egy kutyát ilyen brutális támadásra. Hergelték? Kínozták? Nem valószínű, ha igaz, hogy hontalanok az eddigi áldozatok. És a helyszín… Mintha a vadállat el akarna rejtőzni, hogy minél kevésbé figyeljenek fel rá. Ez mindenesetre nem véletlen támadásra, hanem kiépült, kidolgozott szokásra vall. Nehéz dolga lesz a rendőröknek.
Amikor befejezem az italom, akkor tűnik csak fel, hogy odakint szitálni kezdett a hó. Felállok, és elrendezem a dolgaimat. Gabriel már rég elment. Vagy vár rám valahol, vagy ismét csak fel akart ültetni. Eszembe jut Alaric reggeli kellemetlenkedése. Most nem hibázom! Úgy teszek, mint aki nem veszi észre Camilla fintorát, aki így kommentálja készülődésemet. Amíg a hátam mögött teszi, váljék egészségére! Az étkezőből kifelé a tálcát a helyére csúsztatom.
Lassan bandukolok a szekrényem felé. Időt hagyok, de kinek? Magamnak vagy Gabrielnek? Mindegy, mert már látom, ott vár, bár egy kicsit ingerültnek tűnik.
– Mi tartott ennyi ideig?
– Neked is egészségedre! Csak befejeztem az ebédet. De ha ezt a hangot akarod megütni, felejtsd el, hogy veled megyek!
Lehajtja a fejét. Talán szégyenkezik?
– Bocs! Csak azt hittem, nem jössz. Hogy visszaadod a tegnapit – oldalról rám pillant. – Most megbántottalak?
– Nem tölt el lelkesedéssel, hogy ilyesmit feltételezel rólam. Talán nem jó ötlet ez a kávézás.
– Oké! Mit mondjak? Mit akarsz, mit tegyek, hogy velem jöjj? Nagyon szeretném, ha együtt tölthetnénk a délutánt.
Meglep a hevessége. Tényleg fontosnak tűnik a számára, hogy vele legyek. Kék szeme szinte hipnotizál.
– Már megtetted. Elég ennyi! – érintem meg a karját.
Felragyog a mosolya. Átkarolja a vállamat, majd szinte büszkén körülnéz. Nem hagy nyugton a kisördög. Valakit keres? Én is szétpillantok, de nem látok senkit. Elindulunk a parkoló felé.
A Bugatti mellett állok. Talán most is figyelnek páran, mint ahogy tegnap képzeltem? De ma nem nevethetnek rajtam. Nem! Irigykednek. Elmosolyodom, ahogy Gabriel kinyitja nekem az ajtót.
– Foglaljon helyet, hölgyem! – hajol meg mókázva.
– Köszönöm! – megvárom, amíg beül mellém. – Gyönyörű az autód! – simítok végig a műszerfalon. Tényleg olyan, mint valami műalkotás. Nem bánom meg, hogy tegnap végül mégsem horpasztottam be az oldalát. – Hová megyünk?
– A templom mellett van egy régi kávéház. Még nem voltam ott azóta, hogy felújították. Azt gondoltam, kipróbálhatnánk.
Tetszik az ötlet, ezért beleegyezően bólintok. Még egyikünk sem járt ott, ezért egy kicsit a mienkké válna. Első közös kávézásunk egy mindkettőnknek új helyen!
A kávéház régimódi homlokzata elbűvöl. Mintha egy régen letűnt korból maradt volna itt. Nem igazán illik a környezetébe, úgy, mint az, aki túlöltözik egy eseményre. Pedig hamarabb itt állt a szomszédos házaknál. Ha valami nem idevaló, akkor az a többség. Idegesen összefűzöm az ujjaim. Megint az van velem. Azok a furcsa gondolatok. Mosolyt erőltetek az arcomra, és úgy követem Gabrielt az épületbe.
Odabent újból megrohan valami értelmezhetetlen. Mintha elmozdulnának a helyükről a dolgok. Megingok, belekapaszkodom Gabriel dzsekijébe, hogy talpon maradjak. Ennek ellenére úgy érzem, zuhanok. Mint az álmomban! Jaj, ne! Nem akarok elájulni! Egy pillanatra szellemképessé válik a világ. A bent lévő emberek mögött ódon ruhás alakok tűnnek fel. A pult üvegpolcán a sütemények helyett italos üvegek állnak. Ismét meglódul a világ körülöttem, és végre minden megszokottá válik. Kapkodom a levegőt.
– Jól vagy? – Gabriel aggodalmas arccal hajol felém.
– Igen, köszi! Csak megszédültem.
– Biztos nem ettél elég cukrot. A mai lányok mindent elkövetnek azért, hogy fogyjanak. Remélem, te nem tartozol közéjük! Gyere, veszek valami sütit is, attól magadhoz térsz.
Leülünk egy asztalhoz, megvárja, míg elrendezkedem, és elém tolja az étlapot. A mellénk lépő felszolgálóra mosolyog, aki ettől szerintem a nevét is elfelejti. Nem gond. Gabriel az eszébe juttatja, a ruháján függő kis tábláról:
– Anabel, ugye? – megvárja, amíg a nő bólint. – Én csak egy feketét kérek, a hölgynek – mutat rám, mintha egyértelműsíteni akarná, hogy igen, rám gondolt – egy capuccinot és egy áfonyás muffint.
Felháborodva nézek rá. Ez meg milyen dolog? Meghív, elém rakja az étlapot, majd a megkérdezésem nélkül rendel? Észreveszi dühös pillantásomat. Gyorsan a távozó felszolgáló után szól:
– Elnézést! Kérem, jöjjön vissza! – Az asztalhoz libbenő Anabel szemkápráztató mosolyban részesül. – A hölgynek inkább azt, amit kíván.
Még mindig bosszúsan végignézem a lapot, majd rendelek:
– Egy capuccinot és egy fahéjas-almás pitét kérek.
A felszolgáló bólint, majd elsiet. Nem nézek Gabrielre, mert még buzog bennem az indulat.
– Ne haragudj! Ez amolyan téves beidegződés. Annak idején a húgunknak is én rendeltem, mert soha nem tudta eldönteni, mit is akar. – Hangja lágy, szinte gyengéd.
– Én nem vagyok a húgod! – felháborodásom nem csitul, de megpróbálok visszavenni. – Egyébként nem is mondtad, hogy van lánytestvéred is.
– Csak volt. Tűz ütött ki nálunk, és Beatrix bennégett a házban. Akkor pusztultak el a kutyáim, amiről meséltem is.
– Ez szörnyű! Részvétem! – Hangom elfullad, dühöm a múlté. Elveszíteni egy testvért… Pusztító érzés lehet.
– Már négy éve, de még mindig hiányzik! – Kinéz az ablakon, kerüli a tekintetem.
– Tényleg ne haragudj! Csak elöntötte az indulat az agyamat, hogy semmibe veszel – motyogom. De ahogy kimondom, már nem is értem magam. Tényleg bocsánatot kértem az imént? Hiszen teljesen jogos volt, ahogy viselkedtem. Mindegy. Már nem vonhatom vissza. Gabriel csak biccent. Anabel az asztalhoz lép, lerakja az enni- és innivalót. Alig várom, hogy elmenjen.
– És a szüleitek? Mit dolgoznak? – Mindent meg akarok tudni róla.
– Ők sem élnek már. Egyedül vagyunk Alaric-kel. Ezért is fontos a számomra, bár sokszor kiállhatatlan.
– Megértem. – És tényleg így van. A szüleim elviselhetetlenek, de tudom, még magányosabb és szomorúbb volnék, ha nem lennének.
– De nem azért hívtalak meg, hogy ilyesmiről beszélgessünk. Gyerünk, mesélj magadról! – biztat.
Az elkövetkező másfél órában sok minden szóba kerül. Faggat a kedvenc filmjeimről, könyveimről. Megállapítja, hogy a zenei ízlésem hagy némi kívánnivalót maga után. Elcsodálkozik, amikor arra a kérdésre, hol tölteném legszívesebben az estét, azt a választ adom, hogy az erdőben. Visszakérdezek, erre eltöpreng.
– Azt hiszem – ráncolja a homlokát –, legszívesebben Párizsban. Ott teljesen más az éjszakai élet.
– Te jártál már ott?
– Még régen!
Mikor felnevetek, értetlenül néz rám.
– Ezt úgy mondtad, mintha egy életet éltél volna le máshol – mosolygok jókedvűen.
Egy pillanatra megzavarodik, majd kissé hamisan felnevet.
– Igazad van. Biztos azt hiszed, fel akarok vágni.
– Dehogy! – vigasztalom. – Csak feltűnt. De ahogy meséled, sok helyen jártál. Érthető, ha egy-egy helyhez úgy kötődsz, mintha éveket töltöttél volna el ott.
Befejezem az evést, megiszom az utolsó korty capuccinot. Odainti a felszolgálót, és fizet. Huh! Igen nagyvonalú!
– Remekül éreztem magam, köszönöm! – mondja a nőnek, de rám néz. Elpirulok. – Van kedved esetleg eljönni hozzánk? Nem messze lakom. Megnézhetnéd a kutyámat is. Legalább elhiszed, hogy nem tehetett olyan szörnyűséget, mint amiről az újságban írtak. – Olyan bizonytalannak tűnik néha, mint ahogy én szoktam magam érezni.
– Csak, ha utána haza is viszel!
– Megbeszéltük! – pattan fel lelkesen.
Vidáman követem. Persze előfordul, hogy felhúzom magam rajta, de mégis a legkedvesebb srác, akit ismerek. Ráadásul most úgy tűnik, ragaszkodik hozzám, ami elképesztő. Beülök az autóba. Gabriel indít, és már száguldunk is. A házuk csak a Bugattival van közel. Az erdőben, a város másik szélén, a patakon túl van a lehajtó. Eláll a lélegzetem a kert láttán. Álmaimban szoktam ilyen gyönyörűt látni. És az épület, no, az inkább egy régi nagybirtokos háza. Mindenütt márvány és faragott fa. Amikor belépünk a nappaliba, Alaric-et látom, ahogy leszáguld az emeletről.
– Most nem! – csattan Gabriel hangja. – Ehhez nincs közöd! Ha megszólalsz, tudod, mi lesz a következménye! – szól oda keményen az ikrének. Ez igen! Alaric egy pillanatig elbizonytalanodva néz ránk, majd megvonja a vállát, és visszamegy az emeletre.
– Elnézést, csak helyre kellett tennem! – nyújtja a kezét a dzsekimért Gabriel. – Gyere, megmutatom a könyvtárat!
Először azt hiszem, fel akar vágni megint, de belépve be kell látnom, nem túlzott. Egy klasszikus, filmekben látott könyvtár van előttem. Magas könyvespolcokkal, kandallóval és előtte a szőnyegen heverő kutyával.
– Argus! Megérkeztünk – szólítja meg Gabriel. Az eb felpattan, és felénk indul. Még soha nem láttam ilyen nagy kutyát. Talán még a farkasnál is nagyobb. Busa feje, széles mancsa, domború mellkasa erőt sugároz.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen magas – mondom halkan, miközben körülszaglász a hatalmas, hamuszürke állat.
– Nagyobb és gyorsabb is, mint a standard. De nem is kiállításra szántam őket annak idején. – A srác mosolya könnyed, mintha nevetne az óvatosságomon. – Argus nem harap. Legfeljebb azt, akit én akarom, hogy bántson.
– Akkor vigyázok majd, hogy ne dühítselek fel – motyorgom. Nem tehetek róla, feszélyez ez a jószág. Elkap a borzongás, ha csak rátekintek. Gabriel talán rájön, mit érzek, mert így szól:
– Argus! Menj sétálni!
A kutya az utasításra azonnal megfordul, és kislattyog a könyvtárból. Megkönnyebbülten felsóhajtok és végre megnyugszom. A továbbiakban zavartalanul beszélgetünk. Néha fentről lehallatszik valami kemény rocknak tűnő zaj, ilyenkor Gabriel bosszúsan a mennyezetre néz, amíg elhalkul a zene. Jó így együtt. Gabriel figyelmes házigazda, és teljesen ellazulok mellette. Nem emlékszem rá, hogy bármikor is ilyen jól éreztem volna magam. Arra eszmélek, hogy teljesen besötétedett. Sajnálkozva fordulok Gabriel felé:
– Kérlek, vigyél haza! Későre jár.
– Igazad van. Biztos izgulnak érted a szüleid. Felhívjam őket?
– Még csak az kéne! Kitörne a harmadik világháború! Apám biztos elveszítené a fejét.
– Érthető! Ha az én lányom lennél, én is tombolnék.
– De szerencsére nem vagyok a lányod – kacsintok rá. – Nem arról van szó, amire gondolsz. Ha nem szólok, fel sem tűnik nekik, hogy még nem vagyok otthon. – Nem tudom elűzni a keserűséget a hangomból.
– Akkor ostobák! Nem ismerik fel, mekkora kincs vagy. Nagyon örülök, hogy eljöttél hozzám. Ha beleegyezel, holnap reggel elmennék érted.
– Inkább ne! Teljesen rendszertelen, hogy mikor indulok el. Nagyon kedves vagy, hogy felajánlottad.
– Minden épelméjű srác ezt mondaná. Remélem, azért holnap is lóghatunk együtt – mondja, miközben elindulunk az autóhoz. – Alaric! Elviszem haza Neyree-t, utána hazajövök, és beszélünk! – kiált fel az emeletre. Valami kivehetetlen morgás a válasz, de nem érdekel. Madarat lehetne velem fogatni.
A házunk előtt Gabriel még járatja egy kicsit a motort. Mintha nem akarna tőlem elválni. Megmelegedik a szívem. A délután bizonyossá vált, hogy érez valamit irántam. Lehet, hogy végre lesz valaki, akinek fontos leszek? Gabriel felém fordul, arca, ahogy a hangja is, komoly:
– Neyree! Kérlek, nagyon vigyázz magadra! Ha bármi, ismétlem, bármi megriaszt, vagy úgy érzed, fenyeget, szólj nekem! Hidd el, számíthatsz rám! Megvédelek, még ha Alaric is az.
– Köszönöm, Gabriel! – elfullad a hangom. – Még soha, senki nem akart megvédeni.
– Ez most már megváltozott. – Egy pillanatra tétovázik, majd előrehajol. Ajka közeledik hozzám, felgyorsul a szívverésem. Meg fog csókolni! Elakad a lélegzetem.
De csak homlokon puszil. Megkörnyékez a csalódás, de féloldalas vigyorát látva én is elmosolyodom. Leállítja az autót, kiszáll, megkerüli a Bugattit, és kisegít. A bejáratig kézen fogva kísér. Nyitnám az ajtót, de megragad és maga felé pördít. Ajka a számon, keze a hátamat simogatja. Perzselő tűz árad belőle a tagjaimba. Elszédülök. A csók után pihegve dőlök neki. Halk nevetésétől a mellkasa mély hangon visszhangzik.
– Jó éjszakát! – súgja a fülembe. Lélegzete megemeli tincseimet. Mire magamhoz térek, már bent is ül a kocsiban, és indít. A sötétség hamar felfalja az autó lámpáinak fényét. Kábultan lépek be a házba. Nem ér el hozzám anyámék hangzavara. Szinte magamon kívül vagyok. Ma az először megeső dolgok napja volt. Eddig soha nem hívtak randevúra. Még soha nem kávéztam egy fiúval, aki velem akart lenni. Még nem mentem el soha senkihez. És még soha nem csókoltak meg.
Lepotyogtatom a dolgaim a szobában, és ledobom a ruhámat. Nem törődöm a sulival. Majd hajnalban megcsinálom, amit kell. Gyorsan végzek a fürdőszobában, majd lefekszem az ágyba. A plafonra meredve ízlelgetem a Gabriellel töltött délután emlékeit. Szerintem száz év múlva is emlékezni fogok erre. Lassan eluralkodik rajtam a fáradtság, mosolyogva alszom el.