Kutus Bence: A habvár – 12. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Másnap ebédnél végre Csikk mellett ültem, s kifaggattam, mi történt vele az elmúlt időben. Jólesett látnom, hogy a viszontlátáskor barátom komor arca valamelyest felderült, tehát örült nekem. Még vállon is veregetett.

– Te is megjöttél, haver! Szépen vagyunk, mondhatom, rabszolgamunkára fognak itt minket – mondta, s kacsintott egyet.

– Téged is kivezényeltek?

– Hát persze. Az állatokhoz.

– Miféle állatokhoz? Annál a majornál, amit én is láttam a földesúton?

– Lehetséges. Gondolom, elvégeztétek, amit kellett. Elegen voltatok, de ezen nem is csodálkozom. Itt mindent pontosan kiszámítanak. Ha érdekel, az én dolgom egy héten át az volt, hogy takarítsak a disznóólban. Ne nevess, Tamáskám! – csapott a térdére, mikor látta, hogy elmosolyodtam. Komikusnak tetszett előttem a kép, ahogy barátom komoly arccal, s és határozottan lapátolja az ürüléket egy rakás röfögő hájtömeg alól.

– És megfelelő ellátásban volt részetek?

– Hogyne, külön fürdőszoba volt mindenki számára, s százféle koktél közül választhattunk, hogy az esti szórakozásokról ne is beszéljek – nevetett. – Ugyan, mit gondolsz? Egy kis patak van ott a közelben. Amikor végeztünk, azt használtuk. Aztán megszáradtunk a levegőn meg a tűz mellett. Jobb híján ez is megfelelt.

– A mi helyzetünk sem volt sokkal jobb – sóhajtottam. – Bár az utolsó napokban tűrhető kaját kaptunk.

– Mi első nap még azt sem. Másnap persze a saját részem egy percig sem tartott ki, olyan éhes voltam.

– Szerinted mi céljuk lehet mindezzel?

– Megmondom én, hogy mi. Lefárasztanak, kimerítenek, hogy ne legyen erőnk ellenkezni – Csikk hangjából egy csapásra elpárolgott a derültség, a helyét komorság vette át, s igen, ha jól érzékeltem, aggodalom is.

– Ugyan már… Nem emlékszel, mit mondott a mester? Ez mind értünk van.

Csikk arca éppen azt fejezte ki, hogy bizonyára nem vagyok normális – finoman fogalmazva… – Gondolatait nyomban szavakba is öntötte.

– Te meghibbantál… Figyelj, én eleinte még úgy voltam vele, hogy rendben, azért vagyok itt, mert már nem bírtam a kínlódást. S amit mondtak, biztosan hasznosak valamilyen szinten… De ez a sok sületlenség… Egy szavukat sem hiszem!

– Nem mondhatod komolyan! – fakadtam ki, s éreztem, a kétségbeesés is beszél belőlem, attól féltem, hogy nemsokára én is fogok vélekedni az egészről. Ettől féltem a legjobban. – Ez nem cirkusz, nem azért vagyunk itt, hogy hülyeségekkel szórakoztassanak – szögeztem le, s igyekeztem minél komolyabban beszélni.

– Cirkusznak nem is nevezném. – Barátom tekintete most egyenesen fagyossá vált, mintha valami elfogadhatatlan dolgot ejtettem volna ki a számon. – Másra megy ki a játék. Valamit terveznek velünk, de ennek a mi lelkünkhöz meg az efféle zagyvaságokhoz semmi köze sincs.

– Mire gondolsz? – Éreztem, hogy a szívem gyorsabban dobog.

– Nem tudom, honnan is tudhatnám? Épp annyi ideje vagyok itt, mint te. Talán valami feladat, amire ki kell képezni minket, hogy el tudjuk végezni.

– Hiszen ez éppen a mi békénk lehet. Azt elérni sem egy egyszerű feladat. Gondolj bele: bűnözőkből, gazemberekből akarsz jótét, jámbor lelkeket faragni.

– Szerintem nem erről van szó – sóhajtott. – Az a bajom, hogy nem tudom, mi folyik itt. Hozzászoktam, hogy mindenről a legapróbb részletig tudjak mindent, ami körülöttem folyik, pláne, aminek a részese vagyok.

– Ne túlozd el a dolgokat. Jó helyen vagyunk.

– Ha te mondod…

Hangja egyáltalán nem győzött meg engem arról, hogy jól érzi magát itt, és most már biztos is voltam benne, hogy nem ez a neki való hely. Megkérdeztem, talán vissza akar–e menni a többi ember közé, mire azt felelte, hogy semmi esetre sem. Mit is mondhattam volna erre… Többek között azért is kedveltem meg Csikket, mert mindig kimondta, amit gondolt, s határozott embernek tartottam. Most azonban úgy tetszett, én vagyok, aki biztos a dolgában; ő pedig nem más, mint egy vergődő madár, ami nem tudja, hol jobb, kinn vagy benn. Próbáltam másfelé terelni a beszélgetést, ám a habvárban nem igazán lehetett másról beszélgetni, mint a habvárról.

Néhány óra múlva már a nagyteremben ültünk; jómagam meglehetősen izgatott voltam amiatt, hogy most mit fogok hallani. Ám beszéd helyett – érthetően ezen már nem is lepődtem meg – egy hatalmas vetítővásznat pillantottam meg, s miután elhelyezkedtünk, kezdődött is a vetítés. Először mindannyiunk által jól ismert épületeket, városokat, gyárakat, hidakat, nevezetességeket és mindenféle emberi építményt vetítettek lassan egymás után, s ez eltarthatott úgy félóráig. Aztán rövidebb–hosszabb videók következtek, melyek keményen dolgozó embereket mutattak: voltak, akik vasutat, gátat, egy felhőkarcolót és sok egyéb hasznos dolgot építettek, aztán mezőgazdasági munkásokat láttunk, akik verejtékezve végezték a feladatukat. Eközben büszkeséget éreztem, mert, ha nem is ilyen keményen vagy éppen éveken át, de magam is kivettem a részem az igazi munkából, amelyet, számomra úgy tűnt, nem, most már egészen biztos voltam benne, egyedüli hasznos és szükséges elfoglaltságnak tartok, minden más voltaképpen felesleges.

Ezután pedig gyorsan, hogy szemmel alig bírtam követni, következtek az apró jelenetek, melyek túlnyomórészt valamiféle szórakozási módról szóltak: előttünk sétáltak az utcákon az életüket elfecsérlő, céltalanságba süllyedt alkoholisták és drogfüggők, közülük a szerencsésebbek a műtőasztalokon hörögtek – bizony felkavarodott a gyomrom egyes képek láttán; többezres tömegek ordítoztak láthatóan értelmetlenül és megvadulva egy–egy sportrendezvényen vagy koncerten vagy eszüket vesztve tolongtak egy ismert művész körül, csakhogy közelebb jussanak (felteszem, rajongónak képzelték magukat, de fogalmuk sem volt a művészetről). Végül, de nem utolsósorban elképzelhetetlenül sokan üvöltöztek egy–egy szónok ütemes beszédei között tudatosan tartott szünetben, miközben, feltételezem, meg sem értették, amit hallanak.

Azt vártam, kissé kárörvendően, hogy a hatásvadászat kedvéért, nem jelenik–e meg egy nagy, fekete kérdőjel a film végén, de ez elmaradt. Aki ezt elkészítette, nyilván tudta, hogy erre már egyáltalán nincs szükség. Úgy gondolom, a célját elérte. Bár mindannyiunk látta már ennek a válogatásnak minden részletét korábbi életében más helyeken és más időkben, ám úgy vélem, ez alig gyakorolt hatást bármelyikünkre is – nem beszélve arról, hogy az emberek alkotta káros és önpusztító szokásoknak jónéhányan rabjai voltunk, hogy mindezektől megszabadulhattunk, azt sem magunknak köszönhetjük, hanem mások kényszerítésének és felügyeletének, és legfőképpen, igen, a habvárnak.

Úgy gondoltam, ezúttal, együtt és egy időben szembesülve mindezzel, megértettük, hogy milyen életet éltünk. Szétáradt bennünk valami, amelynek mi magunk már nem tudtunk gátat vetni, és ehhez kellett a habvár, hogy kívülállóként láthassuk saját magunkat, ugyanakkor ne csak ítélkezzünk magunk felett, hanem a munka árán tegyük hasznossá is magunkat, azaz kezdjük meg önmagunk felépítését. S ami elkészül, az valóban nem fog már hasonlítani ránk, ez a képződmény már összehasonlíthatatlanul tökéletesebb lesz, mint ami előtte volt. Ekkor kezdtem megérteni pontosan, mivé is válok majd itt. És őszintén bevallom, hogy ez a tudat örömmel töltött el. Újabb bizonyítékot nyertem arra, hogy a lehető legjobb helyen vagyok.

Mesterünk a film vége után nem sokkal megérkezett, s ezúttal mindjárt bele is fogott a beszédjébe:

– Testvéreim! Ti a habvár lakói vagytok. Ez pedig azt jelenti, hogy be kell tartanotok bizonyos szabályokat. Meg kell értenetek, hogy sem mi, sem a felügyelőitek nincsenek ellenetek, hanem épp ellenkezőleg. Mi csakis azért vagyunk itt, hogy titeket átformáljunk, hogy nektek jobb legyen. (Nem tudtam nem észrevenni a fintort Csikk arcán.) Mint azt tudjátok, egyvalaki közületek megszökött, egész pontosan a gyümölcsszedőknél tűnt el az utolsó munkanap éjszakáján. Ezt sajnálattal hallottam, mert ez az ember még nem érti egészen, hogy miért kell azt tennie, amit mi mondunk. Ugyanakkor az örömöm nagyobb, mert arra számítottam, többen lesznek, akik gyáván elillannak a kemény munka elől, s hagyják, hogy társaik helyettük is verejtékezzenek. De nem így történt. Ez pedig csak egyet jelent: ti már tudjátok, hogy a munka az egyedüli és egyben szent tevékenység, melynek bármiféle haszna is lehet. Minden mást, melyet láthattatok az imént – és mindannyiótok részt is vett bennük –, az ember saját maga szórakoztatására találta ki, egyáltalán nem szükséges ahhoz, hogy békében éljen, sőt, mindeme dolgok a szenvedély útján csak a haszontalansághoz és pusztuláshoz vezetnek. Ezt kellett volna mindig elkerülni a társadalomnak, s akkor most nem tartanánk itt. Jól mondom?

Síri csend.

– Nos, barátaim, jól mondom? – kérdezte most a tanító hangosabban.

Gyenge morajlás; én igazat adtam a mesternek, de nevetségesnek éreztem volna, ha egymagam kiáltoznék.

A tanító várt, majd egészen hangosan kiáltotta:

– Nos, barátaim, mit szóltok hát? Egyetértetek velem, vagy sem? Nem? Ha így van, akkor hiába is próbálnék rajtatok segíteni… Mert ti abban hisztek, hogy az önpusztítás jó dolog. Hogy a test szétforgácsolása, a lélek kiáztatása élvezettel jár. Hogy mások gondolatainak évszázadokon át történő, kényszerített elfogadtatása jelenti a fejlődést. Ez mind jó így, testvéreim?

– Nem! – mondták néhányan.

– Örültök neki, hogy ti is hasonszőrűek voltatok?

– Nem! – hangzott most már több ember szájából.

– Ezt mind–mind a tudatlanság és bölcsesség teljes hiánya szüli. Ilyenek akartok maradni?

– Nem! – kiáltottuk most már szinte mindannyian.

– Ha így van, elhisszük–e, hogy mindannyian éppen ott vagyunk, ahol lennünk kell? Elhisszük–e, hogy a habvár segít nekünk?

– Így van! Jól mondja! Helyes!

– Titeket primitív gondolkodásra valló módon kórházba zártak, ahelyett, hogy feltérképezték volna a problémáitokat; esetleg egyáltalán nem is törődött veletek senki. Ki foglalkozott mindezzel abban a társadalomban? Miért jutottatok ide? Magatok miatt? Igen. Az emberek miatt? Legfőképpen, hangsúlyozom, legfőképpen igen. Igazat beszélek?

– Igen! Nagyszerű! – ordítottuk együtt, hogy majd beleremegett a terem.

– Akkor elhiszitek, amit mondtam? Hisztek a habvár tanításaiban?

– Hiszünk!

– Óhajtjátok a nyugalmat – azt a nyugalmat, melyet odakinn sohasem kaphattatok volna meg?

– Akarjuk, mester!

– Akkor hát éljen a munka, testvéreim!

– Éljen! Éljen! Éljen!

– És éljen a habvár!

– Éljen! Éljen! – üvöltöttük… És csak üvöltöttünk, ordítottunk, vadul, megveszekedve, eltelve a büszkeségtől és örömtől, hogy itt lehetünk. Mámorban úszott az egész terem. Mesterünk velünk együtt éljenezett – micsoda csodálatos percek voltak ezek! Sosem fogom elfelejteni, mennyire eggyé forrtunk tanítónkkal és társainkkal gondolatokban, eszmékben, célokban… Ezekben a percekben születtünk meg, mint a habvár társadalma.

Mikor hosszú percek múlva alábbhagyott a kiáltozás, lassan elhagytuk a termet, s lélekben készültünk már a harmadik szintre. Utoljára, a kijáratnál azonban még belém nyilallt Csikk barátom átható, és mélységesen szemrehányó tekintete.

 

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Remélem nem tévedek, amikor párhuzamot fedezek fel a vetített képeken ujjongó tömeg, és a Habvár népségének kényszeredett ujjongása között. Remélem, hogy az író is azt érzi, amit én, és a regény végén kiderül,l hogy a mesterségesen megteremtett nyugalom akkor sem természetes, ha fékezi az indulatokat, meg akkor sem, ha serkenti azokat. Az még továbbra sem világos, mi végre az egész, és mi alakul a történetből, de nagyon kíváncsi vagyok rá. Remélem, nem csalódok a továbbiakban sem. Érdekelnek az elméletben folytatott társadalmi kísérletek, ez minden utópia célja. Olcsóbb, mintha egy ország lakósságával játszadoznánk.
    Várom a folytatást.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük