Kutya elé vetett csont az ősz, melyről a forró húst a vasfogú ember lerágta, s most szikkadó velejével aszott ebek újabb nappal hosszabbítják éltük. Hajnalig még bizton tart az ősz.
A pékné forró cipót húz ki kemencéje szájából; de jaj, tüzes torkán akad a sercli, s a szunnyadó tűzből hiába menti éltét, parázslik, majd csak a hamu marad.
Homlokába hulló deres tincsét nyugodt kézzel simítja hátra, s zúzmaraként telepedik az őszre a liszt.
Falon a tükörből bölcsen néz rá vissza egy lányka. Vagy tán pufók arcától simul feszesen a bőr?
A szomszéd Zsóka még csak hetvenkét éves, s arcán százfele térhetne a barázdabillegető – gondolja. Messze még a tél; András napra gombócot főzök Zsoltikának.
Azzal a cipót puha vászonba tekeri, s unokáját várja.
Kétéves forma, mogyorószemű kisfiú toppan elébe, kezében szottyos kenyérdarab. Indulhatnak máris, útjuk a temető mellett halad.
Baljósan zuhannak a fáról a levelek – holnap újra söpörhetem… –, dereka sajog az asszonynak, midőn hallja a korhadó faágak pattogását.
Érzi már bőrén a hűvös fuvallatot, mi hasztalan fújja hajáról a lisztet; s titkon azt is, bár estére még kisül a rétes, a gombóc sosem készül el.
Vadul tombolva feltámad a haragos szél, kíméletlenül tépázza a fákat, kisöpri az őszt a meghajló ágak közül.
Az asszony szorosabban fogja kisunokája kezét, ahogy ballagnak a kopasz fákkal szegélyezett földúton.
Ereje fogytán, szíve gyengén ver, néha egy ütemet kihagy, mégis óvón ráteríti kendőjét a didergő gyermekre, mikor a búcsúzó ősz fülébe súgja: – Reggelre a vetést biztos belepi a hó, s a kertkapun túl a verandáig hatol a jeges szél. Zsoltika fázni fog…
A novella az Írástudó Íróiskola egy hallgatójának írása.
Nagyon tetszett! Valamiért olyan érzetem támadt, hogy ebből nagyon jó lenne verset írni, kicsit A tündérkirályt idézte nekem 🙂