[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Végre. Mostmár gyakorlatban is tudok tenni valamit a habvárért – és nem utolsósorban saját magamért. Mert nekem a legfontosabb az, hogy olyan környezetben éljek, és világosodjam meg, ahol számomra minden a lehető legjobb és legtökéletesebb – ehhez pedig olyan emberek kellenek akik szintén így gondolkodnak. Különben megbomlik a rendszer. Az eszmének nem engedelmeskednek mindnyájan, ez pedig rést üt a habvár szentségén. Ezt pedig nem hagyhatom, nem és nem! Nem fogja ide senki behozni az önzést és a fertőt, ami a kinti világgal együtt jár. Pedig hányszor ostoroztam már a társadalmat, hányszor, és nem elég! Úgy tűnik, egyesek nem szenvedtek eleget, hogy még itt is az érdekében munkálkodnak. Kártevők. Paraziták. Ellenük pedig csak egy megoldás létezhet: ki kell őket irtani. Úgy tűnik, odakinn beléjük kövültek a rossz szokások, rigolyák és káros ösztönök. Ezeket meg kell szüntetni. Ha másképp nem megy, akkor azokat a gyenge embereket kell eltüntetni, akik képtelenek voltak megszabadulni ettől a mocsoktól. Először meglepődtem, hogy ilyesmi felütheti a fejét itt, ahol mindenki csak hálás lehet, a lehető legnagyobb mértékben – és feltétlenül. De éppen mert megdöbbentett a szörnyű tény, most annál nagyobb bennem a harag… És ez még jól is jöhet. Tudom ki ellen fordítani. Amíg odakinn éltem, nemigen volt erre lehetőségem. De most van. S ha elbánok azokkal, akik el akarnak bánni velem és a többiekkel (mi mind békés és nyugodt életre vágyunk itt ), akkor elpárolog a düh is belőlem, és soha vissza nem tér. Ez még káros és pusztító maradványa az emberiség közt eltöltött életemnek. Most azonban ezt a pusztító erőt már tudom ki ellen fordítani. És ez, hogy őszinte legyek, nagyszerű érzés. Csodálatos. Én leszek a habvár egyik megmentője, aki megakadályozta, hogy ide is betegye a lábát a förtelem. Hogy itt is elsüllyedjünk a mocsárba. Nem, ezt nem engedhetem. Most még szilárdabban hiszek a habvárban, mint valaha. Ez az én helyem, nem engedem, hogy bárki illetéktelen ide merészkedjem. Itt nem fog megismétlődni a szenvedés, nem akarom!
Senki sem tehet ilyet velem, velünk, a habvárral, senki, senki! Pusztuljatok!
Lassanként elhalványodnak bennem az emlékek. Azok a szörnyű események, mozzanatok, hangulatok, az egész atmoszféra, amit odakintről hoztam magammal. Akkori énem már alig él bennem. Tulajdonképpen haldoklik. Igen, ez így nagyon jó és örömmel tölt el.
Édesapámat is már alig látom magam előtt. Szigorú vonásai egyre elmosódottabbak, megtört arca még jobban előttem van. Emlékszem, egy napon éppen a szobámba mentem, és… nem vagyok benne már egészen biztos, de… furcsa érzés töltött el, mert akkor az elmúlt hónapok, évek megszokottsága hirtelen élesen vágott belém: akkor ébredtem rá igazán, hogy az apám megváltozott. Persze azelőtt is észleltem és eleinte meglepődve figyeltem, hogy veszekedésünk után egyre jobban elhalványul igazi lénye, hogy az a számomra gonosz, de mégis lobogó fény napról napra egyre gyengébben izzik ebben a valamikor komor sziluettben. Akkoriban már csak alig pislákolt. Keveset szóltunk egymáshoz, csak ha nagyon muszáj volt. És aznap rájöttem, hogy ez a változás maradandó. Úgy sejtettem, hogy visszatér még régi ereje és hajdanvolt tulajdonságai, de tévedtem. Természetesen ez a változás – talán az újjászületés morbid kifejezés lenne – csak az előnyömre vált, nem is tagadom. De tudom, hogy én voltam ennek az oka. Én öltem ki belőle azt a lényt, ami apámat apámmá, Fegyelmet Fegyelemmé, Szigort Szigorrá, Példamutatást Példamutatássá tette. És ami maradt belőle, az pusztulásra volt ítélve. Ezért ha megkérdezik tőlem, hogy öltem–e már embert, ha azt is mondom, hogy nem, akkor hazudok. Én öltem meg az apámat. Aminthogy ő megpróbált engem „megnevelni” kiirtani belőlem a léhaságot és semmirekellőséget, ahogy ő mindig fogalmazott… Ezzel viszont engem küldött volna a halálba. Még ha fiatal szervezetemnek köszönhetően tovább is élek, akkor sem marad belőlem semmi, csak a test, a hústömeg lélegzik, végzi az anyagcserét évtizedeken át, míg el nem fárad az is, és búcsút int az embereknek, akik sosem foglalkoztak vele. Akkor pedig eltűntem, meghaltam volna névtelenül, mint édesapám. Egy olyan világban, ahol a sokat számít a név (persze a pénz és hatalom mellett). Itt már nyugodtan meghalhat az a valaki, aki bennem létezett és egy kis része még mindig bennem próbál visszafordulni a halál torkából, csak hogy én nem engedem. Nyelje el a formátlan, anyagtalan semmi. Név nélkül. És ez az, ami itt nem számít.
Aznap, mikor megéreztem, hogy apám metamorfózisa (még a külseje is változott) visszafordíthatatlan, akkor ránéztem, és talán sajnálkoznom kellett volna. Mégsem tettem. Túlontúl erősen élte bennem annak a másiknak az emléke, aki, ha úgy találta, hogy aznap megsértettem szigorúan felállított értékrendjét, hát megvert. Ezt pedig megtűzdelte egy–egy, saját filozófiájától csámcsogó atyai intelemmel. Szófogadó fia pedig megígérte, hogy megfogadja a jó tanácsot. Sosem fogadta meg, dacból, büszkeségből… nem tudom, inkább gyűlöletből. Ó, igen! Gyűlöltem mindent, ami édesapám, amióta csak ismerem, ezért minden alkalmat megragadtam, hogy ezt be is bizonyítsam, még ha én is húztam a rövidebbet. Tehát, akkor ránéztem, ott ült a széken, üresen bámult kifelé. Én pedig elmosolyodtam. Akkor felemelte a fejét, de nem nézett rám, csak úgy a levegőbe, a semminek mondta: – Semmirekellő. – A halk, erőtlen szavak abban a pillanatban súlyosan csengtek. Hogy milyen súlyosan, akkor még nem is tudtam. Pár óra múlva apámat elvitte az agyvérzés. Nem kellett szenvednie, csak egy apró kiáltás hagyta el a száját, mikorra odaértem, már halott volt. Talán megbűnhődött az alatt a néhány év alatt, szenvedett eleget miattam és maga miatt, hogy a halálnak már nem volt kedve sokáig ott időzni.
És én akkor nem tudtam, hogy utolsó szava a fejembe, agyamba, gondolataim legmélyébe égett bele, apám olyan volt, mint a gazda, aki billoggal égeti jelét a jószágba. Hát így jártam én is, az ő nézeteinek a kifordítása, utálatának tárgya lettem, nem mintha életében nem így lett volna, de most már nem volt módom védekezni. És nem élvezhettem, ahogy egyre jobban elsorvad. Magamra maradtam. Az a pénz, amit hagyott, elég volt a temetésére, másra nem. Érdekelt is engem… Sokkal jobban foglalkoztatott belső világom, az, ami benn zajlik. Nem volt kellemes érzés, mert egyre jobban átszőtt a kínlódás és kétségbeesés, hogy talán valóban semmirekellő vagyok, a szónak a legsúlyosabb és legmélyebb értelmében – ó, tudom én nagyon jól, hogy értette apám akkor, utoljára –, hasznavehetetlen vagyok, az emberiség söpredéke. Rosszabb még Puskin és az orosz realisták felesleges emberénél is, mert nekik legalább voltak kapcsolataik. Nekem meg… csak én magam, és abban egyre kevésbé találtam vigasztalást. Bezzeg, mikor láthattam apámat, a erkölcs mintaképét szenvedni! Örültem, hogy láthattam, amint a prédikátor által rám sújtott villámok visszacsapnak küldőjére. Életemben nem sok tiszta üzletet kötöttem, mert nem voltak hozzá képességeim, jobb szerettem a kerülőutakat. Persze, nem valami hatalmas csalásról beszélek. Mindössze szenvedő lelkemnek jobban megfelelt a kevésbé becsületes ösvény is. Ha mindennap azt tapasztaltam volna, hogy másoknak minden nap olyan könnyű a helyes úton mozogni, akkor abba, úgy hiszem, egészen beleőrültem volna. De az, amikor gyerekként évekig szenvedtem, aztán pedig helyettem az apám kínlódott temette el élve magát, miközben egyre jobban éreztem magam, az volt az igazán tiszta üzlet. Az első, amit életemben kötöttem. A másik a habvár, természetesen, és ezzel sokkal jobban is jártam.
Gyötrődéseim közepette úgy éreztem, rosszabb már nem jöhet, csak a pokol, amelynek számomra egészen sajátságos jelentése volt: olyan hely, ahol a magamfajták, mint én, elvesztik a testüket, és a léleknek a földi semmittevésben, tétlenségben leledző gyötrődésben kell fetrengenie örök időkig, miközben körbe van véve hozzá hasonló züllött, céltalan és értelmetlen formákkal (talán a lélek szó túl magasztos kifejezés a lézengő majdnem–semmire, a majdnemet pedig nem teszi más, mint a sivár emlékezés). De tévedtem: jött rosszabb is. Felütötte a fejét az a gondolat, hogy apámnak, a méltóságosnak esetleg igaza volt. Vizsgáljuk meg: ő dolgozott egész életén át, kora reggeltől késő estig, ha tehette, több műszakban is, csakhogy valahogy elteljen az élete. Mikor életkedve elszállt, és egyre gyengébb lett, akkor is annyit dolgozott, amennyit csak tudott. Én pedig továbbra sem csináltam semmit, mindössze az utcákat róttam naphosszat, többnyire lányokkal sétáltam, vagy beültem az egyik kocsmába. A Prédikátor pedig szívósan dolgozott. És hogy nézett rám, mikor ettem! Tudtam, hogy szemeivel azt lövelli felém: „Zabálj, azon a pénzen, amit én kerestem, míg te loptad a napot.” Nem kellett sokáig várni, míg haragos gondolatait szavakba is öntötte, olykor pár rövid mondatban, máskor egész hosszú prédikációban fejezte ki magát. „Fiam!” – néha így kezdte. Ezen nevetnem kellett, persze csak belül mertem. Ha mégsem bírtam türtőztetni magam, akkor örömöm gyorsan elszállt, mert észrevettem, hogy hirtelen vége szakadt a beszédnek. És nem tudtam kárörvendően keseregni azon, hogy édesapám Összes Filozófiai Művei–nek aznapi traktátusáról lemaradtam… Majd bepótoljuk másnap. Nem, ezután a rettegés következett, hogy újra meg fog verni. Ez be is következett. Legtöbbször a nadrágszíjat használta, az volt kéznél. De nem volt annyira vadállat, hogy még jobban feldühítse a sírás, kiabálás, vagy a véres bőr látványa, nem. Feldühíteni nem volt nehéz, de ha elért egy bizonyos szintet, azt már sosem lépte túl.
De elnézést kérek, ha kissé eltértem a lényegtől, sajnos sokszor előfordul velem. Tehát: éreztem, hogy szenvedek, hogy minden napot egyre nehezebb leélni, de az okát nem igazán tudtam, csak homályos masszaként hömpölygött tudatom legmélyén. Aztán pedig úgy véltem, ráleltem az okra is: valóban semmirekellő vagyok, és apámnak igaza volt. A filozófiája mégsem baromság, mint azelőtt hittem. Én tévedtem végig, és ő még, mikor meghalt, egy utolsót ütött felém, azzal az egy szóval. Persze, máskor is mondta, de akkor már érezte a halált, és mégis, utolsó erejével is azt az egy szót mondta, ami körül egész élete forgott, amit ki akart irtani, el akart törölni a föld színéről, de legalábbis a közvetlen közeléből. Ez a mély gyűlölet pedig belém vésődött, hogy később aztán gyorsítsa lelkemben a rothadást. Annyi vigaszom volt csupán, hogy legalább még életében megnehezítettem a dolgát. Különös módon azonban, velem ellentétben sosem volt kárörvendő. Ezért, ha létezik a halál után is élet, akkor bizonyára ott is csak komor képpel ül és hallgat. Vagy feltétlenül dolgozik, ha akad valami munka.
Ezt a szenvedést már nem bírtam egymagam hordozni, ezért kiutat kerestem és találtam – de csak bizonyos ideig, mert közben még lejjebb süllyedtem. Akkor kezdtem elesett nők után kutatni, akikben láttam valami szenvedést – ha nem is a magaméból, de valami általános, hétköznapi, mégis állandósult bánatot, szomorúságot –, és rájuk zúdítottam csömöröm egy részét testi kéj formájában. Azt hittem, jobb lesz. Hadd tanulják meg ők is, mi az igazi szenvedés, milyen az, amikor az ember magába néz, és a semmi néz vissza rá. Amennyi érzés még maradt bennem, az bűntudat formájában került a felszínre, és emésztett, rágott, mardosott ott belül, szinte éreztem, mintha rákos daganat nőtt volna lelkem romjain. Mégsem tudtam abbahagyni. Kilátástalanná vált a helyzetem, a rám hagyott pénz egyre apadt, gyűlöltem az apámat, aki most a halála után bizonyította rám megfellebbezhetetlennek tartott igazságait, melyek ellen mindig harcoltam, éreztem, hogy nem marad belőlem semmi, csak a test, az pedig minek… És tetejébe egy csomó szerencsétlen lányt még szerencsétlenebbé tettem. Egy idő után azt kívántam, hogy legalább jelentsenek fel, csukjanak börtönbe, akkor nem tudtam volna folytatni. De ők annyira sem ragaszkodtak az élethez, mint én; nem volt erejük bármit is tenni. Én pedig gyáva voltam, hogy feladjam magam, csak fetrengtem a posványban. Egész életemben jó nagy adag cinizmussal szemléltem azokat az eseteket, amikor valakit „világfájdalma” arra kényszerített, hogy öngyilkosságba meneküljön. Ugyan minek? Kinek használ vele? Magának talán árthat? Csakhogy akkori és mostani önmagam közt volt egy nagy különbség: fogalmam sincs, milyen az a fajta, sivársággal és kietlenséggel járó kétségbeesés, amikor már nincs lejjebb. Egy nap aztán egy lány után úgy éreztem: senkinek sem vagyok hasznára, legkevésbé saját magamnak, és még ezzel a lánnyal is elbánok… A logikus következtetés: abszolút felesleges vagyok. A létezésemnek semmi értelme. Ez a gondolat akkor világlott elém teljes és legmélyebb jelentésében, szinte elvakított, hogy azután ne hagyjon bennem mást, mint a feketeséget, a semmit. Akkor kezdtem el én is fontolgatni – szinte önmagam paródiáját eljátszva – hogy öngyilkos legyek. Ha a túlvilágra kerülök, gondoltam, ott még kevesebb értelme lesz a létezésemnek; nekem mindegy, milyen síkon élek, vagy bolyongok, az értelmetlenség determinálva van bennem örökkön–örökké. Csak azt szerettem volna, ha a halálom utáni világban – hogy milyen, az nem érdekelt – apám mellé kerüljek. Látni akartam az arcát, vajon mit érez: mélységes büszkeséget vagy átszellemült magasztosságot, bizonyosságot nyervén, hogy filozófiája természetesen helytálló. Hogy káröröm vagy a megbánás halvány jele mutatkozott volna túlvilági, lebegő lélek–arcán, azt, mint lehetetlenséget, mindjárt elvetettem.
Már csak az volt a kérdés, milyen módon legyek öngyilkos. A vízbefulladástól iszonyodtam. Érezni, hogy csak néhány karcsapás, és megmenthetném magam, ehelyett példátlan akaraterővel küzdjek életben maradási ösztönöm ellen, amíg az eszméletem el nem hagy, utolsót rándul a légcsövem és a hullámsírba merülök? Ezt nem akartam, bár azért arra kíváncsi lettem volna, hogy az élni akarás, mely elméletileg minden emberben ott rejtőzik, hol a felszínen, hol a mélyben, vajon előtört volna–e a végső pillanatban, és legyőzte volna–e addig feneketlennek hitt élettelenségemet? Nem, mindenképp olyan módszer kell, amikor már nincs időm gondolkozni, csupán egyetlen pillanat az egész – pisztoly vagy áramütés. Hová süllyedtem… Emlékszem, akkor már sokszor arra is képtelen voltam, hogy kikeljek az ágyból és legszükségesebb teendőimet elvégezzem, miközben éppen azon gondolkodtam, miképpen vessek véget semmivé foszló létemnek. A lelkemben sötétség úszott, addigra már a fejemben is, csak ritkán volt néhány világos, egyszerű gondolatom, melyek olyasmik voltak, hogy „tegnap nem ettem semmit” vagy „ki kellene vinni a szemetet”. Ezeket úgy vártam, mint a megváltót, az órákon át tartó rágódásban egy–egy pillanatra, amíg felbukkantak, és hajótöröttként úsztak nihil agyvelőm tengerében, megnyugtattak. Aztán eltűntek, és jött ismét a mókuskerék. Bevallom, féltem megtenni, féltem végezni magammal, ennyi emberi maradt csak bennem. Bár, ha belegondolok, elvenni önmagunk életét – szintén emberi vonás, nem hallottam még öngyilkos állatról. Igen… A káosz elborított, mást nem láttam, mint sötétséget, holott kinn sütött a nap. Észrevehettem volna, de már nem volt rá erőm. Az életem, a folytonos küzdelem az apám, aztán újra az apám ellen, végül a merülés a semmibe kiszívták minden erőmet.
Sosem tudtam magamat teljes mértékben meggyőzni arról, hogy az öngyilkossággal megoldódnak a gondjaim. Nem azért, mintha féltem volna megtenni, hanem attól féltem, hogy utána valóban nem vár semmi, mintha sosem léteztem volna, és ez a gondolat egyre gyakrabban kísértett és elborzasztott. Gyűlöltem magam amiatt, hogy még erre is képtelen vagyok, még ezt sem tudom elvégezni. Egyáltalán semmit sem tudok megcsinálni. Sokan voltak már öngyilkosok, az is lehet, hogy kevésbé volt okuk rá, mint nekem, s ők megtették, én meg nem. Valóban semmirekellő voltam, magammal szemben is. Mostmár magam ellen is küzdhettem volna, ha lett volna erőm hozzá. Hogy még jobban széttépjek egy kiaszott lelket.
Nem tudtam, mit csináljak, akkor értettem meg, mi az, ha valaki valamire tényleg képtelen. Olykor rángatóztam az ágyamban, amiben hetekig feküdtem, így csak először éreztem a beivódott izzadság bűzét, később ahhoz is hozzászoktam. Érdekelt is engem, hogy milyen szag van! Gyötrődésem dühvel keveredett, és egyre fokozódott. Reméltem, hogy végül nem is kell megölnöm magam, mert a szenvedés annyira kimerít, hogy egyszer csak leáll a szívem, vagy valami hasonló történik. Ha már a testemnek is terhére leszek, akkor véget vet sivár életemnek. Egyre csak dühöngtem, egyszer pedig a rágódás, szüntelen gondolkodás olyan mértékűvé fokozódott bennem, hogy éreztem, szétfeszül a fejem, ha így folytatódik. Aztán sötétség lett… Mikor felébredtem, arra gondoltam, hogy kimerültségemben elvesztettem az eszméletemet. Valószínűleg így történt. És mikor tudatom ismét a szobámban volt, az ágyban. a fejemben, éreztem, hogy most semmire nem tudok gondolni, ez egy kissé megnyugtatott. Bennem maradt a szörnyű tépelődés nyoma, és most könnyebb volt lélegezni, hogy annyira gyenge voltam, hogy gyűlölt gondolataimnak sem volt kedvük újabb támadást intézni ellenem. Még ahhoz is kedvet kaptam, hogy felkeljek, és egy kicsit körbenézzek. Enni is kellett volna már valamit, mert majd kilyukadt a gyomrom. Kiléptem a bejárati ajtón, kinéztem az utcára. Sötét volt, csak a villanypóznákra szerelt lámpák gyér fénye világította meg a világosszürke aszfaltot. Láttam, hogy a postaláda dugig van. Odasétáltam, kivettem egy újságot. Lapozgattam. És akkor találtam meg egy cikk formájában a habvárat. Az egyik vezető beszélt benne az intézményről, amely nem hagyományos szanatórium, vagy gyógyközpont: az ott lakók teljesen új világba lépnek, ahol mások a normák, mint nálunk. Ott megváltozik az ember; valami ilyesmi volt a lényeg, ha jól emlékszem. Jómagam arra gondoltam, esetleg megpróbálhatom, ennél rosszabb, ami most van, már úgysem lehet. Más körülmények közt nem dőltem volna be a különböző pszichológiai és szanatóriumi kezeléseknek, mert tudtam, hogy az én állapotomon semmi sem segíthet; de itt kíváncsivá tett, hogy egy más világban vajon más emberré válhatok–e én is? Ha így van, és én is átalakulok, akkor szükségszerűen lelkem is átalakul, felgyülemlett szenvedésem is valami másvalamivé transzformálódik, hogy mivé, azt persze nem tudtam, de érdekelt. Máshol meg akartak volna javítani, itt át akartak változtatni. Így kerültem a habvárba.
Remélem, több–kevésbé sikerült leírnom, milyen lelkiállapotban kerültem erre az igéző helyre. Kaotikus lényem tépelődéseinek emléke egyrészt még most is bennem van, ezért nem túlzok, ha azt mondom: akkori és mostani állapotom között egy egész univerzumnyi a távolság. Nagyon sokat köszönhetek a habvárnak, mert a legmélyebbről, ahonnan nekem már nem volt erőm felemelkedni, visszakerülni egy úgy–ahogy elviselhető szintre, ő felemelt, mégpedig az elviselhető szintnél jóval magasabbra, ahol már boldogságot is érezhetek. És még mindig nem vagyok a csúcson. Ha kitartok, és minden erőmmel azon leszek, hogy sikerüljön, akkor még magasabbra emelkedhetek, a boldogság fölé, amely állapotot most még nem ismerem, de hiszem, hogy az olyasvalami lehet, amit csak kevesen érhetnek el. Szeretnék közöttük lenni. Hogy ez lehet a legszentebb cél, amit csak kitűzhetek magam elé, ahhoz nem férhet kétség: a habvár tanításai sosem vezetnek félre, mindig a helyes utat mutatják, melyről persze könnyű letérni… De én eddig még nem tértem le, és most még szilárdabban hiszek magamban és a habvárban, mint valaha: ez bizonyítja a habvár igazságát, melyről már számtalanszor volt alkalmam meggyőződni. Félre a hatalommal, semmittevéssel, nemiséggel és nevekkel, mindenféle civilizációs kreációval! Csak a habvár az egyetlen, az abszolút igazság. Minden más féligazság lehet csak mellette; a habvár fénye mindent elvakít, mellette minden csak szürke lehet. Szürke a társadalom, szürke a természet, szürke az egész világ… Az emberiség képtelen a problémákra hathatós megoldást találni, míg a habvár ezt megteszi, mi több, szintézisbe olvasztja a kettőt. A szintézis pedig nem lehet más, mint az ürességben való nyugodt, békés létezés, önmagunkba való örök elmerülés a munka és tisztaság szent kötelékében. A habvár az egyetlen, amely képes valami maradandót teremteni, segíteni rajtam és befogadni engem, felemelni a legszentebb szintre, ahová ember vágyakozhat. A habvár: az én Istenem.