Kulcsár Kata: Fogadjunk!

Tudnak valamit a fogadás pszichológiájáról? Nem kell hozzá nagy tudósnak lenni, egyszerű józan ész kérdése.

Első szabály: ha fogadsz valamire, előtte tájékozódj, gyűjts információt, és mérlegeld a lehetséges kockázatot!

Ficere sosem mérlegelt semmit. Meglátott valamit, a látvány átsuhant a fején, megkondított egy harangot, és Ficere onnantól csak azt a bilimbalamot hallotta. Fogadott, mert egyszerűen nem tudott nem fogadni. Fogadott ész nélkül, végig a középiskolás éveink alatt. Fogadott arra, hogy aznap ötöst kap kémiából, anélkül hogy egy kumma szót is készült volna. Fogadott arra, hogy megugorja a százharminc centit floppal, méghozzá egyszeri próbálkozásból, és kitörte a lábát. Fogadott, hogy egy perc alatt felgyorsul százra az apja Fordjával, és fél percen belül elkapták gyorshajtásért.

Második szabály: ha fogadsz, fogadd el, hogy veszthetsz is! Ha pedig megtörténik, vágj hozzá jó képet!

Ficere viszont, ha nem jött be az isteni sugallat, elvörösödött, és vadul pattogni kezdett. Mintha maga Fortuna cseszett volna ki vele.

Harmadik szabály: tudj tanulni a hibáidból!

Csak arról a négy évről számolhatok be, amelyet egy iskolapadban töltöttünk, de tisztán emlékszem még az érettségi tételekre is bőszen fogadó Ficerére. Azt hangoztatta, hogy ha valóban, egy picinyke kétséget is kizáróan képesek vagyunk bízni egy tételben, egy témában, egy címben, akkor beidézzük azt a nagy, végtelen univerzumból, és a többit teljes nyugalommal kizárhatjuk.

Mégis lehetett némi kétsége, mert a megjósolt görögök helyett a Nagy Francia Forradalmat húzta, és dühöngve vette át kettes értékelését a bizottságtól.

Azóta persze eltelt némi idő.

Most, közel tizenöt évvel a bankett után újra abban az utcában álltam, ahol anyám annyit húzott a dömperrel, ahol annyit BMX-eztünk hat-hét évesen, és ahol annyit ácsorogtunk kamaszként a kapualjban.

Álltam, szívtam magamba a januári reggel csípős levegőjét, és úgy éreztem, az életem ugyanúgy alszik, mint a szilveszter utáni város: Kelletlenül felébred ugyan, és látva a kipukkadt petárdákat, lehúzott rollókat és a sáros konfettit, visszacsukja a szemét.

Ebbe a fáradt szemű kedvtelenségbe rikoltott bele Ficere, aki egy bokor mögül bukkant elő, mint a múlt lesben álló, habókos kísértete. Messziről integetett, szerencsétlenül kerülgette az olvadó, latyakos tócsákat.

Ahogy elnéztem, legutolsó találkozásunk óta sem emelkedett százhatvanöt centi fölé. Régen sem volt jó kötésű, de most kifejezetten véznának tűnt, és a lehetetlen gyapjúsapka bizonyára kopaszodó kobakját palástolta.

– Nemér Andris! Te itt? – lihegte. – Nem Svájcban élsz?

– Pár hete már újra itthon. Kiköpöd a beled. Nagy formában vagy.

Ficere rám meredt egy pillanatra, majd elnézően sóhajtott, mint aki nem is várt tőlem mást, csak hasonló megjegyzéseket.

– Gondolom, buliból jössz. Eddig húztátok?

– Ja – hagytam rá.

Igazság szerint a Green Gecko bárban üldögéltem éjfélig, egy önfeledt multicéges társaság szomszédságában. Zsibbasztottam magam rendesen, mégis hiába vártam, hogy a vidámságuk magába szív. A pezsgőbontás után szó nélkül leléptem. Kinn ropogott az éjszaka, itt-ott elszórt kurjongatás hallatszott, én meg azon vettem észre magam, hogy az ismerős, mégis barátságtalan utcába visz a lábam, hogy percekig bámuljam a múltat, az ő ablakát.

Erről nyilván nem akartam beszélni Ficerével.

– Mi újság, mi van veled? Család, gyerek? – faggattam inkább, beszéljen ő.

– Andris, öregem! De örülök! – lapogatta meg a hátam. A kérdésre persze nem válaszolt, de mindegy is volt, egy karikagyűrűt még felismerek. – Nem voltál a tízéves találkozón!

– Még az Államokban ért a hír, hogy összeszerveztétek.

Ficere nevetett.

– Emlegettünk is a fiúkkal! Nemér Alaszkában! Biztos most kapja el egy grizzly hátulról!

Fura lehelete volt, hirtelen nem tudtam beazonosítani. Kissé távolabb léptem tőle, annak ürügyén, hogy rá akarok gyújtani. Volt a farzsebemben egy viharvert cigisdoboz. Kikotortam egy szálat.

– Majd most a tizenötösre elmegyek. Hamarosan esedékes lesz úgyis, nem?

Ficere lelkes mosolya megmerevedett egy pillanatra, feltételezhetően az eltelt éveket, hónapokat számlálgatta.

– De, de…

– Segítek, jövő júniusban lesz. – Rágyújtottam. – Tök érdekes amúgy, hogy találkoztunk. Múlt héten meg a Bádogossal futottam össze. Be is ültünk a Shannonba, múltat idézni. Mondj egy pár szót, Ficere! Fogadgatsz még?

Ficere felnézett rám, és volt valami lázas ragyogás a szemében.

– Igen. Csak most már sikeresen. Közvetlen kapcsolásom van az égiekhez.

– Persze – biggyesztettem le a szám. – Valami gyülekezet?

Ficere önérzetesen kihúzta magát.

– Egy látóhoz járok.

Rábámultam.

– Na, ne! Akkor már inkább a gyülekezet.

– Tudom, mit fogsz mondani…

– Ficere, ne bosszants fel! Ez az új irány nálad? Karmahoroszkóp, EzoTV? Nem hihetsz azoknak a gátlástalan szélhámosoknak meg a tökéletesen átlátszó hókuszpókuszaiknak! Csak kitakarítják a bankszámlád és kész.

– Na, pont ezt gondoltam, hogy mondani fogod. Tudom, hogy vannak olyanok is a piacon – bizonygatta buzgón Ficere –, de ez más, higgy nekem. Mikor megjelentem nála, már mindent tudott rólam.

– És ennek ellenére szóba állt veled?

– Komolyan beszélek Andris!

– Nem ő tudott sokat, hanem a Google.

– És az Olaszország alakú anyajegyem?

– Van egy Olaszország alakú anyajegyed? Biztos nem Mongóliát mintázza? Micsoda baromság. Kifigyelt téged egy gőzfürdőben, vagy mit tudom én, Ficere.

– Nem is járok a gőzbe. A legbensőbb gondolataim is tudja.

– Mennyire lehetnek bonyolultak? Ezek jó emberismerők. Gyors és alapos megfigyeléseket végeznek, felmérik az öltözködésed, a beszédmodorod, és következtetnek belőlük. Mint Sherlock Holmes. Aztán homályosan fogalmaznak, általánosságokat hordanak össze, te meg bekajálod.

Ficere vörösödni kezdett. Úgy látszott, ennyi év után is mesterien alázom a földbe.

– Utat mutat, megerősít a céljaimban – bizonygatta Ficere konokul. – Nem lehetsz annyira arrogáns, hogy azt hiszed, hogy nincs több a világban, mint amit te érzékelsz belőle!

– Jó, nem akarok ítélkezni. – Elnyomtam a cigit a hóban. – Végül is minden hit kérdése. Ha hiszel neki, működni fog.

– Fogadok, hogy még téged is meg tudna lepni.

Az emberek nem változnak. Mulatva néztem Ficerére:

– Fogadsz? A látód nem tudott ebből kigyógyítani?

– Mondtam, hogy már sikereim vannak. Tehát benne vagy?

– Hagyjál már!

– Szerezd már meg nekem ezt az örömet. Na, haver… A közös évek emlékére. Tudod, mit? Fizetem a szeánszot.

– Amilyen őrült vagy. Rendben, én biztos jól fogok szórakozni.

– Lebeszélek neked egy találkozót.

– Tőlem…

Ficere hamarosan boldogan telefonált, hogy a földöntúli látnok már másnap fogad.

Betáblázottsága összhangban állhat a szolgáltatás színvonalával – gondoltam.

Egy belvárosi épülethez kellett mennem, egy szimpla, harmadik emeleti lakásba. Maga a látó nyitott ajtót, a névtábla tanúsága szerint Kerek Emese. Kékes-lilás félhomályt vártam, mint az amatőr filmekben, de ami elém tárult, amatőrebb volt egy szalagavatós darabnál is. Egy átlag panellakás. Fogassal, tükörrel, cipősszekrénnyel.

– Füstgép nincs?

Nem kaptam választ.

Míg a fekete ruha nyomában bementem a nappaliba, elhatároztam, hogy maga leszek a sétáló cinizmus. Már előre élveztem egykedvű, hitetlen mondataimat, amelyekkel majd lazán szétfújom a nő misztikus ködét. Látványosan méla közönnyel süllyedtem egy fotelbe. Szememet az előttem helyet foglaló Emesére szegeztem, de ettől még teljesen jól érzékeltem a környezetem. Személyes tárgyakat nem láttam. Minden, de minden zöld volt, illetve annak különböző árnyalata. A székek mohaszínűek, a süppedő padlószőnyeg méregzöld, a lebbenő függönyök, mint az éretlen citrom. A falakra sűrű fák erdejét festették. Fenyőillatot éreztem, bár mintha egy másik, gyengébb szagot próbált volna elnyomni. Rögtön az elmémbe tolult Ficere képe, aki ebbe a festett panelerdőbe jár gyógyulni. Annyira tipikus.

– Ez már jobb díszlet – jegyeztem meg kegyesen.

– Szerintem is.

A nő harmincas, se melle, se feneke típusnak tűnt. Áthatóan nézett.

– Egy pár kitömött mókus még ráférne a szobára – sóhajtottam.

Halványan elmosolyodott.

– Miért jött el hozzám?

– Hogy bebizonyítsam, maga egy csaló.

– Milyen kedves magától.

– Nem fog valamit bűvészkedni?

– Mire gondol?

– Mittudomén – rántottam meg a vállam. Gyertyát gyújtani, fecniket égetni, kártyát vetni, kakast altatni. Én adjak ötleteket magának?

– Ezek biztos nagyon hatásosak, csak kicsit olcsók. Hátha boldogulok nélkülük is.

– Akkor látványeffektek sem lesznek? Elég fapados látó maga.

– Sajnálom, ha csalódott.

– Mit készül akkor csinálni a pénzéért?

– Beszélgessünk. Mondja el, miért jött.

– Már mondtam: hogy kiábrándítsam magából a meggárgyult ex-osztálytársam.

– Nem a barátja?

– Barátok voltunk a középiskolában. Az régen volt. Már nem része az életemnek.

– Akkor miért olyan fontos, hogy észhez térítse?

– Ő fizeti, én meg éppen ráérek.

– Maga nem hisz az efféle dolgokban.

– Ez így van. Ennek ellenére Ficere azt mondta, hogy maga lehengerel majd. Ezt egyre inkább kétlem, már elnézést.

– A barátja azt mondta, nem kellett sokáig győzködnie.

– Nem mindegy, el akartam-e jönni vagy nem?

– Egyáltalán nem mindegy. Az ok, amiért itt van, elsődleges fontosságú.

– Mondtam az okot. Na, lesz valami? Tudtommal ez nem pszichoanalízis meg a legjobb-terapeuta-mi-magunk-vagyunk-féle lószar. Maga adja a válaszokat, és nem én árulom el őket.

Nem nagyon tudtam kibillenteni a nőt az önuralmából.

A továbbiakban húznom kellett három kártyalapot, ezeket komolyan megszemlélte. Én közben fehér, eres kezét bámultam, és azt tettem, amit máskor is, hogy megőrizzem a fölényem: elképzeltem más tevékenység közben.

A látó hamarosan felpillantott, hátradőlt és zavarba ejtően sokáig fürkészett. Közönyös arccal bámultam vissza rá, és idétlen megjegyzéseket tettem:

– Rendelhettünk volna pizzát, úgy könnyebben megy az idő.

– Itt a pulóveremen egy kihullott hajszál. Nem kéri?

– Pislogott! Láttam!

Épp elhatároztam, hogy ismét megtöröm az újra beálló, idegtépő csendet, vagy felállok, kimegyek és iszom egy sört valahol erre az időpazarlásra, amikor a látó végre megnyilatkozott:

– Rendben. Én azt látom, hogy maga, András, nagyon elveszett. Nem látja, hova tart az élete.

– Áhá. Ez mindenkire ráhúzható. Remélem a folytatás jobb lesz.

– Az elmúlt évek nem építették az életét. Visszajutott a kezdőpontra. Egy barátjánál él…

Köpött a Bádogos.

– Azt szögezzük le, hogy az az infó nem ér, amiről Ficerének is tudomása van – tettem hozzá sietve. – Azért, gondolom, leadta a drótot.

– András, maga csődbe ment. Túl kockázatos üzleti manőverbe kezdett, és belebukott. Egy nem is túl távoli országban…

– Svájcban. Tudjuk, hogy Svájcban voltam. Bár a csődös blöff elismerem, nem rossz.

– Valaki, aki fontos volt önnek, meghalt, és maga nem volt itthon a temetésén.

– Igen, a nagyapám. Ő viszont száz, hogy megjelent a gyászhirdetések között. Őt is idevárjuk esetleg?

– Nem vagyok médium, András.

– Akkor van hova továbbfejlődni, nemde? Egy kis szakmai továbbképzés?

– Az előző kapcsolatát is a cinizmusa tette tönkre.

Lehangolódtam. Eddig kis túlzással szórakoztatott a dolog, de ennek úgy látszott, vége. A nő bekeményített. Mint mikor gyerekkoromban kiderült, igazából az egész család tudja, hogy én mázoltam kakit a fürdőszobafalra.

Összefűztem a karom a mellkasom előtt, aztán eszembe jutott, hogy ez mit üzenhet a szemben lévőnek, ezért újra leeresztettem magam mellé. Ficerét, mint forrást, ekkorra kizártam. A mostani szánalmas ügyleteimről nem tudhatott. De ha nem ő, akkor mi ez, a Hírszerzés?

A látó töretlenül folytatta:

– Most pedig arra készül, hogy visszahódítsa régi kedvesét, aki ma már boldognak tűnő kapcsolatban él. A lány… a neve B-vel kezdődik…

– Bianka. Ne fárassza magát a ködösítéssel! Megkapta az egész Nemér-aktát, igaz?

– Úgy gondolja, hogy a barátja egy magánnyomozói irodát működtet?

– Nem tudom, mit honnan tud, de biztos, hogy valami földi forrás súg magának.

– Hagyja Biankát. Nem érdemes elbizonytalanítania. Hamarosan gyereke lesz. Nem is egy.

Felpattantam.

– Bianka nem vár gyereket!

– Még nem – felelte a látó nyugodtan. – Egy éven belül. Talán kettő. Ha maga engedi elmenni.

Ezt már nem akartam hallani.

– Jós, életvezetési tanácsadó, múltba-látó… mindent tud, igaz?

– Bianka menyasszony.

Ököl a gyomromba. Felnéztem.

– Ez egyszerűen nem igaz!

– Nem mondta magának, András.

– Talán nem véletlenül nem mondta!

Azon kaptam magam, hogy az ablaknál állok, nézek, de nem látok, és ujjaimmal többször végigszántom az arcom. A látó halkabban kezdett beszélni. Tudtam, hogy vagy az emberséges kétperces jön, vagy a kegyelemdöfés.

– Tiszteli a családot, igaz? Nagyon kötődött a sajátjához is. Minden a régi lehet, András. A családja változatlanul ott áll maga mellett. Vegye észre és fogadja be őket. Tudom, hogy megviselte, ami nemrégiben kiderült, de… András, mást is fogadtak már örökbe.

Elég!

Nem érdekelt, hogy honnan tudja. Csak azon voltam, hogy minél hamarabb kinn legyek az ajtón.

Egész délután egy kocsmában ültem. A sportcsatornát néztem, beszélgettem a pultoslánnyal.

Ficere háromszor hívott ezalatt. Nem vettem fel.

Egy napba telt, míg a zsibbadtságom feloldódott valamelyest. Ekkor határoztam el, hogy visszatérek a belvárosi látnokhajlékba. A panelpagonyba. A próféciák várába. A hetedik whiskybe bámulva ugyanis nekem is látomásom támadt. A gyűrű. Már láttam a hibát a szöveten.

Még az ajtó sem volt bezárva. A cipősszekrényen ezúttal voltak cipők. A fogason zöldes sálak lógtak, egy ismerős, nyűtt kabát és a béna gyapjúsapka. Annyira tudtam.

Ficere a kanapén ült, ahol korábban én. Most láttam csak, hogy milyen riasztóan sovány. A lába pipaszár volt, a medencecsontja kidudorodott régimódi mackónadrágján. A feje hirtelen túlméretezettnek tűnt, ahogy sovány nyakán billegett. Olyan volt, mint Megaagy. Meg sem lepődött, mikor meglátott. Mosolygott.

– Gyorsabban rájöttél, mint gondoltam. Bocs, haver. Andris. Rajta volt a bakancslistámon. Megfogadtam magamnak, hogy egyszer még rászedlek.

– De ilyen ízléstelenül, Ficere? – csóváltam a fejem. – Megérdemelnéd, hogy kirázzalak az ablakon.

– Kicsit törlesztettem a sok múltbéli szívatásért – nézett rám bocsánatkérően. – Mi leplezett amúgy le?

– Megkésve, de ráeszméltem, hogy egyforma gyűrűt láttam az ujjatokon.

Emese abban a pillanatban érkezett haza. Az ő megdöbbenése nem tartott sokáig. Először rám meredt, majd egy rövid pillantással egyeztetett Ficerével, és szemlátomást megnyugodva, szórakozott mosollyal ült le, velem szemben.

– Így kerek a mese, kedves Emese – tártam szét a karom, mutatva, hogy dicsőségesen lelepleztem a színjátékot.

– Azért remélem, nem gondolja, hogy erre a szójátékra elsőként talált rá, András – mondta Emese a ‘látós’ hangján, majd kedvesen kezet rázott velem. – Sajnos, tényleg így hívnak.

– Honnan a jól értesültség egyébként?

– Anyukáddal öt éve dolgozom egy asztalnál a Családsegítőben – komolyodott el Emese. – Mikor üvöltözve megtagadtad, és elrohantál a háztól, teljesen összeroppant. Akkor mondott el mindent.

Egy gyógyszeres doboz volt az alacsony dohányzóasztalon, felkaptam, és forgatni kezdtem a kezemben. A címkén Ficere neve állt.

– Akkor nem vagy látó – állapítottam meg, felnézve a nőre, aki ezúttal zöld, kötött mellényt viselt, tarkabarka sállal. Úgy éreztem, valami megmagyarázhatatlan módon tényleg illett Ficeréhez, pláne, mikor láttam, hogy feláll, majd visszatér egy tálka gumimacival.

– Még azt se látom, sikerül-e kifizetnünk a fűtésszámlát a hónap végén – válaszolta.

– Jól átvertél.

– Van egy kis középiskolás színjátszós múltja – vigasztalt Ficere.

Cinikusan bólintottam.

– Örülök, hogy még nem jött ki a gyakorlatból.

– Ez érted volt – mondta maga elé meredve Ficere.

Mintha nem tudtam volna. Hallgattunk. Aztán, mikor éreztem, hogy a szemem könnyes lett, dühösen megráztam magam, mint egy ló.

Ficere a vállamra tette a kezét.

– Még ma elmész, öregem Gabi nénihez, és kezet csókolsz neki – mondta. – Aki olyan zserbót tud sütni, azt nem szabad megbántani, érted?

Nem akartam neki megszerezni azt az elégtételt, hogy lássa: hatott rám. Gabi néni. Így is csak Ficere hívta anyámat. Egy lopott mozdulattal megtöröltem a szemem és elkezdtem alibiből átnézni a temérdek pirulát a dobozban Addig szerencsétlenkedtem, míg véletlenül ki nem szórtam a gyógyszereket a szőnyegre.

– Francba. – Vörös arccal próbáltam felcsipegetni a tablettákat, miközben éreztem, hogy azok ketten engem néznek.

Ekkor, talán a fejembe tóduló vértől, vagy a hely szelleme miatt, de beugrott valami. Ficere szervezte annak idején a testvérosztály-találkozót a Zrínyivel. A találkozót, amin összejöttem Biankával.

Itt még volt valami, amit tisztáznom kellett.

– Mi volt az a szövegelés Biankáról amúgy? Nem terhes, vagy igen?

Belül görcsösen szurkoltam a nemért.

– Tudtommal nem – vallotta be Ficere. – Az csak egy briliáns húzás volt Emese részéről. Nem mellesleg igaz is lehet. András, ezer esélyed volt. Ez csak a régi játék féltése. Lépj tovább, haver!

Rohadt életbe. Nem akartam ésszerű érveket. Utáltam Ficerét, az önjelölt angyalt, meg a morális önelégültségét. Utáltam, hogy megszégyenültem. Utáltam, hogy merő szeretetből tette.

A zserbóra gondoltam.

– Nem lesz mindjárt a teniszdöntő? – érdeklődtem egy békülő grimasszal, és a kezem nyújtottam.

Ficere hálásan rázta meg. Úgy tűnt, megkönnyebbült. Ismert a nyavalyás. A távirányítóért nyúlt.

Emese elvette tőlem a gyógyszeres dobozt.

– Hasnyálmirigy rákja van. Neki elhiheted, mi a fontos – intett a férje felé, és még csak nem is suttogott.

Elszörnyedve bámultam rá, majd Ficerére, aki tekintetével elszakadt a sportfogadások eredményeitől, és mosolyogva nézett rám.

– Majd meglátjuk, mi lesz – mutatott végig magán.
Letaglózva ültem a zöld ágytakarón. Bámultam Emese nyugalmát, Ficere derűjét.

Néztem őket és hirtelen vízióm támadt. Anyám beszabadult a fejembe, a rumlis gondolatok közé, és rendet rakott. Az elemek ugyanazok maradtak, az összkép mégis más lett. Mint egy lassan forduló kaleidoszkópban. Hirtelen mindent másnak láttam.

Ficere beteg volt, de engem akart helyretenni. Mint oly kevesen, tényleg tanult a hibáiból: mielőtt fogadott, tájékozódott, információt gyűjtött, beleásta magát a témába.

Továbbá felkészült rá, hogy veszthet is.

És jó képet vágott hozzá.

Egész délután ott ültem náluk. Ficere egy kolleganőjéről regélt hosszasan, aki édes és eredeti és nekem szánta az Isten. Természetesen fogadott, hogy egy hónapon belül szárba szökünk a leánnyal, és jövőre ő maga, Ficere lesz a násznagyom.

Ültem a gyógyszerszag felett diadalmasan uralkodó fenyőillatban, az örökzöld szobában és néztük a döntőt. Emese bundás kenyeret hozott be. Ugyanúgy tálalta, mint anyám: tejföllel a tetején.

Talán este hazanézek.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (5 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Koncentráltan megírt, tanulságos, de nem szájbarágós történet. A rövid terjedelem ellenére a szerző elérte, hogy érdekeljen a szereplők sorsa. Köszönöm, hogy olvashattam.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük