Kiss Magdi – Oxigén

Az utolsó néhány óra idegtépő volt az oxigén számára.

Pedig nagyon várta, hogy elindulhasson, imádott a Föld felé zuhanni. Mindig másik felhőből indult el, és közben varázslatos tájakat ismert meg. Most is az ismeretlen terült el alatta, a szürke felhők gomolygó csapata egészen közelre ereszkedett, szinte súrolták a zöldellő fák koronáját. O nem ismerte fel a fákat, de szabályos alakjukról tudta, hogy ember telepítette erdő felé közelednek. A gondozottan sorakozó törzsek tövénél, a fű között hívogató, piros virágok nyíltak. Csábította a látvány, szeretett volna az egyik bársonyos sziromra pottyanni. Helyezkedni próbált, de hiába, mert a szirmok mellett egyenesen a sötétbarna talajra hullott. A nyavalyás hidrogének elszúrták a navigációt.

A problémák akkor kezdődtek, amikor új iker atomokat kapott, még fent, az esőfelhőben. O nem értette, hogy a Kémia miért cserélte le korábbi hűséges segítőit, mert az újak fiatalnak és éretlennek tűntek. Biztosra vette, hogy a zuhanás után, ha elérték a talajt, az ikrek leszakadnak róla. Nem így történt.

O megrémült. Bár időtlen keringése során már számtalanszor esett szomjas rögökre, eddig mindig megúszta, és egyszer sem csúszott le az ismeretlen gyökérzónáig. Onnét nagyon nehéz visszajutni a légkörbe. Az csak egy növényen keresztül lehetséges és kimenetele is bizonytalan – gondolta. Ráadásul itt maradt rajta a két hidrogén atom, aki folyamatosan egymással vitatkozott.

– Jó kis trió vagyunk! Igaz, öcsém? – lelkesedett Hidro, miközben a hideg talajrészecskék között siklottak lefelé a sötétben, átadva magukat a gravitációnak.

– Ja, azok vagyunk, de nem vagyok az öcséd. Pont annyi idős vagyok, mint te – válaszolta Gén.

– Nem, én hamarabb szabadultam!

– Miről beszélsz? Pont egyszerre szakadtunk le az öreg O-ról.

– Tényleg, szegény öreg. Már biztos jó messzire elkalandozott, magasan az áramlatokkal. Magányosan a légtérben, milyen szomorú. Mindegy, mert engem hamarabb engedett el. Ez tuti, mert előre megbeszéltem vele.

– Mekkora légszenny vagy! Mindjárt tönkre teszem azt a vacak kovalens kötésedet és kilöklek!

– Befejezni! – avatkozott be O ingerülten. – A kötést csak én tudom bontani. Amúgy az öreg O sosem kalandozna egyedül. Már biztos talált társakat, és ózon lett belőle. Ti pedig inkább koncentráljatok az elektronokra, mert mindjárt a gyökércsúcsnál vagyunk. Mielőtt átmegyünk a határon, felveszünk néhány ion-utast, akik a talajrészecskékhez kötődve várnak ránk.

– Ionokat? Miért?

– Ne már! Különben sincs kedvem átgyömöszölődni a sejtek között.

– Igaza van Hidrónak! Én is sokkal jobban élvezem a csúszkálást a rögök között.

– Mindegy, hogy ti mit akartok. Ebben a helyzetben a helyi ozmózis határozza meg a létünket. Ő dönti el, hogy mikor kerülünk sorra az átkeléskor, és ha hív, akkor megyünk.

– Engem ugyan nem érdekel ez az egész cirkusz az ozmózis körül! – nyafogott Hidro.

– Ja, engem sem. Még hogy azt csináljuk, amit az ozmózis akar. Ugyan már!

– Ostobák vagytok. Az ozmózisnak nem lehet ellenállni. Pont olyan erős, mint a gravitáció.

– Csak azért mondod ezt, O, mert gyenge vagy. De mi nem! Igaz, Hidro?

– A végsőkig ellenállunk!

O sejtette, hogy ez nem az ő zuhanása, de nem értette, a Kémia miért szúrt ki vele ennyire.

– Elegem van belőletek! Ide figyeljetek! A továbbiakban egy hang nélkül vigyáztok az elektronjaitokra, mert az utasok között pozitív ionok is lesznek. Nehogy valamelyik elvonzza akár csak az egyiket, mert akkor elég nagy bajban leszünk! Ha kettőtök közül valamelyik baromsága miatt szétesik a molekulánk, akkor annak magam fogok keresni egy szimpatikus szenet!

– Egy C-t? Ezt nem teheted, O! – sápítozott Gén.

– A C mind kegyetlen zsarnok, nem fog elengedni minket! – rémüldözött Hidro.

– Tudom, ezért mondtam. Itt maradtok a mélyben kőolajnak, vagy földgáznak. Majd C eldönti, és néhány millió év múlva esetleg valaki kitermel benneteket!

– Nem, ez elképzelhetetlen, még a lehetőségtől is túlrezeg az elektronom – rázkódott meg Gén.

– Az enyém is – suttogta Hidro.

O elégedetten nyugtázta, hogy a két hidrogén végre elhallgatott. A molekulát közelebb navigálta a következő talajrészecskéhez.

–Miért álltunk meg?

– Felvesszük az első utast. Viselkedjetek! – válaszolta O.

– Kérem! Álljanak meg! – szólalt meg mellettük az egyik talajrészecske.

– Ez meg miféle szerzet? Te is látod, Gén? O, ne állj meg!

O nem vett tudomást az ikrekről, és hagyta, hogy az ismeretlen ion a molekulához kötődjön.

– Köszönöm, hogy megálltak. Na’ion vagyok, pozitív töltésű nátrium ion. Tisztelettel közlöm, hogy jelen helyzetben a talaj nem hozzám tartozik. Örömömre szolgál, hogy önökhöz osztottak be az apoplaszt határ átlépéséhez.

– Hidro, te érted mit beszél?

– Ja, azt hiszem, magázódik. Egyszer már hallottam ilyet.

– Üdvözlöm, Na’ion! Ön az első utasunk. Kérem, tartsa távol magát a két hidrogéntől, mielőtt komplikációk lépnének fel! – köszöntötte O az udvarias idegent.

– Ja, öreg! Jó lenne, ha nem közelednél! Ha megpróbálod elszipkázni az elektronomat, akkor velem gyűlik meg a bajod! – fenyegetőzött Hidro.

– És velem is!

– Ugyan kérem, mégis mit képzelnek! Őszintén mondhatom, hogy teljesen stabil az állapotom így is. Az önök számára is megnyugtató lehet, hogy nekem nincs szükségem senki elektronjára. Az elektronlopást pedig mély meggyőződéssel ellenzem.

– Elnézést, a két kölyök atom nem úgy értette. Természetesen ezt senki sem feltételezte Önről – próbálta menteni a helyzetet O.

– Rendben van, elfogadom a bocsánatkérést. Fiatalság, bolondság. Nem igaz?

– Valahogy úgy – motyogta O.

Közeledtek a gyökércsúcs előtti utolsó talajrészecskéhez.

– Figyeld, Gén, azt a két fényes pontocskát!

– Azta! Gyönyörűek! O, ugye őket is felvesszük?

– Kénytelenek leszünk – bosszankodott O. – Úgy tűnik, ránk várnak.

A két ragyogó ion izgatottan rezgett, ahogy a molekula megállt mellettük.

– Szióka! – köszönt az egyik.

– De izgi, hogy megálltatok! – nyüzsgött a másik.

– Már azt hittük, itt maradunk! K’ion vagyok és ő is K’ion.

– Igen, képzeljétek én is K’ion vagyok. Annyira szupi, nem?

– Ketten vannak! Érted, Hidro? Ketten! Azt mondom: „Helló, K’ion!”, akkor egyszerre ketten mozdulnak felém – rezgett izgatottan Gén.

– Kipróbálom. Helló, K’ion! – Erre a két káliumion vibrálva Hidro felé fordult.

– Annyira édesek vagytok – húzódott közelebb az egyik K’ion az ikrekhez.

– Vonzóak vagyunk, igaz? – incselkedett a másik. – Szívesen megforgatnám magam körül az elektronodat.

– Nagyon… erősen… vonzóak vagytok… – akadt el Gén szava.

– Gén, én mindjárt szétesek.

O-nak elfogyott a türelme.

– Ti két csökkent állapotú! Mit is mondtam az előbb a szénhidrogén létről?

– Igazad van O, ne haragudj! Én nem akarok szénhidrogén lenni! – rémült meg Hidro.

– Elnézést K’ion és K’ion, de sajnos nem vonzódhatunk egymáshoz – búslakodott Gén. – Pedig igazán gyönyörűek vagytok.

– Jaj, ne már. Ez annyira gáz! – mondta az egyik K’ion.

– Elnézést kérek, hogy megszólítom, kedves K’ion, de ez nem gáz, hanem folyadék. Az alapállapottal még egy olyan csinos ionnak is tisztában kell lennie, mint kiskegyed.

– Ez meg kicsoda? Ki szólt? – fordult körbe az egyik K’ion.

– Engedelmével bemutatkoznék, a …

– Na’ionnak hívják – szólt közbe Hidro –, és magázódik.

– De édi, az mit jelent?

– Mikor érünk már oda? – vágott közbe a másik K’ion.– Kibírhatatlan ez a vágyakozás! Bocsi, várakozás! Elegem van!

– Jaj de izgi! Figyi! Tudtam, hogy vágyakozol valaki után! Mondd meg, K’ion! Ki az?

– Figyelem! Elértük az apoplaszt határt! – szólalt meg O.

A két kálium tovább nyüzsgött.

– Bocsi, K’ion, de nem mondhatom meg…

– Ne visongjatok már! Nem halljuk O utasításait! – idegeskedett Hidro.

– De hülye vagy, hiszen senki sem beszél! – mondta az egyik K’ ion.

Na’ion nem értette, miért pimaszkodott vele a két csodaszép ismeretlen. Feléjük mozdult, erre a két fénylő ion pont annyit távoldott, amennyit ő közeledett.

– Úgysem tudsz elkapni!

– Nem jöhetsz a közelünkbe! Nem tudtad? Kár a gőzért!

O félbeszakította a színvonalas fecsegést.

– Ozmotikus vonzásra felkészülni! Hidrogének, aktiváljátok a kötéseket!

Megkönnyebbült, amikor elérték a szűk átkelő pontot, és a szállító fehérjék vezetője végre megszólalt.

– Figyelem! – harsogta a protein. – Minden ion készüljön a carrier-fehérjék fogadására!

O rossz érzéssel figyelte, ahogy a fehérje magába zárja a molekulájukat és megkezdik a szűk, sejtközi térben az áthaladást. Az ikrek megszeppenve szorongatták az elektronjaikat, és a két kálium is szótlanul rezgett. A tapasztalt nátrium nyugodtan tűrte, amikor az átjáró legszűkebb pontján egymáshoz értek ellipszis alakú atompályáik.

O tisztán érezte az állapotváltozást, amikor stabil molekulája szétesett. Egy pillanatra elszomorodott, mert végső soron jó volt víznek lenni. Bár a két neveletlen hidrogént nem sajnálta annyira.

A sejtek közötti tér kitágult, a fehérje elengedte őket és visszaindult a gyökérfalba, hogy ismét teljesítse küldetését. O és az atomok bambán lebegtek egymás mellett.

– További kellemes utazást kívánok önöknek! – törte meg a csendet a nátrium és csatlakozott a sejtfal felé haladó ásványi sóhoz. A káliumok izgatottan fecserészve követték.

– O, velünk mi lesz? – kérdezte Gén.

O felidézte, miket hallott a növényen belüli utazások élménybeszámolóin.

– Úgy tudom, ti itt maradtok csereionnak.

– Csereionnak? Az meg mi? – kérdezte Hidro. Elektronja idegesen száguldozott körülötte.

– Nem akarok csereion lenni! – szólalt meg Gén.

– Sajnos nem segíthetek. Ez a Kémia döntése, és mi csak a végrehajtók vagyunk.

A két atom tanácstalanul rezgett, ahogy körülölelte őket a lágyan hullámzó sejtplazma.

– O, te hova mész? – kérdezte végül Hidro.

– Én a fotoszintézishez kellek. Remélem, hogy valamelyik levélben kötök ki.

Ismét megjelent közöttük egy carrier-fehérje.

– Kérem az oxigént, jöjjön velem!

O elköszönt a hidrogénektől. A fehérje szorosan körbevette, mialatt átjutottak a gyökér szimplaszt rétegébe. Az edénynyalábba érve a fehérje elengedte őt, így O társ nélkül álldogált a halványsárgán fénylő sejtfalnál, és döbbenten nézte a körülötte nyüzsgő forgalmat. Molekulák és atomok, mindenféle vegyértékkel és töltéssel zajosan haladtak felfelé, az ismeretlen magasságba.

– Nyomás! Nyomás! – A turgor ordítozva hajszolta a közlekedőket. – Rád is vonatkozik! Indulás! – intett O-nak.

O elengedte a falat, és magával ragadta az áramlás. A kavarodásban többen nekiütköztek, de határozottan kitért a molekulalétesítési kísérletek elől. Csak a színeket figyelte maga körül, de egyelőre minden sejtfal áttetsző fehérnek látszott.

Egy idő után a turgor nyomása gyengült, és egyre több kémiai alakzat hagyta el az áramlatot. O megkönnyebbült, amikor meglátta az első halványzöld sejtekkel körbevett elágazást. Tovább lebegett néhány sejtnyit, aztán a következő, még zöldebb sejtcsoportnál kiszakította magát a sodrásból.

A központi levélérben oxigének hosszú sora várt a kijutásra, közöttük fáradt szenek gyalogoltak a növény belseje felé. O beállt a legrövidebbnek látszó sor végére.

– Te meg hogy kerülsz ide? – mordult rá az előtte álló.

–Szeretnék kijutni, akárcsak te – válaszolta ingerülten.

– Itt csak a széndioxid atomjai juthatnak ki.

– Na, ne viccelj! És hogyan különböztetsz meg tőlük?

Az udvariatlan kérdező ostobán bámult rá.

– Na, látod? Sehogy. Inkább haladj előre!

Ahogy a sztóma ütemesen nyílt, úgy csökkent a sor O előtt.

Izgatottan rezegve siklott a babszem alakú, zöld nyílásba, miközben a sejtek lázasan dolgoztak körülötte. A klorofill ügyesen elkapott egy beérkező fotont, és azzal a mozdulattal kilökte O-t a levegőbe.

O felszabadultan repült a hűs, alkonyati szellővel, míg alatta a vidék éjszakai pihenéshez készülődött. A szabályos fakoronák kimérten sorakoztak a lankás domboldalakon, az egyenes törzsek között elterülő, gondozott gyep álmosan hullámzott. O lepillantott. A lemenő nap sugaraiban pompázva a piros virág nyújtogatta felé bársonyosan hívogató szirmait.

Majd legközelebb – gondolta O.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (8 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük