Kutus Bence: A habvár – 33. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

A mester intett valamit; a felügyelőknek jelzett, mert néhányan közülük most visszamentek a teherautókhoz, és egy csomó hosszúkás tárggyal a kezükben jöttek vissza, nem tudtam kivenni, pontosan mivel, amíg messze voltak. Mikor azonban közelebb jöttek, megláttam: puskák csövei csillogtak a kezükben. Újnak tűnt valamennyi. Ekkor már tudtam, még azelőtt, hogy az érzés szavakká formálódott volna bennem: a lázadók ma meg fognak halni, a mi kezünk által. Egy ideig megbénított a gondolat, nem értettem, mi ez az egész. Tudom, én is az árulók halálát kívántam, de most, hogy ténylegesen meg kell őket gyilkolni, méghozzá szenvtelenül, és a habvár nevében… Valahogy nem tudtam elképzelni magam, amint ott állok, és lövök, a többiekkel együtt, akik talán most ugyanilyen kétségek közt vergődnek… Körbenéztem, aztán rájöttem, hogy hiába, úgysem látok semmit, a fehér maszk mindent eltakar, de nekem mégis mond valamit, valamit arról, hogy most nem szabad visszafordulni, elérkezett életem legfontosabb napja, most kell megtennem azt, amiről, mióta a habvárban élek, gondolkodtam nap, mint nap… Arról, hogy mi lesz vajon az utolsó próba, és akkor majd talán nehéz lesz helytállnom, de meg kell próbálnom, mert semmilyen ár sem drága a habvárért cserébe, és ezt egyre erősebben éreztem, hát még amikor megtudtam, hogy veszélybe kerültünk mindannyian… De mégis, emberéletekről van szó, és én még sohasem, sohasem öltem embert, nem tudom milyen az, és lehet, hogy utána iszonyat költözik belém, nem pedig üresség, mint a mester mondta, de talán hinnem kellene neki, mert ő jobban tud bármit, mint én… Én ostoba vagyok, és hagyom, hogy ilyesmikről gondolkodjam, most, mikor csak a feladatra kellene koncentrálnom… De valamiért nem tudok, hogyan lehetséges ez, éppen most… És a vér, igen, itt és most… sok vér fog hullani, és azok az emberek ott a habvár ellen, mi pedig a sírjukat ástuk meg nekik, és nem is tudtuk, de miért nem… Miért nem mondták ezt el… Vajon, ha tudtuk volna, akkor, akkor… Lehet, hogy nem is lettem volna képes rá, mert gyenge vagyok, igen, érzem, hogy most túlságosan gyenge vagyok, éppen, mikor erősnek kellene lennem, és nem foglalkozni azzal, ami a fejemben történik, mert az már nem az én részem többé, nem lehet, mert mindig a habvár ellen próbál uszítani… Apám is, és én még sohasem öltem meg senkit, félek, mi lesz belőlem, ha ezt megteszem… De a habvár ellenzi a gyilkolást, a háborúkat, igen, ezt pontosan tudom, de akkor miért parancsolja, hogy… Igaz, árulók vére folyik majd, bele a gödörbe… Egy ilyen helyen, ahol nincs semmi, ezt a földet valamiért nem viseli el semmi… Mi lesz most… És a féreg is, itt van már megint, érzem, miért nem akar békén hagyni végre, nem bírom ezt tovább, az előbb még nem volt itt, de most egy hirtelen villanás a fejemben, és már hallom a suttogását, de ez már nem is suttogás, hanem üvöltés, egyenesen a fülembe üvölt… Most menjek el, amíg tudok, és látom, látom, apám a háttérben bólogat, talán mosolyog is, igen, gúnyos vigyor ül az arcán, most végre sikerül a terve, visszavihet engem oda, oda, ahonnan alig tudtam elmenekülni… Vissza akarnak rántani a sárba, mind, ezért ki kell tartanom, ha nem akarok elmerülni… De itt a vér, szembe kell néznem vele, el kell viselni, hogy az én kezem által… Folyik, a vér vagy a mocsok, választanom kell, középút nincs… De a habvár, utána itt leszek végre, örökké, igen, üres leszek, de ezt most valahogy mégsem tudom elképzelni, de miért nem, képtelen vagyok arra, hogy most bármit is elképzeljek, talán most omlik össze a fejemben minden, igen, összedől teljesen, és nem lesz mostmár semmi, amit elképzeljek, nem is lennék képes már erre… Mi is marad akkor… Igen, a tanítások, azok maradnak… Vajon, van–e olyan, amelyik, de nincs, nincs, a habvár tulajdonképpen nem tiltja az ellenség lelövését, azt, hogy az ólomgolyók egyenesen a húsba… Ott állnak, és rajtuk a maszk… De nem, most nincs is ott, de rajtam igen, a tanítókon is, mindenkin, a habvár maszkja, ez a fehér zsák a fejemen, de őrajtuk, a gödröknél nincs… Nem is szólnak semmit, bámulnak egytől–egyig, nyilván elég idejük volt gondolkodni azon, mi történik velük… De nekik legalább volt, nem úgy mint nekem, de most egyszerűen csak teljesítenem kell a habvár utasítását, hogy én is a habvárhoz tartozzam, legalábbis ezt mondták, de már nem is tudom, mit mondtak, most valahogy nem tudok visszaemlékezni arra sem, hogy két perccel ezelőtt mi történt, és most, most meg itt állok, lenézek, le kell, hogy nézzek, pedig nem akarok, sehova sem akarok nézni, de muszáj – itt a puska a kezemben, ez meg hogy került ide, de itt van, a kék acélcső hozzáér a karomhoz, ezzel kell majd ölnöm, ezzel… De itt vannak, itt állnak, és nekem kell majd – miért vagyunk ilyen sokan, ennyi emberre, sokkal kevesebb is elég lenne… Mindegyikükre jut jónéhány golyó, ezt akár a felügyelők is csinálhatták volna, ők már biztosan csinálták… De nem, nekünk kell, ezt most nekünk kell… Mindig kell valami… Olyan, mintha… Otthon is mindig kellett valami, apámnak is mindig kellett valami, meg a féregnek is, és mindenkinek, mindig kellett valami… A habvár sem kivétel, bár értem van, igen, ki kell tartanom mellette, különben végem, de ezek az emberek itt, most ha megmenekülnek, igen, lerombolják a habvárat, nos, nem tudom, ezt senki sem fogja megtudni, hogy tényleg így történne–e, mert előtte megöljük mind, aztán be a gödörbe, ez a biztos, nem szabad kockáztatni… Durván megtorolni az ellenséges szándékot, tudni a tervezett lépésekről, és megelőzni a másikat, elébe vágni, ez itt a lényeg… Most elébe vágtunk nekik, mielőtt bármit is tehettek volna, nemhiába azok a kamerák, jó, így aztán látnak mindent, a vezetők, ők tudják, hogyan kell, biztosan nem először csinálják már ezt, és ők tudják, hogy ezután talán nem is lesz semmi, nem fog történi semmi, mármint, velünk, bennünk, máskülönben nem tennének próbára minket, és a hitünket, de hát sikerülnie kell, sikerülni is fog, eddig is megcsináltam,. és most itt vagyok, ezek meg itt előttem, a gödröknél, ezeket mi ástuk, de nem tudtuk, mire kellenek… Mégiscsak meg kell próbálnom látni a célt, igen, a habvárnak fenn kell maradnia… És ha én hozzá akarok tartozni, egészen, ahogyan a mester mondta, ezt az egyet meg kell tennem, csak egyetlen lövés… És látom, most látok valamit, igen, furcsa, most a halálraítéltek, ez a szó is milyen furcsán hangzik itt, ezen a helyen, de furcsa az egész hely is, meg minden, ha jobban belegondolok… Igen, látom, hogy a maszkokat most levették a fejükről, most arcokat látok, milyen régóta is nem… De nem tudom, nincs már itt idő, megszűnt az is, ahogy minden más is, ez nem is baj, a mester is mondta, hogy nem – de ezeket az arcokat most itt látom magam előtt, még csak homályosan, nem is akarom még kivenni őket, mert talán megrémülök a látványtól… Szilvia jut eszembe, az ő arca, arc nélkül hogyan ismerkedtem meg volna vele… apám szigorúsága itt lüktet bennem, az arcából is éppen ez sugárzott, vajon mit akart vele mondani, úgy érzem, sosem fogom igazán megtudni… Most aztán erőt kell vennem magamon, rájuk kell néznem, már látom, látom az egyiküket, olyan ismerősnek tűnik… Igen, mintha, igen, Gábor, egy felügyelő, aki könyveket adott nekem, egy felügyelő, aki a habvár ellen… És, igen, egy másik, felismerem: Bivaly, a keménykezű, róla ezt egyáltalán nem gondoltam volna, ő is ki akar jutni, elege lett ebből, de miért, miért, miért mondok ilyeneket… Bivaly, aki az egyikünket megütötte, vajon ő pontosan mit akar, úgy érzem ez egy súlyos probléma, hogy nem tudom, pontosan ki mit akar, és vajon én mit – de mit beszélek, ennek semmi értelme, úgy érzem, még egy arc, és megőrülök… Itt van, ó, igen, hát ő is, de neki itt kellett, hogy legyen, ezt én tudtam már, de most ismét itt látni, arccal együtt… Csikk, mit keresel te itt, mondd, még mindig a barátom vagy, igen, még mindig, most pedig idejöttél, hogy megölesd magad, miért nem fogadtad el a habvárat, segíteni akar, értsd már meg… És, és, és, hol állsz te, mondd, hol, éppen itt előttem, tudod, ez mit jelent, én még tudni sem akarom, de muszáj – a golyóm egyenesen a mellkasodba fog fúródni, célozhatnék a földre, akkor mivel lenne jobb, mondd, tucatnyi másik fog majd beléd hasítani, lesz, aki a fejedet célozza, miért kellett közéjük állnod, most aztán mindennek vége számodra – számomra is talán, mi lesz most, semmit sem tudok… És ki az ott, melletted, mondd, miért nem fordítod arra a fejed, vagy a másik oldalra, hogy láss még arcokat, milyen igazságtalan, nem, én még láthatom a tiéd, utoljára, én leszek az, aki utoljára látja az arcod, meg még néhányan, de ők most nem számítanak, te pedig nem láthatod az enyémet, azt sem tudod, hogy itt vagyok, ezt alig tudom elviselni, egyszerűen egy zsákot látsz magad előtt, két lyukkal, ennyi marad belőlem a halálodkor, abban a pillanatban, amikor a koponyádba hatol a habvár büntetése, és még csak azt sem tudod, hogy én vagyok ott az, éppen veled szemben… Egyvalamit tehetek, ha meg tudom tenni, akkor egyenesen a fejedre célzok, nehogy életben maradj, és tovább szenvedj, ó, milyen jószívű is vagyok… Nézz a melletted állóra, kérlek, legalább egy arcot láss, az övét, mert én már látom, ő az, Dóra, ott áll, melletted, én is éppolyan jól látom őt, mint téged, ezt vajon szándékosan tették–e velem, nem tudom, nem is számít… Még egy arc, és tényleg nem bírom tovább… Dóra, nekem adtad a tested, és cserébe végignézem a halálod, ami annyira nem illik ide, a habvárba, de ez az utolsó lépcsőfok, de megéri, bár a fejemben régóta győzködnek az ellenkezőjéről, te nem tudhatod kik, vagy talán mégis, neked is megvolta a saját apád, igen, és ha most Csikket lelövöm, olyan mintha téged is lelőnélek, mert egy pillanatban esik majd mindenki a gödörbe, még meg is ástuk nektek, látjátok… Talán én is összeesem veletek együtt, belőlem csak genny fog dőlni, belőletek a vér… Ha nem, hát életben maradok, a habvár tagja leszek, elérem, amit akarok, már több, mint egy éve, lehet, hogy két éve is van már, nem tudom, nem tudom… Mit tudok én, ki vagyok én, én csak az éjszakai eget szeretném nézni, a csillagokat, nézni egészen reggelig, megsimogatni Szilvia haját, veled beszélnék még, Csikk, Dóra, veled is, csak még egyszer, zuhannánk együtt a Vágyba, de te most csak a sírodba zuhansz, ez a keserű igazság – apámmal is szivaroznék még egyet, azt szerettem, akkor megnyugodtunk mind a ketten, meg jó könyveket olvasnék, igen, ezt szeretném most, nem pedig… Aztán nem bánom, akkor már mindegy, lelőhetnek engem is, nem tűnök el, nem, megmondtam, hogy egy búgócsiga megőrzi az emlékemet, bár nem biztos, hogy lesznek, akiket érdekel az én emlékem, ha nem, hát nem… És most mondjátok meg, én kire emlékezzek, csak halottakra tudok majd emlékezni, rám meg senki, mintha halott lennék én is, Szent Tamás, szent nélkül, aki képes volt hihetetlen akaraterővel feljutni a habvár csúcsára, hogy onnan lássa, amit látni képes, ez pedig két ember, és a nagy semmi, ami utánuk marad, talán, a mester is ezt mondta, vajon ő is megtette már… Kérdések mindenütt, válaszok sehol, most egyet sem tudok megtalálni, csak azt tudom, most mit akarok, az pedig nem az, hogy lelőjem a barátomat, bár elárult, ezt sem hagyhatom figyelmen kívül, de vajon engem árult–e el, ezen el kell még gondolkodnom, de közben múlik az idő, ennek a helynek külön idősíkja van, igen… Mindenki mozdulatlan, és nem mozdulnak, mindenki, még a mester is, ott áll az emelvényen, én nem szól semmit, mit gondolhat most magában, talán azt, hogy most, most, benne üvölt a bosszúvágy, és így kellene lennie most, nem úgy, mint bennem, bennem a féreg vitatkozik velem, apám meg a háttérből figyel, kérlek, hagyjatok már békén, nem látjátok, hogy képtelen volnék bármire is, hamarosan a lélegzetvétel is lehetetlenné válik számomra, és minden más is… Mindjárt elérkezik a pillanat, érzem, nehezebb lesz túlélni, mint az elmúlt egy évet a habvárban… Vajon tudták–e a többiek, hogy mi az ára annak, amikor tízen csinálták nőkkel, együtt, a folyosókon, meg ahol éppen eszükbe jutott, tudták–e… Most én mi is vagyok, ez az újabb kérdés, megölök egy embert, illetve hatvannyolcat, valójában, mennyi áldozat a habvár oltárán, mennyi, és én most akkor mivé válok, ember nem lehetek többé már, a mester is ezt mondta, ő pedig mindent tud, bölcs – hova lett az én tökéletlen bölcsességem, amivel magamat tologattam egyre feljebb a habvárban, most hol van, képtelen arra, hogy harcoljon értem a féreg ellen, aki egyre hangosabban ordít, hogy menjek innen, menjek, és akkor én is kapok egy golyót a fejembe, elég nagyok ezek a gödrök, ketten is elférnek benne… Ott a helyem nekem is, ha megölöm őket, ott, de nem, mégsem, a habvárban, oda tartozom, oda… Miért ez a kétség, már nem is tudom, a féreg is én vagyok csupán, vagy valami más, apám alakja sem tisztán kivehető, mintha a részem lenne most, micsoda, ezt nem értem, ami most történik, halkulnak mindketten, igen, mindjárt eltűnnek… Mostmár egyiküket sem látom, nem látok semmit, csak magamat, meg ezt a sok embert, és nézem a mester arcát, merev és szigorú, benne aztán nincs könyörület, vesszenek az árulók, nekem is ilyennek kellene lennem, később mi lesz akkor a habvárban, de miért, miért gondolkodom ennyit, egyáltalán már nem is szabadna gondolkodnom, csak tennem, amit a habvár parancsol, ellenvetés nélkül, igen… Ezt kellene tennem, ezt kell tennem, különben beszippant a külvilág, érzem, még mindig nem ereszt, és ha nem engedelmeskedem a habvárnak, akkor vége, visszazuhanok oda, ahonnan jöttem, és azt nem akarom, igen, ez lesz az, ami majd átsegít abban a pillanatban, nem gondoltam volna, hogy éppen múltbeli önmagam emléke lesz az, ami erőt ad, már nem is szabadna most emlékeznem, ki kellett volna törölni mindet, igaz, elhalványultak, de most mindet látom magam előtt… Látom, igen, most a mester int a fejével, a lázadók, akik háttal álltak nekünk, majd velünk szemben, arccal felénk fordulva köszönt rájuk a halál, így fogadják a habvár büntetésért, bűneikért, vajon én nem vagyok–e ugyanannyira bűnös – de a felügyelők már kiáltanak valamit, igen, érzem, amint a karjaim a fegyvert a vállamhoz emelik, és kibiztosítják, még töltényeket sem kell beletenni, és nem is remeg a karom – hogy lehet ez – erősen kell koncentrálnom, a múltra, mert azt nem akarom, bár nem tudom, ha újrakezdeném, akkor is ugyanott kötnék–e ki, nem tudok én már semmit… És most, látom Csikket és Dórát, és a hatvanhat másikat, egy halom arctalan maszktól kapják majd a golyókat, ez lesz az, amit életükben utoljára látnak, az alaktalan tömeget, amely parancsra öl, kizárólag a habvár érdekében, amely egyébként elítéli a gyilkosságot és a háborút, ez benne is van a tanításban, természetesen, ezzel én is egyetértek… És most látom a mester arcát a maszk mögött is, látom, hogy engem figyel, most bizonyítanom kell, meg kell tennem, különben végem, ha ezt a feladatot nem teljesítem, akkor lázadó leszek magam is – ha élni akarok, a habvárat kell szolgálnom, a mester is ezt mondta, igen, és hallom az egyik felügyelőt, amint azt kiáltja, hogy „fegyvert vállhoz!”, és mindenki engedelmeskedik, velem együtt, a karjaim felemelkednek, és a vállamhoz illesztik a fegyvert… Az acélcső hidegen mered előre, a testem azt teszi, amit mondanak, külön életet él, most úgy érzem, ketten vagyunk… Mit is akarok én már… Csak nyugalmat… Nincs már itt apám, sem a féreg, vagy Szilvia… Elmentek, magam vagyok… Én, a többiek, a mester… és a habvár, és a habvár most azt mondja: „célozz!”, és én célzok, meg is van töltve, tudom, ezt a munkát megspórolták nekünk, hogy minél gyorsabban ölhessünk, és Csikk még azt sem tudja, hogy én állok–e előtte, de meg kell tennem, akkor talán visszaszerzem az elvesztett bizalmat, és olyan lesz, mint régen, segítek ismét a lázadók elleni nyomozásban, de akkor már tudom, mi vár rájuk… De mégsem engedhetem, hogy elpusztítsák a habvárat, kérdés, hogy tényleg ezt tervezték–e, lehet, hogy csak egyszerűen el akarnak szökni innen, de ezt már nem tehetik meg, lehetetlen, egy gödörben végzik, megástam a barátom saját sírját… Ezen el kell gondolkodnom, ha egyáltalán képes leszek gondolkodni, és azon, hogy miért mennek el, talán valahol mélyen én is tudom már a választ, de ez most nem jut eszembe, mert a puska képe lebeg a szemem előtt egyfolytában, vigye már el innen valaki, menjenek innen, hagyjanak magamra… Ezt a terhet egyedül kell cipelnem, és úgy érzem, hogy ez bennem marad, nem megy el, nem megy el, lesz még valami, amivel megküzdjek, nem volt elég a múltam, lesz még, ez lesz a következő szintje a habvárnak, ami már csak bennem létezik, és utána vajon mennyi lesz még… Mindjárt túlesünk rajta, de milyen iszonyúan hangzik ez a szó, mintha valami unalmas feladatról beszélnék, amit mindennap végre kellene hajtani, lehet, hogy legközelebb egyesével ölünk meg mindenkit, akkor aztán elveszi a habvár az emberek kedvét a szökéstől… Csikk még így is elmenne, igen, érzem, hogy sokkal erősebb, mint én, mert itt állok, és bennem van a kétség, a fejemben fészkel, nem tudom kiirtani, holott régen ki kellett volna már, csak akkor még alaktalan volt, nem tudtam megragadni és kitépni magamból, most pedig gyenge vagyok, és meg kell ölnöm egy embert és hatvanhét másikat is, ha nem teszem meg, akkor a habvár bezárja előttem a kapuit, nekem végem… Még mindig célzásra tartom a puskacsövet, a kezem pedig nem remeg, ez döbbenetes, a testem nem követi a zagyva gondolataimat, külön életet él… Alig van erőm, hogy a fejem oldalra fordítsam, és másfelé nézzek, de most látom a többieket, akik meredten, arctalanul szemlélik maguk előtt az arcokat, mert meg kell tanulni, hogy az arctalanság a habvárat jelképezi, de akkor a gyilkosság vajon mit, ezt sem tudom, visszafordítom a fejem, és Csikk arcát bámulom, aki átnéz magasan a fejünk fölött nem méltat minket arra, hogy a halála percében ezt a fehér sokaságot szemlélje, nem valami szép látvány,  az biztos, ahogy egyetlen hatalmas, hosszú sorban állunk előtte, mert így rendelkeztek, hogy mindenkinek jusson ember, egy hús–vér célpont, igen, mi lesz most velem, mi lesz a habvárral, semmit nem tudok, csak hogy vér tapad majd a kezemhez, a barátom vére, a barátom vére által váltom meg magam, vajon apám mit szólna ehhez… Nem tudom, tényleg ezt akarja–e a habvár, ezt akarják–e a mesterek, és miért várakozunk ilyen sokáig, nekem egyre keservesebb a küzdelem, nekem sosem lesz nyugalmam, soha, nem ezért jöttem ide, de vissza sem tudok menni, számomra úgy tűnik, nincs választás, ezt meg kell tennem, mert akkor talán… Csikk most mintha engem nézne, de nem mond semmit, nem, csak meredten bámul, én pedig vértől mocskosan magam előtt látom az arcát, most még előttem van, a szemeiben élet, aztán néhány pillanat, és holtan fekszik  majd a sírban, néhány pillanat, és visszavonhatatlanul halott lesz, a férgek jussa földben, bár emberi mivolta most még, a mozdulatlan vonások alatt, megalázva, de meg nem törve, igen, lüktet, lüktet, mint a fejemben a zűrzavar… És hamarosan nem lesz már belőle semmi, csak egy élettelen test, ez a gondolat elviselhetetlen… De a habvár szólít, a habvár parancsol, teljesítenem kell a feladatot, barátom, mit mondjak, elköszönök tőled, talán magamtól is…

A fejembe üvöltik a szót: „tűz!”, és ekkor érzem, hogy benne vagyok ebben a pillanatban, Csikk is benne van a pillanatban, a mester is, mind benne vagyunk a habvárnak ebben az egyetlen, örökérvényű pillanatában…

Meghúztam a ravaszt.