Kourtney G. Flower: Állandó változás – 2. részlet

Előző részlet

Egy régi barátság
A következő napok viszonylag nyugodtan teltek, bár még sok időbe fog telni, míg megszokom a helyet, valamint Dominic és Milo társaságát. Miss Roberts tényleg minden harmadik nap eljött hozzánk, beszélgetett velünk, kérdezősködött, meg ilyesmik. Én nem nagyon voltam vevő ezekre a társalgásokra, csendben üldögéltem, és csak a legminimálisabbakat válaszoltam. Nem akartam túlzásban beszélgetni Dominic-ról, pedig tényleg jó fej volt velem szemben, mert például megengedte, hogy ne menjek suliba még egy darabig. Csak egyszer vitt el, hogy megnézzem a helyet, bemutatott az osztályfőnöknek, és megbeszélte vele, hogy ezt a pár napot leigazolja nekem. Ennek tényleg örültem, de azért tartózkodóan viselkedtem vele szemben, nehogy azt higgye, szent a béke. Ettől függetlenül ugyanis még mindig nem bíztam benne túlságosan.

Szóval, otthon mulattam az időt, és igyekeztem nyitott szemmel járni. Elvégre, megígértem Dominic-nak, hogy adok neki egy esélyt. Úgyhogy megtudtam róla, hogy egy cégnél dolgozik, ahol autók tuningolásával foglalkoznak. Mint kiderült, ez nem csak a munkája, hanem a hobbija is egyben. Ezzel akkor szembesültem, amikor egyik nap kimentem hozzá a garázsba.

– Dominic? –szólítottam meg bizonytalanul, mert nem láttam sehol. Aztán egyszer csak előbukkant a garázsban lévő autó alól, mire ijedten rezzentem össze.

– Mi a helyzet, Nereida? –állt fel a földről, és megtörölte a kezeit.

– Semmi, csak… gondoltam, kinézek –vonogattam a vállam. –Mit csinálsz? –kíváncsiskodtam.

– Épp egy alvázneont szereltem fel.

– Az micsoda? –kérdeztem.

– Várj egy kicsit, megmutatom –azzal beült az autóba és beindította, mire az alja kéken világítani kezdett. –Na, hogy tetszik?

– Klassz! –ismertem el, és jobban megnéztem magamnak az autót. –Ez milyen fajta? Sosem láttam még ilyet.

– Azért, mert ez limitált szériás –magyarázta, miközben kiszállt a kocsiból. –Toyota Supra egyébként.

– Aha… jól hangzik –bólintottam, kissé bizonytalanul. –Na és, kinek csinálod?

– Egy filmben fog szerepelni, és ahhoz kel feltuningolni, én pedig, mint plusz munkát, elvállaltam.

– Az jó –mondtam, majd zavartan toporogni kezdtem. –Hát akkor, nem is zavarlak…

– Szeretnéd kipróbálni? –kérdezte hirtelen. Megütközve néztem rá.

– Én? De hát… nem is tudok vezetni –ráztam a fejem.

– Akkor itt az ideje elkezdeni, nem igaz? –mosolygott Dominic.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet –ellenkeztem. –Még a végén összetörném, aztán kifizettetnék veled.

– Talán igazad van. De azért egy körre beülsz mellém? –javasolta. Erre már nem mondhattam nemet, meg különben is, kíváncsi voltam, milyen érzés egy ilyen menő sportautóban ülni. Tettem a hülyét, de igazából mindig is nagyon szerettem az autós filmeket, és biztos voltam benne, hogy az egyikben láttam már ehhez hasonló kocsit. –Kösd be magad –szólt rám Dominic, alighogy beült mellém.

– Nem szoktam –válaszoltam. –Különben is, tudom, hogyan vezetsz.

– Azért csak kösd be magad –mondta újra, és addig nem is indult el, míg nem tettem eleget ennek a kérésének. Akkor aztán kihajtott a garázsból, egyenesen az utcára. –Felkészültél? –nézett rám, mikor megálltunk az úttesten.

– Persze –bólintottam, és nem értettem, mire ez a nagy előkészület. De hamarosan megtudtam, mégpedig amikor Dominic gázt adott, és hihetetlen sebességgel elindultunk az úton. Nem hittem, hogy valaki így tud vezetni, de úgy csinálta, mint ahogy a filmekben látni. A kanyarokat játszi könnyedséggel vette, és már legalább megértettem, miért akarta annyira, hogy használjam a biztonsági övet. Ha nem tetszem, tuti kirepültem volna a szélvédőn.

Tettünk egy kört a ház körül, majd lendületből betolatott a garázsba, és leállította a motort. Szóhoz sem jutottam, még mindig az élmény hatása alatt voltam.

– Na, hogy tetszett? –nézett rám. Nem feleltem semmit, csak bámultam rá, mire lehervadt az arcáról a mosoly. Akkor elfordultam, szabályosan kiugrottam az autóból, és beszaladtam a házba. Az előszobában teljes erőből beleütköztem Milo-ba, aki nyilván akkor ért haza az iskolából.

– Hé! Nem látsz a szemedtől? –szólt rám dühösen, én azonban nem is figyeltem rá. Felrohantam a szobámba, bezártam magamra az ajtót, majd felkuporodtam az ágyam legbelső sarkára, magamhoz ölelve a kispárnámat, és próbáltam megnyugodni.

Nagyon furcsa, de a tragikus eset óta egyszer sem gondoltam bele a szüleim halálának konkrét okába. Pedig tudtam, hogy egy autóbalesetben vesztették életüket. De ez számomra csak egy száraz tény volt – eddig legalábbis. Most viszont, ahogy Dominic mellett ültem, és megtapasztaltam, hogyan vezet… nagyon felzaklatott. Mi van, ha pont egy ilyen sofőr okozta apáék halálát? Márpedig könnyen elképzelhető…

Egész este nem mutatkoztam, Dominic pedig szerencsére nem zavart. Nem ettem semmit, csak feküdtem az ágyamon, úgy ahogy voltam, ruhástól, a kispárnámat szorongatva. Így ért az éjszaka, aztán egyszer csak a gyötrődések közepette elaludtam. Álmomban egy autóban ültem, de nem láttam, ki mellett, mindenesetre az illető ugyanúgy vezetett, mint Dominic. Ész nélkül száguldozott a forgalmas utcán, eszeveszetten előzgetve az autókat. Aztán egyszer csak, az egyik kereszteződésnél áthajtottunk a piroson, és oldalról teljes erőből belementünk egy autóba. Nekünk semmi bajunk nem lett, de a másik jármű kisodródott, átpördült az oldalán és fejjel lefelé megállt az út szélén. Kiugrottam a kocsiból, és odarohantam, hátha tudok segíteni. Körülöttünk mások is kiszálltak az autóikból, de senki nem mert odamenni a balesetet szenvedettekhez. Mikor odaértem az összetört kocsihoz, leguggoltam, hogy megnézzem a sérülteket, de a látványtól majdnem elájultam. A szüleim voltak ott ugyanis, de alig ismertem rájuk, mert testük szinte a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, és tiszta vér volt minden… Sikítani kezdtem, ahogy csak kifért a torkomon, és hirtelen felébredtem. Úgy ültem fel az ágyon, mint akibe áramot vezettek, folyt rólam a víz, és képtelen voltam abbahagyni a sikítozást. Alig telt el fél perc, kivágódott a szobám ajtaja, és berontott rajta Dominic, holtra vált arccal.

– Mi a baj, Nereida? Mi történt? –kérdezte idegesen, én azonban még jobban megijedtem tőle.

– Menj innen! –kiabáltam hisztérikus hangon, és védekezően magam elé emeltem a kispárnát. –Te ölted meg a szüleimet!

– Micsoda? –kérdezte halkan. –De hát Nereida, te is tudod, hogy ez nem igaz…

– De igaz! –üvöltöttem. –Láttam! Ott voltam, és láttam! Te voltál! Te tetted…

Elhalt a hangom, a fejem előrebukott a kispárnára. A sírás annyira fojtogatott, hogy majd’ szétrobbantotta a fejemet, de hiába, a könnyeim nem akartak megindulni. Tehetetlenül elkezdtem püfölni az ágyamat, úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal, aki csak egy kis vizet akar, hogy így levegőhöz juthasson. Aztán kiment belőlem az erő, és oldalra borultam a matracon, magatehetetlenül, mint egy zsák. Akkor Dominic odajött hozzám, és óvatosan leült az ágyam szélére. Annyi erő se volt bennem, hogy hátrébb húzódjak, csak szaggatottan vettem a levegőt, még arra sem voltam képes, hogy kisöpörjem a hajamat a szememből.

– Sajnálom –mondta halkan Dominic. –Nem kellett volna elvinnem téged kocsikázni. Nem gondoltam bele, hogy ez benned mit okozhat.

Nem feleltem, inkább lehunytam a szemem, hogy ne is kelljen látnom őt. –De ha azt hiszed, hogy egy ilyen sofőr, mint én, meg tudta volna ölni a szüleidet, akkor tévedsz. James ugyanis legalább olyan jól vezetett, mint én, ha nem még jobban.

De nem olyan őrült módon, mint te –gondoltam, de persze nem mondtam ki hangosan. Dominic nagyot sóhajtott. –Csak egy rossz álom volt, Nereida. Hidd el, hogy soha nem tudtam volna bántani a szüleidet.

– És ezt mégis miért higgyem el? –ültem fel hirtelen, és merészen farkasszemet néztem vele. –Folyton csak arról beszélsz, hogy így megy úgy ismerted őket, ilyen meg olyan jó barátja voltál apának, de ezt még semmi nem bizonyította!

Dominic állta a tekintetemet, de nem felelt egyből. Aztán felállt az ágyamról. –Mindjárt jövök –azzal kiment a szobámból. Nem igazán érdekelt, hogy mit akar. Látni sem akartam, még akkor sem, ha kezdtem rájönni, az előbb tényleg csak egy rémálomban volt részem. Inkább még szorosabban magamhoz öleltem a kispárnát, és kelletlenül vártam, hogy Dominic visszajöjjön. Nemsokára meg is érkezett, és visszaült mellém, a kezében egy pár fényképpel.

– James és én együtt voltunk katonák –kezdte. –Ott ismerkedtünk meg. Persze nem egyszerre kerültünk be, én később mentem, és hát a hiszed, ha nem, akkor még nem voltam ilyen nagydarab, mint most. Sőt, kifejezetten féltem a katonaságtól, és attól, hogy mi vár majd rám. Jamesben azonban hamar barátra találtam, vagy inkább mondhatni, hogy bajtársra –azzal a kezembe adott egy fényképet. Kissé bizonytalanul elvettem tőle, és jól megnéztem magamnak. Dominic volt rajta, még fiatal korában, ha jól tippeltem, olyan húsz év körüli lehetett. Mellette egy másik fiú volt látható, akiről döbbenten állapítottam meg, hogy minden kétséget kizáróan csak apa lehet. Az is látszott a fényképről, hogy jó barátok voltak, mert mindketten nevetnek, és átkarolják egymást. Olyan hihetetlen volt ezt látnom, hiszen apának soha nem voltak talán még haverjai sem. Üzletben nincs barátság –hangoztatta mindig, és maximálisan be is tartotta.

– Van itt még több fénykép is –mondta Dominic, és felém nyújtotta őket. –Ez például az esküvőjükön készült. Én voltam a tanú.

Elhalva néztem az esküvői fotót, amelyen ott volt anya, apa és Dominic, a templom előtt. Egy másikon pedig apa és Dominic álltak egy feltuningolt autó előtt. Egy következőn pedig apa volt látható egy kisfiúval.

– Ő Milo? –kérdeztem.

– Igen, akkor volt egy éves –bólintott Dominic. Ránéztem, és hirtelen nagyot dobbant a szívem.

– De hát… akkor te is láttál engem kiskoromban?

– Nem igazán –válaszolta Dominic, kissé bizonytalanul. –Tudod… szóval, utána nem sokkal elköltöztünk a városból, úgyhogy megszakadt a kapcsolat.

– De akkor sem értem… én sosem láttam rólad fényképet otthon. Pedig ha ilyen jóban voltatok… akkor miért? –értetlenkedtem. Ez tényleg nagyon furcsa volt nekem.

– Biztos csak elkerülte a figyelmed –mondta gyorsan Dominic, majd feltűnően témát váltott. –De most már ideje aludnod, mert mindjárt reggel van.

– Ezek a képek maradhatnak nálam? –kérdeztem reménykedve. Dominic csak mosolyogva bólintott.

– Hát persze –azzal felállt az ágyamról, és indulni készült. Már az ajtóban volt, amikor hirtelen utána szóltam.

– Dominic!

– Igen? –fordult meg, és rám nézett. Valamiért kezdtem őt más színben látni, mint azelőtt.

– Jóéjszakát –mondtam halkan, ő viszont nagyon is értette, mert elmosolyodott.

– Neked is jóéjszakát, Nereida –azzal kiment a szobámból, és becsukta maga után az ajtót.

A következő hetet már az új iskolában kezdtem, eléggé vegyes érzésekkel. Mit tagadjam, nagyon féltem az új környezettől. Dominic azonban nagyon rendes volt velem, elvitt engem és Milo-t az iskolába, és megígérte, hogy délután értem jön. Milo nem kért az apai gondoskodásból, de ugyanígy felettem sem akart atyáskodni, pedig Dominic megkérte, hogy vigyázzon rám. Azonban az apja alighogy elhajtott onnan, Milo faképnél hagyott az iskolaudvar kellős közepén, még csak abban sem segített, hogy megtaláljam az osztálytermünket. Ennek következtében persze elkéstem rögtön az első óráról, angolról. Még szerencse, hogy az osztályfőnök tartotta, és vele már találkoztam előzőleg, így nem balhézott. Csakhogy a többiek már nem voltak velem ilyen elnézőek, úgyhogy a nagyszünetben, amikor épp a mosdóból visszamentem a terembe, egyből körém gyülekeztek.

– Nocsak, itt a mi új kis osztálytársunk –ült rá az egyik a padomra, egy fiú, akin látszott, hogy ő az osztály nagydumása, akire persze csak úgy tapadtak a lányok. –Szóval te vagy Nadine?

– Nereida –helyesbítettem. –És örülnék, ha nem ülnél az asztalomra.

– Nézd csak, milyen nagy a szája –jegyezte meg az egyik lány. –Aztán mire vágsz fel úgy, kislány?

Elfordultam tőle, mire megfogta a vállamat, és határozottan szembefordított magával. –Nekem senki nem fordíthat hátat, pláne nem egy ilyen elkényeztetett kis liba, mint te! Mesélj szépen, mi vette rá a puccos szüleidet arra, hogy egy ilyen iskolába írassanak?

– Biztos útba volt nekik, tudod, hogy megy ez –kontrázott a másik. Dühösen pattantam fel a padból, és kirohantam a teremből. Nagyon elegem volt, pedig hát ez még csak az első napom, és az első beszélgetésem volt velük. De ezek a fiúk és lányok annyival másabbak voltak, mint én, vagy a régi osztálytársaim… Egyáltalán nem illettem közéjük, és ezt ők is pontosan tudták. Egyáltalán, be tudok én majd valaha is illeszkedni ide? Ez egy tipikus külvárosi iskola volt, erről pedig hamarosan még inkább megbizonyosodhattam. Az osztályteremből kirohanva ugyanis, a sarkon befordulva egyenesen beleszaladtam abba a fiúba, akitől legutóbb Dominic mentett meg. Pechemre ő is felismert engem.

– Nocsak, hát megint te vagy az, cicám? –kérdezte vigyorogva a tetovált srác. –Ennyire megmaradtam az emlékezetedben?

– Hagyjál békén –szóltam rá, azzal ki akarta kerülni, de ő megfogta a karomat, és a falhoz nyomott engem. Hevesen dobogó szívvel néztem rá. A tekintete és ez a mozdulat nem sok jót ígért.

– Velem egy csaj sem beszélhet így, még akkor sem, ha Dominic Carter lánya, megértetted? –sziszegte, közel hajolva hozzám. –Különben is, akit én meg akarok szerezni, azt meg is szerzem magamnak.

– Felejtsd el, Tyler –jött egy nagyon ismerős hang a hátunk mögül, majd ezzel egy időben egy kéz megfogta Tyler vállát, és határozottan elhúzta tőlem. Nagyot dobban a szívem, mikor megláttam, hogy a megmentőm nem más, mint Milo.

– Nahát, Milo Carter! –kiáltott fel gúnyosan Tyler, miközben lerázta magáról a fiút. –Nem is mondtad soha, hogy ilyen csinos kis húgod van. Hol rejtegetted eddig?

– Ne érdekeljen az téged –vetette oda Milo. –Azt ajánlom, messziről került el Nereida-t, különben velem gyűlik meg a bajod.

– Veled? –nevetett Tyler. –Kevés vagy te ahhoz, haver. Sokat kell még gyúrnod, hogy úgy nézz ki, mint az apád.

– Te pedig nem is tudnál eleget gyúrni hozzá. Na gyere, Nereida –azzal megfogta a kezem, és elhúzott onnan. Tyler nem jött utánunk, én valamiért mégis sejtettem, hogy ezzel nincs vége a közös ügyünknek.

– Köszi, hogy megmentettél –motyogtam, mikor már messze magunk mögött hagytuk Tyler-t.

– Meg sem kérdezem, hogy találkoztál vele. Komolyan, pont egy ilyen csávóra kell kivetned a hálódat, mint Tyler? –támadt nekem. –Tudod te, milyen veszélyes alak? Arról nem is beszélve, hogy mire használja a csajokat…

– Nem akarok tőle semmit! –ellenkeztem. –Ő támadt nekem, ráadásul már másodszor…

– Nem érdekelnek a részletek –intett csendre. –De adok egy jó tanácsot: került el őt messzire. És tanulj meg vigyázni magadra. Mert tudod, nem leszek ám mindig ott, hogy megvédjelek. Meg különben sem vagyok a bébiszittered.

Ez az egy szó eszembe juttatta a régi életemet, és hirtelen elöntött a düh Milo iránt.

– Nincs szükségem több bébiszitterre, kösz szépen! –azzal löktem rajta egyet, majd visszarohantam az osztályterembe. Olyan dühösen ültem le a padba, hogy senki nem mert hozzám szólni. Bár lehet ez inkább azért volt, mert időközben a tudomásukra jutott, hogy Dominic Carter „lánya” vagyok.

– Na, milyen volt az első napod? –fogadott Dominic, mikor beültem mellé az autóba. Megváltás volt számomra, mikor kicsöngettek az utolsó óráról, bár egyáltalán nem bíztam benne, hogy Dominic tényleg ott fog várni. Kellemesen csalódtam, ugyanis percre pontosan ott volt, ahogy megígérte. –Az arckifejezésedből arra következtetek, hogy nem túl jó –tette hozzá.

– Borzalmas volt –helyesbítettem, miközben becsatoltam magam. –Utálok ide járni. Nem is tudom, hogy gondoltad ezt. Hiszen ez maga a pokol!

– Azért ne túlozz –rázta a fejét.

– Igen? –néztem rá elkerekedett szemekkel. –Akkor majd kérdezd meg Milo-t!

– Miről is? –kapott a szón, én pedig már meg is bántam, hogy járattam a számat. Semmi kedvem nem volt egy hegyi beszédet végighallgatnom még tőle is. –Nereida, történt valami?

– Fogalmazzunk úgy, hogy Dominic Carter állítólagos lánya nem örvend túl nagy népszerűségnek –adtam kitérő választ, de tudtam, hogy ezzel nem fog megelégedni. És valóban. Mikor ugyanis meglátta kijönni az iskolából Milo-t, keresztülhajolt rajtam, lehúzta az ablakot, és odakiáltott a fiának.

– Mi van? –jött oda kelletlenül Milo.

– Gyere, szállj be, elviszlek –intett a fejével Dominic.

– Kösz, apa, de nem vagyok dedós, akit hurcolni kell…

– Azt mondtam, szállj be –ismételte Dominic, ellentmondást nem tűrő hangon, mire Milo nagyot sóhajtott, és beült hátra. Dominic akkor gázt adott, és elindultunk haza.

– Mesélj, mi történt ma a suliban? –kérdezte Dominic, mintegy mellékesen, miközben nyugodt tempóban hajtottunk az utcán. Milo a vállát vonogatta.

– Csak a szokásos, de semmi extra.

– Biztos? –nézett rá az apja a visszapillantóból.

– Biztos. Ja, Nereida összejött Tylerrel, tudod, a tetkós sráccal.

– Milo! –kiáltottam el dühösen, és villámló szemekkel hátranéztem rá. –Nem is jöttem össze vele!

– De eléggé össze voltatok gabalyodva a folyosón –jegyezte meg, mire már lendítettem is a kezem, hogy behúzzak neki egyet, de ő nevetve kitért előlem.

– Fejezzétek be! –szólt ránk Dominic. –Nereida, fordulj előre! Milo, te pedig ne beszélj össze-vissza mindenféle hülyeséget.

– Nem beszélek hülyeségeket –morogta Milo. Dominic vetett rá egy szigorú pillantás a visszapillantóból, mire megadóan sóhajtott. –Oké, tényleg nem jöttek össze, de ha nem lépek közbe, nem tudom, mi történt volna.

– Mivel rád kötöttem, hogy vigyázz Nereida-ra, szerintem nem is jár érte dicséret, hogy megvédted –jött a válasz.

– De azért ő is vigyázhatna magára kicsit jobban –feleselt Milo.

– Talán ha felkészítettetek volna rá, hogy nem egy iskolába, hanem egy elmegyógyintézetbe irattok be, akkor jobban fel tudok készülni –gúnyolódtam, majd karba tettem a kezem, és dühösen kibámultam az ablakon. Nehéz csend telepedett ránk, amit egyikünk sem akart megtörni. Mikor hazaértünk, Dominic alig állította le az autót, Milo már ki is ugrott belőle, és úgy szaladt be a házba, mint akinek szemét vették. Én azonban sejtettem, hogy nem fogom megúszni ilyen könnyen. És valóban.

– Gyere, ebédeljünk együtt, Nereida –mondta Dominic, de csak mintegy mellékesen, mikor beléptünk a házba.

– Nem vagyok éhes, inkább… -kezdtem, de elég volt egy pillantás, és már el is hallgattam. Engedelmesen leültem hát az ebédlőasztalhoz, és vártam a fejmosást.

– Megint csak bocsánatot kell kérnem –kezdte, miközben lerakott elém egy tányért. –Nem készítettelek fel arra, ami várhat rád az iskolában.

– Ezt én nem nevezném iskolának –mondtam sötéten.

– Igen, biztos nem hasonlít ahhoz a helyhez, ahová azelőtt jártál, és ezt tényleg sajnálom. Viszont hidd el, hogy ide is ugyanolyan fiatalok járnak, mint akiket eddig megismertél.

– Azt kétlem –nevettem fel gúnyosan. –Az pedig biztos, hogy én soha nem fogok tudni beilleszkedni közéjük. Ezek mind vagányok és nagyszájúak, hogy az öltözködésükről ne is beszéljek! Abszolút kirívok közülük.

– Mi lenne, ha megpróbálnál kicsit alkalmazkodni hozzájuk? –vetette fel, mire úgy néztem rá, mint aki meghibbant.

– Mégis hogyan? Tanuljak meg káromkodni, és vegyek fel én is sapkát?

– Nem pont erre gondoltam –ült le mellém az asztalfőre. –Talán csak… megpróbálhatnál a felszín mögé látni.

– Ezt meg hogy érted? –ráncoltam a homlokom.

– Nézd Nereida. Te eddig csak olyan emberekkel találkoztál, akiknek azért zömében minden rendben volt az életükben. Jó, tudom, a látszat nem minden. De te azt el sem tudod képzelni, hogy ezek a fiatalok milyen körülmények között élnek. Ott van például Tyler. Őt láttad, hogy milyen helyen lakik.

– Szóval még én értsem meg Tyler-t, mikor ő engem egy kicsit sem próbál megérteni?! Sőt, ha Milo nem lép közbe, akkor ki tudja, mit csinált volna velem!? Na azt már nem, azért nekem is van józan eszem –hárítottam el az ötletet. –Különben is, a többiek is csak egy elkényeztetett lányt látnak bennem, de fogalmuk sincs arról, mi zajlik le a lelkemben…

Elharaptam a mondatot, és aggódva néztem Dominic-ra. Nem akartam vele lelkizni, és rettegtem tőle, hogy majd mégis rákényszerít.

– Na, látod, erről beszélek. Ugye, milyen rosszul esik neked is, hogy előítéletesek veled? –kérdezte, majd felállt az asztaltól, és magamra hagyott engem a gondolataimmal. Talán igaza van. De hogy várhatja el tőlem, hogy most, ebben a helyzetben másokkal foglalkozzak, mikor sokszor még saját magamat sem bírom elviselni?

Még akkor is Dominic szavain gondolkoztam, amikor már lefekvéshez készülődtem. Már az ágyban feküdtem, és épp a Dominic-tól kapott régi fényképeket nézegettem, amikor csörgött a mobilom, amit, nagyon vicces, de az elmúlt pár hétben a kezembe se vettem. Arról is elfelejtkeztem, hogy egyáltalán van telefonom, úgyhogy most eléggé meglepődtem, mikor elkezdett valami rezegni a szekrényemben. Odamentem mindenesetre, és előhalásztam a mobilt a bőröndöm aljából, majd meg se nézve, hogy ki hív, felvettem.

– Nereida! Na végre, hogy felvetted! –szólt bele Bill, nekem pedig a hangjára hirtelen nagyot dobbant a szívem. –Már vagy egymilliószor hívtalak! Mi van veled? Hol vagy?

– Ezt elég bonyolult lenne elmagyarázni… De jól vagyok, ne aggódj –tettem hozzá gyorsan. Bár haragudtam Billre, amiért még a temetésre se jött el, azért jól esett beszélni valakivel, aki a régi életemhez tartozik.

– De mégis, mondj már valamit! Voltam a házatoknál, de az tök üres, a diri pedig csak annyit mondott, hogy az árvaházba vittek, de ott sem mondtak semmit…

– Ez nem telefontéma –fojtottam belé a szót. –Figyelj, találkozzunk holnap a Szent Mihály parkban.

– Hogy hol?! –hüledezett. –De hát az kint van a város szélén! Jó, mindegy, nem lényeg, odamegyek…

– Legyen kilenc óra, oké?

– Lógjak el a suliból?!

– Jó, figyelj, ha nem akarsz velem beszélni, akkor hagyjuk! –mondtam mérgesen.

– Nem, dehogyis… jól van, kilencre ott vagyok –sóhajtott megadóan, majd letette a telefont. Visszabújtam az ágyamba, és próbáltam örülni annak, hogy holnap Billel találkozok. Persze azért felvillanyozott a tény, csak éppen valamiért mégis az volt az érzésem, Dominic nem örülne ennek a találkának. De hát nem is fogja megtudni. Ugye?