László Erzsébet: Monster

Viola elégedetten nézett végig az üdítőspolcon. Hatféle ízesítésű energiaitalt tartottak, Monster márkájút, mindegyiket félliteres kiszerelésben. A különböző ízeket különböző színek jelezték. Viola büszkesége volt, hogy a szivárvány színskáláját követte a termékek csoportosítása közben. Nem tűnt ez fel valószínűleg senki másnak, de a színek harmóniája biztosan nyugtatóan hatott mindenkire.

Mindennek a lényege a rendszer. Ezt anya magyarázta, és Viola lassan rájött, hogy ebbe sziklaszilárdan kapaszkodhat a világ káosza ellen. Ha nem volt senki a boltban, akkor örömmel rendezgette a vásárlóteret, és mikor a végére ért, hangosan és elégedetten jelentette ki: 

– Rend a lelke mindennek.

Mindenhol rend volt. A kasszában, a pult mögött az italospolcon, a raktárban. A főnöke tisztelte ezért, és elnézte, hogy Viola nem csak egyszerűen rendszerető volt. Ő a rend megszállottja volt.

A szivárvány kifejezi azt, ahogy az ember érzi magát. Mint Gaston, a kis unikornis, akinek, ha boldog, szivárványszínűvé változik a sörénye. Ha szomorú, kék, ha féltékeny, lila, ha irigy sárga, ha mérges pedig zöld. Amikor esténként gyerekkorában ezt a mesét hallgatta, sokszor megfigyelte, hogy anya karján is megjelennek a szivárvány színei. Egyik este még mélybordó, aztán kék, majd zöld, sárga foltok jelentek meg itt-ott. Anya mindig megkérte, mutassa meg, milyen színű lenne az ő sörénye, ha unikornis lenne. Mindig arra mutatott, amilyen színűek a foltok voltak éppen. Anya ezt nem vette észre, csak elszomorodott, hogy a lánya nem boldog. 

A boldogság ott lapult az élére állított pudingporok, a nagyság szerint sorba állított tésztászacskók, a lejárati szavatosság szerint felpakolt tejesdobozok között.

A kisbolt hatkor nyitott, reggeli első vásárlói általában fáradt tekintetű takarítónők, vasúti dolgozók voltak. Az első roham után jöttek a törzsvásárlók, kedd lévén elsőként Bicskei néni a szemközti házból. 

­­– Ma délután átjönnek az unokáim, a Zentike és a Jázmin – mosolygott rá az idős hölgy a kosara felett. – Violácska, mit főzzek nekik, a múltkor spagetti volt, nem tudom…

Viola szótlanul kipakolta a lisztet, tojást és a tejet. Mellé tette a sárgabaracklekvárt is, emlékezett, hogy Jázmin azt szereti a legjobban.

Bicskei néni elégedetten biccentett.

– Palacsinta! Az jó, már régen volt! Mennyi lesz, Violácska? Ja, látom, nézzük csak…

Anyuka mindig mondta: ha hallgatsz, abból baj nem lehet.

Aztán sokszor betért a szőke rendőrnő, akinek a gyereke imádta a macis gumicukrot. Mindig egy karamellás tejet vett, és két kiflit. Meg a gumimacit, persze.

Mindenki mindig ugyanazt vette. Ha nem, az is eléggé kiszámítható volt. Valaki elmondta, valaki nem, de Viola mindig kitalálta, mi történik a vevőkkel. A körszakállas, férfikontyos biciklifutár házibulit tartott. Petra, a fodrász vadast főzött két napra. A sápadt, szőke nő a házból szomorúan fizetett ki egy csomag tampont, egy újabb eredménytelen hónap bizonyítékát.

Azért néha betértek új vevők is, például, ha valaki a környékre költözött. Új ember lehetett az a fiatal lány is, aki tizenegy óra tájban tért be. Óvatosan lépdelt a sorok között. Az üdítőspolcnál kicsit megállt. Tekintetével végigpásztázta az energiaitalokat, levett egy sárgát, a citromosat. Viola már indult is, hogy a polcon támadt lyukat megszüntesse, amikor meglátta a lány szinte önkéntelen mozdulatát. Odanyúlt és kihúzta a következő citromos üdítőt a polc pereméig. Egy kicsit még meg is igazította, hogy a felirat jól látható legyen. Az összes fél literes üveg ugyanolyan szögben állt, csodálatos látványt nyújtott. Az ismeretlen lány ránézett Violára:

–  Kolbász van?

Viola rámutatott a csabaira, ami a kis hűtőpult egyik polcán hevert, egy árva turista szalámi és két csomag szeletelt párizsi között.

A lány a kasszánál szótlanul pakolt. Csabai, Monster.

– És két tüske lesz.

Viola jobban szemügyre vette a lányt. Elég fiatalnak nézett ki az alkoholhoz. A lány elértette a nézést, és előhalászta a személyijét. Balogh Vanda, született 2000. március 3-án. Viola majdnem kiejtette a kezéből a kis műanyag lapot. A lány a pénztárcájában kotorászott, nem vette észre Viola zavarát. Még a pénztárnál állt, amikor megszólalt a mobilja. Ránézett és azonnal felvette. Rekedtes hangon hadarta:

–  Megyek már… Igen, vettem. Mindjárt otthon vagyok. Két saroknyira találtam. Nem, nem mentem messzire, indulok. –  Aztán hosszan hallgatott, a telefonból pedig kihallatszott egy férfi hangja, aki csak mondta és mondta. – Értem, bocsánat. Megyek már. Lesz az is, van itt egy dohánybolt…

Még a füléhez szorította a telefont, miközben átnyújtotta az ötezrest, begyűrte a zsebébe a visszajárót meg a személyit, és szemlesütve, sietősen kiment az üzletből.

Viola biztos volt benne, hogy a lány nem nézett a kitűzőjére, amin ott állt a neve: Balogh Viola, eladó munkatárs, Coop. És 2000. március 3-án született. Hitetlenkedve húzkodta a pulóvere ujját a kézfejére. A lány kosarának tartalma elgondolkodtatta. A férfinak lesz, egyértelmű volt.

Aztán egyre több vevő tért be, és a sok tennivaló elterelte a figyelmét. Szép meleg nap volt, sokan beugrottak egy ásványvízért, vagy egy üdítőért. Folyton tölteni is kellett az árut, pakolta a rendetlenebb vevők után a kosarakat. Kedden, csütörtökön és pénteken dupla műszakot vitt, igy eléggé elfáradt a nap végére. Mindent elrendezett, kitakarított. Bár a légkondi csak akadozva működött, Viola nem vette le a pulóverét. 18.00-kor bezárta a bejárati ajtót. 18.05-re mindenhol lekapcsolta a villanyt, ivott egy pohár vizet, a poharat elmosta, a száritóba tette. Egy utolsó simítás a pulton, és egy utolsó ellenőrző pillantás után Viola végre elindult. 

Anya mindig mondta, hogy aminek jönnie kell, az jönni fog, kár hadakozni ellene. Nem kell az időt húzni, nem is szabad. Haza kell menni, és kész. Betett két tüskét a táskájába, és kiment. Egy kicsit megállt a hátsó bejáraton kilépve, mozdulatlanná vált, az automata nem is érzékelte, hogy van ott valaki, és a fény kihunyt. A biztonság, az erő, a béke bent maradt a kis bolthelyiségben.

Csütörtökön megint jött Vanda. Viola most jobban szemügyre vette, míg a lány körbejárt. Kopott farmert viselt, kerek nyakú feliratos pólóval, napszemüvegét feltolta, ékszert nem viselt. Mikor fizetett, és pakolni kezdett a Coopos nejlonszatyorba, a póló kivágása kicsit félrecsúszott, és Viola meglátott egy sárga színben játszó foltot a lány kulcscsontja felett. Zavartan meghúzkodta a pulóvere ujját, rásimította a csuklójára. 

Vanda vett megint Monstert, csabait, százas papirzsebkendőt, és egy Nivea krémet.

– Van itt gyógyszertár? – kérdezte Vanda hirtelen.

Viola nemet intett.

– Láttam itt egy DM-et, ott tartanak fájdalomcsillapítót, nem?

Viola bólintott. A lány idegesen biccentett, és elment.

Pénteken furcsa dolog történt. A szőke rendőrnő beugrott a boltba, nem volt éppen senki. Az a fojtó, vihar előtti meleg volt, amikor nyirkos a bőr, és feszülnek az ember idegei.

Viola szerette ezt a rendőrnőt, kedvesen, udvariasan beszélt mindig vele, és nem vette zokon, hogy Viola hallgat.

–  Áthelyeznek, Viola – mondta a kasszánál a nő. Fejét félrehajtva, komolyan nézett a szemébe. –  Tudod… ne haragudj, de úgy érzem, szükséged lehet segítségre, jól gondolom?

Viola némán, kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. A rendőrnő nem tűnt meglepettnek.

– Rendben, itt a névjegykártyám. Ha baj van, hívj nyugodtan! Biztos, hogy kitalálunk valamit.

Viola eltette a kártyát, és sokáig tűnődött azon, amit a rendőrnő mondott. Vajon ő is látta már Vandát? A foltokat? A tüskéket? Ezek nyomok! És Vandának fájdalmai vannak! Mit tett vele az a rohadék, az alkoholista mocsok, a telefonban magyarázó férfi! 

Még lelkiismeretesebben pakolt, még jobban odafigyelt a rendre. Azt szerette volna Viola, hogy a lány jól érezze magát az üzletben, érezze, hogy ez egy biztonságos hely. Itt minden színek szerint, nagyság szerint, lejárati dátum szerint rendszerezve van, itt nincsenek kiszámíthatatlan fordulatok, nincsenek éles bútorok, amiknek véletlenül nekiesik az ember, vagy égő cigarettacsikkek, melyek fájdalmas baleseteket tudnak okozni. Itt a szivárvány nem az ember bőrén, hanem a polcokon lakik.

Monster. Milyen név ez, és mégis milyen szépek az üvegek. Vanda minden alkalommal vett egyet-kettőt, és mindig kiegészítette a foghíjassá vált sorokat. Viola tudta, hogy ez is egy üzenet. Egy üzenet arról, hogy a szörny várja otthon a piát, és baj van, ha megharagszik. Csabait zabál, és könnyeket csikar ki Vandából. Fájdalmat okoz, és foltokat. 

Viola egyre vadabbul takarított, és egyre nagyobb buzgalommal rendszerezte az üzletben az árut. Közeledett a háromnapos hétvége, amit mindenki repesve várt. Megszaporodtak a vásárlók, és a szokásosnál többet pakoltak a kosarakba. Viola igyekezett nem gondolni a hosszú hétvégére. Rossz volt belegondolni is, hogy nem jöhet be a boltba. A főnök úgysem engedné, hogy itt lébecoljon, ha egyszer zárva tartanak. Anya mindig mondta, hogy bátornak kell lenni. A rossz dolgok nem ok nélkül történnek. Ez mostanában többször is eszébe jutott.

Vajon Vanda mit gondolhat erről? Talán segíteni kellene neki, de hogyan?

Sokat forgatta a kezében a rendőrnő névjegykártyáját. Valahogy oda kellene adni Vandának. Hívja fel, itt az esély, meneküljön. Talán nem olyan kilátástalan a helyzete. 

Kedden megint betoppant Bicskei néni. Tekintettel az ünnepi hétvégére a szokásosnál többet pakolt ő is. Még az újságos állványt is körbeforgatta.

– Hallotta, Violácska, hogy milyen szörnyűség történt? Az a vadállat, aki benne volt a tévében, kinyomta az élettársa szemét! Nem hozták a mai Blikket? Nem jelent még meg?

Viola odament az állványhoz, és előhúzta a pletykalapot. A címlapon ott virított a szalagcím a szemkinyomós esetről. A gonosz, rossz történeteket mindig a kertészeti és főzőmagazinok mögé szokta eldugni. A muskátlik és a csokis muffinok képei megnyugtatták. Remegő kezét még jobban belehúzta a pulóver ujjába.

Mi lesz Vandával a háromnapos ünnep alatt? Amikor az üzletek zárva vannak, senki sem dolgozik, otthon fog ülni a szörnnyel három napig összezárva. Nem fog tudni ide beugrani italért, és nem lesz itt senki, aki tudja, hogy mi történik vele, aki szemmel tudja tartani. Az ilyen erőszakos vadállatok nem szoktak megjavulni, sőt, a módszereik egyre változatosabbak, egyre borzasztóbbak lesznek. Vajon mikre kényszeríti őt az a szemétláda? Viola érezte, hogy ezt nem fogja kibírni.

De Vanda csak nem jött, pedig minden nap várta. A rendőrnő névjegykártyája ott lapult a zsebében előkészítve. Már annyiszor elővette, hogy kicsit meg is gyűrődött a lapja, és betéve tudta a tartalmát. Nem is képzelte, hogy ez a kis szőke nő nyomozó, egyébként. A névjegyén ott állt feketén-fehéren: dr. Szűrös Zsuzsa, nyomozó, BRFK, telefonszám. 

Az utolsó napot, a csütörtököt megint ő vitte, a tulaj amúgy is elutazott már a hét elején, a váltótársa pedig beteg lett. Neki kellett este zárni, a romlandót elintézni, mindent előkészíteni, hogy ne legyen gond a nyitással hétfőn. Leadta a rendeléseket, és folyamatosan kiszolgálta a vásárlást az utolsó pillanatra hagyó vevőket. Egész nap kábának érezte magát. Várt valamit, egy csodát, Vandát.

Kitárta a bolt ajtaját, kitámasztotta egy székkel. Kellemes esti szellő csapta meg az arcát. Jólesett a forró, mozgalmas nap után. Háromnegyed hatkor már az ajtófélfának dőlve nézte az utcát. Dermedten várta az idő múlását. Ötvenötkor megfordult, indult a kulcsért, amikor nevetést hallott, két ember lépett be a boltba. Vanda és egy férfi.

Viola le sem vette a szemét róluk. Hitetlenkedve nézte, hogy a máskor zárkózott lány arca hogy ragyog. A férfi átkarolta Vanda vállát, mosolyogva suttogott valamit a fülébe, amire a lány felnevetett. Gondtalan volt és boldog.

Egy üveg bor, mogyoró, pesztó, spagetti. Két Monster.

Vandát finom illat lengte körül. Ezt Viola még sosem érezte. A lány parfümje egy margitszigeti sétáról beszélt, céltalan kavicsdobálásról, napról és szökőkútról. Vanda gyomra hangosan megkordult. Nevetve legyintett, kócos haját a füle mögé tűrte. Valami villant. Aztán megint, amikor a pénzt nyújtotta át. Gyűrűs kézzel vette el a visszajárót.

Miután elmentek, még sokáig úgy tűnt, az illat beette magát a szűk sorok közé. Beletapadt Viola gondolataiba. Maga elé képzelte, hogy a magas, megnyerő arcú férfi az egyik félreeső margitszigeti padon, mely valószínűleg az első randevújuk színhelye is volt, előhúzza a gyűrűt. Vanda csillogó szemmel hallgatja. Boldog. Nem lehetett másként. Most hazamennek, Vanda összedob egy spagettit, és egy üveg borral bekucorodnak a Netflix elé.

Viola bezárta az ajtót. A hűtőpult kipakolva, lepucolva, üresen állt a sarokban. A polcokat nem lehetett feltölteni, az árut majd csak hétfőn hozzák. Tekintete megakadt az üdítős polcon. A Monster sor foghíjas volt. Odament, benyúlt a sorba, és kihúzott egy citromosat. Lecsavarta a kupakját. Belekortyolt. A citromaromájú folyadék, mint egy savas fertőtlenítőszer, úgy mosta le a torkában befelé folyó könnyeit. Félrenyelt, görcsösen köhögni kezdett, a rikítóan sárga lé eláztatta a ruhaujját. Kiesett a kezéből a palack, a járólapon szétfröccsent az üdítő, úgy pezsgett, mint a vízkőoldó.

Ragacsos lábnyomokat hagyva maga után a pult mögött az irodai előtérbe ment. A ruha ujja kellemetlenül a karjára tapadt. Egy papírtörlővel próbálta felitatni, és a karját is letörölte vele.

Gaston sörénye szivárványszínű, ha boldog. Viola egész karja szivárványszínben tündökölt, néhány régi és néhány frissnek tűnő heg rajzolatai mellett. Most már az arcán is folytak a könnyek, úgy érezte, kibugyog a Monster a könnycsatornáin keresztül, annyira marta az bőrét. 18.05 és már indulni kellene, ki innen egy olyan helyre, ahol már rég nincs ott az anya, aki egész testével ráfeküdve megvédené, és aki helyette is mindent elviselne, és akkor neki csak egy feladata lenne, hallgatni, nehogy magára vonja a gonosz figyelmét.

A rossz dolgok nem ok nélkül történnek. Akkor történjenek. Lázasan kutatni kezdett a személyzeti teakonyhában. Életlen kenőkések között kotorászott, de végül az irodában találta meg azt, amit keresett. Egy hosszú, hegyes, kicsit rozsdás szabászollót tett a táskájába.

Még mindig ragadt. Volt egy kis mosdó a vécében, belépve a falnak támaszkodott, annyira szédült. Mikor felnézett, a homályos kis tükörben döbbent rá, hogy már zokog. Letépte magáról a pulóvert, kiverte az izzadtság, mocskosnak érezte magát.

A kis tükörben nem látszott, de nem is kellett látnia a foltokat, a duzzanatokat, az égésnyomokat, hiszen mindenhol fájt, vagy a fájdalom emléke lüktetett. A citromsárga Monster akadálytalanul toccsant a vécécsészében, sírás, öklendezés, sírás monoton ritmusa mellett.

Ahogy a gyomra kitisztult, feleszmélt. Egy szál melltartóban, testén a véraláfutások ördögi színkavalkádjával elővett egy rongyot és takarítani kezdett. Nem hagyhat így itt mindent, eszébe jutott a vevőtérben kiömlött energiaital, és a ragacsos lábnyomok.

Viola vékony volt, bordái szinte kiszúrták az oldalát. Egyszer majdnem, tényleg, egy rossz esés után. Anya mindig bíztatta, enni kell. Ezt a tanácsot nem fogadta meg Viola, ebben nem tudtak a lelkére beszélni. Valamit neki is gyűlölnie kellett, undorodni kezdett hát a közös étkezések feszült, vibráló csendjétől, az ugrásra kész szolgálatkészségtől, a félelemtől, ami arra késztette, hogy ne nézzen sehova, csak a tányérján értelmetlenül heverő rántott húsra, a buta, érzéketlen krumplipürére, és imádkozzon, hogy ma ne történjen baj.

Horpasza erőltetetten mozgott, ahogy kínos odafigyeléssel, aprólékosan törölgette fel a kifröccsent hányást, majd térden kúszva törölte végig a padlót egészen visszafelé az üdítőspolcig.

Ott hevert az üres monsteres üveg, mint egy befejezetlen, levitézlett felkiáltójel. Viola megadóan takarította fel a mocskot, zsibbadtan könnyezett. Nem baj, ha nem ér haza időre, nincs már jelentősége. Balogh Vanda boldog. Balogh Viola bűnhődik. Jövő március harmadikán lehet, hogy csak az egyikük fogja megünnepelni a huszonharmadik születésnapját, ha most Viola három napra hazamegy, táskájában tüskékkel vagy nélkülük. A szörny fájdalmat akar okozni, azt nem lehet három napra piával elhallgattatni. Már nem lesz elég neki a szivárványszínű lánytest látványa, már csonttörés reccsenésére vágyik, vért akar.

Bár meleg volt, hirtelen fázni kellett. Előhúzta a coopos tartalék egyenruháját, belebújt, és az egyik sarokba kuporodott. Vanda illatát elnyomta a még mindig a padló felett kísértő émelyítő citromos aroma. Üres tekintettel nézett körül a sötétségben is ismerős körvonalak között, életének egyetlen biztonságos helyszínén.

Lassan feltápászkodott, és összeszedte a cuccait. Lenémított mobiljára nyolc nem fogadott hívás érkezett. Apa 18.45, Apa 19.02, Apa 19.21 és így tovább. Az utolsó hívás egy órája jött be, aztán vége.

Kinyitotta a hátsó ajtót, és az automata fényében csak annyit látott, hogy egy nagydarab férfitest lódul felé. Azonnal megpróbálta visszazárni az ajtót, de nem volt elég gyors.

Az apja csendben dolgozott. Gyakorlott mozdulatokkal ütötte. Violát mindig meglepte, hogy ez még mindig mennyire tud fájni. Beütötte a fejét egy asztalba. A férfi benyomult az irodán keresztül az eladótérbe. Még belerúgott Viola bordái közé.

– Számolunk – szólt oda ittasan elnyelve az utolsó szótagot. Viola nem tudott felkelni, csak próbált az apja után kúszni. Hallotta, hogy valamit keres, üvegek csörömpöltek a másik helyiségben, elfojtott káromkodás szűrődött be hozzá.

Dühöt érzett, és kétségbeesést. Már elfogadta, hogy talán sosem tér ide vissza, de ezt a helyet meg akarta őrizni érintetlennek, a számára megadatott boldogság szigetének. A boltban kotorászó vadállat az utolsó bástyáját mocskolta össze éppen. Violának már nem maradt semmi, de semmi.

A rossz dolgok nem. Ok nélkül történnek. Így, így, így van végre értelme ennek a kijelentésnek, szaggatottan. Anyának is meg kellett volna mondani. Megrázni a vállát: nem ezt érdemeltük, érted, anya?

Aggodalmat érzett, félt, hogy az apja visszafordíthatatlan kárt tesz valamiben. Pénzt és piát akar. És ha megvan, visszatér.

A lány tudta, hogy boldog akar lenni még egyszer ebben az életben. Ő, Balogh Viola, Coopos munkatárs, vérző orral, zúzott kézfejjel feltápászkodott, és benyitott a vevőtérbe, ahol a szörny munkálkodott.

A férfi éppen a kassza mögött állt, és egy megbontott vodkát öntött le a torkán. Viola körülnézett, és úgy érezte, kihunyt benne a fény, elvesztette a színeket, eltűnt az élet, a biztonság, csak a földre dobált, kiszakadt zacskók maradtak, a szétszóródott cukor a beletaposott lábnyomokkal. Az energiaitalok érintetlenül, kevélyen figyelték a káoszt az irodából beszűrődő fényben.

Ügyesen beleállította a jégcsákányra emlékeztető ollót a szörny vállába. Egyszerű mozdulat volt, simán szaladt. Nevetnie kellett. Akkor is nevetett, amikor az apja nekilódult, és a vérveszteségtől tántorogva megpróbálta elkapni. Igazán nem volt nagy ár a küzdelem során kitörött fog, és a tüdejében megakadó lélegzet azért a mozdulatért, amikor végre sikerült egy polcot rádöntenie a támadóra. Az apja nekizuhant a kirakatüvegnek, és hatalmas robaj kíséretében kiesett az utcára.

Vannak csaták, amiket jobb nem megharcolni. Ez is anya egyik bölcsessége volt. De a mozdulatlan test az úttesten olyan győzelemről tanúskodott, mely minden csendben eltűrt vereséget idézőjelbe tett.

Aztán persze megszólalt a riasztó, jött a rendőrség, a mentők.

– Felhívtuk, kolléga, mert megtaláltuk a névjegykártyáját a táskájában. Talán maga tud nekünk segíteni, mert nem tesz vallomást, egy szót sem szólt eddig – hallotta Viola a tanakodó rendőröket.

A kis szőke nyomozónő leguggolt mellé, megfogta a vállát. Összekapcsolódott a tekintetük. A rendőrnő megértette.

– Vége van – átölelte Violát, és csak dünnyögte. – Mondtam, hogy szólj, ha segítség kell.

Viola hosszú idő után először érezte magát biztonságban egy ölelésben. Igazán, mélyen, ellazultan, ahogy talán kislánykorában utoljára, amikor csak ketten voltak otthon anyával. Amikor apa napokra eltűnt, és övék volt a ház, és úgy tettek, mintha minden rendben volna. Nem, még akkor sem. Olyan volt ez, olyan részegítő, új és zsibongó érzés, hogy szavakat sem talált hozzá. Boldogság.

 

A novella az Írástudó Íróiskola egy hallgatójának írása.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.8/10 (8 votes cast)
6 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Tényleg jó novella, de van egy kérdésem: ilyenkor nem kell félni attól, hogy a Monster esetleg perelni fog? Vízkőoldó, fertőtlenítőszer, csupa negatív szó a termékkel kapcsolatban… Én egy pályázatos novellámban csak megemlítettem az Ikea nevét, és aggódom, hogy emiatt nem fog nyerni.

  2. Az első pár mondattal már berántott a történet, muszáj volt tovább olvasnom. Nem bántam meg! Felkavaró és érzelmes írás, gratulálok hozzá.

  3. Minden mondata telitalálat, abbahagyhatatlan olvasmány. Egyszerre felkavaró, megrázó és felemelő. Gratulálok és köszönöm.

  4. Köszönöm a visszajelzéseket! Nem tudom, mi a helyzet a márkanév emlegetésével, sajnos. Remélem, nem lesz baj 🙂 Elég sok skandináv krimit olvasok mostanság, és szinte egyfolytában márkaneveket emlegetnek, ami nekem kicsit furcsa is volt eleinte, de úgy tűnik, nekik belefér.
    Az üdítőital neve sem pozitív, ha belegondolunk, szóval… nem tudok okosat mondani.

  5. Az, hogy egy fikciós írásban negatív környezetben szerepel egy márkanév, nem számít lejáratásnak, vagy rágalomnak, hiszen kitalált szereplők kitalált életét olvassuk. (Erre újságoknak, és a tényirodalomnak kell figyelnie.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük